Zsigmondi Zsolt: Bacchanál
Kutyaharapást őrizel. Sebhelyes mementó ez – örök sebek felvágva, angyalsereg gyógyítja – sírdal, bordal, hársfalevelűvel. Valahogy így, valahogy ennyit tehet. Mint valami magán túlnőtt koldus operandi: orvos, bódítsd magad. Mert sírva ihat a magyar, de nem kéne szamorodni, lesz ez még, lesz ez még így sem. Ilyenkor érzed, túl van írva minden, in vino verittas, in pace, in vicem. De főleg te, főleg ez itt. Mert hiába ne lennél, a múlt mit telemerít, hogy “ne gondolj a gonddal” s az élet puszta bordal – de a gond az gondolódik, a mondat mondolódik: rád köszönt, mint a gondolat maga, rád köszönt a déli éjszaka. És ennyi: ennyi voltál. Lehettél volna több is, mint mondjuk azok, akikre érdemes emlékezni. Vagy legalább gondolni. Fáj a tested, az, ami ilyenkor fájni szokott, az fáj benne, hogy a tied. Még ilyet ha látnál, és lopva, lopva rácsodálkoznál – csalás nélkül felszállni könnyedén, felszállni önmagadból, hogy elkapjon a gépszíj, s némi héliummal könnyed én; e rajtad túlnőtt végtagok, a szavak – s a lassú nyelv mit szétdadog, azt szótagonként folytatod – lennél néma vakbeszéd: csak az örvény, csak az örvény a tiszta ezért.
Hát valahogy így szónokolnék, ha megtenném, hogy ő lennék, aki ugyan nem vagyok. Pózpróza. Magamtól magamig. Így helyette van a hozzá nem értés, de az legalább változatosan. Varietas dilettant. Önmagukba szakadt sorok, így vagyok veletek. Csemerből cseberbe, cseberből vedelve, a nihilt beálltával, megtörni érdemes.
Illusztráció: Elekes Károly Ábránd című festménye
Cimkék: asztalfiók, próza
