Marija Živković: A spirituális identitáskeresés, avagy Milan Subotić: Víztest
Amikor Milan Subotić Víztest című könyvéről beszélünk, fontos kiemelnünk azon aspektusokat, amelyek alapján a szerző a modern társadalmat ábrázolja. Érdemes foglalkozni azokkal a poétikai eljárásokkal is, amelyek magát a szöveget alakítják. A könyv első fejezeteiben a félelem, a kő és az identitás problémájával találkozunk. Mai modern világunkban a félelem a manipuláció eszköze. Amint a szerző írja: ,,A félelem társadalmunk legnagyobb ellensége. Óvakodjatok a félelemtől, mert a félelem szörnyű helyekre is el tud vinni.” (Subotić, 2013: 5) A Lét félelme, melyet az egyén magában hordoz, Rabelais-szerűen konstruált, és az emberi képesség ellehetetlenítésében tele van fikciókkal.
A kő motívuma a Sors végzete fejezet jelentős szegmentumát képezi, melyben a kőnek az egyénhez szóló jelentése is megfogalmazódik, amikor az elbeszélő a népi kultúrában játszott szerepére utal. A kő szimbolizálhatja ,, a keménységet, az ellenállást, a stabilitást, a mozdulatlanságot, a változásoknak való alárendeltség hiányát, emellett a népi kozmogónia szerint alap, támasz, a világ magva és tengelye” (Tolstoj, Radenković, 2001: 257). Figyelembe véve a fent említett tulajdonságokat, nem csoda, hogy a kőben rejtőzik a világ minden titka. Ha elveszne a kő, vele együtt veszne az emberiség is.
Az identitás problémájával küzd a mai kor embere, aki mások eszközévé válik céljaik elérése közben: ,,Én nem tudom, hogy hívnak. Tudom, elmondták nekem, de azt a nevet mások adták nekem, ezért az nem az én nevem. Mindig valami idegen dolog lesz, amit hozzám akarnak fűzni“ (Subotić, 2013: 10). Az elbeszélő tudatában van annak, hogy egy harmadik személy ellenőrzi az életét, valamint annak is, hogy a világ zavaros viszonyai behatóbb önvizsgálatra kényszerítik: vajon ő az-e, aki, vagy valaki más. Az embert, mert helyettesíthető, nem definiálja az identitása mi több, a fizikai megjelenése, illetve anyag-volta sem. Ez ellen nincs mit tenni. Idővel az emberi arcvonások eltorzulnak, még az üresség is új formában jelentkezik. A mű egészén végigkövethetők a narrátor kérdései és létével kapcsolatos bizonytalansága.
A Teadélután című fejezet sziluettszerű elemekből áll. Minden bizonytalan, határozatlan, ködös… Érdekes, hogy a tényleges elbeszélő nem azonos a narrátorral, ő csak a ,,vád tanúja”, amit a regény szereplőivel való játék is jól szemléltet. Azzal, hogy a potenciális elbeszélők a ,,vád tanúi” – még meg is vannak számozva –, a narrátor eltávolodik tényleges elbeszélői szerepétől, ezáltal a jelentősége minimálisra csökken, és vele együtt kompetenciája is a szöveg megteremtésében. A történet felett ítélet mondatik. Fontosak a beillesztett irodalmi szövegek is, például az elveszett kézirat, amely Dragutin Ilić, Milorad Pavić és Goran Petrović alkotásaiban is megjelenik. A Víztest abban különbözik a hagyományos prózai szövegektől, hogy több elbeszélő van jelen, akik mintha titokban a szöveg eltűnésére és elfeledésére vágynának. Az elbeszélőnek egy kódexmentes, előírt normák nélküli világra van szüksége, amely nem garantálja a szebb jövő eljövetelét. A társadalmi rendszer marad a régi, mivel a régi rendszer úgy jó, ahogy van.
A Víztestben a gyermekkor reminiszcenciáival találkozhatunk, melyekről a korántsem tipikus episztoláris formában megírt levelekben olvashatunk . Az apa és a fiú viszonyát nehéz definiálni, mivel viszonyuk meghatározhatatlan, nem rendelkeznek egymásról fontos információkkal, mivel az apa és a fiú nem ismerték egymást, csak levélben tartották a kapcsolatot. Így érzékelteti az író a legközelebbi rokonok elhidegülését, a család szétszakadását, egy hűvös és terhes viszonyt, amelyben az elmagányosodás érzése az úr. Az elbeszélő kedélyállapota változó – szeretne gondoskodni a halakról, hogy hasznosnak érezhesse magát ebben a haszontalan világban. Ám a halak, az emlékek metaforái, békákká változnak, a halak világa, a vízi végtelenség eltűnik, s átveszi a helyét a békák, a mocsár világa: a béka mint ,,határállat“ a mi világunk és a túlvilág közötti (Radenković, 1996: 159) átmenetet, a feledés útját jelképezi.
Az álom nagyon fontos szerepet tölt be a narrátor életében, elfojtott emlékeit villantja fel, az irracionalitás és racionalitás határán, főszerepben a lélekkel, a belső világ létrejöttének legfontosabb tényezőjével. Az álomban ott rejtőzik a mindenkori elfeledett tudás, amelyhez éber állapotban lehetetlen eljutni. A Nagy csarnok c. történet a deperszonalizáció és a dehumanizáció következtében megváltozott nézőpontú valóságot állítja elénk.. A Jobb kéz c. fejezet Stanislav Vinaver Egyensúlyukat vesztett mesék című művével állítható párhuzamba, mivel ugyanolyan módon érzékeli a valóságot, azt a kegyetlen társadalmat, amelyben a főhősöket megfosztják erkölcsiségüktől. A filozófus és az újságíró szövegéből azt szűrhetjük le, hogy mindketten a hatalomra vágynak: előbbi autoritást igyekszik szerezni magának a tudomány világában, utóbbi pedig, szenzációként tekintve az emberi sorsokra, olvasóit akarja lenyűgözni. A filozófus és az újságíró a maga hasznára munkálkodik, míg a költő az emberek javára, szellemi táplálékot nyújtva nekik, ezért a szerepe ,,mindennél fontosabb. Az ember éhes. Étel nélkül nincs élet.“ (SUBOTIĆ 2013: 44). Vagyis amíg a közvéleményt alakító erők nyereségre játszanak ebben a piszkos játszmában, addig az átlagember a túlélésért küzd, már csak az álmai maradtak neki, amíg meg nem tiltják azt is, hogy álmodjon.
A Régi emlékeztetők-kel minden alkalommal találkozunk, amikor bekapcsoljuk a tévét. Egy szánalmas, félművelt világ tárul elénk, amely jogot formál rá, hogy a fennálló diktatúra érdekében irányítsa az egyén életét. Értékromboló prédikátorok vak tömegeket rántanak a mélybe. Ez a fejezet tömören és hatékonyan szól a tömegtájékoztatási eszközöknek nevezett gépezetről, amely az emberek mindennapjait befolyásolja.
A viselkedés illemszabályai az apátiáról, a cenzúráról beszél, amely természetes velejárója annak a világnak, amelyben az egyéntől elvárják, hogy átgondolás és ellenkezés nélkül azt tegye, amit előírnak neki. Ma mindenkit a tömegbe akarnak szorítani, mert úgy könnyebb manipulálni az embereket. A lázadók azt mondják: ,,A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.“. Főleg azokat, amelyeket mások erőszakolnak ránk. Annak a körnek, amelyet a Víztest alkot, kiindulópontja a Szörnyű hír, innen halad végig az embert érintő fontos kérdéseken, felülvizsgálja őket, és ítéletet szab ki rájuk a végpontban, amely a Figyelmeztetés címet kapta. Hangsúlyozza, hogy az egyénnek nemcsak a társadalomért kell élnie, hanem önmagáért is, önmagának kell megszerveznie a saját életét. A manipuláció végül odáig vezet, hogy nem fogjuk tudni, kik vagyunk, s kaméleonokként változunk, a társadalom pillanatnyi kívánalmai szerint. Lehetővé kell tenni, hogy az ember a saját belátása szerint szervezze meg az életét, mert egyedül csak így lehet boldog, ami az egyén számára mégiscsak a legfontosabb.
Fordította: Szalma Brigitta
Szakirodalom:
-
Subotić, Milan (2013). Víztest. Mladenovac:
-
Tolstoj, Svetlana – Radenković, Ljubinko (2001). Slovenska mitologija enciklopedijski rečnik. Belgrád: Zepter Book World.
-
Radenković, Ljubinko (1996). Simbolika sveta u narodnoj magiji Južnih Slovena. Belgrád: Balkanološki institut SANU u Nišu: Prosveta.
Illusztráció: Milan Subotić
Cimkék: kritika, műfordítás, tizennegyedmagunkban
