A tréfamester Kosztolányi
Legendás történetek keringenek Kosztolányi és Karinthy egymást ugrató tréfáiról, bravúros mókáiról, vicces rögtönzéseiről, élceiről, szellemes heccelődéseiről. A Színházi Életben jelent meg megismerkedésük története. Nem tudjuk, hogy a második sztori szenvedő házaspárja ki volt, csak vélhetjük, hogy Karinthyék, de megtörténéséhez nem fér kétség: a költő maga meséli el a történetet. Ki gondolta volna, hogy Kosztolányinak ilyen remek humora volt!? Az írás „Vallomások és nyilatkozatok” című Kosztolányi-kötetemben fog hamarosan megjelenni.
Urbán László
Szinházi Élet 1925. május 31. – június 2.
Nyilatkozata Karinthy Frigyesről
Én is áhítatos aprólékossággal gondolok vissza Karinthy Frigyessel való első találkozásomra.
Első érzésem ez volt:
– Jaj, de furcsa!
Második pedig ez:
– Jaj, de fiatal!
Mert én, aki ekkor már olvastam párszor szikrázó szatíráit, idősebbnek képzeltem őt, egészen aggastyánnak, ami ebben a koromban körülbelül azt jelentette, hogy legalább harminc éves. Nem tudom, miért támadt ez a gondolatom, talán azért, mert Frigyesnek hívták és több Frigyesen szakállt láttam. Ő azonban gyűlölte a szakállt és minden nagyképűséget és épp ezen az alapon barátkoztunk.
Szalmakalapot hordott, forró nyárban bolyhos posztó kabátot az idő viszontagságai ellen, és vasbotot, mellyel csak a levegőn követett el atrocitásokat. Aznap csakugyan együtt ebédeltünk a Bristolban, a Nyugat fő fészkén. Ebéd végeztével csakugyan hosszasan és udvariasan vitatkoztunk, hogy ki fizesse ki a két ebédet, de én határozottan emlékszem, hogy fényes dialektikámmal, ragyogó okfejtésemmel végül sikerült meggyőznöm, hogy mégis nekem illik teljesíteni ezt a rendkívül kellemes és megtisztelő kötelességet.
Színházi Élet 1924. december 28. – 1925. január 3.
Életem legvidámabb esete
Barátomat és feleségét meghívtuk ebédre. Ezek régi, jeles ugratók. Ennél fogva vigyáznunk kellett.
Az elv az volt, hogy a világ legrosszabb ebédjét adjuk, ehetetlen, undok ételeket, melyeket utálnak, anélkül azonban, hogy észrevennék szándékunkat, olyan formában, hogy bizalmas barátságunk ellenére se merjenek egyetlen megjegyzést tenni az asztalnál, csak szégyelljék, rosszul érezzék magukat és rendkívül feszélyezze őket a botrány.
Hetekig készülődtünk, mert teljesen rossz ebédet adni épp oly nehéz, mint teljesen jót.
Mindenekelőtt gyönyörűen terítettük meg az asztalt, igazi ezüsttel, virágokkal. Első fogás híg, színtelen marhahúsleves. Alig különbözött valamit a forró víztől, csak épp abban, hogy nagyon sós is volt. Viszont színjátszó kristálycsészében tálaltuk föl. Ez még nem szúrt szemet. Kedves vendégeink megízlelték s minthogy mi megittuk, talán azt hitték, hogy tévednek, vagy sohase szerették a marhahúslevest.
Utána kemény, majdnem főtelen öregbabfőzelék következett, meisseni tálban. Fölötte igen rágós, mócsingos, koloncos marhahús, kövér és mégis szálkás, mely mosogatórongyhoz hasonlított volna, ha nem gőzölög annyira. Melléje háromnapos, savanyú pékkenyér, finoman-vékonyan fölszeletelve. Ekkor rég megállapított szerepem szerint megízleltem a főzeléket s feleségemhez fordulva megjegyeztem, hogy jó, de „kissé mintha nem lenne elég puha”. Feleségem tiltakozott. Azt mondta, hogy én mindenben találok kifogásolni valót. Főképp, ha vendégek vannak. Majd fölkelt, zavartan, kiment a konyhába és visszajött, vállát vonogatva. Vendégeink, kik kínos zavarukban előbb egymásra pillantottak, vigasztaltak, hogy szóra sem érdemes az egész. De azért nem ettek.
Hozták a harmadik fogást, a mákos galuskát, melynek kieszelése és elkészítése nem kis fejtörésünkbe került. Barnalisztből szaggatták, gombócnagyságúra, bőven meghintették keserű s avas mákkal, – ezzel egyáltalán nem fukarkodtak – csak cukrot nem mellékeltek hozzá. A gombócokon már jéghidegre fagyott a zsír. Én föláldoztam magamat. Megettem belőle hármat. Dicsértem és csemcsegtem. Kínálgattam a meghívottakat. Vettek egyet-kettőt. Nézték, szagolgatták, elmaszatolták tányérjukon s otthagyták. Most a feleségem sopánkodott, hogy milyen a szakácsnője. Én védelmeztem a szakácsnőt.
De végre jött a fekete, melyet mindenki várt. Kecses findzsában kaptuk. Hamisítatlan hadikávé volt. Lenn a tányérkán két-két szem szacharin fehérlett. Erre a vendégek elnevették magukat. Rájöttek arra, amit mi már rég tudtunk. Meg voltak velünk elégedve és gratuláltak. Félóráig röhögtünk együtt.
Az ugratás tehát sikerült. Most már csak az maradt hátra, hogy e gúnyebéd után beadassuk az igazit, a jót. De ebben a tekintetben is túljártunk eszükön. Semmit sem adattunk be. Ezzel a ragyogó ötletünkkel még inkább meg voltunk elégedve.
Illusztráció: Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső 1933-ban (PIM)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
