Hegyi Zoltán Imre: Mindenki, kivétel nélkül
Babics Imre Sztármajom többszörös alkonyatban c. kötetéről
Sztármajom többszörös alkonyatban. Mindenekelőtt járjuk körül ezt a címet. A transzcendens érintőjének verseskötetét tartom a kezemben, a költő munkáját, akinél jobban élő kortársaim közül senki nem távolodott el a borító, a cím azonnal pofonnal felérő minősítésétől – mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól. Babics Imre van ma a legtávolabb a költő-celebségtől, keveset mutatja magát, a nyüzsgésből visszahúzódott egy kis bakonyi faluba; csak a megjelent művek által van jelen az irodalomban – a szereplés önmagát kerepeltető zajkeltéséből semmit nem vállal. Mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól: a kötet címlapján jógázó glóriás megvilágosodás-paródia hatálya alá kivétel nélkül mindannyiunkat odarak. A kötet legelső versét hallgassuk, a vackán dühöngő borz monológját:
…Sztárturista kell még, ki hegy-völgyet feled:
lefoglalják az olvasói levelek.
Naphosszat ülne számítógépe előtt,
s mi lennénk nyugodtan nyaralók, telelők.
Sztárbányász is kell, kit arctalan kaszt fizet;
lobbizna, s nem folynának el a karsztvizek.
Egyszóval eltűnnének a kétlábúak,
mind erre vágyunk, borz, boa, csér, rák, gnú, jak.
Amúgy nem töröm már fejem e fajon:
voltaképpen minden ember csak sztármajom.
Mindenki. Kivétel nélkül mindenki – mondja a költő. Az öt perc hírnevünkre vágyunk, a robbanásszerű túlszaporodás közben, az arctalan tömegben mindenki arcra, arculatra, amely felkelti a figyelmet, ami kiemel, ami a reflektorfénybe von – miközben exponenciálisan növekvő létszámunk ezt egyénenként valójában lehetetlenné teszi. Miközben özönlésünk valóban el-ette a vadont: a körülöttünk itt-ott még létező erdők valójában kultúrtájak, ugyanúgy művelt, folytonos beavatkozásunkat igénylő területek, mint egy szántóföld; mindenhonnan kiveszőben van a nélkülünk is működőképes természetes egyensúly. S közben számunkra ez a környezet teljesen másodlagossá vált – gépi tükreinkben bámuljuk magunkat. Általános sztármajom-tereppé nemcsak a hagyományos média világa lett (ahol a hír ma tálalás kérdése, a hírmagyarázat pedig a tőke és/vagy politika manipulációjáé), bár nyilván itt a leglátványosabb a változás, hogy mást ne mondjak: ahogy például a filmes ismeretterjesztés átalakult doku-realityvé. Valójában a legtöbb társadalmi szerepünk el-sztármajmosodott, a tanártól a taxisofőrig – hiszen csak akkor létezel, ha látszol a közösségi médiában. Babics Imre látja mindezt, miközben az ön-láttatás e formájáról lemondott. De nem vonja ki magát mégsem az ítélete alól – hiszen e versekben ő is látszana.
Többszörös alkonyatban. Ez a kitétel hosszabb magyarázatot követel. Babics Imre vállalásai teljét alkalomadtán egy-egy verse ritkán adja ki – miközben valójában mindegyik a teljesség megragadható igézetében születik, mindegyik az egész bűvöletében –, mindig sokkal teljesebben rajzolódnak az egyes versek is, ha a vers-testek által megalkotott, teljes szerkezet tükrében látszanak. Amikor először kézbe vettem a Sztármajom többszörös alkonyatban kötetét, s a belelapozás által szembesültem az öt ciklusba rendezett, ciklusonként egytől huszonegyig számozott versekkel, először maga a szerkezet kívánta önmagának a megértés-kísérletet; hogy az olvasással se veszítsem szem elől ennek a szigorú rendnek egy porcikáját sem – tudjam, miért haladok előre és milyen számsorban elsőtől huszonegyedikig.
Az ősi rendek numerológiája a 21. számhoz emelkedett tartalmakat rendel. Ez a világmindenséget szimbolizáló “mágia koronája”, Ez az egyik legszerencsésebb vibrálás, mert a szám karmikus jutalma általános sikert, szerencsét, felívelő pályát, előmenetelt, boldogulást ígér. E szám viselője képes minden nehézség fölött győzedelmeskedni, jutalmul elnyerheti a mágia koronáját – foglalja össze az ős számtudomány celeb (mondjuk ki: sztármajom-) tudora. Az elemi számok rendjében, ahol a számjegyek redukciójával mindig az egy számjegyig permutálunk, ez a hármas körébe tartozó szám: a mirákulum, a mágia és a morál egysége, a trinitás és a credo – fogalmaz Hamvas, aki számomra a legtávolabb tartotta magát a létezés sztármajomságától. A 21 két valós szám, két szent szám szorzata, a már megragadott hármas lép nászra benne a hetessel, az első mozgatóval, a mozgás jelével. Ez az univerzum mozgásban, úgy, ahogyan ismerjük. Azt már csak én teszem hozzá: ez a lélek súlya grammban, az utolsó kilehelt levegő, a mozgásra immár képtelent elhagyó lélek súlya is… Ez Hamvas Béla Bizonyos tekintetben-jének 21. számú barakkja, a kiteljesült, megrajzolt világ – viszont a csődben, aminek a láng lobogása, a mindent felperzselő tűz vet véget. Babics Imre így helyezi alkonyatba a kiteljesedést, a mágia koronáját – a következményvilágot, s benne önmagát is felmérve. Öt teljes versciklus bomlik itt ki a szemünk láttára, egytől huszonegyig összefogva ennek a lángokkal ölelt alkonyatnak különböző vetületeit.
Többszörös alkonyatban. A legplasztikusabban abból a hagyományból, ami Babics Imre költészetét mindig is gyökeresen hatotta át, ami a Gnózis nagyszabású, megjárható piramisától az utolsó haikujáig bezárólag a szavai körül rezeg, amit e kötetben e szám közé feszít, a számokba rögzített tudást legegyszerűbben a tarot analógiájával mutathatom fel. Ciklusonként 21 lap – mintha ebben a többszörös alkonyatban így rajzolódna ki egymás után ötször, szavakkal megrajzolva a költő privát tarot-paklija. A tarot nagy árkánuma, mágustól világig – miközben a bolond, a nulla, a szám nélküli örök kezdet meghatározatlan marad, ez a rajzolás nem oszt neki lapot. Persze. Hiszen ez a bolond kártyavetése – a kártyavető maga a sztármajom-bolond. A benne lüktető melankóliától szent Arlequin méri fel egyes szám első személyben maga körül a világot, valójában daccal telt tehetetlenségben, örök kételyben, hogy megtett-e mindent. Ezért sztármajom ő is – és többszörös alkonyatban, hiszen ez egy vetéssorozat alapját megteremtő, többszörös kártya-festés. Babics Imre újra és újra megrajzolja létünk vegyelemeinek kártyapakliját. És alkonyatban rajzolja, mert emberségünk a szeme láttára éppen elhomályosul.
Az arlequin, a szent bolond sztárszerepben – bármennyire is ó-módon, egy verseskötettel “eladva magát”. S óhatatlanul a média szabályainak (is) eladván magát, ha figyelmet akar… Ezért sztármajom ő is. Miközben az alapkérdése: hova kerül a bolond? Hova merül a bolond? A szemlélő, a kesergő – a mindennek ellenére teljes viszonyainkra, viszonyrendszereinkre kíváncsi… Az első, a Gyermektermészet ciklusában (pakli-rajzában) a La Fontaine-i beszélő állat-szerepbe. Érdekes szerepjáték ez a könnyen szórt rímekkel, véresen komoly játék a látszólag-gyermekverssel és a gyermeki temészetfelfogással egyként (a magyar költészetben: Romhányi hagyományával), ahol antropomorfizálódó kecskeszent hívja fel kecsketestvérei figyelmét egy eszperente versben, ne tejeljenek e kenetes veszedelembe vezető beteges jellemeknek – azaz nekünk. Ahol a róka a gazdája által agyonvert kutya szellemével társalog (az analóg Aesopus-mesét ugyanúgy megidézve, mint a komplementer japán rókaszellem-meséket). Ahol a 10. vers varjúbírója szétkárogott ítéletével eltiltja a Ködügyektől… a palimadzsarokat – a tarot szerencsekerekével (az e vershez rendelt magyarázattal) az aláfordulást szimbolizálva: ez a Nap a tűzben. Akinek van sorsa vagy karmája, az gyorsan élje le, és lépjen ki belőle. Aki a karmában marad, az a szamszárában marad… figyelmeztet Hamvas; várja lényük szégyensarok károgja Babics Imre varjúbírója. A Bolond, a Sztármajom, ha fel is tűnik itt, csak külső szemlélőként – ez itt a természet, nélküle, nélkülünk; hiszen ritkán szól hozzánk, gyakrabban rólunk, ahogy az antropomorfizált állatmesék általában.
Ahogy Boldogh Dezső fejti ki az Irodalmi Jelenben e kötetről szóló méltatásában: A Gyermektermészet lényei nemcsak szimbólumok és kedves költői kitalációk, hanem az aranykor alakjai, akik végső ítéletet mondanak az emberi civilizáció felett, az értelmetlen szellemi és gazdasági rabszolgaságba fullasztott korszakról. A maradvány-aranykor tanúinak, a költő által megszólaltatott növényeknek és állatoknak elemi mondanivalója felénk: elfogytukkal mi is elsorvadásra ítéltetünk:
12.
Bús az ifjú hárs: – Minden milyen fura itt,
nagy kapkodásban nem marad semmi épen!
De látom a világ igazi urait,
egyikük sem lebzsel bank épületében.
Nem is élnek még, de már felém tartanak,
névtelenek, s mind tujakóros, tölgymenyét.
Összes vagyonuk vándorbot s ivócsanak,
a múltból a jövőbe a mesét átmentenék…
A költemény kódájában a hársat kivágják. A 12. az Akasztott ember lapja: a szégyentelen mohóság jegye, amely fejjel lefelé lóg. Ugyanakkor a szegénység és az alázat jegye, a tanítványoké – akik ha egy szál kötélen is, de elszakadtak a földtől. Ez a kényszer jegye, amelyben (mégis) megízlelheted a szentséget. S közben Babics Imre versében csalánbuzogánnyal hadakozó manók csipkedik a rablóhúslovagok bokáját… A világ jelenlegi igazi urai még az akasztott pozíciójára is méltatlanok. Így értsd, mikor azt mondom: ez tényleg alkonyati vetés. S közben ezek a gyerekversek varázsénekek, ráolvasások is. A formához ragaszkodás a költő védjegye, itt, ebben a ciklusban a mondhatóság, szinte a kántálhatóság jegyében. De a fejemben ha gyerekhangon hallom, akkor az egykori gyermekekkel leforgatott Az ember tragédiája megszólalásának modorában – ez a szent Arlequin gyerekhangja…
Teljesen más úton jár az Akárki mantrái. Markánsan előtérbe kerül a lírai én, a sztármajomságát tudomásul vevő szent bolond, ez a ciklus mindvégig belülről kifelé beszél, s ha a nézőpont megfordul, akkor is mintegy a tükörből, magára lát (egy sornyi, tükör-jelző kiszólással), ahogy a 3. versben:
Benéz a kőris az ablakon,
látja, egy férfi kézenáll.
“Van húsz efféle gyakorlata,
ez aztán komoly arzenál.
Majd belső jajszavát hallhatom.”
Átnéz a kőris a korszakon,
látja, immár vágásérett.
“Esélytelen az égbe törés,
mindent szétrág a sok féreg,
így önmagam is megadhatom.”
…hogy aztán a raklappá szabdalt kőris “szemében illanó tündéreket” is észrevehesse a költő. Ezek a képversek valójában teljükben volnának csak idézhetők – erős avantgárd hatás markolódik itt megint formáltságba, ahol az elsődleges rendező elv immár a vizualitás. Milyen érdekes: a képkorszaki költő mantrái vers-képek! Olyannyira ragaszkodva a látvány elsődlegességéhez, hogy erős, rímekkel tagolt szakok (mint a 20. és 21. költemény talpazataként funkcionáló, oszlopláb, tartóelem képzetét hordozó zárlatai) jelennek meg tömbös, tagolatlan egységként; hogy értelemszerűen fordul a “közönség felé” (tőlünk el, hiszen most a költővel, az ő egyes szám első személyben vállalt alanyával azonosulunk) a 19. vers színpad-felirata; hogy végtelenített mőbiusz-szalagként olvasandó versszakokat tesz elénk a 14. vers (az alkímia – s következésképpen a művészet – lapja a tarotban), ahol az olvasásnak valójában sem eleje, sem vége, csak valahol abbahagyni (olvasói önkénnyel abbahagyni) lehet.
Ez az öntükör kulcsolódik össze a leginkább az életmű többi elemével – a 2. költemény asztrálbalja és asztráljobbja egy, a Gnózisban hangsúlyos szerephez jutó önazönösság-álom (vagy éber vízió) megidéződése ebben a másképp időződő kártyavetésben; a 7. költemény szerelmes macskája be kell hívja az életművet ismerő olvasóba a fő mű hallatlanul fontos macska-kapcsolatát – amelynek az itt megjelent vers szinte magyarázó erejű komplementere… Valójában a versek lapokhoz rendelése, megfeleltetése nemcsak az adott, szemünk előtt kifejlő “pakli” egészéhez, de az életmű egészéhez is rendeződik az utalások által. Sőt az “egész” továbbra is fókuszban tartott értelmezés-kényszerében számos esetben az életműre való utalások jelzik, miért e számhoz rendelődött a költemény – hogy a vers maga valójában e pakliban milyen lap…
Aranyló nyárvégi alkony
önti el falum, Bakonyszücsöt.
Bogárnak a bakancstalpon
sötétséget jelent,
és megszakadt jelent.
Nem is cirpel többé a tücsök.
Lényemnek isteni alkony.
A Dalok a küszöbön ciklusában (kártyapaklijában) ez a “lírai én” kifejezés (és minden eddigi minősítésem: bolond, sztármajom, Arlequin) szinte elszégyelli magát a tollamon. Az általam ismert Babics-versek közül ez a ciklus a legszemélyesebb, a leginkább bensőséges hangú. Nyílt és tiszta hang, a barátom hangja, ahogy minden sallangot levetve, lassú szóval mesél. Aranyló nyárvégi alkonyt, szeptemberi esőt, ércsobogású, kies helyeket a diófák alatt, tűzelhalással kínlódó meggyfát, októberi ködöt. Jót és rosszat valami elemi, semmit váró bölcsességgel és egyszerre nem szűnő kíváncsisággal – megkötött békékben békétlenül. Ahol még a fanyar humor is megcsillan, egy versszakba vonva E. T.-t és faunt (az idegenség nézet-végleteit). S mindez dalban, igénnyel formált, keresetlen rímes strófákban kerül elénk. A költő szemléletének hétköznapjai. Önazonosságának finom rajzai, ahogy a látványban tükröződik. Nem a miértek és hogyanok elszabadult anyagában – a látvány minél tisztább rajzában csapongva. Az énkép, ahogy a vers az előző ciklusban megidézett kőrist újra viszonyba vonva azonosítja önmagát, a ciklus 15. költeményében:
S mire tüzelő
lesz, komor lángok martaléka,
addigra engem
előhívnak tán, fényt kapok,
s lesz művem bámulható préda.
S aki a teleírt lapok
százait sokat nézi, végül
csak egy árnyékos képbe révül,
s túl hamvas csenden
kőris jön elő.
Egyetlen látomássá lenni, az egész bűvöletében. Makacs, kísértő vágy – amit e kötet szerkezetében is teljességgel láttatna a magát szerkesztő szerző. A látomás (az önazonosítást lehetővé tévő látvány) nagyon gyakran a fa – ahogy a 17. vers vadkörtefája például – nemcsak a növény látványának teljese, a lenyűgöző ágazódás, de lényen megülő tudat a korona méretéhez mérhető gyökérzetről, s az egész látvány-sors tudata magból szökkenéstől fejsze-sorsig, megsemmisülésig. De ugyanígy lehet egy elázott darázs, egy autó reflektora elé keveredő, baljós babonájú bagoly – vagy halastóban úszkáló aranyhal… Egyetlen látomássá lenni az egész bűvöletében csak úgy lehet, ha a léte kártyapaklijában a lélegző tudomásul veszi a halált. Bűnök és csodák által tépetten-cibáltan… úgy jutok át majd, hogy előtte ott jártam. Így teljesül ki a költő-világ a ciklus 21. záró költeményében.
Babics Imre pontosan tudja, hol van most itthon, hogy ebben a kártyapaklival jelelhető (tehát értelemszerűen a teljesség felé kapaszkodó, létramászó) létben hol tart. De azt is tudja, hova igyekeznék. A magam részéről tisztelem a vállalást, hogy meghonosítaná a magyar nyelvben a slókát, az óind eposzok időmértékes sorfaját – ami nem egyszerű: a nyelvünk mondat-végi rendszerint-lejtése nem teszi könnyen deklamálhatóvá ezt az alapjában pont ellentétesen működő formát –, de nem gondoltam volna, hogy ennek a szerelemnek ebbe a tőlünk oly távoli formába ilyen mélyen személyes okai vannak…
Új megtestesülésem majd Indiában lesz, ott talán,
forró égöv alatt sírva jövök ismét e földre én.
Erősen hiszek ebben, s itt s most zúghatnak kigúnyolók,
magam mögött hagyom végre mindük istentelen hadát,
s hogy hol éltem előzőleg, milyen kicsinyesek között,
arról nem lesznek emlékek bennem, eltölt a tisztaság,
s csak költői tudásom zeng, amit húrként az ősidők
pendítettek meg egykor még, s nem halkul el sosem, nem ám…
A kötet önálló egységei (az én fogalmaim szerint Babics Imre privát, szavakkal megrajzolt kártyapaklijai) közül a Valaki szavai slókái szólnak leginkább a környező emberi társadalomban elfoglalt helyéről. Miután tisztázta a viszonyát fűhöz, fához, bogárhoz, halhoz, vadhoz – miután mélyen szégyenletes ember voltát a többi létezővel viszonyba rakta, odafordul a többi emberhez, hogy pontosan lássa a maga helyét; a már felépített módon: egyszerre térben és időben. Megidézve egy Ausztráliába tett kirándulás sajátos tanulságait ugyanúgy, ahogy az anyátlanodás mélyen méltatlan folyamatát a pénzéhes boncmesterrel. Az ind hősénekek emelkedett formájával ragadva meg a győri hulladékégetőben borzalmas körülmények közt átélt tanítást:
Tíz perc múlva megálltam, hogy elnézzek az egész felett,
s lihegve arra gondoltam: kétféle ember él meg itt,
olyan, aki a legmélyebb emberszint foglya, ösztöné,
és nem érinti meg a létét anyagon túli létezés,
eltűri a valóságát, mert érzi, nincs esélye más;
és olyan, ki a mennybéli szellem szabad lakójaként
nem hagyja önmagát szennytől megérinteni, túl van ő,
s a fajtája ezen jóval, eltőlti őket égfölény.
S ilyesvalakiként álltam a teherautó platón,
az ám, csakhogy magam voltam, győztes magyar poétaként
kárörvendők között némán, nem adtak glóriámra ők…
Ebben a vetésben néz szembe saját démonaival a leginkább. Tömény szeszek és tömény szerelmek. S a tudat: most, hogy leírtam, hát nem lett jobb semmivel, nem ám. A mű nem helyettesíti az életbe lépést, a realizálást. Nem tesz lehetővé megigazulást – csak ha az attitűdöt, ami verset írat, a személyiség minden porcikájában hordozza. Ez a vállalás azonban nem sokat ad a társadalom ítéleteire – folyamatosan egy nagyobb viszonyrendszerben mérve magát.
Valahol hallatlanul mókás, hogy a szó- és képgazdag slókák után Babics Imre az utolsó huszonegy versnek haikukat válogat. Európai formák, slóka s végül a haiku – a haiku szerepe a végén: eljutni a legkevesebb szóig az egész megragadása közben. A Pusztát kiállt szavak ennyire kevés szavával válik nyilvánvalóvá: mindegyik ciklus voltaképpen versek spirális áramlása egy tengely körül, ami maga a kimondhatatlan. Babics Imre folyamatosan a kimondhatatlan tartalmait kísérti a verseivel.
11.
Szélfútta rozsban,
ellentétes mozgásként
három őz suhan.
Annyira egyszerűnek tűnik. Holott a széllel szemben menekülő őzek – suta és két csaknem felnőtt gidája? – magától a rögzüléstől, a versbe fonódástól futnának; aki elől szaladnak, azt nem a szél sodorta illat közölte – az a fák közül hirtelen előbukkanó, verset (is) észlelő ember maga. A 11. a tarotban a Vágy, a szeretetteljes elfogadás, a megváltott állati ösztönök lapja – lám, igy fordul ki magából: önnön gyengeségévé, az ösztönök elfojtásából kialakuló agresszióvá, hiszen a menekülés is egyfajta agresszió. A legelőször kényszerűen felmért (numerológiai alap) és a hozzá némileg önkényesen választott értelmező segédeszköz (a tarot) használata e haikuk értelmezésekor egyszerre világnagy anakronizmus (hiszen tényleg világok választják el a tizenhét szótagos vers és az európai okkult rendszereit) és elengedhetetlenül szükséges kapaszkodó (hiszen a japán módon asszociáltató, egyetlen kiemelt helyre helyezett szóval esszényi tartalmakat nyitó közlés-mező nem áll a rendelkezésünkre). Persze olykor elég, ha ezeket a verseket az ember csak úgy, a szívével hallgatja:
18.
Csótány háta
majd visszatükrözi égi
tartományaim.
Amikor a szerkezet ennyire erős, érdemes azt figyelembe véve olvasni a kötetet. A versek az emberi kicsinyesség, a fogyasztás és a természet, a spirituális kontrasztjára fókuszálnak, miközben a költői hivatásról mint kegyelmi állapotról beszélnek. A kötet verseinek nincs címe, csak száma, a ciklusok címei azonban árulkodók, és érdemes is az értelmezéssel, értékeléssel a kötet verseinek sorrendjében haladni, ugyanis egy érdekes ív bontakozik ki a könyv szerkezetéből – fogalmaz Benedek Leila a Kortársban (a kötet megjelenésekor) közzé tett ismertetőjében. Való igaz, teljesebb, emelő erejű élmény, ha a kötet verseit szinte regényként, sorban, egymás után olvassa az ember. Aztán visszatérni a valóban nekem szóló megfogásokhoz, élmény-azonos pillanatokhoz egy költő nyílttá tett életéből persze hogy nem tilos. Már most látom nem egy reggelem meditációs objektumait a Sztármajom többszörös alkonyatban lapjain. Verseket, amik majd újra figyelmet követelnek. Azt hiszem, ennél több nem is várható el egy verseskötettől.
Illusztráció: Babics Imre (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
