Csáji László Koppány: Medvekör

Ősvizekbe bukó madár,
Égig érő fán ülő sas,
Napba úszó szarvasbika,
Titkokat suttogó méhkas,
Földet tartó teknősbéka,
Fényhozó, fekete holló,
Világot vonyító farkas!
Hét-szült világ maradéka –
Rátok vadászik a halál!

Ott leszek, mikor megtalál.
Nem lelhetek nyugalomra;
Csillag fröccsen lábnyomomba,
Hiába zársz hét toronyba,
Felszabdalt, rojtos láthatár!
Emberségünk égi mása,
Kétéltűek létváltása,
Szőrét vedlő apró egér
Egy tűhegynyi lyukba befér;
Lehet ember, lehet nyírfa,
Lehet napló, vérrel írva,
Lehet víz és lehet moha,
Lehet belső éned mocska.
Lehet, hogy nincs hozzá kedve,
Mégis lehet ő a medve.

A világfát megkerülve,
Törzsén körbe tekeredve,
Törzsét hétszer körbejárva,
Visszatérő öreg lélek,
Világanya, viráglárva,
Átjáróm a menedéked.
Törzsem ölelő borostyán,
Ízem érzed vérző ostyán;
Tüskék között érő gyümölcs,
Újranövök, mint a szemölcs.
Hess, bitang, hess, porba fuss!
Cobolyprémre átváltottál,
Agancsodra felaggattál;
Csontomra száradt a hús.
Kiröhögve, elfeledve,
Mégis eléd áll a medve.

Szőre szálát szaporítja,
Magát mindig megtisztítja,
Körbe-körbe kanyarodva,
Őrlő malomban őrölve,
Kerek hálóba hajlítva,
Küllős kerékre tekerve,
Felhővé vált szárnyas szikla,
Világok közt lépő lélek.
Fát kerülök, őst kerítek.
Vándor lélek – jövök veled,
Megkerüllek, megölellek.
Mintha csak a Nap szeretne,
Pedig aki ölel: medve.

Innen oda tudok járni,
Onnan ide tudok jönni.
Alakomból lehet bármi,
Ha kényszerítsz, tudok ölni.
Sóhaj szárnyán eliramló,
Idővén fán vagyok tapló,
Vérző világ szétrepedne,
Felhőként rád ereszkedve
Vagyok benned élő csíra.
Sorsod szege meghajlítva:
Embereket hordó vagon
Gördül ezer gyűrt haragon;
Veled gubbasztok a porban,
S fekszem gödörbe kotortan.
Rólam, s nekem szól az ének,
Embercsírák kertészének.
A kozmikus világ rendje
Velem cammog: itt a medve!

Alig érted, amit mondok,
Gondolsz sokféle bolondot,
Azt hiszed, hogy most megeszlek,
Vagy hogy asztalodra tesznek,
Gondolod, hogy idomíthatsz,
Ketrecet rám nyomoríthatsz;
Reménykedsz: nem veszlek észre.
Nincs érzéked az egészre;
Nem látod a fent s a lentet,
A világban megjelentet,
Az égből jött furcsa vándort,
Ki a kosárban ficánkolt,
Ki a párnát rakta-tette,
S megérkezett: ő a medve.

Itthon vagyok fent is, lent is,
Mint az énekkel teremtés,
Szívből fölfakadó forrás,
Forró ágyban hűs borzongás,
Ott vagyok álmod ajakán,
Felismerlek csókod nyomán,
Őseidhez majd megtérvén
Megtalállak éjed mélyén,
Örök vízen úszik bárkám,
Virrasztok veled a vártán.
Együtt szül meg veled anyád,
Együtt építünk majd tanyát,
Együtt bujdosunk éhezve,
S veled halok: én, a medve.

Leterítesz, kiterítesz,
Forró üstben felhevítesz,
Felforralsz sós gőzök között,
Engem, ki hozzád költözött,
Engem, aki benned vagyok,
Ki dermesztő télben fagyott,
Ki forrongó nyárban főtt meg,
Engem, a nyíl által öltet,
Puskagolyó lyuggatottját;
Vagyok tuva, székely, osztják,
S mind akit az erdő nevelt,
Bennem születik a neved.
Belőlem sarjadhatsz újra,
Gyökeredbe visszabújva.
Húsom eszed epekedve,
Így érik benned a medve.

Hat égtájnak hét szájából,
Hat méhem hét sóhajából,
Hat hattyúnak hét tollából,
Hat nyúlnak hét üregéből
Hét emberből gyúrt elegyből
Hat egér hét rejtekéből
Mindig tovább lépek eggyel.
Hetvenhétszer keseredj el!
S hetvenhétszer szüless újra,
Csendesedve, megvadulva!
Roppant terhek alatt nőve
Szétszaggatva, meggyötörve,
Meggyalázva, elkergetve,
Folyton benned él: a medve.