Mondd meg nékem, merre találom…

Tanulmány

március 13th, 2019 |

0

Dörgő Tibor: Regény a színpadon

 

A Jane Eyre drámaváltozatának magyar nyelvű előadásai

 

A XIX. század közepén ismeretes volt a gyakorlat, hogy egy népszerű, sokak által olvasott regénynek drámaváltozata is elkészül – rendszerint nem a regényíró által. A színpadra alkalmazott művet azután a színházak általában sikerrel játszották. Patsy Stoneman, aki a Jane Eyre drámaváltozatait vizsgálta, könyvének előszavában mégis arról írt, hogy az irodalomtörténészek eddig keveset foglalkoztak a regényadaptációkkal. Ennek okai vélekedése szerint abban keresendők, hogy a kultúratudomány felvirágzása előtt az elemzők rendszerint egy adott regény eredeti, sajátos értékeit törekedtek megismerni, a drámatörténészek pedig eleve nem tekintették érdeklődésükre méltónak az átdolgozásokat, mert hiányolták bennük az eredeti drámaiságot. A tudományos diszciplínák változása azonban meghozta ezeknek a „mellékes” kategóriába sorolt művek jelentőségének növekedését. A posztstrukturalizmus nyelvszemlélete immár a népszerű irodalom nyelvi teljesítménye iránt is fogékonnyá lett. A kultúratudomány egy kulturális jelenség társadalmi hatásait, összefüggéseit is vizsgálja. Esetünkben egy klasszikus regény drámaváltozata tehát egyedi módon, az eredeti regényszövegből kiindulva, de mégis azt megváltoztatva, akár némileg más kulturális, ideológiai tartalommal is új, nem elhanyagolható társadalmi hatást eredményez.[1]
A Jane Eyre esetében az adaptáció gyorsan elkészült, hiszen Charlotte Brontë regénye 1847 októberében jelent meg, és már a következő évben John Courtney átdolgozásában előadták Londonban.[2] 1849-ben New Yorkban került színre John Brougham adaptációja. A regény legtöbbször játszott változatát a német Charlotte Birch-Pfeiffer készítette Die Waise aus Lowood címmel.[3] (Az írónő – akinek neve az irodalomtörténetben elsősorban mint regények színpadra alkalmazója kapott helyett – munkájához használhatta a regény német nyelvű fordításait.[4]) Első bemutatója Hamburgban volt, a Thalia Theaterben 1853. június 8-án, ezt követően sok német városban, majd külföldön is játszották.
Magyarországra is Charlotte Birch-Pfeiffer műve jutott el. Az igen jelentős színházi hagyományokkal rendelkező magyarországi német nyelvű színjátszás[5] hamar követte a nyugat-európai eseményeket. Pesten már 1853. augusztus 13-án láthatta a közönség a Vásártéren (ma Erzsébet tér) lévő színházban. A színművet feltehetően Hendrichs vendégszínész hozhatta magával, akinek a „javára” – vagyis aki a bevételből kiemelten részesült – rendezték a bemutatót. A sikert jelzi, hogy még négy egymást követő napon, majd 22-én is előadták.[6] A német nyelvű színjátszásnak Pesten és Budán, sőt az egész országban ezután még sok évig műsordarabja maradt.
A magyar nyelven játszó színházak is figyelték a nyugat-európai színházi életet, a kulturális sajtó rendszeresen szolgált friss külföldi hírekkel. A magyar nyelvű lapok nem foglalkoztak a magyarországi német nyelvű kultúrával, aki ez iránt érdeklődött, olvashatta a német nyelvű újságokat. (A kevés kivétel egyikeként a Budapesti Hírlap közölte a fővárosi német nyelvű színházak műsorát, bár csak rövid hírként, és sokszor utólag; a Pesti Napló pedig az említéseket következetesen negatív véleménnyel kísérte.) A Die Waise aus Lowoodról szóló hírek a magyar nyelvű sajtóba is külföldről érkeztek – legalábbis a leírtakat tekintve –, nem a hazai események nyomán. A Hölgyfutár is arról tudósított 1853. december 3-án, hogy „Birchpfeiffernő Lowoodi árváját Németország több színpadain rendkívüli hatással adják.”[7] A sajtóhírek már a leendő magyar közönség érdeklődésének felkeltésére szolgáltak. Ide sorolhatók a decemberi bécsi tudósítások is: „Birchpfeiffernő Lowoodi árvájával, melly Németországban a legnagyobb furorével adatván, párnap előtt a bécsi udvari szinházban is ritka hatást eszközölt, a kritika általában nincs megelégedve.”[8] Majd később: „A bécsi kritikusok Birchpfeiffernő Lowoodi árváját folyvást gyalázzák, piszkolják minden kitelhető módon. És a szinházak, hol a Lowoodi árva szinre jön, mindig tömvék.”[9]
A magyar nyelvű előadás nem várathatott magára sokáig, és valóban, hamarosan meg is valósult. A jelentősebb drámák – ez idő tájt – általában a pesti Nemzeti Színházban kerültek először színpadra, innen vették át a vidéki színtársulatok. Most kivétel történt, A lowoodi árvát magyar nyelven először Győrben mutatták be 1854 januárjában.[10] Szigligeti Ede, a pesti Nemzeti Színház rendezője a győriek rendelkezésére bocsátotta fordítását. A sajtóban ketten is írtak rövid tudósítást az eseményről, pontosabban az első két előadásról. A beszámolók telt házas érdeklődésről és sikerről szóltak. Különösen a címszereplő Prielle Kornéliát és a Rochestert alakító Gyulai Ferencet dicsérték. Egyikük büszkén jegyezte meg, „a pestieket is megelőztük”.[11] A városban Latabár Endre színtársulata működött.
A pesti Nemzeti Színházban 1854. január 31-én volt a bemutató. A drámai mű mint színpadra alkalmazott regény, nem jelentett újdonságot. (Most sem mellőzték ezt a tényt, sőt tudatták – pl. a színlapra is rákerült –, hogy ez a színmű regény alapján készült.) A tavalyi nagy siker, a Tamás bátya kunyhója, Harriet Beecher Stowe regénye Philippe Dumanoir és Adolphe Dennery átdolgozásában – bár csökkenő érdeklődés mellett – még műsoron volt. Birch-Pfeiffertől leginkább ismerték A Notre Dame-i toronyőrt, mely Victor Hugo regénye nyomán készült. A kritikusok ennek ellenére nem hagyhatták szó nélkül a két műnem közötti átjárhatóság problémáját, de csak röviden érintették. A szabadságharc után lassan megbékélő, éledezni kezdő országban senki sem akart elméleti vitákat folytatni. A színészi játékot bírálták, ítélték meg inkább. A Lowoodi árvát a nehéz, de épp ezért kiváló színészi alakításokat igénylő szerepeiért „fogadták el”, dicsérték mint színművet.
A tudós költő, Császár Ferenc lapjában, a Divatcsarnokban jelent meg a leghosszabb elméleti eszmefuttatás:  Szerinte elvi akadálya van az adaptációnak. Áttekinti a regény és a drámai műnem jellemzőit, és megállapítja, mivel ezek különbözőek, nem lehet regényből drámát írni. Helytállóan ecseteli a feladat buktatóit, de – mintegy önkéntelenül – megadja a kulcsot is a látszólag lehetetlen feladathoz. „Azon irók, kik regényeket dramatizálnak […] a regény széles conceptióját a dráma szűk korlátai közé szoritják, hol az aztán elveszti érthetőségét, erejét, hatását. Átveszik a regény jellemeit a nélkül, hogy azokat drámailag indokolnák, mi legtöbbször lehetetlen is, a regény cselekvényéből nem új cselekvényt fognak ki, hanem összehalmozzák a regény eseményeit, s eléáll oly mű, mely sem dráma, sem regény. Regényből drámát irni csak új felfogás, új cselekvény alapján lehet, mi csaknem annyi, mint eredetit teremteni. […] Azonban e jelen színműben megvan az az érdeme, hogy sejteti: minő szép lehet Currer Ball[!][12] regénye. Drámai cselekvényt s így drámai fejlődést ugyan nem találunk benne, de igen egyes szép jeleneteket, a regény hulladékait, érdekes hulladékait. S ez egyes jeleneteknek anynyival inkább kelle örvendenünk, mert azokban a hatás lélektani mozzanatokra van alapítva. – Bulyovszkiné (Eyre Jane) az estét igen élvezetessé tette.”[13] A Hölgyfutár kritikusa nem bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe, de nagyon jó érzékkel mutatott rá a változás létjogosultságára, mert változás igenis lehet a közönség érdeklődésében és a drámairodalom jellemzőiben. „Közelebb emlitők, miként drámánknak uj aranykorát érezzük közeledni, e sejtelmünk a Lowoodi árva előadatásakor még inkább erősödött; az ízlésnek is megvannak saját korszakai. […] A Lowoodi árvát a közönség általános tetszéssel fogadta; Birchpfeiffernőnek e dráma körül annyi érdeme mindenesetre van, hogy a gyönyörű regényen nem rontott, a két magas jellem, Jane Eyre és kivált Rochester itt is tökéletesen ki van vive, már hogy aztán az egész dráma é, az más kérdés.”[14]
Hogyan sikerült tehát Charlotte Birch-Pfeiffernek a „lehetetlen”, vagyis hogyan dolgozta át a regényt? A cselekményt nagymértékben meg kellett rövidítenie, hiszen a regény hosszú terjedelmű. A Gateshead, Lowood, Thornfield, Morton (Moor House), Ferndean helyszínekből Gateshead és Thornfield maradt meg, tehát két helyszín. A dráma öt felvonásából az első játszódik Gatesheadben. (Az első felvonást az írónő tulajdonképpen első szakasznak nevezte, és külön címmel látta el: Jane. A második szakasz a további négy felvonás, címe: Rochester.) A gatesheadi események nagyjából egyeznek a regény eseményeivel, de néhány változtatás itt is történt. A gyermek Jane és Reedné, ill. Jane és az elkényeztetett John ellentéte „drámai”; Birch-Pfeiffer be is emelte a műbe, de gyermekszínészre nem lehetett bízni a komoly színészi képességeket igénylő szerepet. Jane tehát a színműben idősebb, 10 helyett 16 éves. Néhány megszólalás utal a lány idősebb voltára: Bessie, a „szárazdajka” mondja neki, azért nem üti meg Jane-t, „mert többé nem vagy gyermek, hanem megnőtt lányka”. Dr. Blackhorst – a regényben Mr. Brocklehurst[15] –, az árvaház igazgatója ígéri, mindent megtesz a rábízott lány érdekében, de hozzáteszi: „ámbár kissé késő e fiatal lelket az igaz útra térítenem.” Az életkori változtatás tesz lehetővé Jane és unokafivére összecsapásának másmilyen kimenetelét is: az itt Jane-nél fiatalabb, 15 éves fiú csak fenyeget az ütéssel, mert támadását a lány határozott fellépése, szóbeli viszontcsapása megállítja. A szereplők számának csökkentése megnyilvánul abban, hogy csak egy szolgáló, Bessie lép színre, és Mrs. Reednek csak egy lánya van – a regénybeli kettő helyett –, akit az első szakaszban csak említenek. Új szereplő viszont Wytfield Henry kapitány, Mrs. Reed rokona, aki beszédpartnerként a józan tárgyilagosságot képviseli.
Az első szakasz a gatesheadi házban játszódik. A nyitójelenetben Jane egyedül van, meghalt nagybátyjának festménye függ a falon. Aznap van a nagybácsi névnapja, de erről a lányon kívül senki sem emlékezik meg. Jane mintegy a festményhez beszélve elmondja helyzetét, nehéz sorsát. Bessie lép be, a párbeszéd további részleteket tár fel a múltból, megtudhatjuk, hogy a – regény jelenében történő – szobába bezárás már korábban, az előző évben megesett. Jane könyvet vesz le a polcról és behúzódik a függöny mögé, mert nem szabadna ebben a helyiségben tartózkodnia. Komoly tudásvágyát mutatja, hogy David Hume munkáját, Angolhon történetét olvassa (tehát nem – mint a regényben – Thomas Bewicknek a brit madárvilágról szóló könyvét, amelynek jelentőségét a másféle kultúrkörben élő nézők nem értenék meg).[16] John keresi a lányt, és lejátszódik a fentebb említett jelenet. Megtudjuk, hogy korábban fizikai bántalmazások is történtek, legsúlyosabb esetben a fiú egy kalapáccsal ütötte meg. Mrs. Reed leszidja Jane-t, többek közt azért, mert a tiltás ellenére – természettől hullámos haját – „fürtökben viselte”; az csak előkelőbbeknek, így a lányának, Georginának szabad (ezzel ide került be kissé másképpen a regénybeli lowoodi hajviseleti eset). Jane haja jelképe ellenszegülő lelkületének.[17] Mrs. Reed Wytfieldnek elmondja, hogyan élte, éli meg a kényszerű feladatot, a Jane-ről való gondoskodást. (Ismét egy kis változtatás: az árván maradt lány anyja nem protestáns lelkész felesége lett, hanem egy szegény tengerésztiszttel szökött meg.[18]) A következő zárójelenetben Blackhorst igazgató eljön leendő növendékéhez, akiről Mrs. Reed hamis jellemzést ad. Jane nem várja meg, hogy Blackhorst távozzon, szót emel az igazáért, kimondja, mit évek óta magába fojtott. Az ítélet nem teljesen elutasító, mint a regényben, hanem – legalább azáltal, hogy a tandíjat fizeti –Mrs. Reed számára a megváltozás lehetőségét ajánlja: „legyen rajta, hogy jóvá tegye, mit rajtam a gyűlölet rontott.” Jane mintegy győztesen elrohan, mostohaanyja „elfödi arcát”.
A második szakaszban nyolc év eltelte után folytatódnak az események. A nyitójelenetben Harleigh Judith (a regényben Mrs. Fairfax) házvezetőnő és Sam inas párbeszédéből tájékozódhatunk: Jane három hónapja nevelőnő Thornfieldben, tanítványát, Adélt ezalatt „meghódította”; a ház és a birtok ura, Rowland  (tehát nem Edward) Rochester hosszú ideig külföldön volt, most váratlanul hazatért. Judith kedveli Jane-t, elégedett vele, az inas azonban másként vélekedik róla. A továbbiakban Jane megérkezik a postáról, és elmondja találkozását az ismeretlen lovassal és a kutyájával. Rochester kissé zordabb és kíméletlenebb, mint a regényben. Jane elmondása szerint „szép lovára nagyot huzott”, így bünteti, tanítja fegyelemre. Ez a lónevelés szokásos módja tulajdonképpen indokolt, mert itt a ló oktalanul megijedt a lány láttára (a regényben vétlen, a jeges talajon csúszott meg). Továbbá itt a férfi „köszönet nélkül elszáguldott”, míg a regényben árnyaltabban viselkedett, szitkozódása mellett elnézést kért, és köszönetet is mondott. Párbeszédből értesülünk arról, hogy Jane nemrég furcsa nevetést hallott, és hogy ez Poole Gratie (Grace) szolgálónőtől származhatott, aki néha rohamoktól szenved. (Napjaink drámaírója, rendezője – véleményem szerint – a furcsa nevetést élőben, jelenetbe szőve használta volna ki a sokféle hanghatást megvalósítani képes modern színházi adottságok segítségével. Birch-Pfeiffer sem mondott le azonban erről, később egy fontos jelenetben megvalósul.) Jó ötlet, hogy éppen az említett szolgálónő lép be, és jelenti, az úr látni akarja a nevelőnőt. Rochester csipkelődő modorú megszólalásai követik a regény nyelvhasználatát – Jane szokatlan, rendkívüli személyiségét gyakran a hétköznapi életen kívüli szavakkal, a mesevilág szavaival illeti: tündér, boszorkány. Adél kijelenti, hogy a saját ajándékából is adna nevelőnőjének, majd elhagyja a szobát – kiállása Jane mellett ellensúlyozza az úr látszólag ellenséges hozzáállását. Rochester itt nem hallgatja meg Jane zongorajátékát, de megnézi rajzait,[19] és megbecsülése erősödik.
A következő felvonás néhány héttel későbbi időben játszódik. A távollévő Rochester levélben tudatja, rövidesen vendégeket hoz a házhoz. Judith elmondja, hogy az egyik várható vendég, Lady Clarens, egy fiatal özvegy és az úr között ismeretség esetleg házassághoz vezet (a regénybeli Blanche Ingram hajadon). Rochester a vendégeit megelőzve egyedül megérkezik. Jane-t arra kéri, segítsen neki a vendégek ellátásában, és egy piros ruhával akarja megajándékozni. A lány nem fogadja el a ruhát, de a vendégekkel hajlandó foglalkozni. A vendégek személye hordozza a legnagyobb mértékű dramaturgiai megoldást a regény adaptációja során (természetesen a kihagyásokon kívül). Az esetleges menyasszony ugyanis született Reed Georgine, aki édesanyjával érkezik, jelenleg nem nagyon messze laknak Thornfieldtől. Folytatódik tehát az első szakaszban elkezdődött szembenállás a címszereplő és Mrs. Reed között, aki a drámában így sokkal jelentősebb szerepet tölt be, mint a regénybeli anya, Lady Ingram. Mrs. Reed fő életcélja férjhez adni a lányát Rochesterhez, ez megoldaná válságos anyagi helyzetét; ebben akadályozza Jane, előbb mint aki rossz fényben láttathatja őt és lányát Rochester szemében, utóbb pedig mint aki a lányának vetélytársa lehet. A megérkezésekor rögtön rossz előérzete támad, mely nála szokásos jelzés a „balsorsra”; a váratlan találkozáskor Mrs. Reed rosszulléte sejteti, hogy gyenge, nem fogja győztesen megvívni a harcát, de ez még nem biztos. Egyelőre – valamiféle ösztönös, hallgatólagos megegyezéssel – egyik fél sem árulja el Rochesternek, hogy régről ismerik egymást, sőt rokonok. Az esti sötétben Jane el akarja vinni a rajzait tartalmazó mappát, mely kint maradt, nehogy Reedék is lássák, szeméremmel vigyázza „egyetlen szellemi tulajdonát”. Ekkor kerül sor egy többféle fény- és hanghatást hozó jelenetre, a regénybeli első tűzeset „megfelelőjére”. Jane gyertyával érkezik, de ezt a huzat eloltja (már az előző jelenetben is távoli szélzúgás hallatszott). A teljes sötétségben úgy hallja, valami elsuhan a közelében, majd a folyosóról tapogatódzásra utaló neszek hallatszanak, azután „rekedt, kisértetes kaczaj” hangzik fel kétszer egymás után, „távolodva”. A megrázó hang[20] a lányban felkelti „ugyanazon borzadály”-t, melyet a gatesheadi bezártság alkalmával élt át, a vörös szobában. (A dráma ezzel sűrít, erősíti a lélektani folyamatosságot.) Jane füstszagot érez, és észreveszi a mellékajtón kivilágló tűz fényét. Odasiet, kitárja mindkét ajtószárnyat, a szobából vörös fény és füstgomolyok csapnak ki. Beszalad eloltani, tehát a színpadról eltűnik. Kiáltozása hallatszik, amint a kastély urát próbálja felébreszteni. Az idő múlását toronyóra-ütések érzékeltetik – a folyamat hosszúságának illúziója a rövidebb előadási idő érdekében – az utolsó ütéskor a tűz elalszik. A felvonás végső jelenetében Rochester és Jane érzelmi kapcsolata kifejeződik, testi kapcsolat révén is. Gyertyatartót fogva kijönnek a szobából, és megbeszélik a történteket. Nincs mit tisztázni, a magyarázat adódik – Poole Gratie volt a bajok okozója. A férfi megköszöni a segítséget, és a nő „bal kezét erősen tartja, s karját vállaira teszi”. Jane látszólag közömbös, de Rochestertől megtudjuk, hogy „vére őszintébb, mint arcza – elárulja őt”, majd „kezét erővel elragadja”, és bár az illendőségnek megfelelően jó éjt kíván, elrohan. Rochester szavai zárják a felvonást – a vonzalom kifejeződésébe némi ellentmondásosság vegyül: „Kis iskolás leány – te veszedelmes kobold vagy.” A regényben Rochester a hevesebb, Jane a szó szoros értelmében hűvösebb, ugyanis vizes, fázik, magatartása nyugodt. Lelki-érzelmi felindulását később, szobája magányában, látomásos gondolatokkal éli át.
A második szakasz harmadik felvonása sokszereplős jelenettel indul. A személyek közötti viszonyok a párbeszéd során kibomló szimbólumok által nyernek nyomatékosabb kifejezést. A szalonban Georgine albumot lapozgat, Rochester indiai[21] rajzait nézegeti – tehát a férfi világába kíván belépni. Clarisse, az egyik vendég megjegyzi, hogy „a szinek igen csábitók, de én jobban szeretem a mi szerény virágainkat; mondják, Indiában minden virág mellett kígyó lappang”. A megállapítás – kis túlzással – csak a biológiai tényt rögzíti. Rochester kérdése az aktualizálás felé indít: „Azt hiszi, Angolhonban nincsenek ily teremtmények?” A válasz „legalább nem rejteznek virág mögött” szintén az élővilág jellemzője, de átvitt értelemben kifejezi a „látszat csal” intelmet. Reedné itt elérkezettnek látja az időt a támadás megindítására, közbeszólása már megszemélyesítés: „Annál gyakrabban könyvek mögött.” A kígyó immár személy, és a kulturális hagyomány révén felrémlik a bibliai Kígyó, a Kísértő, a Gonosz, aki rosszra akarja rávenni az embert, és mindenképpen elutasítandó. Reed asszony részletezve bontja ki, kíméletlen elszántsággal, mire is gondolt: ez a fajta kígyó előkelő házakba lopódzik be – egy kis képzavarral kifejezve – „csöndben szövik hálóikat”, nehéz kiirtani, ha valahol befészkelték magukat. Ki is mondja, hogy ez a kígyófajta a „nevelőnők és gouvernantok fajához” tartozik, és különösen veszélyesek, mert mérgüket észrevétlenül csepegtetik növendékeik fejébe és szívébe. Az alig leplezett támadás által kiváltott reakciók nagyban hozzájárulnak a személyek közötti viszonyok alakulására. Rochester ügyes oldalvágással veszi védelmébe Jane-t, arra céloz, a nevelőnők jellemzése nem általánosítható, szerinte bizonyára Reed asszony korábbi személyes rossz tapasztalatára vezethető vissza. (Ez Birch-Pfeiffer zseniális párbeszédszövése, hiszen a férfi úgy mond lényegre tapintó kijelentést, hogy nincs is tudatában annak, a darab nézői ugyanakkor ismerik az előzményeket.) Adél gyermeki ártatlansággal mondja ki, hogy neki jó, kedves nevelőnője van. Georgine ezért is teszi szóvá, Rochester miért vette magához, hiszen úgy tudja, a férfi nem szereti a gyermekeket. Adél elsírja magát, és átöleli Jane-t. A drámaíró leleménye Georgine kioldódott cipőszalagjának a megkötése, mely által kifejeződhetnek a személyek közötti viszonyok. A nő azt várja, hogy Rochester kösse meg, de a férfi nem mozdul (az elhidegülés jele), más férfit nem akar megkérni (tehát még reméli a kapcsolat fenntartását), ezért Adélt szólítja fel a szolgálattételre. A kislány nem hajlandó, ez ismét okot ad Jane ellenfeleinek a nevelőnő rossz hatásának elítélésére. Jane azonban ügyesen oldja meg a helyzetet: elnézést kér Adél nevében, és magára véve a „bűnt”, megköti ő a szalagot (látszólag behódolva). Georgine megszólalása – „kigyóját ön igen jól kioktatta” – szemrehányólag éri Rochestert. A vendégek kirándulni indulnak, a ház ura nem megy velük, a nő már egy másik férfinak, Francisnek nyújtja a kezét.
A következő jelenetben Rochester megpróbálja kideríteni, mit érez iránta Jane, de nem sikerül, annak ellenére sem, hogy a közelgő házasságát említi. Rochester ezután mások elmondása alapján értesül fejleményekről, változtatást kérnek tőle: az orvos a toronyszobában lakó – meg nem nevezett – beteg miatt aggódik (sok a jövés-menés), Judith jelenti, hogy Jane csomagol, el akar költözni (másképp kellene viszonyulnia hozzá). Jane-t is változtatásra akarja rávenni Reedné, és átmenetileg sikert is arat. Szánalmat ébreszt maga iránt, mert szegénységre jutott, ugyanakkor Jane-nek kedvező jövőt kínál: átadja nagybátyjának eltitkolt leveleit, aki ha hozzá költözik, jólétet biztosít a számára Madeira szigetén. Reedné a rábeszélés sikerének nem tud örülni, sőt bűnhődik, mert Wytfield kapitány Johnról hoz rossz híreket – váltót hamisított, és öngyilkos lett. Jane megbocsátja a régi sérelmeket, és kész elköltözni. Rochester a háttérből tanúja volt az utolsó jelenetnek, megértette a múltban gyökerező viszonyokat, és gesztusai eltökéltséget sugallnak.
A szándékában megszilárdult Rochester és Jane négyszemközt tisztázzák viszonyukat. A jelenet sokat merít a regényben olvasható, az esti gyümölcsöskertben történő nagy beszélgetésből. Az elköltözés célja az írországi nevelőnői állás helyett itt Madeira, ugyanúgy nagy távolság, tenger választaná el őket egymástól. Rochester nem elküldeni akarja a lányt, hanem lebeszélni az utazásról. A beszélgetés során Jane szintén kissé bódult állapotba kerül, az önkéntelenül kimondott szavak ismétlésekben mutatkoznak meg.[22] A vita során felhozza, hogy a férfi méltatlan viszonyt folytat Georginéval, mert nem szeretheti igazán. Elhangzik a regény egyik hangsúlyos kijelentése, „szellemem az, mi szellemét szólítja meg, mintha rég átléptük volna a halál küszöbét, és lelkeink, az egymáshoz hasonlók, isten előtt volnának.” Rochester hirtelen megkéri a lány kezét, és Jane, miután már hinni tud a férfinek, igent mond. A kapcsolat egyértelmű kifejeződése, ölelés zárja a felvonást (és a „zene belevág”).
A színpadi utasítás szerint a felvonásköz „a lehető legrövidebb legyen” – ez a cselekmény szoros folytatódását fejezné ki, kérdés, a gyakorlatban követhető volt-e. A dráma eseményeit tekintve, még ugyanaznap Jane egyedül érkezik a kertből, levegőzés közben átgondolta élete nagy fordulatát. Szerelmét öröknek tudja, de rossz előérzete van, kétséges, halandó élvezheti-e már a túlvilági boldogságot. Sam, az intrikus szolgáló meg akarja akadályozni a házasságot, és azt mondja a lánynak, hogy Gratia ápoló, feladata titkos, a ház ura őrült feleségének ápolása. Jane nem hisz neki, de megkérdi Rochestert, igaz-e amit megtudott. A férfi pillanatnyi indíttatástól hajtva próbára teszi a lány jellemét, szeretné-e őt ilyen viszonyok között is. (A párbeszéd a regénybeli meghiúsult házasság estéjén, az elhagyás előtt történt beszélgetéshez hasonlít, a későbbi nyomorúságos állapotot, önátadást is ügyesen belevonva.) Jane kijelenti, hogy szereti Rochestert, de mert házas, el kell mennie. A férfi megtörheti a testét, de lelkét nem veheti birtokba. Ha azt mondta volna neki, „Jane, én koldus vagyok, vak és nyomorult, jöjj velem! Isten látja lelkem, a világ végéig követtem volna, mert szerettem…” A párbeszéd közben az orvos érkezik meg, előbb a háttérben marad, majd a válságos helyzetben az ő szavai – aki ismerte őrült betegét – terelik más irányba az eseményeket, felszólítja Rochestert, hogy fedje fel titkát. A férfi mindent elmagyaráz: az őrült nő egykor a menyasszonya volt, de távolléte idején a bátyja, Artur elvette feleségül. A férfi miután hazatért, csalódottságában dühöngő állapotba került, nem maradhatott otthon, Indiába vitették. Bizalmát Isten és az emberek iránt elvesztette. Apja és bátyja halála után visszatért, akkor tudta meg testvére neki hagyományozott leveléből, hogy a nő bátyját elhagyta egy másik férfival, amikor az európai kontinensen utazgattak. Artur később Párizsban bukkant a szökevényekre, a csábítót[23] megölte, gyermeküket intézetbe adta, a megbomlott elméjű nőt titokban Angliába hozatta. Levelében Artur azt kérte, vegye magához a gyermeket is, és gondoskodjon róla és a feleségéről. Rochester már megváltozott, új életet akar kezdeni. Teljes bizalom és tisztelet tölti el a szerelmeseket: Rochester felszólítja Jane-t, ne őrá próbálja a szemét felemelni, hanem Istenhez emelje azt, mert „az ég elég tiszta szemedet visszatükrözni”.
Az utolsó jelenetben a visszatérő vendégek és az őket kísérő otthoniak belépve megpillantják az ölelkező párt. A ház ura bemutatja menyasszonyát, tudatja mindenkivel, hogy Reed asszony unokahúga. Francis szerint nem lesz esküvő – ő is Sam tévedését ismerte –, mert Rochester már házasságot kötött. Rochester gyorsan cáfolja a tévhírt, bátyja levele az irattárban megtekinthető. A végső szó is az övé, a megérkezés örömét mondja ki: „Isten, ki az elhagyott árvát a gyülölség kezén a szerelem szívéhez vezette, védeni fog két lelket, kiknek a boldogsághoz semmi sem kell, mint önmaguk (egyik kezét Jane fejére teszi, másikat ég felé emeli), s az ő áldása!” A függöny legördülése előtt még néhány szereplő mozgása kifejező erővel bír: Georgine „kevélyen egy megvető pillantással Rowlandra, Francisnek nyújtja a kezét, ki örvendve csókolja azt”, tehát az ellenségek, Reedné és leánya számára is megnyílik a kedvező jövő. „Jane kezét összkulcsolja, és imádkozni látszik” – a címszereplő testhelyzete összhangban van Rochester szavaival, hálaadást és a világ megnyugtató elrendeződését sugallja.[24]
A lélektani fejlődésregényből – mely a gótikus rémregényhagyományra is épít, de nem öncélúan – így lett egy jól kidolgozott melodráma. (Azokkal értek egyet, akik a melodrámát mint olyat nem ítélik el rögtön lekicsinylő módon.) A cselekmény sűrítésével, egyszerűsítésével és egyes szereplők jelentőségének megváltoztatásával sikerült egy konfliktusos drámát megalkotni. A regény jelképhasználatát – hogy a jelképek segítik a cselekmény és a jellemek kibontakozását – követi néhány más jelképiség megteremtésével. A csendes gondolatiság lélektani mélységeit nem sikerült megteremtenie, de a regényhez hasonlóan az előérzetek nyomatékos megjelenítésével, a sejtelmesség, a titokzatosság felkeltésével hatékonyan vonja be a darab nézőit a lélektani folyamatok követésére. A megoldás tekintetében a dráma a regény alapgondolatát tükrözi: Az ártatlant fenyegető gonosz erőket sikerült legyőzni, a jó és a rossz harcából a jó került ki győztesen. Megnyugtató, hogy a szenvedések nem céltalanok, a világrendet Isten jóakarata uralja.
A lowoodi árva magyar nyelven nem jelent meg nyomtatásban. A szöveg megtalálható Szigligeti Ede műfordításai között.[25] Szigligeti a fordítás közben már az előadást is tervezgette, négy jelenet esetében megrajzolta a szereplők színpadi elhelyezkedését. Az OSZK Színháztörténeti Tárában őrzött három szövegkönyv a színházi gyakorlatot is tükrözi. A Nemzeti Színház pecsétjével ellátott súgókönyv[26] Szigligeti kéziratának másolata, az ott látható javítások itt már belekerültek a folyamatos szövegbe. A színpadi állások rajzát is pontosan követi. Ez a pesti első előadásra készült szövegkönyv csak részlegesen maradt fenn, csonkítva lett, majd az eldobott rész helyére más papírra írva, más kézírással egy rövidített, átdolgozott változat lett csatolva. A betoldott rész a 2. szakasz 3. felvonásának 8. jelenete közben kezdődik, és majdnem a mű végéig tart, az utolsó oldal ismét a régi papíron, a korábbi kéz által lett írva. Ez egyértelmű teszi, hogy létezett egy korábbi, teljesebb változat.
A pesti Nemzeti Színház tulajdonában meglévő szövegkönyv tehát nem tartalmazza a fentebb említett jelenet egy részét; az ezután következő utolsó felvonás első két jelenetét, majd az orvos szereplését. Jane és Rochester beszélgetése folytatódik tehát megszakítás nélkül, de összességében rövidebben és átszerkesztve. A férfi mielőtt megkérné a lány kezét, amikor maradásra akarja bírni Jane-t, a lány rákérdez – mert a nézők által ismeretlen úton-módon azt hallotta –, a házban lakik-e őrült felesége. Ezután Rochester elmondja a múlt eseményeit. Jane ezután kérdez rá Georgine jelentőségére, mit jelent ő a férfi számára – amely az eredeti 8. jelenetben megtörténik –, és következhet a feleségül kérés. A színmű utolsó jelenete – a vendégek visszatérése – zárja az eseménysort. Az átszerkesztés révén a dráma második szakasza három felvonásra csökken.
A szövegkönyvek közül a legteljesebb változatot a Krecsányi Ignác színigazgató pecsétjével ellátott rendezői példány[27] képviseli. A keletkezési idejét a szövegkönyv végén található, Pozsonyban kiállított német nyelvű előadási engedély dátuma (1860. május 9.) előttre tehetjük. Krecsányi ezt a szövegkönyvet korábbi használójától vette át, hiszen ő 1860-ban még csak 16 éves volt, és 1873-tól vezetett színtársulatot. A harmadik szövegkönyv[28] szintén Krecsényi Ignác tulajdonát képezte, keletkezési idejét Báthory R. Mihály súgó bejegyzése alapján határozhatjuk meg, e szerint Makón, 1874-ben másolta. Legfontosabb jellemzője, hogy az orvos szerepét kihagyták. Érdekes, hogy neve még ott van a szereplők felsorolásánál, de áthúzva. Később pedig a gépiesen másoló – nyilván a rendező bejegyzését – „az orvos kimarad”-ot még odaírta az egyik jelenet elé, de aztán a továbbiakban tényleg kihagyta az orvost érintő részeket.
A színházi gyakorlatban – megkockáztathatjuk az állítást – az egyik leggyakoribb rövidítés az orvos szerepének elhagyása volt. A Krecsányi-féle korábbi szövegkönyvön is ceruzás áthúzás látható az érintett helyeken. Az orvos drámai szempontból valóban járulékos szerepet kapott. A regényben benne van, mint olyan szereplő, aki ismeri a titkot az elrejtett őrült nővel kapcsolatban, és Birch-Pfeiffer az ő alakjával is színesítette a darabot. Amikor azonban túl hosszú az előadás, itt a beavatkozási pont. Kezdetben feltételezhetően a teljes szöveget adták elő a színházakban, később rövidítettek. Ez a pesti előadások esetében a hatodik alkalomnál következett be; miként a tudósító írta: „Az orvossali jelenet miért maradt el, nem tudjuk.”[29] Udvarhelyi Miklós utóbb még visszatért a színpadra mint orvos, a négyfelvonásos változat Pesten nem lett rögtön állandóvá, csak 1857-től. Ez a gyakorlat azonban országosan nem lett kizárólagos: egy színlap[30] tanúsága szerint Pozsonyban, 1897. március 18-án Bánáthy Ede játszotta Doktor Speenley szerepét.
A pesti Nemzeti Színház épületében 23 teljes előadás[31] volt, az adott időben a szervezetileg  a Nemzeti Színházhoz tartozó Várszínházban kettő. A bemutatóhoz nem volt szükség különösebb díszlet- vagy jelmezkészítésre, hiszen a darab szobabelsőkben, gyakran megjelenített társadalmi körben játszódik. Egy képet festettek újonnan,[32] feltehetően Jane nagybátyjának portréját, amelyet a szímszereplő mintegy megszólít ez első jelenetben.
Az 1854. január 31-i bemutatót tehát, mint idéztem, „a közönség tetszéssel fogadta”, és a kritika is végső soron elismeréssel írt a drámáról. Úgy indult, tartós műsordarab lesz, és be is váltotta a reményeket, az első évben nyolcszor adták. A bemutatón a címszerepet Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Rochestert az idősebb Lendvay Márton, Reed asszonyt Jókainé Laborfalvi Róza, Georginét Latkócziné, Blackhorstot Szilágyi Pál, Bessie-t Hubenainé, Harleigh Judith-ot Miskolczi Júlia alakította. A kor szokása szerint a fiúszerepet fiatal nő játszotta, Johnt a 19 éves Eötvös Borcsa személyesítette meg. A bemutatóhoz egy váratlan, tragikus árnyalatú esemény is fűződik. Lendvayt az előadás közben rosszullét kerülgette, de kitartóan végigjátszotta szerepét: „jóllehet egészségileg szenvedni látszott, eredeti jellemalakot teremte, s azt oly fényes sikerrel vivé keresztül, hogy szinte tulságosan halmoztatott a közönség tetszési nyilatkozataival. Tulságosan, mondjuk, nem azért, mintha nem érdemelte volna, de azért, mivel a közönség elég gyöngédtelen volt, a láthatólag gyengélkedő művészt ötször-hatszor egymásután kifárasztani, s ezt nem egy izben. Ez aztán rózsába fullasztásnak mondható, mi Voltairenak Párisban életébe került.”[33] A színész rosszullétét agyvérzés okozta, állapota rosszabbodott, és bár még négy évig élt, többé nem léphetett színpadra. Az előadással kapcsolatban egy látszólag mellékes kritikai megjegyzés színháztörténetileg ritka és éppen ezért fontos: a felvonások közötti szünetekben zenekar játszott, és ezzel kapcsolatban fogalmazott meg véleményt a tudósító; túl hosszúnak és főként „kopottnak”, vagyis unalomig ismertnek, alacsony színvonalúnak(?) tartotta a zenét.[34]
A következő alkalomra Rochester szerepére tehát új színészt kellett találni; február 19-én Szigeti József alakította, és a továbbiakban is legtöbbször ő jelenítette meg. Kezdetben bírálták, hogy nem éri el Lendvay színvonalát; volt aki mást szeretett volna erre a szerepre, pl. a „Szigeti nem lordnak való”[35] kijelentéssel, de később már elismerően szóltak róla is. A kritika nem tartotta könnyűnek Rochester alakjának megjelenítését, mert a főúri könnyedséget nyers modorral, a szókimondást érzelmi visszafogottsággal kellett ötvözni. A lélektani hitelességre törekedtek, a szövegből például kihúzták Birch-Pfeiffer megalapozatlan vélekedését, miszerint magatartása a hosszú külföldi tartózkodás miatt vált ilyenné.[36] A szerepben többször is vendégjátékra került sor. A vendégszínészek szereplése egyrészt érdekes volt a közönség számára, új személyiséget ismerhettek meg, másrészt a színház vezetősége közvetlenül tehetett próbára színészeket az esetleges szerződtetés reményében. Az ambíciózus Molnár György, utóbb színigazgató, a hatodik előadáskor lépett fel. 1855-ben és 1860-ban is Komáromy Alajos szerepelt egy-egy este. Rónai Gyula vendégként is, tagként is játszott összesen háromszor. Feleky Miklós, akinek a személyisége pedig illett a szerephez csak egyszer; Molnár György mint tag kétszer; Szigeti Imre, Szigeti József testvére egyszer; és Bercsényi Béla kétszer lépett színpadra.
Az első néhány előadás kritikáiban a címszereplő személye körült alakult ki élesnek mondható vita – akinek nevét egyébként Ájre Dzsénnek ejtették[37] –, mégpedig színésznők rivalizálása miatt, a mögöttük álló támogatói kör küzdelmeként. Bulyovszkinét ugyanis márciusban Kolozsvárra hívták meg vendégszereplésre – ahová egyébként magával vitte ezt a szerepet is (l. alább) –, ezért a harmadik fővárosi előadás alkalmával, március 10-én Komlóssy Ida lépett a helyére. Mindkét színésznő színészcsaládból származott, a 21. életévében járó Bulyovszkyné férje ismert újságíró volt, a tíz évvel idősebb Komlóssy Ida már 1845 óta szerződött tagként játszott a színházban. Mindkét színésznő igazán tehetséges volt, nem meglepő, hogy némi küzdelem alakult ki a színházi „rangsorban”. Komlóssy Ida pártján a Pesti Napló állt csatasorba. Felvezetésként emlékeztet rá, hogy az amerikai Ira  Aldridge vendégszereplésekor is az Othellóban mind Bulyovszkiné, mind Komlóssy alakította Desdemonát, és játékukban akkor is különbözőségek mutatkoztak. A két színésznő értékelésekor látszólag egyenlőséget állapít meg, a végkicsengés mégis Komlóssy mellett szól: „Bulyovszkiné inkább az eszes, Komlóssi Ida inkáb a kedélyes árnyalásokban s jellemzésekben szerencsések. […] Midőn a lowoodi árva gondolaterős jellemmé van kifejlődve, midőn belátásának hódol érzelme, az elsőséget Bulyovszkinének kell adnunk; de midőn a tulzottan elkényezett s tulzottan elhanyagolt gyerek áll előttünk szenvedélyesen elkeseredve s későbbi részletekben, midőn a bajosan leküzdött indulatok rohama erőt vesz a hidegebb, elfogulatlanabb okoskodáson – akkor az elsőség mindenesetre Komlóssi Idát illeti.”[38] A Hölgyfutár viszont a Kolozsvárról visszatért színésznőt támogatta: „A mai előadásról kevés jót mondhatunk. Bulyovszkiné remek játékát kivéve, ki Eyre Janet annyi emelkedettség s érzéssel adá, hogy még a Pesti Napló referensét is kielégiti – ha történetesen Komlósi Ida nem jut eszébe! Elismeri, hogy mély érzelemmel játszott – de mit ér az, ha »Komlósi Idától tanulta«!! Nem akarjuk vitatni, hogy vajjon Bulyovszkinénak van é mit tanulni Komlósi Idától – csak azt jegyezzük meg, hogy az érzés az, mit legkevésbbé lehet megtanulni, s különösen mástól elsajátitani; aztán Bulyovszkiné épp akkor, midőn K. Ida Eyre Jane szerepében annyiszor exaltálta a P. N. referensét, Bulyovszkiné Kolozsvárott volt, s azóta sem volt alkalma eltanulni a kisasszony érzelmeit. De a P. N. csak nem nyughat, dicséretét és gáncsait mindig egyik vagy másik szinésznek vagy szinésznőnek rovására hallatja. Pártoskodás és személyeskedés nélkül tán még imádkozni sem tud. Valóban ideje volna már, hogy a sajtó hivatásával e homlokegyenest ellenkező személyeskedéssel e tisztelt urak valahára fölhagynának.”[39] A „személyeskedéssel” ha fel is hagytak, a pártolással nem. A következő előadás előtt, két hónap múlva Komlóssy Ida felléptét úgy harangozták be, „mi által a közönség nagy részének kivánata teljesül.”[40] A Hölgyfutár kritikusa azonban nem volt elragadtatva a játékától: „A második felvonásban sokkal élénkebb, mint kellene, s a hatás kedvéért egészen alárendeli a jellemet, mely nála hallgatagságában is szerénytelen […] neki csak a közönségre nézve kellene itt észrevehetőleg játszani, de Rochestert illetőleg épen nem.”[41] Összegzésül megállapítható, hogy az 1857. december 10-ig tartó időszakban a 16 előadásból Bulyovszkyné tízszer, Komlóssy hatszor játszotta a szerepet. Pártatlan szemlélőként is észrevehető felfogásbeli különbség mutatkozott a játékukban. „Bulyovszkiné mindjárt a darab kezdetével, a kép előtt, gyöngéd ellágyulással szavalt,”[42], amit utóbb szenvedélyesebbre változtatott.[43] Komlóssy azonban rögtön kitörő érzelmekkel adta elő a jelenetet, és későbbi szöveghelyeket is érzelmi viharral mondott: „A szenvedélyes kifakadásokban, melyeket egyébiránt mesterien nuancirozott minden átmeneteikben, ittott tullépte a szépség azon hatását, mely a művészet országát  a valóságétól elválasztja. A lelkesedés ragadta őt, hogy hangját erőszakosan megfeszitse. A közönség azonban épen akkor is több izben zajos tapsolással szakitá félbe a jelenetet.”[44]
Majdnem két év után, 1859. november 2-án került újra színre A lowoodi árva. A címszerepet az a Prielle Kornélia kapta meg, aki Győrben legelőször játszhatta a szerepet, és időközben Pestre szerződött. Ebben a szerepben azonban a „nagy elődök” után szigorú kritikában részesült. A cikkíró szokatlan alapossággal közelíti meg témáját, érdekes elméleti tételeket fogalmaz meg a színészi feladatról, miszerint a jellemek megformálásakor nemcsak beleélésre, hanem önálló alkotómunkára is szükség lehet: „a mint azokat a költő megteremté, sőt néha eszményitve, és a hézagokat kiegészitve”. A kiegészítés jelen esetben – az egyelőre csak idegen nyelven olvasható[45] – regény ismeretéből is származzon. Egy kis műelemzésként összeveti a regény és a dráma alakját a színésznő játékával, aki azáltal, hogy kedves, bájos alakot teremtett, „a sentimentalismus azon szineit emelé ki, melyeket ez önálló, erőteljes, önmagából fejlődő női lélekre Birch-Pfeiffer asszony érzelgése kent, s melyeket egy művésznőnek mindig le kell törülni Eyre Jane-ről, ha azon sajátos erélyes női jellemet akarja ábrázolni, melyet Currer Bell mesterkeze alkotott. Mindenesetre szükség a hires regényt ismerni, ha egy művésznő e szakadékos szinmű főalakját költői eredetiségben és harmoniában akarja elénk állitani. Priel Kornélia az első fölvonásban a legszebb érzékenységben áradt ki, mint egy terhes felhő, midőn Reed asszonyt vádolja – Eyre Jane gyermeki hevességgel és tűzzel tör ki, mint egy vulkán, mely először repeszti meg a föld kérgét; Priel Kornélia kedvességével elbájolta környezetét – Eyre Jane önállóságával és erélyével ragadja bámulatra a kastély lakóit, s igy nyer uralmat sziveik fölött; Priel Kornélia a szivében támadt szerelmet naivsággal vallja be – Eyre Jane-nél e szerelem a legerősb akaraton diadalt véve önkénytelenül árulja el magát. Szóval Priel Kornélia szépen játszott, de nem Eyre Jane-t játszotta. Szavalatra nézve legszebb volt első fölvonási jelenete, habár itt meg a természeti erő hiánya, mely a nehéz és igen hallható lélekzetvételekben nyilatkozott, rontá meg a beszéd szépségét. E mellett anyi érzelmességgel, de minden tűz nélkül beszélt, hogy csudálkoznunk kelle az árva intézet igazgatóján, hogy szavaiban megbotránkozott, és távozni akart. […] E puha tartalmatlan szinezésnek kell tulajdonitanunk, hogy a Lowoodi árva legdrasztikusabb helye, az éjjeli magán-jelenet, midőn Jane a sötétben marad, a szél künn süvölt (azaz a mi szinpadi gépezetünkkel: fülsértően morog), s Pulgrácia kacagása[46] hangzik, ezuttal minden hatás nélkül maradt.” A kritikus a többi főbb színész játékával sem volt megelégedve. Úgy vélte, a korábbi fényes sikerek után a hanyatlás miatt „el kell szomorkodnunk”.[47] Prielle Kornélia megtarthatta a szerepet, három hónap múlva ismét játszotta, talán jobban, egy másik újság szerint „kivált az indulatos és érzelgős jeleneteket hatásosan”.[48] Ugyancsak ő szerepelt, amikor a darabot legközelebb, négy év múlva, 1864-ben adták. Ez az előadás különösen kedves lehetett Szigligeti Edének, mert rendezősége mellett két leánya is szerepelt: Anna Georginét, Jolán Clarissát (az egyik vendéghölgyet) alakította.
A darab néhány év után, 1870-ben került újra színpadra, azután viszont gyakrabban játszották. Lendvayné Fáncsy Ilka vette át a szerepet, a következő évben Boér Emma. 1872-ben Szigeti Jolán és Lendvayné. Az utóbbi játszott a Várszínházban is kétszer. A Várszínház sokáig német nyelvű előadások helyszíne volt, 1837-től 1870-ig, majd a magyar nyelvű előadások otthonává lett. A következő évben került a Nemzeti Színházzal szervezeti egységbe, A lowoodi árva tehát itt is színre került 1871. április 27-én és 1873. december 11-én.
A darab többi szerepe nem kívánt különösebb erőfeszítést, „rutinból” eljátszhatók voltak. A jelentőségében harmadik szerep, Reed asszony megszemélyesítői is ezért – az elismerő dicséretek mellett – leginkább a gépies, színtelen játék miatt kaptak elmarasztalást. Jókainé Laborfalvi Róza az első évben, Bartháné Meszlényi Anna a következő hat alkalommal játszott. 1864-ben a még csak 37 éves Paulayné (aki korábban Jánosiné nevet viselt) kapta a szerepet, és tartotta meg mindvégig. Az Adélt alakító gyermekszereplőket is megbecsülték, erre példa Paulay Ede rendező megmaradt kis cédulája 1870-ből, melyen Kolozsvári Gizella számára „egy magas gyermekcipő” készítésére adott utasítást.[49] Még egy „kis színes” a szereplőkkel kapcsolatban – mint említettem, a fiúszerepet fiatal nő szokta játszani, a tizedik alkalommal mégis férfi alakította, aki egyelőre gyakorlatlannak bizonyult: „Virányi úr […] csak azon óhajtást kelté föl minden megjelenésekor önbizalmatlan játékával, vajha mielőbb lelépne már!”[50] További négyszer mégis ő szerepelhetett, a későbbiekben viszont Johnt ismét nők jelenítették meg.
A fővárosi előadásokat sorra véve, időben visszaugorva, az 1861-ben a Lánchíd mellett felépült Budai Népszínházat említhetjük. A mindössze kilenc évig álló épületben Molnár György igazgató 1862 nyarán kétszer és 1869 januárjában is kétszer vette műsorára a darabot.[51]
A pesti oldalon a gyorsan növekvő-terjeszkedő város színházi életét gazdagította az 1889-ben megnyílt, az ezidőtájt még csak csak nyáron működő Városligeti Színkör. A szegényebb néprétegeknek játszó színházba A lowoodi árva is eljutott, 1894. augusztus 25-én láthatta a közönség Ábray Aranka főszereplésével,[52] szeptember ismételték kétszer.
Óbudán, az 1892-ben megnyílt faszínházban 1895. július 13-án játszották a darabot.[53]
A Budai Nyári Színkör faépülete a Krisztinavárosban, a Horváth-kertben német nyelvű játszóhely volt 1870-ig. Évekkel később A lowoodi árva magyar nyelvű előadását egy újság 1896. június 9-ére hirdeti meg.[54] 1907. július 5-én is színre került itt, erről a sajtóban hosszabb tudósítást olvashatunk. A név nélkül, Egy érdekes előadás címmel megjelent kritika a közönség kapcsán mintegy szociográfiát ad; a darabot előbb úgy tűnik, rossznak tartja, de végül a modern, művészi előadását szorgalmazza. A jól felépített írást majdnem teljes terjedelmében idézem: „Érdekes a közönség révén, amely megtöltötte a földszintet, meg a páholyokat is, meg a karzatot is. Csupa budai arc: nyugodt kifejezésű, pirosas ábrázat; megfigyeltük, a társaskocsi alig hozott ezuttal közéjük pesti embert. De mit is keresett volna a törzsökös pesti ember ma, pénteken este Budán? Hiszen A lowoodi árvát adták. Ez pedig ma már csak Budának kell; Budának, ahol csöndesebbek a napok, mint Pesten, ahol az emberek még nagyon szeretik a regényeket. A pesti már degenerált; inkább tárcaolvasó. S hogy jő az ellankasztó nyári hőség, két kézzel kapnak az olyan szinházi estén, amely például A lowoodi árvát igéri nekik, a regényfaló budaiaknak, ezt a szinpadi ócskaságot, amelynek azonban megvan az az érdekessége, hogy „szinpadra tett regény”, amint Gárdonyi Géza ezt a műfajt találóan elnevezte; a szinlap szerint egy előjátékban, 4 felvonásban […] a szereplő szinészek a publikumhoz alkalmazkodtak. A tipikus olvasó publikumhoz, amelynek az a sajátsága, hogy az analitikus részeken idegesen siklik tova, és gyorsan a párbeszédekhez lapoz. A Lowoodi árva szinészei nem igyekeztek többet adni az előirt párbeszédnél; a modernséget, a lélektani folyamatok megéreztetését hagyták máskorra, és beszéltek, játszottak pathetikusan, ahogy az olvasó publikum lelkében az előtte levő regény alakjai olvasás közben megelevenedni szoktak. De épen ezért tetszettek. Nagyon tetszettek. A publikumuk a szinház után való vacsora közben is csak róluk beszélt. Mégis volna egy óhajtásunk. Az semmi esetre sem, hogy a Lowoodi árva-féle darabokat ne adják. A budai közönségnek kell, punktum. De igenis az, hogy próbálná meg Krecsányi az ilyen darabot is modernül eljátszatni, akkor aztán az ilyen előadások nemcsak hasznosak, de művésziesek is lennének, legalább egy repriz értékével birnának. Akik ma ilyen direktiva nélkül játszottak: Csige Böske [Jane Eyre], Thury Elemér [Rochester], Nickyné [Reed asszony?], Kiss Mariska [Georgine] a főbb szerepekben,[55] bizonnyal szivesen vállalkoznak egy művészi, modern összjátékra is. És akkor lenne csak a Lowoodi árva-féle darabok előadása igazán érdekes előadás.”[56] A színművet július 10-én játszották volna újra, de Thury Elemér gyásza miatt más került színre;[57] július 22-én ismételték.
A fővárosi előadások között említhetjük a színészképzés keretében tartott zártkörű, nyilvános és vizsgaelőadások sorát. Az 1865-ben alapított Színészeti Tanoda magas színvonalú képzéssel igyekezett a megfelelő színészutánpótlást biztosítani. A képzés során többféle dráma szerepeit kellett elsajátítani, ezek között volt A lowoodi árva is. Az eljátszandó szerepek listája nem volt állandó, a tanári kar tetszése szerint évente változott, de ugyanakkor sok vissza-visszatérő darab került a tananyagba. A lowoodi árva részlete 1869. március 10-én volt a „gyakorlati vizsgák” egyik követelménye.[58] 1871. június 16-án a Nemzeti Színházban az idény utolsó előadása utáni estén került sor a nyilvános gyakorlati vizsgára. Paulay Ede tanítványai Victor Hugo drámája, az Angelo második felvonása után A lowoodi árva első felvonását adták elő.[59] A gyakorlati oktatásba az 1878/79-es, az 1879/80-as, az 1889/90-es és az 1896/97-es évadban is bekerült.[60] A legutóbbi alkalommal a Nemzeti Színház szövegkönyvét használták. Erre az utal, hogy ceruzával odaírták a színésznövendékek nevét a szereplők felsorolásához. Adorján Irma volt a címszereplő, Kesztler Ede pedig Rochester, tehát nem csak az első felvonást játszották.
A vidéki előadások sora – mint fentebb említettem – ezúttal korábban elkezdődött, mint Pesten. Az első bemutató városában, Győrben tehát Latabár Endre társulata működött, és az 1854. március 24-éig tartó szezonban négyszer adták elő. Ez még a vándortársulatok kora volt, amelyek néhány hónapra szerződtek, aztán továbbmentek más városba.[61] Országosan jellemző, hogy szinte mindegyik társulat műsorára vette A lowoodi árvát. Legközelebb Lángh Boldizsár igazgatósága idején játszották Győrben 1855 őszén, és az év végén Bulyovszyné is vendégszerepelt a darabban. Ezután, ha nem is gyakran, de egyszer-egyszer, összesen még tízszer került színre, utoljára 1888 tavaszán az 1890-ig vizsgált időszakban.[62]
Időrendben Kolozsvár volt a következő város, ahol A lowoodi árvát már 1854. március 11-én bemutatták, majd 15-én és 18-án is adták. Mint fentebb említettem, Bulyovszkyné vendégszerepelt itt, szülővárosában, ahol már gyermekszínészként játszott. Most nagy sikert aratott. Tízestés látogatása az egész város közéletét megmozgatta. A nemzeti politika visszaszorulása idején a színháznak a művészi célokon túl megnőtt a nemzeti közösséget erősítő szerepe. Az első előadáskor, jutalomjátéka alkalmával minden jegy elkelt. (Bulyovszkynét különleges kapcsolat fűzte szülővárosához, ahová még többször ellátogatott, és amelyről végrendeletében is megemlékezett.)[63] A lowoodi árva itt is tartós műsordarab lett, a színházi zsebkönyvek 24 előadást tartalmaznak a megjelenésük időszakából, vagyis 1878-ig. A következő év tavaszán kolozsvári színész, E. Kovács Gyula vendégszerepelt Miskolcon sikerrel Rochester szerepében[64] (ez az előadás az egyik fentebb vizsgált szövegkönyvön is nyomot hagyott[65]). Csak egy kiragadott eseményt említek még a városból. A sokat utazó finn színésznő, Ida Aalberg 1880 szeptemberében ide is ellátogatott, és a címszerepet alakította. Fellépéseikor anyanyelvén beszélt, de így is elbűvölte közönségét. „Az egyetemi ifjuság magyar és finn nemzeti szalagokkal díszített babérkoszorut nyujta át neki.”[66]
Arad sem maradt el sokkal a bemutatóval. 1854 tavaszán Jánosi Emilné választotta jutalomjátékául, akit a zsúfolt színházban koszorúkkal és egy aranyórával jutalmaztak meg.[67] A város színházi életét feldolgozó adattár húsz előadást sorol fel, időben szóródva évadonként egy-egy alkalommal. Az utolsó 1909. április 25-én volt, K. Hegyesi Mari vendégszínész nagy sikerrel játszott.[68]
Nagyváradon a bemutatók és a felújítások jegyzéke szerint az elsőre 1857. szeptember 9-én került sor, az utolsó, a 14., 1901 októberében volt.[69] Az egyik legkésőbbi előadás miatt említem Pécs városát, ahol 1908. május 4-én, az előző évben Budán szerepelt Thury Elemér és felesége játszotta a főszerepeket.[70]
A lowoodi árva magyarországi előadásai ismertetésekor kiemelt hely illeti meg K. Hegyesi Mari (1861–1925) színésznőt. Szívesen vállalt vendégszereplést, az ország sok-sok helyén megfordult. Egyik kedvenc szerepe volt Jane Eyre, ezt játszotta el szerte az országban. Aradot már említettem – és a teljesség igénye nélkül –, sorolhatom Nagyváradot, Szatmárnémetit, Sátoraljaújhelyet, Dettát, Gyulát, Csongrádot, Német-Palánkát, Nagybecskereket, Siklóst, Szombathelyt. Három évtizeddel később Hevesi Sándor egy Charlotte Brontëról szóló tanulmányában is a színésznő érdemeit emlegeti: A lowoodi árva „majdnem két emberöltő morzsoló erejének ellentállt a színpadon, s amelynek címszerepét Hegyesi Mari még a múlt század kilencvenes éveiben is sűrűn játszotta nagy és kis vidéki színpadokon.”[71] Hozzátehetjük, még a XX. század első évtizedében is.
A vidéki előadások korántsem teljes, csupán egy részének felsorolásával csak érzékeltetni szerettem volna a darab országos ismertségét. A kutatás eredménye szerint 55 évre terjed ki A lowoodi árva magyar nyelvű előadásainak története. A dráma mellett szinte mindig ott állt maga a regény. A magyar kritikusok kezdettől fogva Charlotte Brontë nagyra becsült művéhez mérték a drámát. Jane Eyre alakja eszményiesült, a színésznőknek a határozott, bátran független, de mégis önfeláldozóan szeretni tudó nő eszményéhez kellett felemelkedniük. Birch-Pfeiffer műve azonban önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, ügyes átdolgozás, az angol regényt a kontinentális Európa kulturális igényeihez alakította. Sok emberhez eljutott, sokaknak jelentett művészi élményt, adott megerősítő példát.[72]

 

Jegyzetek:

[1] Patsy Stoneman, Jane Eyre on Stage 1848–1898: An Illustrated Edition of Eight Plays with Contextual Notes, Aldershot, Ashgate, 2007. (https://books.google.hu, 2018. okt. 19.)
[2] Uo. A kötet nyolc angol nyelvű drámaszöveget tartalmaz, szerzői: John Courtney, John Brougham, Ismeretlen, Charlotte Birch-Pfeiffer, Mme von Heringen Hering, James Willing, T. H. Paul, W. G. Wills.
[3] Charlotte Birch-Pfeiffer, Gesammelte dramatische Werke, Bd. 14, Leipzig, Reclam, 1876.
[4] Stefanie Hohn, Charlotte Brontës Jane Eyre in deutscher Übersetzung: Geschichte eines kulturellen Transfers, Tübingen, Narr, 1998.
[5] Pesten volt Közép-Európa legnagyobb színháza, 3500 néző befogadóképességű, 1812-ben nyitották meg, 1849-ig működött. A német nyelvű színjátszás ezután is folytatódott. Vö. Wolfgang Binal, Deutschsprachiges Theater in Budapest, Wien, Böhlau, 1972.
[6] Színházi zsk. 183. sz., a 182. sz. szerint eggyel kevesebbszer adták. (A színházi zsebkönyvek számozását l.: A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája, szerk. Hankiss Elemér, Berczeli A. Károlyné, Bp., OSZK, 1961.)
[7] Hölgyfutár, 1853. dec. 3., 1052.
[8] Uo., 1853. dec. 17., 1095.
[9] Uo., 1853. dec. 22., 1112.
[10] A pontos dátum megadása mind a sajtóból (l. alább), mind Koltai Virgil könyvéből (Győr színészete, Győr, 1890, II, 157.) hiányzik.
[11] Divatcsarnok, 1854. febr. 5., a Vidéki levelezés rovatban. (A másik tudósítás Uo., 1854. jan. 30.)
[12] Charlotte Brontë a regényt Currer Bell álnéven jelentette meg.
[13] Uo., 1854. febr. 25., 261.
[14] Hölgyfutár, 1854. febr. 3., 108.
[15] A színműben a személynevek egy része megváltozott. Birch-Pfeiffer talán azt jelezte ezzel, hogy bár a darab a regény nyomán készült, mégis különbözik attól.
[16] A befogadó közönséget célzó változtatásokról l.: Margarete Rubik, Jane Eyre on the German Stage = Anglo-German Theatrical Exchange, ed. by R. Weiss, L. Schnauder, D. Fuchs, Leiden, Boston, Brill Rodopi, 2015, 283-304. (Itt említem meg, hogy a férfiasság példájaként az angol olvasó számára ismert történelmi nevek, Rizzio, Bothwell állnak, a drámába helyettük a más országokban is a „nőügyei”-ről ismert VIII. Henrik került.)
[17] „Jane: Nem tudtam, hogy hajam divatos, nem vagyok oka, nagynéném; ez csak úgy magától van; e szófogadatlan haj nem akar máskép állani; valóban nem tehetek róla. Reed asszony: Tehát hajad jelképe lelkületednek?
[18] Elkerülendő, hogy a nős lelkipásztor alakja taszítóan hasson az esetlegesen katolikus vallású közönség számára.
[19] Az egyik rajzon – mint elhangzik – varjú látható, és nem kormorán, mint a regényben; tehát egy Közép-Európában ismertebb madárnevet hallhattak a nézők.
[20] Fontos tehát, hogy a hátborzongató nevetés megfelelően hangozzon. Egy kritikus nagyon helyesen mutatott rá, hogy amikor a kacagás alig volt hallható, az a „jelenet hatását tetemesen szállitá alább”. Divatcsarnok, 1854. jún. 5., 717.
[21] A drámában is Nyugat-India, vagyis a Karib-tenger szigete Rochester régebbi lakhelye, de a szóhasználat és az esetleges húzások (l. alább) miatt előadás közben az ázsiai India is gondolható volt.
[22]  „R.: Azonban az oceán lesz ön és hazája közt. J.: Az oceán? Igen. R.: (szendén) És köztünk is! J.: (halkan) Köztünk is! R.: Többé mit sem hallunk egymásról. J.: Mit sem. R.: Egymást soha nem látandjuk. J.: (reszketve) Soha – soha sem.”
[23] Artur feleségének alakjában a csapodár Berta és párizsi szerető, Varens alakja fonódik össze. Birch-Pfeiffernél a csábító lengyel férfi, ezzel a Nyugat-Európában élő lengyel emigránsokat idézi meg.
[24] A színházi gyakorlatban egy „kevésbé vallásos” befejezés is létezett, Rochester korábbi szavainál ért véget az előadás: „Igen, Jane enyim, egyedül enyim. Ez erős karok meg fognak védeni.” (MM 6729, l. még alább.)
[25] OSZK Kézirattár, Quart Hung. 1442/IV.
[26] OSZK SzT, NSz L 82
[27] OSZK SzT, MM 6728
[28] OSZK SzT, MM 6729
[29] Pesti Napló, 1854. aug. 25.
[30] OSZK SzT, MM 6729 mell.
[31] Egy részleges előadás történt itt a színészképzés keretében, l. alább.
[32] OSZK SzT, Kötetes iratok 824. sz., 160.
[33] Pesti Napló, 1854. febr. 2.
[34] „Ez estve is az első és második felvonás között egy három felvonásos zenesorozatot kelle végighallgatni; alkalmasint azt a 8 esztendőt akarták kézzelfoghatóvá tenni, mi az első és a második felvonás közt fekszik. A zenedarabok rakásra játszását semmi esetre sem rójuk fel a zenekar hibájaul, de a zenedarabok kopottságát igenis.” Uo.
[35] Divatcsarnok, 1854. márc. 15.
[36] Judith: „…mivel élte felét külföldön töltötte, s Jamaikában a Spanyol város köztudomásra nem a finom életmodor fő iskolája.”
[37] A szövegkönyvön ejtés szerint is írva. (A legkésőbbi szövegkönyvön a helyes ejtés, Er Dzsén látható.)
[38] Pesti Napló, 1854. márc. 12.
[39] Hölgyfutár, 1854. aug. 26.
[40] Pesti Napló, 1854. okt. 29.
[41] Hölgyfutár, 1854. okt. 31.
[42] Divatcsarnok, 1854. febr. 25.
[43] Uo. 1854. jún. 5. („Bulyovszkiné megfogadta a kritikát.”)
[44] Pesti Napló, 1855. ápr. 28.
[45] A regény első magyar fordítása 1873-ban jelent meg. L. még: Dörgő Tibor, Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar nyelvű fordításai, könyvkiadásai, www.naputonline.hu/2017/11/15
[46] A kritikus itt pontatlan, nem a szolgáló kacag, csak utóbb neki tulajdonítják a hangokat – miként a regényben.
[47] Hölgyfutár, 1859. nov. 5.
[48] Vasárnapi Újság, 1860. febr. 5.
[49] OSZK SzT, NSz Jelmezköltségvetési iratok, 980. sz., 5388.
[50] Divatcsarnok, 1855. ápr. 30.
[51] Színházi zsk. 307., 311. sz.
[52] Pesti Napló, 1894. aug. 23., szept. 4., 8.
[53] Uo., 1895. júl. 13.
[54] Budapesti Hírlap, 1896. jún. 7.
[55] A részletes szereposztás előzetesen megjelent (ebben „Nickyné” nincs): Magyar Színpad, 1907. júl. 5.
[56] Pesti Hírlap, 1907. júl. 6.
[57] Pesti Hírlap, 1907. júl. 11.
[58] Szalisznyó Lilla, Vizsgadarabok: A Színészeti Tanoda első tanévének zárása, It, 2017/1, 36. (A szerző saját kutatása az 1866 és 1870 közötti éveket ölelte fel.)
[59] OSZK SzT, színlap
[60] A százéves színésziskola, szerk. Csillag Ilona, Bp., Magvető, 1964, 339-343. (A vizsgadarabok itt található felsorolását Szalisznyó Lilla fentebbi tanulmányában részben kiegészítette, de további kiegészítésre szorul.)
[61] Latabár társulata pl. júliusban Balatonfüreden működött, és előadta A lowoodi árvát (a győri főszereplők nélkül). Prielle Kornélia már korábban Debrecenben Komáromy Alajossal, Székesfehérváron ismét Gyulaival játszották a főszerepeket. Divatcsarnok, 1854/28., 29., 42. sz., a Vidéki levelezés rovatban.
Az egyik Krecsányi-féle szövegkönyvön (MM 6729) a következő előadásra vonatkozó, esetleges jellegű súgói bejegyzések láthatók: Máramarossziget, 1875. dec. 21., Szentes, 1876. szept. 5., Szabadka, 1878. nov. 28., Kassa, 1880. febr. 13., Szolnok, 1886. júl. 6., Pozsony, 1894., Nyitra, 1895. febr. 10., Sátoraljaújhely, 1895. okt. 28., Budapest, 1896. jún. 9.
[62] Koltai, ua.
[63] Vö. Bartha Katalin Ágnes, Egy színésznő és kolozsvári közönsége, Helikon, 2016/14, 20. L. még Pataky Jenő, Bulyovszkyné vendégszereplései Kolozsvárt, Pásztortűz, 1926/10, 218-220.
[64] Fővárosi Lapok, 1879. márc. 22.
[65] Az Nemzeti Színház szövegkönyvében, az egyik csatolt lapon ceruzával látható Fehérfy Andor bejegyzése, miszerint Miskolcon, 1879. március 18-án súgta a darabot.
[66] Fővárosi Lapok, 1880. szept. 30.
[67] Piroska Katalin, Piroska István, Az aradi magyar színjátszás 130 éve, 1818–1948, Arad, Concord Media Jelen, 2012, I, 45.
[68] Ua. 2017, II, 70.
[69] Indig Ottó, A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798–1944), Bukarest, Kriterion, 1991, 321.
[70] Pécsi Napló, 1908. máj. 3.
[71] Hevesi Sándor, Brontë Charlotte (1816–1855), Budapesti Szemle, 1939/735, 211.
[72] Köszönöm az OSZK Színháztörténeti Tára munkatársainak kutatásomhoz nyújtott segítségét.

 

Illusztráció: Charlotte Birch-Pfeiffer (Friedrich Gustav Adolf Neumann grafikája, 1864)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás