Miért írok… ? (Acsai Roland, Tamási Orosz János, Tárnok Attila)

Acsai Roland

MIÉRT ÍROK?

Miért írok? Ezt kurtára fogva elintézhetném azzal, hogy amiért levegőt veszek. Egész lényemnek ez az egyik fő életténye. De nem csak magamért fakadnak fel belőlem a dalok, hanem másokért is. Tehát bővebben azt felelhetném, azért írok, hogy mások is lélegzethez, lélekhez jussanak. Hogy az emberek naponta dagasztott életkenyerének élesztő pillanataivá és megtartó kovászává váljanak.

Gyökereim szokatlanul mélyen kapaszkodnak ebbe a földbe, és akácfaként szeretném megkötni velük az Alföld időként futó homokját, hogy száraz szemekkel el ne peregjen a semmibe. A 2026. augusztus 20-án Abony városa által nekem adományozott díszpolgári cím is azért volt számomra az egyik legfontosabb elismerés, mert amellett, hogy szakmai díj volt, mellyel a jelentős életművemet díjazták, társadalmi kitüntetés is volt, melyet a legfontosabb közösség adományozott számomra: a város, ahonnan elindultam, ahol frissen született bociként az első botladozó lépéseket tettem az otthon meleg szalmaillatában, ahol fiókai naivitással az első szavakat elcsipogtam a kakaskukorékolások érces köszörülései, és a házigalambbúgás mély gordonkázásától kísérve.

Egyébként tényleg voltak akácok abban a kis utcában, ahonnan elindultam, egy egész akác-sor zöld alázattal és katicák kacagó pirosával a lombjaik között.

Tamási Orosz János

MIÉRT ÍROK

miért írok s kinek ki érti ezt
ki ért itt rozsdállt hexa mi az
mi ez miről selypegsz te csíra he
arról beszélj közöd még mihez van
s hogy van még az mégis hogyan lehet
mégis mit képzelsz; már semmit minden
olyan amilyennek képzeltem én
az álom ittas de szürke a fény
a rend rendezetlen torka szakadt
máma is tovább no haladjanak
ne arass betűt ne vess keresztet
a csontok fagyot s szelet éreznek
~~miért írok ha sírok közt magány~~
nem tudom de kérdezd az anyókát
miért írok ha könyvespolcmagány
kérdezd a pókot s sződd a hálóját

Tárnok Attila

ELŐHANG egy meg nem jelent regényhez

Állandóan vitatkozni kell. Állandóan ellenállásba ütközik az ember. Ahhoz kellett bátorság, hogy itthon maradjon valaki, nem ahhoz, hogy elmenjen, vágják a szemébe. Ezen a férfi elgondolkozik. Miféle bátorság kellett az itthonmaradáshoz a hetvenes években? Micsoda maszlag ez? Miért vágja ezt a szemembe? Mintha én valami hősnek állítanám be magam. A férfit mélységes keserűség járja át. Nem szabad megosztani semmi élményt velük. Bármit mond, ellene fordítják, gondolja. Lényegében a saját hősi szerepüket próbálják ezzel bizonygatni. Vagy talán titkon mégiscsak gyávának érezték magukat ahhoz egykor, hogy nekivágjanak a nagyvilágnak, és hogy ő ezt nehogy a szemükre vesse, rögtön megelőző ellentámadásba kezdenek. Benne azonban fel sem merült, hogy ezek a savanyú asszonyok gyávák vagy csak nem érdekelte őket a nyugati világ. Ó, dehogynem érdekelte. Akkor mindenkit érdekelt, mindenkinek a fejében megfordult, hogy szerencsét próbál idegenben. Éppen az anglomán nyelvtanár kollégákat ne érintette volna meg ennek a szele? Kizárt dolog. Hisz még így is, még külországi tapasztalat nélkül is úgy viselkednek, mint egy angol lady. Legalábbis amilyennek az angol ladyt elképzelik. Milyen bárgyú utánzás ez? Rossz filmszerep.

A szünetekben bújják az Avon katalógust.

– Te, ez a Pink Night olcsóbb, mint a múltkor volt.

– De ez kisebb, nem? 75 milis?

A férfi szánakozva szemléli őket. Megpróbálja kerülni az összeütközést. Ha nem kérdezik, nem nyilvánít véleményt, hisz a legártatlanabb dolgokat is át lehet politizálni. A szünetben úgy tesz, mint aki az órájára készül, de lopva átlapoz egy irodalmi folyóiratot. Szégyenkezik emiatt. Nagyon jól tudja ő legbelül, hogy a nyelvtanítás módszertana számára érdektelenebb, mint a tojásfestés húsvétkor. Az órákon csak haverkodik a diákokkal, persze angolul viccelődnek. A többi angoltanárt, főleg az orosz átképzősöket, ez irritálja. Ők hadilábon állnak a nyelvvel, nekik szükségesek a bemelegítő feladatok, prezentáció, számonkérés, szódolgozat mankói, ezekbe kapaszkodnak, ezek megfoghatóak, az élő, az organikus nyelv egy külön világ, elérhetetlen, tapinthatatlan, képlékeny, cseppfolyós.

A férfi eltöpreng Mikszáth bölcs elbeszélésén: Miriam. Megfoghatatlan, ámbár mégis tény, mondogatja magában. Haladni kéne az írással, de ki kell vinni a kutyát sétálni, együtt elmennek a gyerekért az óvodába, a felesége később végez. A fürdőszobacsap alatt valahonnan szivárog a víz, pedig tavaly lett rendbe téve, a tanszéken folyamatos az ellenállás, micsoda kőfalakat kell lebontani, hogy az ember a normális munkához csak hozzálásson. Éjjel mellébújik a felesége, a bőre még feszes, mint lánykorában, de lassan mutatkozik rajta is a kor: kissé őszül a haja. Milyen elenyésző az a tizenkét év korkülönbség, ami kettejüket elválasztja, gondolja magában a férfi.

A szerkesztővel a múltkor vita támadt. Belekötöttek egy cikk szövegezésébe. Hát érdemes egyáltalán írni? Minden, ami személyes – egyedi. Olyan képlékeny, olyan sokféleképpen megítélhető egy írás. A személytelen, tudományoskodó stíltől meg irtózik, akkor inkább gyerekkönyvet ír, inkább Bogáncs, mint száraz elemzés. A száraz írás szomjúhozza a mögötte álló személyt, de az nem adja ki magát. Nem becsületes dolog ez így: amiben nincs benne az énem, az nem is az enyém, azt egy számítógép is összerakosgathatná, morfondírozik a férfi, de ennél messzebbre nem jut. Ha nem jó nekik így, akkor hagyjanak békén, akkor nem publikálok. Járom az erdőket, gyomlálom a gyógynövényes kertet, több időt töltök a családommal. Aki az írásban prostituálja magát, nagyobb bűnt követ el, mint aki a testét adja oda pénzért.

Hónapok teltek el, mire újra elővette a szöveget. A múltkori javítások már kihunytak az emlékezetében, most úgy ülhetett neki átfésülni a fogalmazást, mintha szűz szöveggel lenne dolga. Néhány oldal után érezte azonban, hogy ez így még mindig nem lesz jó. Már vagy negyedszer ugrik neki, órákig maszatol egy-egy vesszőn, átborogatja az eredeti szórendet, és hetekig tartó, fokozott odafigyelést igénylő munka után úgy menti el az új verziót, azzal a megnyugvással, hogy ez így már jó, ez így már végleges. Aztán amikor legközelebb beleolvas, újra talál javítanivalót. Talán sohasem lesz végleges, gondolja. Hát persze: ahogy telnek a hónapok, évek, ő maga is változik. Ahogy átnézi a két évvel ezelőtt írott részeket, a saját elvárásai már nem azonosak annak a személynek az elvárásaival, aki két évvel azelőtt az író volt. Az már egy eltávolodott másik ember. Hogy lehetséges tehát megragadni, formába önteni, kristályosítani az egyre régebbi múltba vesző egykori élményeket?

Lassan harminc éve itthon él már. Érdekes, hogy erről a harminc évről nincs mondanivalója. A gyerekkoráról sincs, pedig azok nyilván inkább személyiségformáló évek voltak, mint a húszas éveiben járó fiatal felnőtt élményei. Hogy lehet az, hogy mégis, évek óta csak annak a néhány évnek a megragadása foglalkoztatja, amit külföldön töltött? Olyan nagy kaland lett volna? Hisz semmi különös nem történt vele. Sanyarú, nyomorúságos, gyakran magányos évek voltak azok: kívül-belül leselkedő magány. Azok a barátai, akik itthon maradtak, szinte mindannyian összetettebb és színesebb élményekkel gazdagodtak azon idő alatt, míg ő Nyugaton, gyakran így látja magát: szerencsétlenkedett. Mi az a többlet, ami mégis belőle kikívánkozik? Mitől válnak mégis azok az évek annyira jelentőssé, hogy mással foglalkozni is képtelenség? Világháború, hadifogság, űrutazás. Talán olyasféle megjelölt állapotba került egykor, mint az, aki olyan súlyos autóbalesetet szenvedett, hogy napokig élet és halál határmezsgyéjén kóborolt, és aztán visszatért ide, az életbe, de a megmagyarázhatatlan élmény kitörölhetetlenül ott motoz emlékei hátterében, minden egyebet felülír, minden egyéb ehhez a traumához mérten létezik csupán. Tessék, oszd meg, amit átéltél! Számolj be róla hűen! Képtelenség. Lehetetlen. És végső soron, hogy lenne megragadható egyáltalán az, hogy az emberi sors egy napon gyökeres fordulatot vesz, minden addigi szál elszakad, és attól a pillanattól érvénytelen, és a fiatal kikerül egy végtelen óceán közepére, ahol már semmi sincs, s ami nincs, az is megfoghatatlan és örökkévaló. Minek dramatizálni, traumatizálni az én hétköznapi sorsomat, töpreng a férfi, semmi különöset nem rejt, nem vezetett katartikus felismerésekhez, nincs dráma, bagatell az egész. Talán csak a hazaérkezés drámája, valamelyest. A rögeszme mégsem hagyja nyugodni. A közléskényszer tapadókorongként ráégett a gondolatai tükrére. Lefejthetetlen.

Az élmény felidézése, értékelése, majd az értékelés stilizálása, későbbi szövegváltozatai egymástól elszakadó pillanatokat rögzítenek. Ez így soha nem lesz egységes, ezt mélyen legbelül érzi. Aztán hirtelen világosság támad a gondolatai erdejében: nekifutásból, egyszerre kell nekiesni a feladatnak. Írni kimerülésig. Írni pár hétig, pár hónapig intenzíven. Azalatt semmi mással nem foglalkozni. Csak így lesz egész és egységes. Eltűnnek így a narrátor alakváltásai, az egészet végig ugyanaz a személy meséli el, aki elkezdte. Aztán tessék vitatkozni, hogy ez így túl sematikus, kronologikus, lineáris, egyszerű és együgyű. Az író akkor is belső kényszerből ír. Már nehogy a piaccal kezdjünk foglalkozni, mert akkor megette a fene az egészet. Tehát valahogy a végére jutni már. Megrajzolni a drámai hazaérkezést, az egybeeséseket, a pillanatokig tartó katartikus ősélmény szagát.

Érdemes–e állandóan újraélni az egyre halványuló emlékeket, töpreng. Változik valamit a világ azáltal, hogy az ember szavakba önti egykori élményeit? Annyit mindenképp, hogy legalább a saját fejében a viszonyok letisztulnak, helyükre kerülnek a dolgok. Hitet tesz az írás értelméről. Az összegzés által az elvarratlan szálak elcsomózódnak, az eseményeket le lehet zárni, mögéjük lehet kerülni, túljutni rajtuk, és tiszta fejjel új lapot lehet nyitni. Az írás végső értelme úgyis csak ez: tisztázás, átértelmezés, lezárás. Még sincs helye valamilyen poétizáló kódának. Csak behörpinteni a pohár alján úszó utolsó korty bort, a szájban átforgatni egy cseppet belőle, és az íz emlékével hátradőlni, várni a hatást. Eltelni a bor élményével, hadd járja át a lelket is. Írni annyit jelent, hogy tisztába jövök önmagam határaival, értékeimmel és beismerem hibáimat. Kiterítem magam, hogy lássanak, felfedem titkaimat. Vállalom és elfogadom önmagam. Lássátok ti is: ez voltam, ez vagyok, ne vessetek meg hát azért, mert ilyen vagyok. Ez az én titkom, ez az én lelkem nyitja.

Egy langyos délután reménykedve nyit be a kiadó ajtaján. Sosem járt itt azelőtt, a kéziratot egy barátja juttatta el a szerkesztőhöz. Idegenül néz körül a patent irodák előterében. A nála alig idősebb főszerkesztő kezet nyújt, leülteti.

– Rögtön a lényegre térek. Nem szeretném önt hiú reményekben ringatni. Nem rossz a regénye, de nem áll módunkban megjelentetni. Hiányzik belőle valami extra. Többnyire személyes ömlengés benyomását kelti. Persze az ön számára, ha valós élményeken alapul, nyilván rendkívül meghatározó évek lehettek, amiről ír, de az önt nem ismerő olvasó, és én is ilyen vagyok, hisz, ugyebár, nem találkoztunk eddig, nem sokat kap belőle.

– Úgy érti, hogy bagatell? Jellegtelen? Hétköznapi? – próbál a szerző egy kicsit kijózanodni.

– Nézze, nem akarom önt megbántani. Őszinte leszek. Bevallom, én nem tudok igazából pontos véleményt alkotni. Nem én olvastam, egy fiatalabb szerkesztő, én csak az ő véleményére támaszkodom. Ez az ön személyes sorsa, ez így egyfajta emlékiratnak hat.

– És ha elárulnám, hogy az egész egy kitalált történet?

– Úgy érti, fiktív?

– Hát nem mindegy ez? Az lenne a helyzet, hogy ami az önök számára nem elismert sorskérdés, az, önök úgy gondolják, érdektelen?

– Nézze, minden ilyen jellegű konfessziós irodalom hátterében megbújik valamilyen kitaszítottság, ami azonban nagyon sokunk sajátja. Az igazán jó művek valamiképpen egyetemes üzenetet hordoznak az emberi faj, a társadalmi rétegek egyediségében. A szerkesztőnk az ön opuszában nem lát ilyen ívet.

– Nem tudom, mire tetszik utalni – a szerző érzi, hogy ez így túl alázatos. – Nem tudom, mire utal, de nem fogok itt zsidózni, cigányozni. Nem állítom, hogy az én elbeszélésem valami társadalmi hátrány bemutatása, jóvátétele, de mégiscsak egy elég jelentős réteg alapélménye. Több százezer ember disszidált, és az itthon maradtak között se nagyon akadt olyan, akinek a fejében ne fordult volna meg a disszidálás lehetősége, mint a beszűkültségre, skizofrén állapotokra kínálkozó lehetséges megoldás. Vagy a megfogalmazással van baj? Írjam át?

– Mondom, a szövegét nem ismerem, csak a beosztott szerkesztő véleményét, az pedig elég lesújtó. Ő azt írja, hogy olyan mértékben középszerű mű, hogy íróasztal-fiókba való. Válasszon valami más hivatást! Annyi szép szakma van a világon…

Szerző a tanácsot megköszöni, sikerül udvariasnak maradnia, de legbelül forrong: ha legalább ez a barom olvasta volna! Akkor talán el tudná fogadni a véleményét, de így, hogy bele se pillantott, csak tolmácsolja egy frissen végzett egyetemista szerkesztő ítéletét, így ez igazságtalan. Hát nincs új a Nap alatt, barátom, megmaradhatsz remetének!

Hát ez így szép! A Mindenható kegyelméből ettől a fertőtől eddig megőrződtem, ebbe a nyálpárbajba eddig nem sikerült belépnem. Ezen a prostituált, belterjes irodalmi csámcsogáson jobb kívül maradni. Sebaj, szép idő van, kimehetek még Szentendrére, gyomlálhatok a kertben; amott gyomláljon más: tudathasadásos közügyeink kertjében és szenzációt sejtető, amúgy nagyon is középszerű, sportriporteri rajongással tálalt, de bagatell, semmis belviszályainkban. Hadd maradjak tiszta, csak be ne sározzon a szereplésvágy, érvényesülési vágy, töpreng magában. Nincs már jelen benne az önmegvalósítás kényszere, nem akarja már megmutatni magát.