Wolfgang Borchert: A kávé meghatározhatatlan
A székeken lógtak. Fel voltak aggatva az asztalok fölé. Valamilyen borzalmas fáradtság aggatta fel őket. Ez ellen a fáradtság ellen nem segített semmilyen alvás. Világfáradtság volt ez, amelynek már nincsenek elvárásai. Legfeljebb egy vonatra vár. Méghozzá egy váróteremben. Így aztán ott lógtak felaggatva székek és asztalok fölé. Úgy lógtak ott a ruhájukban és a bőrükben, mintha a ruha és a bőr a terhükre lenne. A ruhájuk és a bőrük. Kísértetek voltak, akik ezt a bőrt jelmez gyanánt öltötték magukra, s egy ideig embert játszottak. Úgy lógtak a csontvázaikon, mint a madárijesztők a póznáikon. Az élet aggatta fel őket saját agyuk csúfjára és saját szívük kínszenvedésére. És minden szél elvállalta, hogy játsszék velük. A szél játszott velük. Benne lógtak egy életben, ahová egy arctalan isten lógatta fel őket. Egy isten, aki nem volt jó, és nem volt gonosz. Aki csak volt. És többé már nem. És ez már túl sok volt. És ez már túl kevés volt. És az isten odaaggatta őket az életbe, hogy ott himbálózzanak egy ideig, mint vékony hangú harangok a láthatatlan haranglábácsolatban, mint szélfútta madárijesztők. Kiszolgáltatva maguknak és a bőrnek, amelynek nem találták a varratát. Felaggatva székekre, póznákra, asztalokra, akasztófákra és feneketlen szakadékok fölé. És senki sem hallotta meg vékony hangú kiáltásaikat. Mert hisz ennek az istennek nem volt arca. Éppen ezért nem lehetett füle sem. Ez a fül nélküli isten volt az ő legnagyobb elhagyatottságuk. Ez az isten csak lélegeztette őket. Kegyetlenül és grandiózusan. És ők lélegeztek. Vadul, mohón, falánkan. De magányosan, vékony hangú magányban. Hisz az ordításuk, a rettenetes ordításuk még ahhoz sem jutott el, aki mellettük ült az asztalnál. És a fül nélküli istenhez sem. Még ahhoz sem, aki mellettük ült az asztalnál. Ugyanannál az asztalnál. Mellettük. Annál az asztalnál.
Négyen ültek az asztalnál, és várták a vonatot. Nem ismerhettek egymásra. Köd úszkált a fehér arcok között. Éjszakai párából, kávégőzből és cigarettafüstből összeállt köd. A kávégőz büdös volt, a cigaretták szaga pedig édeskés. Az éjszakai páraszükségből, parfümből és öreg férfiak lélegzetéből képződött. És olyan lányokéból, akik még nőnek. Az éjszakai pára hideg volt és nedves. Mint a rettenet verejtéke. Három férfi ült az asztalnál. És egy lány. Négy ember. A lány a csészéjébe bámult. Az egyik férfi szürke papírra irkált valamit. Igen rövid ujjai voltak. A másik könyvet olvasott. A harmadik a többieket nézte. Jártatta rajtuk a tekintetét. Vidám arca volt. A lány a csészéjébe bámult.
Ekkor az, akinek igen rövid ujjai voltak, megkapta az ötödik csésze kávéját. Undorító ez a kávé, mondta, és egész kurtán felpillantott. A kávé meghatározhatatlan. Amúgy nagyszerű ital. Aztán újra írni kezdett. Ám hirtelen eszébe jutott valami, és még egyszer felpillantott. De hát maga hagyta kihűlni a kávéját, mondta a lánynak. Hidegen pedig végképp nem finom. Amúgy nagyszerű ital. Ha forró, még csak megjárja. De meghatározhatatlan. Meg-ha-tá-roz-ha-tat-lan! Egyre megy, mondta a lány annak, akinek igen rövid ujjai voltak. Ekkor az végleg abbahagyta az írást. A lány így mondta: Egyre megy. A férfi ránézett. Csak a tablettáim akarom vele bevenni, mármint a kávéval, mondta a lány zavartan, és belebámult a csészéjébe, egyre megy, hogy közben kihűlt. A feje fáj? kérdezte a férfi a lányt. Nem, mondta az újfent zavartan, és belebámult a csészébe. Olyan hosszan bámult bele a csészébe, hogy a rövid ujjú végül dobolni kezdett a ceruzájával. Ekkor a lány feléje fordította a tekintetét. Véget kell vetnem az életemnek. A fejem nem fáj. Véget kell vetnem az életemnek. És ezt úgy mondta, mintha azt mondaná: A tizenegyes vonattal utazom: Véget kell vetnem az életemnek, mondta. És belebámult a csészébe.
Ekkor a három férfi ránézett. Az, aki könyvet olvasott. És az, akinek vidám arca volt. Na tessék, gondolta a vidám arcú, egy bolond lány. Egy igazi bolond. Furcsa egy ember maga, mondta az, akinek rövid ujjai voltak. Csak mert véget akar vetni az életének? kérdezte a könyvolvasó, és érdeklődve előrehajolt az asztal felett. Nem, hanem mert ezt egyszerűen csak úgy kimondja. Olyan egyszerűen, ahogy az ember azt mondja, indulás, vagy hogy pályaudvar, válaszolta a másik. Ugyan már, mondta a könyvolvasó, ő csak azt mondja, amit gondol. Nincs ebben semmi furcsa. Sőt, igen derék dolog tőle. Én ezt igen derék dolognak találom. A lány zavartan bámult a csészéjébe. Derék dolognak? dohogott az, akinek igen rövid ujjai voltak, és felháborodottan csücsörített, azt mondja, derék dolognak találja?Hát, nem is tudom. Még hogy derék! Nézzen csak rám. Ha én most egyszerűen csak kimondanám, amit gondolok. Hogy? Mit? Nekem itt ma éjszaka ötezer kenyeret kellene átvennem. És csak kétszáz érkezett. A hiány négyezer és nyolcszor száz. S most számolnom kell. Csücsörített, magasra emelte az írótömbjét, majd visszadobta az asztalra. És tudja, hogy most mit gondolok? A lány a csészéjébe bámult. A vidám férfi meresztette a szemét, vigyorgott és hallgatott. Az pedig, aki könyvet olvasott, így szólt: Na mit? Megmondom magának, kedves uram, megmondom magának. Azt gondolom, hogy holnap négyezernyolcszáz család nem jut hozzá a kenyeréhez. Holnap reggel négyezernyolcszáz embernek nem lesz kenyere. Holnap négyezernyolcszáz gyerek éhezni fog. És az apjuk is. Meg persze az anyjuk is. De ők ezt nem érzékelik. A gyerekek azonban igen, jó uram, a négyezernyolcszáz gyerek igen. Most nekik holnapra nincs kenyér. Lássa, ezt gondolom én, tisztelt uram, erre gondolok, és csak ülök itt, és irkálok, és iszom ezt a meghatározhatatlan kávét. S közben ezt gondolom. Mégis mi lenne, ha csak úgy egyszerűen kimondanám, mi? Ki tudná azt elviselni, mi? Hisz senki sem lenne képes elviselni, ha mindent kimondanánk, amit gondolunk. Csücsörített, és szögesdrótot húzott a homloka elé. Úgy tele volt az ránccal. Mintha szögesdrót volna.
A lány belebámult a csészéjébe. Még belefullad, gondolta a könyvolvasó. Aztán persze eszébe jutott, hogy a csésze túl kicsi a belefulladáshoz, s azt mondta: Ez a kávé alig élvezhető. Ekkor a vidám arcú akkorát csapott a tenyerével az asztalra, hogy csak úgy csattant. Ez a lány bolond, mondta, s az arca – anélkül, hogy tudatában lett volna a dolognak – eközben vidáman vigyorgott, ő pedig mohó kortyokkal itta a kávét. Ez a lány bolond, mondta kifulladva az ivástól, simán agyon kellene csapni, amiért ennyire bolond, én mondom. Na, idehallgasson, drágalátos uram! kiáltotta a kenyérkereskedő. Vigyorog, mint a pék kutyája a meleg zsemlére, közben meg agyoncsapásról beszél. Magától óvakodnunk kell, azt hiszem. Vigyorog, mint a pék kutyája, közben meg miket beszél… Erre az, aki könyvet olvasott, ugyancsak kihívóan elmosolyodott. Szó sincs róla, mondta, szó sincs róla. Ez dualizmus, értik? Tipikus dualizmus. Mi mindannyian magunkban hordozunk egy darab Jézust és egy darab Nérót, értik? Mindannyian. Vágott egy grimaszt, előretolta az állát és az alsó ajkát, egészen kicsire hunyorította a szemét, az orrlyukait pedig felfújta hozzá. Néró, mondta magyarázatképpen. Ezt követően szentimentális arcot vágott, és hűséges kutyaszemmel, ártalmatlanul és kissé unalmasan nézett körbe. Jézus, magyarázta közben. Majd: Lássák, ez van mindnyájunkban. Tipikus dualizmus. Hol Jézus, hol Néró. És villámgyorsan megpróbálta még egyszer megmutatni a két arcot. Nem sikerült neki. Talán mert annyira rossz volt a kávé.
Ki az a Néró, kérdezte bután a vidám arcú. Ó, a névnek nincs jelentősége. Néró egy ember volt, akárcsak maga vagy én. Csak éppen őt nem büntették meg azért, amit tett. És ő ezt előre tudta. Így aztán megtett mindent, amit egy ember megtehet. Ha levélkihordó lett volna vagy asztalos, felkötötték volna. Ám ő véletlenül császár volt, s azt tette, ami eszébe jutott. Mindent megtett, ami csak eszébe juthat egy embernek. Ez a teljes Néró. És maga úgy véli, hogy én egy Néró vagyok? kérdezte a vidám arcú. Fifty-fifty, kedves uram. Bizonyára Jézus is tud lenni. De ha ezt a lányt agyon akarja csapni, akkor maga Néró, kedves uram, akkor maga ténylegesen Néró. Érti?
Mintha parancsszóra cselekednének, a három férfi fogta a kávéscsészéjét, ivott, s a fejét hátradöntve, a mennyezetre nézett. Ám odafent nem volt kivehető semmi, így tekintetük visszatért a földre. A kenyérkereskedő pedig tizenhetedszer és tizennyolcadszor ezt mondta: A kávé meghatározhatatlan. A kávé meg-ha-tá-roz-ha-tat-lan. A vidám arcú azonban megtörölgette az ajkát, majd kifakadt: Maguk is bolondok. Mind bolondok vagytok. Mi közöm Néróhoz? Vagy ahhoz a másikhoz? Semmi, én mondom maguknak, semmi, én mondom. A háborúból jövök, s haza akarok jutni. Úgy ám. És otthon a szüleimmel reggelente ki akarok ülni az erkélyre kávézni. Erre vágytam az egész háború alatt. Reggelente a szüleimmel az erkélyen ülni és kávézni. Úgy ám. Már úton is vagyok. És akkor jön ez a bolond lány, és egyszerűen azt mondja, hogy véget akar vetni az életének. Nincs ember, aki elviseli, hogy valaki egyszerűen kijelentse: Véget akarok vetni az életemnek.
Ezt mondta a katona. A kenyérkereskedő pedig felemelte a szemét a kávéja kifürkészhetetlenségéből, tett egy hát-nem-ezt-mondom-én-is?- mozdulatot, és így szólt: Hisz erről beszélek, mondta, hisz egyvégtében erről beszélek. Pont arról van szó, mint a kenyér esetében. Ha azt csak úgy egyszerűen kikürtölném, mi? Holnap négyezernyolcszáz gyereknek nem lesz kenyere, mi? Maguk akkor hogy éreznék magukat, mi? Ki tudná ezt elviselni? Manapság bizony már senki sem visel el ilyesmit, uraim. És ránézett a könyvet olvasóra. S a vidám arcú, aki a háborúból jött, szintén a könyves emberre nézett.
A könyvolvasó felállt. Kisujjával lepöckölt az asztalról néhány morzsát, s közben azt mondta borúsan: Maguk nekem túlzottan materialisták. Maga azért jön haza a háborúból, hogy az erkélyen kávét ihasson. Maga meg, maga kenyérrel kereskedik. Maga gyerekeket és kenyereket számolgat. Te jó ég, hát mi rá a garancia, hogy meg tudja különböztetni egymástól a dolgokat? Ki tudja, hogy holnap majd nem lőszert számolgat-e. Fejenként harminc lövésre valót. Hisz mindig így volt a háború alatt: fejenként harminc lövésre való muníció. Igaz, most kenyérről van szó, most véletlenül kenyérről van szó. És borúsan hozzáfűzte: Jó éjszakát, nekem maguk egyszerűen túlzottan materialisták, nincs többről szó, egyszerűen túlzottan materialisták. Jó éjszakát.
Ekkor a kenyérkereskedő utána szólt: Éhezett már életében, kedves uram? Az én kenyerem nélkül egyáltalán nem olvasgathatná a könyveit, az már bizonyos, kenyér nélkül nem, tisztelt uram! És muníció nélkül sem működik a dolog, nemde, anélkül sem megy, tisztelt uram! S most közben a katonára nézett. Ekkor aztán a katona is a könyves embert vette célba, előre hajolt, hogy jobban lássa, milyen volt a találat. Mint Néró, gondolta a könyvtulajdonos, és rámeredt, kiköpött Néró. És a katona Néró ráripakodott: Volt maga egyáltalán a háborúban? Volt már bármilyen háborúban? Ha egyszer majd háborúba keveredik, akkor utána maga sem akar mást, mint az erkélyen ülni és kávézni. Semmi mást nem akar majd, ezt én mondom magának, kedves uram.
A könyvtulajdonos rápillantott a két másikra, és borúsan,ütögette az ajkát a könyvével. Aztán álltó helyében kiitta a csésze kávéját. S a két másik is ivott. Meghatározhatatlan, mondta a kenyérkereskedő, és megrázkódott. Akárcsak az élet, mondta a könyves ember, és udvariasan meghajolt feléje. És a kenyérkereskedő barátságosan viszonozta a meghajlást. Barátságosan mosolyogva túlléptek a vitájukon. És mindketten világfiak voltak. És a könyves ember titkon úgy vélte, ő győzött. S ezen mosolyognia kellett.
Ám ekkor borzalmas üvöltésre tátotta a száját. De az üvöltés nem jött ki rajta. Az üvöltés annyira borzalmas volt, hogy képtelen volt végrehajtani. Megrekedt mélyen a bensőjében. Csak a szája maradt tátva, mert kiment belőle a levegő. A könyves ember a negyedik széket bámulta, amelyen az előbb még a lány ült. A szék üres volt. A lány eltűnt. S a férfiak megláttak az asztalon egy kicsi üvegcsét. Üres volt. És a lány eltűnt. A csésze pedig, a csésze üres volt. És a lány eltűnt. A szék. És az üvegcse. És a csésze. Üres. Egészen csendben, feltűnés nélkül kiürült.
Vajon éhes volt? kérdezte aztán a többieket a kenyeres ember. Bolond volt, mondta vidáman a katona, bolond volt, hisz mindig is mondtam. Jöjjön, mondta a könyvtulajdonosnak, üljön vissza. Biztos, hogy bolond volt. A könyves lassan leült, és azt mondta: Talán magányos volt? Biztos, hogy magányos volt! Magányos? kezdett el perlekedni a kenyeres, hogyhogy magányos? Hisz itt voltunk vele. Hisz egész idő alatt itt voltunk vele. Mi? kérdezte a könyves ember, és az üres csészébe nézett. A csészéből egy lány nézett vissza rá. De már nem tudta felismerni.
Éjszakai pára úszott át a pályaudvaron, ködből és szükségből és lélegzetből összeállt éjszakai pára. És ez a pára olyan sűrű volt, mint a meghatározhatatlan kávé. És nyirkoshideg. Mint a rémület verejtéke. A könyvtulajdonos becsukta a szemét. A kávé szörnyű, hallotta beszélni a kenyérkereskedőt. Igen, igen, bólogatott lassan, ebben igaza van: Egészen szörnyű. Szörnyű vagy sem, mondta a katona, másik úgy sincs. A lényeg az, hogy forró.
Átgörgette az üvegcsét az asztalon. Az üvegcse lesett. Összetörött. (És Isten? Isten nem hallotta meg ezt a kicsi, csúf zörejt. Mindegy, hogy épp egy üvegcse tört-e össze – vagy egy szív: Isten semmit sem hallott az egészből. Hisz nem volt füle. Hát ez az. Hisz nem volt füle.)
Szalai Lajos fordítása
Illusztráció: Kávé (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
