Tömörkény István: Mihály furfangérosz
A magyar néplélek kiváló ismerői, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz mellett Tömörkény István a negyedik: utánozhatatlan humora, együttérző iróniája remekművekkel ajándékozta meg utókorát. Tavaly emlékeztünk halálának századik évére, s a Kortárs Kiadó gondozásában igazi meglepetéskönyv született. Száznál több lappangó, eddig hozzáférhetetlen, kötetben ki nem adott írását élvezhetjük.
Egyetérthetünk Gulácsy Irén, a kiváló írónő szavaival: „Tömörkény egyedülálló jelenség volt irodalmunkban. Eszközei teljesen eredetiek. Írásmódszere is merőben új. Fordulatai rajtaérhetetlenek…”
Urbán László
* * *
Vergődés a foggal
Az emberek szaporodtak-e meg, vagy hogy ezek a csontfélék váltak romlandóbbá, de annyi bizonyos, hogy a fogakkal mostanában több baj van, mint ezeknek előtte. Vannak, akik úgy vélik, hogy talán most módosabb a világ, több húst esznek az emberek, többet rágnak, hát hamarább kopik a fog. A kocsmaajtó küszöbe is jobban kopik, mint a templomé, ha egyszer többen koptatják.
‒ No, az nem egészen úgy van ‒ mondja Förgeteg János ‒, hogy talán több volna a hús. Inkább a hús elfogyott, csak a csontja maradt, aztán abban kopik a fog.
‒ Bolond beszéd ‒ szól bele Frantzia Gergely. ‒ A kutyának csontot vetnek, mégis jó a foga.
‒ Talán tapasztalta kend?
‒ Én tapasztaltam még a régi világban, mikor nem voltak ennyire kötve a kutyák. De hát azok is rabszolgák löttek azóta.
A beszélgetés a tanyai bormérésben folyik, mivelhogy vasárnap délelőtt van s olyankor össze szokás ott gyülekezni. Olyankor van ott a jövő hétre a napszámos fogadás, meg azután egy héten egyszer illik is egybegyülekezni, hogy lássák egymás ábrázatát az emberek. Híreket hoznak és visznek. Kabókéknál gyerek született, de olyan étkes, bátya, mint a valóságos farkas. Ellenben Dicső Tóniéknál elhalt az az egyetlen is, aki még megmaradt, bár ugyan sohasem volt élni való. Csikóséknál beteg volt a malac, de táragygyökeret húztak a fülibe, attól meggyógyult. Vecsernyéséknél valami baj lehet, mert fiaker hurcolt két úrformát a városból a tanyába. Az emberek a fejüket csóválják és elgondolkozva verik ki az apró, fekete cseréppipákból a hamut.
‒ Mi löhet azokkal? Hiszen nem kártyás, se nem mulatós, se semmi. Mégis folyton pörlik, levelezik a városbul.
‒ Belebukott a gépbe, akit vött. Drága volt, rossz is volt.
‒ Minek írta alá a nyomtatott papírost. Ma olyan furfangos világ van, hogy el köll tagadni még azt is, hogy írni tud.
‒ Kendnek könnyű eltagadni, ha egyször úgy se tud.
‒ Tudok én ‒ neveti amaz ‒, csakhogy nem nagyon mutogatom.
Hát ilyen beszédek és apró évődések folynak, mert szükség van arra néha, hogy a szó ne egyezzen, mert másként sohase nevetne az ember.
Például Kisguczi Illés azt beszéli, hogy a bojárhalmi kapitányságban két tó vizét össze akarták ereszteni az emberek. Hogy folyjon az egyik a másikba s amannak a feneke szabadon maradjon. Majd csak lehet hamarább valamire használni, mintha csak a szikes víz áll rajta. De azután azt mondta egy öreg ember, hogy abból baj lesz, mert a kisebbik tó, amit lefolyatni akartak, alacsonyabb helyen van, mint a másik. A víz pedig fölfelé nem folyik.
‒ Hát az nem ‒ hagyják rá itt a beszédet hallgató emberek.
‒ Úgy ám ‒ folytatja Illés ‒, de van ott Bojárhalmon egy furfangos ember, bizonyosan ismerik is kendtök, nem vélök most a nevire, de olyan csupaszképű, alacsony. Mert az olyan csupaszképűnek mindig több van az eszetokjában, mint a másiknak. Hát az azt mondta, hogy folyik a folyadék fölfelé is, mert látott már ő a cirkuszban olyan komédiást, hogy a fejetetején állott, aztán mégis mögitta a bort. Hát annak már csak fölfelé köllött a komédiásba mönni.
Most meg már ezen nevetnek, mondván, hogy az ördög bújjon annak a bojárhalmi kisembörnek az eszibe, olyan ember kellene ide, nem ilyen buszma, mint a Kabók Miska is, aki mikor uraskodni akart, fából faragott mennykőfogó vasat a tanyatetőre.
Kabók Miska is ott ül, nem szól, mikor nevetik, de hiszen majd visszaadja a kölcsönt, ha eljön az ideje. De hogy most már minden beszédből kifogytak, megint a fogakat tárgyalják. Hogy ezelőtt a dorozsmai kovács rántotta ki a fogat harapófogóval, ha éppen valakinek ilyen baja volt. A városban meg a borbélyok. Volt egy vastag borbély, mindig piros török sipkában volt a feje, kövér ember volt, csupa szalonna volt a feje, de aki fogat a hatalmába adtak, elbánt vele, az uristiglincit neki. De most már a borbélyoknak nincsen az ilyesmihez hatalmuk. Hanem van fogorvos annyi, hogy az csak csoda, pedig valamikor egy se volt. Hát hogy lehet ez? Ennek valahogy alighanem úgy kell lennie, hogy ezek a fogazatok pusztulnak, valami olyan betegségbe estek, mint a szőlő. Már a tanyáról is igen csak járják az asszonyok a fogorvosokat, úgy reparáltatják, mint a kocsikereket.
Szóval nem olyanok a csontok, mint azelőtt. Ki hallotta azt régente, hogy a tanyai fogakat a városba javítgassák? Ez nem volt. És ha olykor kutat ásnak, szőlőt fordítanak, mélyebbre szántanak és a föld fölveti a régiek csontvázait, hát az öreg koponyákban haptákban áll mind a harminckét fog, még ki sem lehet belőle szedni. Úgy fogastul megy el baromfiitatónak, mert ha emberkoponyából iszik a csirke, nem üt bele a betegség.
Hallgatja ezeket a beszédeket a többi között, mint közönségesen, Örökös Mátyás is, azután odakap a jobb képéhez és azt mondja:
‒ Az úristen süllyesztené el a kendtök beszédit: mögfájdult tülle a fogam.
‒ No, az talán a körösztszéltül van ‒ mondják a többiek és becsukják az egyik ablakot, hogy ne legyen a szélnek járása.
Betámaszthatják azonban most már akárhogy is az ablakot, Mátyás fejében úgy lüktet a fájdalom, mintha szegeket vernének bele.
‒ Huj, huj ‒ mondja ‒ ennél is jobb a lakodalom.
Az irgalmas szamaritánusok azonnal ajánlanak orvosságokat, mivelhogy tudvalevő, hogy minden emberben két kitanult orvos rejtőzködik. Hogy szívja a füstöt a fogára. Igyon puskaport tejbe, attól kimegy a hétfájdalom a fejibül. Szedjen rá timsós vizet. Dugjon bele szegfűszeget. Vessen a parázsra nadragulyamagot, aztán levegőzze be a füstjét.
‒ Hogyne ‒ mondja Mátyás ‒, hogy még jobban mögbolonduljak.
De azt mondják, hogy a tejben főtt füge is hasznos belülről, a melegített korpa meg kívülről. Így Mátyás tökéletesen el van látva tanácsokkal, de azért ugyancsak fogja a képét, mikor hazafelé indul. Miért is gyüttem ide? ‒ gondolja magában. Otthon ünnepi ebéd van, tejbefőtt tarhonya meg túrós-tejfölös szaggatott, de hiába teszi az ételt Mátyás elé az asszony: Mátyás nem veszi ki a fejéből a kalapot, ami nyilvánvaló jele annak, hogy nem akar enni.
‒ Hát kendet mi lelte? ‒ kérdezi az asszony. ‒ Talán a foga fáj?
‒ No ‒ mondja Mátyás félig mérgesen, félig nevetve ‒, ezt se volt nehéz eltalálni.
Próbálnak aztán vele mindent, amit ilyenkor szokás, tesznek rá hideget, meleget, de bizony a fájás nem áll ki. Ez az az időpont, mikor az ember bőgőnek nézi a csillagos eget. Mátyás csak vágódik egyik sarokból a másikba, hordozza a fogát mindenfelé, napra, szélre, enyhelyre.
‒ Csak ne volna éppen vasárnap ‒ mondja. ‒ Ilyenkor úgyis hiába mönnék a városba doktorhoz, mert úgy sincs otthon egy sem.
Azt gondolja, hogy befog s fölkeresi a tanyai orvost. De azt is bajos délután otthon találni, mert az meg ilyenkor jár a betegekhez s némelyik betegje olyan messzire van, hogy félnapba telik, míg az utat megjárja. Már itt nincsen más mód, mint átkínlódni valahogy az éjszakát.
Hajnalban befog, hogy minél hamarább a városban lehessen. Ez az út, ez már igazán bosszúság. Semmi dolga sem volna odabent most éppen, s egész napi munkát veszít maga is, a lovak is, egy rossz fog miatt. Csak legalább ki lehetne úgy ütni vésővel meg kalapáccsal, mint a lóét.
Volt ugyan a foghúzásnak egy régi fajtája is, otthon kezelhető. Cérnát kötöttek a fogra, meg a nyitott ajtó kilincsére. Azután berúgták az ajtót. De már a régi szokások kivesznek a világból.
Mindegy no, hát már megnézeti az orvossal. Hátha tud rá orvosságot s nem is kell kihúzni. De a kihúzástól egy kicsit megborzong, mint aki még sohasem próbálta. Milyen lehet az? Csak úgy jajgatnak-e ott, mint az asszonyok a temetésen, szokásból; vagy pedig hogy csakugyan kiabálnak?
Ilyen gondolatok között halad a kocsival. Csapkodja a lovakat, hogy siessenek, de nem nagyon igyekeznek. Szokva vannak ahhoz, hogy befelé teherrel menjenek, lassan, s csak hazafelé sietnek. Persze, lóésszel nem tudhatják, hogy néha egy fog nagyobb teher, mint egy kocsiderék búza.
Mátyás a városban beáll a kocsival a megszokott kocsmaudvarra s fogorvos után kérdezősködik.
‒ Hát az van ‒ mondják. ‒ Mindjárt itt szemközt is az emeletön.
Ez nem valami kellemes. Mátyás úgy szerette volna, ha egy kicsit messzebb volna. Most egyszerre, nagy hirtelenséggel, éppen nem akar a dologgal sietni. Úgy gondolta, hogy majd lassan óvakodik arrafelé, amerre ennek a veszedelmes embernek a háza van. Aki vasakkal kotorász a más fogán.
De hát hiába, ez így van és nem másképp. Mátyás átmegy a szemközt való ház elébe s fölnéz az ajtóban a sok mindenféle cédulára. Van ott hirdetve minden. Emilyen orvos is, ügyvéd is, asszonyruhavarró is, asszonykalapcsináló is, mind az emeleteken, már most ugyancsak furcsa volna, ha valami dámára nyitná rá az ajtót, hogy vizitálja meg a fogát, az meg meg akarna vele vétetni egy kalapot az asszonynak.
Azonban efelől nincsen baj. Sok savanyú képű ember meg asszony halad fölfelé a lépcsőn, ezek bizonyosan a fogorvos elébe mennek. Bár hiszen ugyan olykor a fiskális irodája felé is elsavanyodva szokás közelegni. De azért csak eligazodik, mert táblák vannak a lépcsőfordulókon, de itt úgy látszik nem lopja le a táblákat a falról senki, mint odakint az úton a kilométerkarókról. Mátyás benyit. Sok fogas van a szobában, némely részén már asszonyi felsőkabátok lógnak; ez akkor alighanem mégis csak ruhakereskedés, pedig kívül ott van az ajtón, hogy ez fogorvos.
‒ Löhet ugyan ‒ gondolja Mátyás ‒, hogy ruhákkal is keresködik, mikor nincsen húzgálni valója.
Pedig van neki ugyancsak. Ezt akkor látja Mátyás, mikor az az úr, akinek szalutálni akart, mert Mátyás a vadászoknál szolgált s ennek az úrnak olyanforma ruhája van, mint a vadásztiszt uraké, betessékeli a másik szobába. Ez tágasabb szoba, mint a másik, de ebben nincsenek fogasok, hanem sok szék van a fal mellett, szomorú emberek ülnek rajtuk. Asszonyok tartanak kis sápadt városi gyerekeket az ölükben: fáj, fáj ‒ rebegi az apróság, s láttukra Mátyás a tulajdon fájdalmát szinte elfelejti. A harmadik szoba becsukott ajtaja mögött nyekkent valaki egyet, aztán kijön ez a valaki, de most már mosolyog, pedig bizonyosan ezekből az elsavanyodott ábrázatokból való volt.
‒ No hiszen, ha csak egy nyekkentés ‒ véli Mátyás ‒, akkor majdcsak túlesünk rajta.
Az ám. Csakhogy nem mindenki jön ki olyan hamar a titokzatos harmadik szobából, mint az az úrforma, aki az előbb nyekkentett. A másikkal, aki sor szerint utána bement, ugyan sokáig delektálózik az orvos. S még milyen sokan vannak itt, akik hamarább jöttek. Mátyás szorongva kérdezi meg a szürkekabátos úrtól, hogy ugyan őrá mikor kerül a sor?
‒ Kérem ‒ mondja udvariasan ‒, tetszik látni, hogy sokan vannak, akik előbb itt voltak, mint uraságod. Úgy tizenegy óra előtt nem kerülhet uraságodra a sor.
Hát ezt Mátyásnak mint uraságnak tényleg be tetszik látni, mert szemmel látható valóság és igaz.
‒ Akkor inkább ‒ mondja Mátyás bizalmasan ‒ addig mögnézöm a lovakat. Mert kocsival vagyok én idebe…
Mátyás lehalad a lépcsőn. Jobb a lépcsőn lefelé menni, mint fölfelé. Mikor a jóelőbb a garádicsokon fölfelé haladt, minden garádicsnál lökött egyet a foga a fejibe, most meg még csak nem is szól. Tényleg megnézi a lovakat, szénát vet elébük s most hirtelen azon veszi észre magát, hogy ehetnék, mert tegnap reggel óta nem evett. Az udvarról tehát bemegy a kocsmába, húst kér és hozzávaló italt. A fog már engedi. Ej, haj, ez egészen alkalmatos dolog. Mátyás érezni kezdi, hogy mégis milyen szép élni. Jókedvvel morzsolgatja a bort s hogy elfogyott, még egy üveggel kiparancsol az asztalra. Mert jól van minden úgy, ahogy van.
Tizenegy órakor Mátyás teljes önbizalommal halad át a szemközt való házba, bátran megy fölfelé a lépcsőkön, mert egy lüktetés nem sok, de annyi sincsen. Benyitja az ajtót és beszól a szürkekabátosnak (hiszen csak inas ez, az istenadta) barátságosan:
‒ Mondja mög odabe, hogy csak mögjátszotta magát a fogam…
Pesti Hirlap Naptára 1916.
Illusztráció: Tömörkény István
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
