Albert-Lőrincz Márton: Két vers
(Konkvisztádorok)
Inkák vére – földre kiontott antracit.
A hegy figyel – kondorkeselyűk köröznek,
mokaszinokban inognak futó lábak.
Alig hallható fáradt fohászok szállnak
Tengerre s hajóznak át Ibériába.
Kétrét görnyedt libériás pukedlik és
páncélos bókok a király színe előtt.
A király most nemző mozgást mímel éppen –,
Ibéria exportra készül: katonák.
A hűség – lógó fogtömés a koronán,
mondhatni aranyrög, vállon cipelt súlyos
kereszt…
(A hajókürt csendje)
Nem zargatott a hajókürt, a kikötő messzire látszott.
A partról néztem a sós vizet s a sodrást. Ázott matrózok
rumról regélnek, mit dús keblű lányok szaporán hoznak.
A hajókürt öblén madártetem szunnyadhat, szinte úgy,
ahogy a juhász terelőkutyája gubbaszt gazdája
lába előtt, élet-telten, vagy holtan épp – tényleg meghalt
a beste s kilehelte megfáradt leheletét, nyomták
a feladatok, vagy megunta a szolgasors verését?
Nem szólt, nem jelezte, hogy né, ott van a part (és a lányok)!
A hajón haris, fürj, fülemüle, füstifecske, vadlúd,
kakukk, sárgarigó, búbos banka, darumadár, fehér
gólya meg kék sirály tetemek, vagy csak elpilledt, félig
holt teremtmények, kik az időből ideiglenesen
eltávoztak, és most csak megpihennek, most nem mozdulnak,
most eltömik a hajókürt torkát, a torok tövén a
keskeny nyílást, a hangszalagnyi vékony rések légútját …
Rekedten szakad pozdorjává a hang, már ott a kürtben,
távol a parttól, ahol rumot szolgálnak fel a lányok.
Albert-Lőrincz Márton a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Hagyományőrző perui indiánok (Hughes Herve felvétele, AFP)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
