A 2025-ös Cédrus-pályázat alkotásaiból (versek és próza). Farkas Natália-Krisztina, Fekete Gergő, Némethy Alexandra művei

Farkas Natália-Krisztina

A lét netovábbja (versek)

nem vagyok más
csak tükörképed
elfolyok
rajtad
mint fény
az ablakon
(itt vakok tapogatnak
a sötétítő után)

nem vagyok az
kit kebledre szorítanál
ha mardosnak az álmok
(itt könnycseppje folyik
annak ki itt maradt)

és fojtogatnak
a pillanat-ragasztóval
beléd erőltetett szavak
(itt beszkennelik a lelkedet
és asztalterítőre hímezik
automata varrógépeken)

mert fuldoklom
én is
(itt misebort kínálnak fel
üdvösségemért)

és még sincs bent senki
hogy kizavarjam
(itt hétlakatra zárták az igazságot
a kulcsait lenyelték
bérbe fogadott lidércmadarak)

de ha egyszer
szerelmem vágyod
ne feledd
érted könnycsepp tetkót
is varratnék magamra
(itt a test játszik
bábszínházban van)

ha a múltat hordod
s kapaszkodsz belé
összerogy
lelked

mint régi rongy
mit öregasszonyok csíptetnek
hódolattal a tiszta szobának
szent sarkába paplanok közé

összerogy lelked
az emlékek között
ha csípteted belé
a rongyokat
az ágy csipkés lepedői közé

mert illatát nem érzed
már a régmúltnak
csak elképzeled
a mindennapok
derűsen rút reggeleit
mert olyan is volt
hogy könnyekkel
áztatott bundás kenyeret
morzsoltál
és azt hitted
akkor nagyon fáj
minden egyes nyelés

de csak most szúr igazán
a dohos ágynemű facsaró illata
a régmúltnak emlékei

keresgélsz
tapogatózol tovább

de már nem ringat
senki sem

csak a szél

a szél csapdossa
nyitva felejtett ablakaid

mezítláb járok
hozzád igyekszem
csoszog az ég fejem fölött

valaki lábnyomomra néz
a vaksötétben
és azt hiszi
egy farkas járt előtte

követni kezdi
mire megtalál
csak bundám foszlányai
hevernek
a jégmarta földön
helyettem

aznap éjjel
hollóének
rázta fel az erdőt

és valaki lihegve
hagyta el
a falut.

Fekete Gergő

A valóság dilemmája

a falon nem szép,
csak valódi lett a csend.
Maradjak mégis?

Hátrahagyottak

hátra nem nézhetsz –
s ha mégis? És ők ott?
Ki nyúzza őket?

Kőbe zárt diadal

Egyik nap elmentem sétálni a városba. Egyszer csak egy templomkerthez érkeztem; olyan volt, mintha csak véletlenül felejtették volna ott, a város közepén. Két alacsony lépcsőfok vezetett fel a park peronjára, amit egy fekete, kovácsoltvas kerítés szegélyezett, finoman hajlított mintázatokkal. Egyetlen hatalmas lépés után a szemem elé tárult a csodálatos katedrális.

A falai világos kőből épültek. Egyszerre volt bennük ridegség és áhítat. Az illesztések réseiben megült az idő, a por, amelyek talán a múlt századból ragadtak ott. A sarkokat aprólékos faragványok díszítették. Az apró boltívek felett parányi, kézzel faragott motívumok sorakoztak, melyek alatt szobrok álltak egymás mellett a szegélyekbe süllyesztett mélyedésekben, mint néma, ősi harcosok. Nem lármáztak, inkább suttogtak, mintha csak azoknak akarnának mesélni, akik képesek igazán odafigyelni. Az egyik angyal teste repedezett, mintha maga az örökkévalóság próbálná szétfeszíteni belülről. A szárnyából hiányzott néhány darab, mintha kitépték volna belőle.

Egy ideig csak álltam ott csendben. Aztán egyszer csak bevillant valami – egy emlék, ami talán nem is az enyém volt:

A mennyek kapui előtt, ahol a hajnal dicső fényei találkoztak az alkony legsötétebb árnyaival, égi csata tombolt. A szeráfok dicső serege hősiesen dacolt a bukott angyalok hadával. A levegő az aranyló fényesség és a kielégíthetetlen, éteri sötétség haláltáncává formálódott. Majd egyszer csak a sötétség szívéből előlépett egy fekete szárnyú, homályos alak. A csillagtalan ég feketesége folyt szét a szemeiben. Szárnyait törött csont és tollak borították, amelyek nem suhantak, hanem suttogtak – milliónyi elveszett lélek hangján.

– A ragyogás gőgös önámítás, pislákoló parázs, amit a legkisebb fuvallat is hamuvá tesz. Ma veletek együtt az üres eszméitek is megsemmisülnek – kiáltotta.

Erre a mi kőbe ragadt angyalunk előlépett – persze akkor még nem volt rideg kalitkába zárva. Teste egy ragyogó, karcsú ív volt, mintha egy csillagképből ragadták volna ki. Mozgása tökéletes harmóniában volt az élet minden rezdülésével. Teljes pompájában emelkedett a csata sűrűjébe. Megemelte kardját, és végzetes csapást akart mérni a sötétség urára. Pengéje hajnalpírként suhant, ám az árny elhajolt, és a csapás csak karcolta az arca jobb oldalát.

A harc ekkor még hevesebbé vált. A szeráfok pengéi villámként csaptak le, a sötétség árnyakból kovácsolt fegyverei pedig itták magukba a világosságot. A bukottak vezére egy éjfekete pallossal lendült ellentámadásba, s pengéje áthatolt angyalunk testén, felszakítva a szárnyát is – amitől az elkezdett zuhanni.

Utolsó erejével elhajította kardját. A penge csillagként szelte át az étert, és a bukott angyalba fúródott.

Amint ehhez a gondolatomhoz értem, valami furcsa érzés fogott el. Mintha nem lennék egyedül, ezért megfordultam.

A templom falának árnyékában egy sötét ruhás alak ült az egyik padon. Napszemüveget viselt, és széles karimájú kalapot. Mellette egy letámasztott sétabot pihent. Majd egyszer csak felém fordult.

– Szép, ugye? – szólalt meg halkan.
– Az emberek szeretik a fényt. A ragyogást, a diadalt, a hajnali sugarakat, a vidámságot. De a fény csak addig fény, amíg van mihez viszonyítani. Ha nem létezne árnyék, a ragyogás is csak egy üres, felfoghatatlan valami volna.

Elhallgatott egy pillanatra.

– Az angyalok és az árnyak harca soha nem ért véget – folytatta. – Ahogy a boldogság és a melankólia viadala sem. Az egyik mindig utat tör magának a másikon keresztül. A fény túl sokáig nem uralkodhat, mert előbb-utóbb önmagát emészti fel. És amikor hamuvá válik… nos, a hamuból mindig új élet serken.

Nem tudtam, mit felelni. Csak álltam ott, a szobor és az idegen között.

Majd az öreg férfi lassan felállt. A kezét a napszemüvegéhez emelte, és egy könnyed mozdulattal levette azt.

A tekintete sötét volt – de nem gonosz, nem rideg, csak… mint a vihar előtti égbolt. Az arca jobb oldalán pedig egy mély vágás húzódott.

Egy hosszú pillanatig némán nézett rám, majd elfordult, és elsétált.

Némethy Alexandra

Csendvisszhang (haikuk)

tea gőzölög
halhatatlan csészéjén –
hegyoldal páráll

forrás vizében
megmártózó holdsugár –
újjászületés

bambuszligetben
hangtalan tigrisléptek –
türelem terem

öreg fenyvesben
tízezer év sugdolóz –
bambuszbot koppan

felhő táncára
óceándob dorombol –
évezredes dal

fenyőtű hullik
emlékkép az életről –
égben visszhangzik