Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

február 10th, 2019 |

0

Pozsgai Donát: Egy palack testamentum

 

Az épületrészt rég bedeszkázták. Nem használta már senki. Nagy ritkán szöktek át végzős diákok egy buli alatt, hogy a tizenegyedikes lányokról lebájolják a ruhát. Néha a gondnok is bekukkantott, hogy az épület ne essen szét véglegesen, ezzel veszélyeztetve a főépületet. Most csak ketten voltak, azazhogy négyen. Jancsi, egy üveg Hubertus, Olivér, és a díszcsomagolásos Fekete Abszint. A Hubertust már reggel megnyitották, és nagyokat kortyoltak belőle, így amikor át akartak osonni a főépület csarnokán, akkor már a fejükben érezték az italt. Az ósdi épületrészben nem volt semmi varázslatos. Por és repedés mindenütt. A deszkák minden pillanatban felsikoltottak, amint súly nehezedett rájuk. Mintha csak a bennük lévő szúk próbálnának menekülni a cipő talpa elől. A régi fa ablaktáblák zsanérjait már csak az idő olajozta, így minden széllöketre nyikorogni kezdtek. A széttört üvegek lassan ropogtak az ember talpa alatt. Olyan volt ez, mint az elmúlás szimfóniája. Mire találtak egy olyan helyet, ahol még egyben volt a parketta, és le mertek ülni, addigra az első ital már el is fogyott. Módszeresen itták. Nem úgy, mint az ínyencek, ők nem akarták az italt élvezni.  Velük szemben Vasarely Zebrák című alkotását pingálták a falra. A festék már elkezdett lekopni, így a mű inkább egy nagy fekete-fehér pacára hasonlított.
– Neked is egy avantgárd képnek kezd tűnni, ugye? – kérdezte Olivér.
A kérdésre nem jött válasz, és csak lógott ott a levegőben. A képpel szemben egy Van Gogh-reprodukció volt felakasztva. Egy szép, színes táj, távolban egy kastéllyal, mintha egy álom lett volna kiszakítva a helyéről és beletéve ebbe a tömör szennyvízszagú menedékbe. Mert ez számukra menedék volt. A kérdések és az egyre durvább válaszok és teóriák háborújában.
– Lehet, hogy ki kéne mennünk hozzá, kiönteni a sírjára ezt a löttyöt, ahogy eredetileg terveztük.
– Ugyan minek! Én nem úgy akarok emlékezni rá, mint egy alkohol áztatta márványlapra.
– Akkor hogyan?
– Tudod, mindig mondogatta, hogy átlagos senkik vagyunk, akik eltűnünk ebben a menetrendszerű világban. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk azok. Emlékszel, a beképzelt faterja mindig emlegette a tanninjait, amiknek a száma a bor kiegyensúlyozottságában játszik szerepet. Képes volt órákat beszélni azokról a csersavakról, vagy mikről. Ironikus, hogy pont ez jut eszembe, de mi is, hárman, a saját kis életünk tanninjai voltunk. Én nem akarok emlékezni. Hármunk közül mindig te voltál, aki feltette a kérdést, én válaszoltam meg, és Zsiga volt az, aki az egyszerű válaszokba is érdekességet és csodát vitt. De ezentúl minden csodába bele fogom őt is látni. Így akarok emlékezni rá! – és ezzel felemelte az abszintos üveget – Emlékszel még arra a júliusra? Az ő éjszakája volt. Leküldte az abszintot, és miénk volt a világ. Úgy akarok emlékezni, ahogy mindig mondogatta: „Mert síromra sose küldjetek virágot / ha meghaltam láttam az egész világot / Mely nekem előre megírva volt / Maradjak meg, mint üde részeg folt”
Kibontotta az abszintot, és elkezdtek inni. Egyikük se volt nagy ivó, de Zsiga mellett megtanulták, ha egy barát azt mondja, inni kell, hát inni kell. Hallották a főépület felőli kicsöngetést. Aztán lehet, csak valami mást hallottak annak, mert a hang folyamatosan szólt, lassan ütemet vett fel, ritmusa lett. Némán zengett az épületben, megcirógatva a régi ablaktáblákat, ismét kiszínezve az ósdi parkettát, és életre keltve a falon lógó művészetet. Vasarely ott táncolt Van Gogh-gal és Zsigával. A zebrák foltjai a tenger hullámaként csapdostak ki a képből, befestékezve a táncoló bolondokat. Az öreg Vincentnek még a füle is megvolt. Jancsi közelebb húzta a fenekét a tűszálkás padlón. Félvállról tudatosult benne, hogy Olivér a háttérben hány. Vasarely odament hozzá, és tartotta a fiú fejét. Van Gogh a zebrákkal ropta tovább. Zsiga arcáról le lehetett olvasni mindent. Kacagott, bár hang nem jött ki a torkán. Csodát látott. A holtak csodáját.

 

Pozsgai Donát a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Fülöp Péter Sorsnyomatok c. fényképfelvétele (2014)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás