Karsai János: Imre evangéliuma
Már megint egy sokkoló Babics Imre verses kötet. Csak ülök a szobában, kezemben a könyvvel, bámulok kifelé az ablakon, és azon töprengek, hogy mi is történik velem. Mert akarva-akaratlan, a verseket olvasva szereplőkké válunk, alakokká, akik részei a műnek. Akár tetszik, akár nem.
De hát hogyan lehetséges? Ez valamilyen interaktív játék? Egy új internetes illúzió-lét?
Nem, ez maga a valóság.
Aztán belekapaszkodom a Bibliába, az evangéliumokba, ahol az olvasó szintén szereplő, még ha passzív is. Hiszen éppen erre sarkallnak az evangéliumok, hogy mozdulj meg, Jézus példájából meríts erőt, támaszd fel magadban a hitet és a szeretetet.
Ismét átfutom a verseket, hogy újra hitet nyerjek.
Az egyik vers kinyilatkoztatás. A következő személyes példát állít, mesél. A harmadik nem több mint egy imádság.
Végig az az érzés mocorog bennem, hogy Imre nem akar itt maradni, menne ő szívesen az angyalok, a fény-lelkek közé, de maradnia kell: ő az egyik utolsó „Muszáj Herkules”. Hátha van még remény. Hátha érdemes maradni, tanítani, nevelni. A világ jobbá tehető, talán.
Milyen forradalmi gondolat elanyagiasodott mindennapjainkban a szeretet igéje, a természet apró csodáinak az elismerése. A másik emberre való ráismerés, a szomszédról feltételezni, hogy ő is egy érző lény, akit gyerekként dajkáltak, becéztek, szerettek. Ha szeretünk, viszont szeretnek. Esetleg még pislákol benne egy parányi szikra, ami feléleszthető, szeretetre tanítható, talán.
Majd ott a rengeteg csoda. A mocsokból épített gyönyörűségek, a piszok felmagasztosulása az érintés által. A világ csodái, az esőcseppbe zárt kozmosz, a madár szemében megtapasztalható végtelen.
Amikor Imre evangéliumát olvassa az ember, arra gondol, hogy milyen egyszerű is költőnek lenni: csak leírja az ember választékosan, amit lát. Egyrészt látjuk mi mindazt, amit ő meglátni képes? Jártunk ott? Át tudjuk lépni a tengert, felrepülni a háztetőkre, s onnan szemlélődni? Másrészt megtaláljuk a megfelelő szavakat, kifejezéseket?
Mi: nem találunk szavakat.
Ő: mindenre van szava.
Tudom, e zseniálisnak egyik jellemzője, hogy egyszerűnek hat. S bizony ez nehezen fogható fel a XX. századi költők terebélyes, elvont, elvonatkoztatott jelző-rendszerén nevelkedett olvasóknak, mert Imre evangéliuma természetesen folyik oldalról oldalra. Mondhatni, slágergyanús szövegek.
De be kell látni, hogy nem megy. Az utánzásom pusztán erőlködés, nincs meg bennem az a könnyedség, amivel Jézus is ráfeküdt a keresztre. Megfeszítik, de ő nem feszült. Nincs benne harag, indulat. A fenébe, de jó is lenne…
Ezért nem maradt más, mint az olvasás és a befogadás. Adjunk abrakot a vadnak, hogy megszelídüljön. Nyissunk ablakot a vaknak, hogy újra lásson. Sugározzuk rá mi is a világra belső szépségünket.
Ámen.
Illusztráció: Babics Imre (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
