Pataki Edit: Karó románca
– Elfáradtam – panaszkodott Karó Szőlővenyigéknek. – Pihenni szeretnék. Cseréljünk helyet – csak egyetlen napra!
– Nem lehet, Barátom – válaszolt a karcsú, hajlékony Venyigék helyett a tömött Szőlőtőke. – Nekem több okom lenne kiugrani. Nagyobb terhet cipelek, sokszor úgy érzem, nem érem meg az estét. Örülj, hogy segíthetsz, te úgyis meddő vagy, saját gyümölcseid sose ringathatnád. Kacsaim árulók: beléd kapaszkodnak, rád támaszkodnak e zsenge hajtások is. Gyümölcseimmel büszkélkedhetsz – nem elég ennyi segítségedért?
Helyén maradt hát, s mintha sajátja lenne, ringatta az idegen terhet, míg meg nem roggyant alatta.
Paradicsom mellé került legközelebb. Először segélykérőn simult hozzá a kis tő, de aztán haragos, nagy fa lett belőle, túlnőtt Karón is. Szégyellni kezdte, hogy másra támaszkodik, mérges leveleivel elfogta a napfényt, levegőt nem adott, rárakta gyümölcseit a kopott Karóra.
– Nagyon elfáradtam. Nem bírom már tovább. Cseréljünk helyet – csak egy éjszakára! – könyörögte Karó.
– Még mit nem, öregem! – nevetett rajta Paradicsom. – Azon mesterkedem, ki ne derüljön, hogy közünk van egymáshoz. Már körbenőttelek, lassan eltüntetlek, szép piros füzérem végre eltakarja ösztövér rútságod, undorító ragyáid, mezítelenséged rút feketeségét. Ki kíváncsi itt rád? Aki engem meglát, csodálkozik, dicsér, milyen gazdag, milyen pompás vagyok! Ne röhögtesd ki magad! Az én dicsfényemben akarnál fürdeni?
Karó fáradtan ringatta az idegen terhet, nem szabadulhatott az élő rakománytól. Cipelte hát, míg bele nem rokkant.
Kerítés tövébe tűzték megpihenni. Kis Virág futott rá, és körbeölelte naiv bizalommal. Futkározott rajta, fénybe fordította csöppnyi leveleit, sütkérezett a derűs napsugárban. És feldíszítette megrokkant támaszát harsányzöld levéllel, aztán körbefonta aranyos virággal, kis harangjaival körülötte táncolt, a hét minden napját ünnepfénybe vonta. Méhek látogatták, megpihentek rajta hatalmas terhükkel.
– Nem bírom már tovább, olyan gyenge vagyok – zokogta Karó. – Cseréljünk már helyet – csak egy órácskára!
– Ily kishitű lennél? Ne add fel önmagad, Testvér, hiszen csak addig élsz, míg másokat emelsz. Nekem te vagy egyetlen támaszom – suttogta Kis Virág. Szirmokat borított Karó sebeire, indáival balzsamozta görcseit, lombjával befedte az idő ragyáját. – Nyugodtan alszom, ha rád hajthatom fejem – és körbecsókolta illatos ajkával, feledtette vele repedések árkát és ráncok szakadékait.
Karó megszépült, hogy összefonódhatott Kicsike Virággal.
– Nem bírom már tovább – sóhajtotta százszor. Tartani akarta kicsi Húgocskáját, míg bele nem roppan.
Hatalmas vihar jött, Karót kitekerte. Kis Virág már megnőtt, sokat szívott magába Karó erejéből, átkapaszkodott a kerítésre. Sziromkönnyeket sírt kidőlt támaszáért, s levelek leplével puhán betakarta.
Anyó találta meg a korhadt fadarabot – hazavitte, hogy megmelegítse vele vacsoráját.
Illusztráció: Szőlőkarók
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
