Ágoston Tamás: Mosógép
1.
A közértben állok.
Asszonyok pusmognak a hátam mögött. Sunyin méreget a hentes, mikor oldalast kérek a kutyámnak, akiről mindenki tudja, hogy csak kenyeret eszik.
2.
Látom a függöny mögül, hogy megáll a házam előtt egy roskatag öregember az unokájával és az ajtóm felé mutogat. Úgy reszket sárga kezében a bot, mintha satírozna vele a levegőben.
Most a megszeppent fiúcska füléhez hajol, félrehajt egy tincset és kiguvadt szemmel motyogja: „Szörnyű dolgok történnek ebben a házban, édesem. Nem akarlak itt meglátni téged.”
3.
Elmúlik harminc év, és a fiúcska a házam előtt áll: szakállas arcán rózsaszín napszemüveg. A kutyám ugat, habzik a szája, mindjárt felrobban, mint egy dinamitrúd.
A szakállas pofa kezében hálós szatyor. A szatyorban kávésdoboz. Bedobja a kerítés fölött a kertbe, és elmegy.
Nézem a dobozt a bokorban. Tudom, hogy urna. Azt is tudom, hogy kié. Már megint el van rontva a napom.
4.
Tele van a kertem urnákkal. Pedig nem vagyok temetkezési vállalkozó és tábla is figyelmeztet a kerítésemen: Tisztelt asszonyom, uram, nem az vagyok, akinek gondol. Megkérem, panaszával forduljon az egy utcával arrébb lakó lelkészhez.
Állok az ablak előtt.
Nem értek semmit.
Most mit tegyek?
Mit tegyek már megint?
Dühösen berántom a függönyt és a tükörbe nézek.
– Rohadj meg! – mondom a tükörképemnek. – Ezért te vagy a felelős! Mindenki azt képzeli rólad, hogy idegen erők játékszere vagy. Pojáca!
– Sajnálom – motyogja a tükörképem. – Hidd el, ha én lennék te, kijavítanám a hibát.
– Hazudsz – üvöltöm –, a legszívesebben kirángatnálak onnan, és adnék egy nyaklevest!
Erre megsértődik és elmegy. Némán, lehajtott fejjel.
– Menj csak – kiáltok utána önérzetesen –, vissza se gyere többé!
És állok a tükör előtt és hiányzik belőle a képem.
És arra gondolok: te jó ég, ezt elszúrtam! Vissza kell édesgetni valahogy ezt a primadonnát…
– Hát nem, azt már nem – fortyanok fel. – Én aztán nem fogok térden állva könyörögni a tükör előtt senkinek!
És munkához látok, mint egy rabszolga.
5.
A munkám nem túl megterhelő. Úgy kezdődik, hogy kinyitom az ajtót s kigurítok egy pöttyös labdát a fűbe. Ha nem mozdul meg, kilépek.
Mikor már kinn állok az udvaron, ugrásra készen körülnézek. Felmutatom a rugós késemet is. Ha nem hallok morgást vagy süvöltést, elindulok óvatosan az urnák felé.
Alaposan megnézem őket.
Ha megtetszik egy, megállok, lehajolok, s ha még akkor is tetszik, berakom a kosárba, amely a karomon fityeg.
Mikor már összegyűlt hét vagy nyolc, lesétálok a pincébe.
6.
Miközben a korong előtt ülve az urnákat pörgetem szorgalmasan – mindegyiket legalább fél óráig, némelyiket egy órán keresztül –, megszállottan arra gondolok, hogy szeretnék megöregedni, legalább kicsit ráncosabb lenni, és kikapcsolni magamban az öröklétet.
Igen, a legtöbbet az öröklétre gondolok munka közben. Olyan, mint egy megállíthatatlan mosógép, amelybe valaki elfelejtett ruhákat gyömöszölni.
Pedig ha kinézek az ablakon, mást se látok: gyűrött, tarka hegy emelkedik a ház mögött.
Magasabb, mint a Himalája.
Illusztráció: Elekes Károly Holdfényben c. festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
