Szepesi Judit: Figyelem és értelem „posztliterális” korunkban

Mi történik egy kultúrával, ha az olvasás már nem a tudás megszerzésének kitüntetett formája? Ha a könyv helyét egyre gyakrabban a telefon képernyője, a hosszú gondolatmenetét a rövid videó, az elmélyülését pedig az azonnal előállított összefoglaló foglalja el? Egy olyan kommunikációs világnak a kialakulását tapasztalhatjuk meg, amelyben sem az írott szó, sem a beszéd, sem a kép nem tarthat többé kizárólagos igényt arra, hogy a tudás legfontosabb közvetítője legyen.

Az olvasás végét sokszor könyvek eltűnéseként képzeljük el. A valóság azonban ellentmondásosabb. Soha nem keletkezett és keringett ennyi szöveg: üzenetek, bejegyzések, kommentek, feliratok, átiratok, ismertetők, összefoglalók és mesterséges intelligencia által létrehozott tartalmak árasztják el a mindennapjainkat. Nem a szöveg lett kevés, hanem a figyelem. A hozzáférés korábbi nehézségét a választás új terhe váltotta fel. Már nem az a fő kérdés, hogyan jutunk hozzá egy íráshoz, hanem az, hogy a megszámlálhatatlan szöveg közül melyik érdemli meg az időnket, melyikben bízhatunk, mit olvassunk végig, és mit bízzunk egy algoritmus összefoglalójára.

A „posztliterális” társadalom ezért nem feltétlenül az írásbeliség utáni korszakot jelenti, hanem olyan kultúrát, amelyben az elmélyült olvasás elveszíti korábbi központi szerepét, miközben a szöveg szinte korlátlan mennyiségben termelődik. Rose Horowitch amerikai újságíró The End of Reading Is Here című esszéjében arra figyelmeztet, hogy a rövid, töredékes digitális tartalmak áradása a hosszabb és összetettebb művekre fordított tartós figyelem rovására megy. Az olvasás visszaszorulásával nem csupán egy kulturális szokás gyengülhet, hanem azok a magasabb rendű megértési és összegző képességek, valamint a lineáris, elemző gondolkodás is, amelyeket az elmélyült olvasás működtet és erősít. Alam ezt a diagnózist tágítja tovább: vajon az írásbeliséget valóban felváltja valami más, vagy egy új, összetett rendszer jön létre, amelyben a régi és az új közlésformák egymást alakítják?

A kommunikáció történetét hajlamosak vagyunk egymást felváltó korszakok soraként elbeszélni: a szóbeliséget az írás, az írást a nyomtatás, azt pedig a digitális kultúra követte. Ez a kép azonban túlságosan szabályos. Az új médiumok ritkán tüntetik el elődeiket; inkább átrendezik a közöttük kialakult viszonyokat. Az írás nem hallgattatta el a beszédet, ahogyan a könyv sem számolta fel az élő előadást. A szóban öröklődő történet lejegyezhető, a regény színpadra állítható, az archív irat pedig elbeszélt történelemmé alakulhat. Jack Goody az írásbeliség és a szóbeliség kapcsolatát nem egyszerű ellentétként, hanem kölcsönhatásként vizsgálja. Azt hangsúlyozza, hogy a kommunikáció történetét sem puszta leváltások soraként, hanem egymásra rétegződő és egymást alakító közlésformák rendszereként érdemes értelmeznünk.

A szóbeliség ereje a jelenlét: jelentéséhez hozzátartozik a hang, a gesztus, a ritmus és a közönség válasza. Sérülékenysége ugyanezen alapul, hiszen amit az emlékezet őriz, az az átadás során módosulhat. Az írás ezzel szemben más kapcsolatot teremt a nyelv és az idő között. A kimondott szó elenyészik, a leírt mondat túlélheti alkotóját; összevethető, jegyzetelhető, idézhető és vitatható. Az olvasó megállhat, visszalapozhat, kételkedhet. Ám a szöveg sem mozdulatlan: amint elhagyja szerzőjét, új korokba és értelmezési helyzetekbe kerül. Az olvasó nem egyszerű átvevője, hanem résztvevője a jelentés létrehozásának. Minden olvasásban van valami az újraírásból.

A digitális közeg ezt a folyamatot rendkívüli módon felgyorsította. A podcast beszélgetésnek hat, de rögzíthető és szerkeszthető; az élő közvetítés a jelenlét élményét kelti, mégis archiválható; a közösségi bejegyzés pedig írott forma, miközben rögtönzöttségében a beszédhez közelít. Nem az elsődleges szóbeliség tér vissza, hanem annak technológiailag közvetített változata. A mesemondóból tartalomkészítő, a hallgatóságból hálózati közönség, az emlékezetből adatbázis lesz. A szöveg hanggá, a beszéd átirattá, a kép leírássá, a leírás újabb képpé alakul. Különös ellentmondás, hogy miközben mind több szöveg és médium kapcsolódik egymáshoz, egy-egy művel talán egyre kevesebb időt töltünk. Kapcsolataink szaporodnak, elmélyülésünk ideje rövidül.

A mesterséges intelligencia ezt az átalakulást tovább bonyolítja. A gép már nem csupán tárolja és visszakeresi a szöveget: összefoglalja, értelmezi, utánozza, átalakítja és létrehozza. Ezzel megrendül az emberi szerző és az írott mű közötti hagyományos különbség. Ki ír akkor, amikor az ember megfogalmaz egy utasítást, a rendszer létrehoz egy bekezdést, az ember átdolgozza, majd egy algoritmus dönti el, ki találkozik vele? A kérdés túlmutat a szerzőségen és a tulajdonjogon: a nyelv eredetére, útjára és hitelességére vonatkozik. Alam a Homo grammatologicus fogalmával olyan embert jelöl, akinek nyelvi tevékenysége mindinkább az emberi szándék és a gépi közvetítés találkozásában zajlik.

Az új technológia hatása nem írható le egyszerűen nyereségek és veszteségek mérlegeként. A mesterséges intelligencia kiválthatja a könyv elolvasását egy összefoglalóval, de el is vezethet olyan művekhez, amelyekhez másképp nem találnánk utat. Helyettesítheti az értelmezést, ugyanakkor többféle olvasatot állíthat egymás mellé. Termelhet sablonos mondatokat, de segítheti a tapasztalatlan írót az új formákkal való kísérletezésben. Ugyanaz az eszköz az egyik helyzetben gyengítheti, a másikban bővítheti az ember szellemi önállóságát.

A valódi veszély ezért nem pusztán az, hogy kevesebb könyvet olvasunk. Mélyebb kérdés, mi történik azzal a figyelemmel, amelyet az olvasás kialakít. Az elmélyült olvasó együtt él a nehézséggel, a többértelműséggel és a késleltetett válasszal. Időt ad annak, hogy a jelentés rétegei kibontakozzanak, egymásnak feszüljenek, sőt olykor feloldatlanok maradjanak. A digitális környezet ezzel szemben gyakran azonnali választ ígér: mondd meg, mit jelent; foglald össze; legyen rövidebb.

A gyors tájékozódás önmagában nem ellensége a gondolkodásnak. A probléma akkor kezdődik, amikor a kényelem megismerési alapelvvé válik, és már nem teszünk különbséget aközött, hogy tudjuk, mit állít egy szöveg, vagy megértjük, miként jut el odáig. Ha az értelmezést mindig kiszervezhetjük, láthatatlanná válik a megértést létrehozó szellemi munka. Ha a válasz folyton megelőzi a kérdés beérését, gyengülhet az a képességünk, hogy bizonytalanságban maradjunk, kételkedjünk és tovább kutassunk. Alam ezt az „intellektuális súrlódás” eróziójaként írja le.

Mégsem volna helyes a nyomtatott könyv elveszett aranykorát siratni. A digitális archívumok korábban elképzelhetetlen összehasonlításokat tesznek lehetővé, a hipertext új asszociációkat nyit meg, a hangoskönyv pedig a látott betű nélkül is hosszan tartó találkozást kínál összetett művekkel. A mesterséges intelligencia is lehet több egyszerű helyettesítőnél: kérdéseket tehet fel, ellenérveket fogalmazhat meg, majd visszairányíthat az eredeti szöveghez. Nem önmagában a médium jó vagy rossz. Az a döntő, milyen figyelmet, emlékezetet és értelmezési szokást erősítünk általa.

A tudás sohasem független attól a formától, amelyben létrejön és továbbadódik. A beszéd, az írás, a digitális hálózat és a mesterséges intelligencia más-más tudásformákat tesz könnyebben hozzáférhetővé, miközben másokat nehezebben fenntarthatóvá alakít. Amikor egy válasz egyetlen pillanat alatt előállítható, minden korábbinál fontosabbá válik megkérdezni: hogyan született, milyen forrásokból épült fel, és mi maradt ki belőle? A gyors hozzáférés nem azonos a bizonyossággal, az információ pedig nem azonos a megértéssel.

A jövő feltehetően nem kizárólag szóbeli, írásbeli vagy digitális lesz, hanem mozgó és bizonytalan találkozási felület, ahol beszéd, írás, kép, könyv, archívum, hálózat, algoritmus és gépi nyelv egymást alakítja. Az olvasás jövője ezért nem a fennmaradás és az eltűnés közötti választás, hanem átalakulás. A posztliterális társadalom nem az írásbeliség után következik, hanem akkor kezdődik, amikor az írásbeliség már nincs egyedül. A kérdés az, hogy az ember meg tudja-e őrizni ítélőképességét egy olyan világban, ahol a jelentést már nem egyetlen közlésforma hozza létre és értelmezi. Képesek maradunk-e időt adni annak, ami nem rövidíthető le veszteség nélkül?

Forrás

Faridul Alam: „End of reading? A post-literate society in the making”, The Daily Star, 2026. augusztus 28.

Goody, Jack: The Interface Between the Written and the Oral. Cambridge University Press, Cambridge, 1987.

Rose Horowitch: The End of Reading Is Here. The Atlantic, 2026. július 8.