Aknai Péter: Sztipek nagy napja
Sztipek a falu bolondja volt. Azt hiszem nincs is olyan emberi település, ahol ne lenne legalább egy bolond. Legalábbis a mi házunk táján ez a helyzet.
Sztipek a falubéli srácok szerint – amikor a dinnyelopás volt a beavatási szertartások legfőbb fokmérője – sárgadinnye helyett tököt cserkészett be, meg volt róla győződve, hogy amit lopott, az dinnye, csak még éretlen. És megette a zöldséget.
A békát száján keresztül fújta, a fitymájába pitypangot húzott, a plébániát határoló téglafalra előszeretettel vizelt a főutcán és mérte is milyen magasra tud spriccelni. A rekordokat cserépdarabbal jelölte. Szerette a mondókákat, egyre jól emlékszem – illetve csak a végére – nekem is gyakran mondta: Pepe szereti gyöngyöt, gyöngy szereti Pepét, Pepe mindenkié!
És imádta a focit.
Csakúgy, mint mi, és ha ez nincs így, valószínűleg nem is találkozunk, de igazolt kerettag lévén, nem volt edzés, amit kihagyott volna. Mert a szerelem az szerelem. Amikor a városi különítmény megérkezett a vokányi pályára Sztipek már kint volt a pályán: lajhárként lógott a felső kapufán és fűzte fel a hálót a kapura. A sportköri elnök az ötösről támogatóan nézte.
Sztipekkel volt egy nagy probléma, de ez is inkább nekünk volt probléma, mint neki: szörnyen topa volt a focihoz; hatalmas lelkesedéssel, de félelmetesen ütemtelenül avatkozott játékba. Remek fizikai adottságainak köszönhetően – erős csontú parasztlegényről van szó – különösen veszélyes volt a vele való bárminemű ütközés, a kapuban viszont, ha nem is érezte a labdát, de legalább nem jelentett veszélyt a többiekre, így aztán kapuskodott. Ez volt az a poszt, ami a legkevesebb egészségügyi kockázattal járt – ránk nézve legalábbis.
A csapatból több osztálytársa is volt, kicsik és nagyok egyaránt, de hogy mennyi idős is volt valójában az fogadás tárgyát képezte, ő maga pedig élvezte, hogy beszélnek róla és csak sejtelmesen mosolygott ha erről faggattuk. Mindenki, aki valaha osztálytársa volt azt állította, hogy már túlkorosan került hozzájuk. Aztán egyszer megnéztük az igazolólapját: idősebb volt, mint gondoltuk…
Sztipek, a csapathoz tartozott: ott volt a fotózáson, orvosi vizsgálaton, edzésen, kocsmában, záróvacsorán, és persze a hazai- és idegenbeli meccseken. Edzők, játékosok jöttek-mentek, egyedül Sztipek képviselte a csapatban az állandóságot, annak ellenére, hogy addig a nevezetes napig csak kispadra jelölésig jutott, tétmérkőzésen soha nem kapott lehetőséget.
Ez volt a maximum: a kispadra jelölés. Nem volt az a tréner, aki meg merte volna kockáztatni, hogy Sztipek pályára lépjen akár csak néhány percre. Másrészt, kimondva kimondatlanul, a csapat presztízsén esett volna csorba, ha topa bolondosok szaladgálnak a büszke falu csapatának mezében.
Egyszer aztán megtörtént a csoda.
Nem akármilyen meccset játszottunk, Magyar Kupa meccset! A nálunk egy osztállyal magasabban szereplő második helyezett Görcsönydobokát fogadtuk hazai pályán. Egy mérkőzés, visszavágó nélkül. Egy meccs, ahol minden megtörténhet!
Ritka jó napot fogtunk ki; a keretben ott voltak a fénykorukban megyei felsőbb osztályban pallérozódott futballisták, sőt egy-két NB kettőt-hármat is megjárt öreg róka is. Abban a felállásban partiban lettünk volna egy osztállyal feljebb is a dobogóért, csak hát, ritkán tudtunk úgy felállni, a cseresor pedig ritkán hozta a kezdő tizenegy minőségét. Ahogy a fociban mondják: rövid volt a kispad. De az a tény, hogy kezdő lehettem egy ilyen erős keretben a mai napig büszkeséggel tölt el.
Az első félidőt megnyugtató kettő-nullal hoztuk le, az első helyzetből rögtön gólt szereztünk a tizedik perc tájékán. Nem mi birtokoltuk a labdát, de a görcsönydobokai mezőnyfölény meddő volt, az átlövéseknél pedig a szerencsével sem álltunk hadilábon. Aztán Pacek szabadrúgásával – engem rúgtak fel a tizenhatos tájékán – növeltük az előnyt közvetlenül a félidő vége előtt.
A második játékrészben nagyon nyomtak a vendégek; felpörgették a játékot, benne volt a játékukban a gól, de megúsztuk: sorra maradtak ki a helyzeteik, lőttek kapufát is, vagy Kurucsai Palkó védett hatalmasakat ziccerben. Aztán mintha elfáradtak volna, éreztük, hogy feladták, és mi tudtunk felszabadultan játszani: elléptem a jobb szélen Paja kiugratásával, lefutottam egészen az alapvonal közelébe, ahol még volt időm felnézni, láttam, hogy középen fénylik Csuri kopasz feje, megcsillan rajta a nap, a hosszún érkezik, belőttem erőből, laposan, Csuri pedig középről, teli rüszttel, kegyetlenül beverte. 3-0!
Eldőlt a meccs.
Ritkán adatik meg úgy élvezni a játékot, mint akkor. A vezetést semmi nem fenyegette, a görcsönydobokaiak már a végét várták.
És akkor, a mérkőzés nyolcvanötödik percében megtörtént az a nevezetes, azóta is emlegetett csere.
A sportköri elnök kiabált a kispad felől:
– Gyere le Peti, a Sztipek jön be helyetted! – aztán a partjelzőhöz fordulva – Sporikám, csere lesz, lejön a hazai hetes!
Megindultam a másik oldalról, nem húztam az időt, kocogtam, élvezzék a cserék is a meccset. A csapattársak kajánul vigyorogva kiabáltak a partvonal mellől, integettek, mutogattak, hogy siessek már, amit már csak azért sem értettem, mert tényleg siettem. Azt meg, hogy a Sztipek jön helyettem, nem vettem komolyan, azt hittem viccelnek, a felfokozott eufórikus állapot, a közeli nagy diadal mondatja ezt velük, de ahogy egyre közelebb értem a kispadhoz, megláttam a mieink tizenhetesét, amint önkívületi állapotban tépi le magáról a melegítőt.
Sztipek arca vörös volt, a tekintete a szokásosnál is zavarosabb. Meglepett a Cservenka edző bá’ bátorsága, akinek volt mersze meglépni ezt a rizikómentesnek aligha nevezhető cserét. Mindezt Magyar Kupa meccsen, a Görcsönydoboka ellen! Százhatvanhét fizető néző előtt!
Mint utólag kiderült, a játékostársak szeme előtt – hozzám hasonlóan – lepergett néhány lábtöréssel, ficammal végződő Sztipek féle becsúszó szerelés. A már földbe döngölt ellenfél zaklatott lelkiállapota ugyancsak rizikófaktor volt; ők nem is ismerték Sztipeket, félő volt, hogy a bolondos srác láttán valamiféle törlesztéstől sem riadnak majd vissza ellenfeleink, talán épp Sztipek kárára.
Lajos bá’, a futballpályákon ritkán hallható taktikai tanácsokkal látta el a cserejátékost.
– Fiam, nem baj, ha nem találkozol sokat a labdával, az sem baj, ha messze vagy tőle. Vond magadra a védők figyelmét, aztán ha közelítenek, fuss el, mint a bolti tolvaj. Fuss, ahogy tudsz! Fuss, amennyit bírsz! Ha kapu előtt találkozol a labdával rúgd a kapu felé. És hallgass a Pacekre!
Majd rövid szünet után immár hangosan, hogy mindenki hallja hozzátette:
– Gyerünk fiam, egy gólt!
Ez utóbbit aligha gondolhatta komolyan a tréner, hiszen ő is ugyanolyan jól tudta, hogy Sztipek, az álló labdában is képes elesni. A tizenhetes pályára lépésének első pillanataiban többen látni vélték a trénert a pályától elfordulva keresztet vetni.
Szórványos taps a hazai szektorból. Ezen elgondolkodtam: vajon ez nekem szól, vagy Sztipeknek? Mindeközben hősünk extázisban áll a partvonal mellett, rázza kezét, lábát, leguggol, felszökken, ránézésre sem lehetett nem bolondnak nézni. Senki sem gondolta közülünk, hogy ez a csere valaha is bekövetkezhet.
Miközben a játékvezető asszisztense Sztipek stoplijait és a szerelését ellenőrizte, a bolondos srácnál elszakadt a cérna: feltartott kézzel és harsány üvöltéssel rohant be a pályára. Elkezdtem sprintelni, hiszen ekkor még tizenketten voltunk a gyepen.
De késő volt.
Sztipek az idő előtti berohanásért megkapta első sárga lapját, első tétmeccsének tizedik másodpercében.
Folytatódott a mérkőzés.
Tartottuk a labdát, miközben Sztipeket új oldaláról ismerhettük meg: a taktikai utasításokat száz százalékig betartotta. A labdához köze sem volt, rendre azon az oldalon nyargalt, ahol nem pattogott a labda és megállás nélkül futott, a bolondok szívósságával. És rengeteget sprintelt.
A nézők dőltek a nevetéstől; komikus volt, hogy ezen az alsó osztályú focimeccsen valaki akkor is sprintel, amikor történetesen áll a játék. Az ellenfél játékosai szemmel láthatóan tartottak Sztipektől; a pályán keresztbe-kasul száguldozó játékos mindig lekötötte a védők figyelmét, akik egymást noszogatva hívták fel a figyelmet a hazai tizenhetesre. A turpisság nyilván kiderült volna, ha még negyed órát játszunk, de nem játszottunk, így viszont elhitték a vendégek, hogy az energikus cserejátékos a mieink adu ásza.
Nem tudom megítélni, hogy Sztipeknek milyen szerepe volt abban, hogy a mérkőzés utolsó előtti percében tizenegyeshez jutottunk, de tény: a vendégvédők a meccs végére végképp felőrlődtek fizikailag és mentálisan egyaránt, amiben hősünk is játszhatott némi szerepet.
– Pacek, hagyd a tizit Sztipeknek! – üvöltött mesterünk a kispadról, amikor a kapitányunk állt a labda mögé, hogy elvégezze a büntetőt.
A nagypofájú Pacek nem szólt vissza, engedelmesen visszahúzódott a tizenhatoson kívülre és sokadmagával, csípőre tett kézzel várta, mi fog történni. Közben Koskocsák Öcsi odalépett Sztipekhez, alig láthatóan meghúzta a gatyáját, és odasúgta neki: ha fütyül a spori, nekifutsz és ami a csövön kifér! Érted?!
A kispadon ülők felálltak a padról, úgy nézték a tizenegyes pontra letett labda mögött most már tényleg önkívületi állapotban toporgó Sztipeket. A korlátra támaszkodó nézők felhagytak a szotyi-köpködéssel, senki nem szívott slukkot a cigarettából, csönd ült a faluvégi gyöpre. A bírói sípkor minden tekintet a labdát rúgó játékosra szegeződött.
Sztipek néhány másodperces egy helyben toporgás után idétlenül, de nagy lendülettel iramodott a labda felé. Nagy lövésre szánta volna magát, de borzalmasan földbe rúgott: repült egy óriás gyeptégla, a labda pedig vánszorgott a kapu bal sarka felé. A kapust becsapta a játékos lendületéhez mérten vérszegény lövés, és úgy tűnt túlvetődik a labdán, ami ráadásul meg is pattant a kapu előterében, de jó reflexszel még bele tudott kalimpálni lábbal. A kipattanóra a bamba vendégvédők gyűrűjében azonnal rajtolt Sztipek, és a bőrgolyót egy méterről, elemi erővel bombázta a kapu közepébe. Góóóóóóól!
Sztipek boldogsága leírhatatlan volt.
Miután kapuba bombázta a labdát, mezét letépve rohant a hazai szurkolók közé, ahol az alkalmi kórus a Szép volt Sztipek! kiáltással üdvözölte. Aztán a szaggatott bírói füttyre fittyet hányva átrohant a másik oldalra, ahol artikulátlanul üvöltözve ugrott trénerünk nyakába.
– Mester, eldöntöttem a meccset, látta? Látta, hogy bevarrtam?
– Láttam fiam, brávó, remekül csináltad! De most alighanem mehetsz zuhanyozni.
A szigorú tekintettű sporttárs zihálva érkezett a kispadhoz. Felső zsebéből kirántott egy sárga kártyát – a másodikat immár – a gól utáni ámokfutásért, aztán rögtön utána villant a piros is. A szabályok értelmében Sztipeknek el kellet hagynia a pályát a mérkőzés 92. percében.
Keveseknek adatik meg, hogy tíz perc alatt alkossanak maradandót. Sztipeknek ez sikerült. A levonuló játékos integetett a közönségnek, szinte mindenkivel kezet rázott, csókokat hintett a vihogó falusi fruskáknak és a bírónak, aki ezen megorrolhatott, mert a kézfogást már nem fogadta.
A mai napig, amikor a nagy meccsek kerülnek szóba hajdani játékostársak és a falubeliek között, mindenkinek a bolondos srácról akad valami mondanivalója, hogy ott, azon a meccsen mit és hogyan csinált. A történet elkezdte újraírni önmagát, és minél többször idéztük fel az eseményeket, az annál gazdagabbá vált. Sztipek cseréje, Lajos bá’ megérzése, a büntető, majd az azt követő kiállítás olyan momentumokkal gyarapszik folyamatosan, ami talán meg sem történt. De így születnek a legendák.
Ami pedig engem illet: meg vagyok győződve arról, hogy Sztipek cseréjénél nagyszerűbb még nem született a futball világtörténelmében.
Aknai Péter a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Focimeccs (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
