Miklóssy Endre emlékére
December 31-én ímélküldemény érkezett e kísérő szavakkal: Bajelhárító jóslatok? Miklóssy Endre.
Tegnap rezdült ide a hír: Bandi meghalt. Tizenkilencedikén. Hittük már: hosszú tusájából lábra állva – sokszor közöljük még majd eredeti, mély futamait. Műhelyünk hű barátját veszítettük el. Új esztendőt köszöntő írásával búcsúzunk. Nem lehetett, fájdalom, tovább a bajt hárítani. (A szerkesztőség)
* * *
Százesztendős jövendőmondók, 1870-1970
(Miklóssy Endre összeállítása)
A hajdani kalendáriumok nélkülözhetetlen szereplője volt a jövendőmondó. E hagyománynak megfelelően és az egyoldalúságok elkerülése végett egy német, egy angol, egy francia és egy magyar jövendőmondót idézek. Ezek Friedrich Nietzsche, Thomas Stearns Eliot, Henri Michaux, Hamvas Béla. Magam semmit sem tettem hozzá. És mivel nem vagyok száz esztendős, jövendölni sem kívánok. Legfeljebb annyit, hogy az én jövendöléseim sem lennének derűsebbek.
* * *
Hogy látja már most a filozófus napjainkban a kultúrát? Úgy rémlik neki, mintha a kultúra teljes, gyökeres kiirtásának a tüneteit látná, ha az általános kapkodásra és a gyorsuló esésre, minden szemlélődés és egyszerűség megszűnésére gondol. A vallások árja leapad, és mocsarakat, tócsákat hagy maga után, a nemzetek a legellenségesebben szétszakadnak, és marcangolni szeretnék egymást. A tudományok szertelenül és a legvadabb laissez-faire alapján művelve, szétforgácsolódnak, és minden szilárd hitet feloldanak. A tudós osztályok már nem világító tornyok és menedékek az elvilágiasodás e nyugtalansága közepette, hanem maguk is napról napra nyugtalanabbak, szegényebbek eszmében, szeretetben.
A tudomány világa nem csupán személytelen és egzisztenciátlan, az emberi értékekkel szemben közömbös, hanem az emberrel szemben határozott éle van, mintha tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne.
A művelt osztályokat és államokat nagyszabásúan könnyelmű pénzgazdaság ragadja magával. Sohasem volt a világ világiasabb, sohasem szegényebb szeretetben, jóságban.
Minden az eljövendő barbárságot szolgálja, beleértve a mai művészetet és tudományt is. A másik oldal sem örvendetesebb. Bizonyára vannak itt erők, azonban vadak, irgalmat nem ismerők. Aggódva nézzük őket, mint a boszorkánykonyha füstölgő üstjét: minden percben cikázhat, villámolhat, szörnyű jelenségeket hirdethet. Egy évszázad óta csupa megrázkódtatásra vagyunk elkészülve, amelyek a dolgokat alapjaikban megrendítik. És ha mostanában meg is próbálják, hogy ezzel a mélyben lapuló, modern, pusztító és robbantó hajlammal szembehelyezzék a nemzeti államok alkotó erejét, hosszú időre még ez is sokasítja az általános bizonytalanságot és veszedelmet. Nem téveszt meg, hogy egyesek úgy viselkednek, mintha ezekről az aggodalmakról semmit sem tudnának, nyugtalanságuk elárulja, hogy nagyon is tudnak róluk. Olyan mohósággal és kizárólagossággal gondolnak magukra, mint még soha, csupán az ő arasznyi napjuk számára vetnek és ültetnek. Az atomista káosz korszakát éljük.
Az eszmék mint a bakkecskék ugranak egymásnak. A gyűlölet egészségügyi szokássá válik. Az öregeket kiröhögik, és a gyerekeket arra nevelik, hogy harapjanak egymásba.
A középkorban az ellentétes erőket valamelyest féken tartotta az egyház, és erős nyomásával némileg össze is olvasztotta őket. Amidőn azonban a kötelék megszakad, és a nyomás alábbhagy, az egyik erő föllázad a másik ellen. Most már majdnem minden földi dolgot csak a legdurvább és leggonoszabb erők határoznak meg, a vagyonszerzők önzése és a katonai kényurak. Az állam, amely az utóbbiak hatalmában van, éppúgy, mint a vagyonszerzők önzése, megkísérli, hogy magából szervezzen újra mindent, és béklyót verjen az ellenséges erőkre. Milyen eredménnyel? Majd megtapasztaljuk, de mindenesetre még most is a középkor jégzajlásában vagyunk, a jég felengedett és pusztítva árad tova. A forradalmat, mégpedig az atomista forradalmat nem lehet elkerülni. De melyek hát az emberi társadalom legkisebb oszthatatlan alapelemei?
Amikor már minden jelszót megtanult, a kivágott ember nem tudja, hogy micsoda.
Az ilyen korszakok közeledtekor az emberi még nagyobb veszélyben van, mint az összeomlás és a káosz idején, és a szorongó várakozás és a pillanat mohó zsákmányolása a lélek minden gyávaságát és önzését előcsalja, míg az igazi szükség általánossága az embereket javítani és melegíteni szokta. Ki fogja korunk ilyen veszedelmei mellett ősi lovagi szolgálatait az emberségnek, a szent és sérthetetlen templomi kincsnek szentelni, amelyet a különböző nemzedékek lassan-lassan gyűjtöttek össze? Ki fogja felállítani az ember képét, amikor mindenki csak az önzést és a vinnyogó eb szorongását érzi magában, és lesüllyedt az állatiba, sőt talán a merev mechanikusba?
Ha az igazság az évezredek hazugságával harcba lép, akkor olyan megrázkódtatásban lesz részünk, a Föld megrendülésében, hegy és völgy összezavarodásában, amilyenhez hasonlót még csak nem is álmodott senki. Akkor a politika fogalma teljes egészében szellemi háborúvá válik, a levegőbe röpül a régi társadalom minden hatalmi képződménye. Hazugságra épült valamennyi! Lesznek háborúk, minők még soha nem voltak. Csak éntőlem kezdve van a Földön Nagy Politika.
A második világháborúban hét nagyhatalom viaskodott, és előre látható volt, hogy ebből csak kettő fog megmaradni, amely az összes többi gazságait akkumulálni tudja. A háború után a kettő közt a küzdelem még nem dőlt el. A végső lépést államfölötti nemzetközi szervezet fogja megtenni. A Nemzetek Szövetségének alszervezete, a bankárok, a zsiványok, a terroristák, a gengszterek, az ideológusok internacionális szövetsége.
Mikor a nyomdák és hasonlók már csak olyan furcsaságok lesznek, mint a guzsaly vagy Augustus császár pénze, mikor a nagy szivacs törölni kezd majd mindent, lesz látványosság azoknak, akik a szenvedésben szeretnek gyönyörködni.
Megállíthatatlanul haladunk az ember, a föld és a világ végleges felbomlása felé. Minden jel erre vall, az ember szellemi süllyedése, a hallatlan népszaporodás, a természeti erők kirablása, az államok felbomlása és az immár stabil és permanens háború.
This is the way the world ends,
This is the way the world ends,
This is the way the world ends,
Non with a bang, but a whimper.
Hideg lesz az idén, hideg mindenkinek. Ez az első totális tél. A föld mocsokkal telt meg, melyből a fejét senki sem húzhatta ki immár.
Az „elsüllyeszthetetlen hajó” zenekara ezt az episzkopális himnuszt játszotta az utolsó percekben.
God of mercy and compassion!
Look with pity on my pain:
Hear a mournful, broken spirit,
Prostrate atThy feet complain.
Illusztráció: Miklóssy Endre (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
