Szakolczay Lajos: Művész, tudós, tanár, népművelő
Vonások Ordasi Péter portréjához
A magyar zenetörténetben, világra kiható érvénnyel, Kodály Zoltán a példa arra, hogy a művészet legmagasabb fokán működő zeneszerző, a kórusokat égbe emelő karnagy, tudós és tanár miként lehet egyben a nemzet tanítója is. Aki ténykedésével – nyugodtan mondjuk cselekvő erkölcsnek – a legnagyobb metropoliszokat összeköti a mezítlábasokat fölnevelő puszta világával. Minthogy énekelni kell, mert az Úr nagyon is várja az égi harmóniának mint megszentelt jónak eme dicső- és panaszszavát – az örömujjongó napkikeletet éppúgy, mint a balladás napszentület olykor vérrel erezett szentségét –, az ének lelkületnyitogató hatalmával világokat forraszt egybe.
Az érzelmeket benső tartássá emelő kifejezésmód, magatartásforma, harmónia, stb. az a kulcs – lett légyen szó akár a Psalmus Hungaricus véghetlen fájdalmáról, akár a Túrót eszik a cigány humorral teli népbölcseletéről –, amit, ha jól forgat a teremtője (s itt a zeneszerzőn kívül a zenekarokra, előadókra, kórusokra, karnagyokra is gondolok), szerencsés esetben világmodellé válhatik. A néhány zseni, Bartók, Kodály, Dohnányi ezt tudta, hogy csak a klasszikusokat említsem, s eme csoda jegyében bocsátotta szárnyra – magyarázta, elemezte, értékelte – a művet, hosszú névsor következhetnék, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence, Breuer János, Eősze László is.
S ha még a fönt említett kitűnő művészek és tudósok mellett a sajnos kevésbé ismert, aránylag fiatalon meghalt karnagyot, Kardos Pált is említem – akit Ordasi Péter mestereként tisztelhetett –, akkor látni csak igazán, hogy minő izgató, őt tettre sarkalló, a zenében (esztétikumként!) a magyarságot is féltő-óvó csapat, nemzedékeket fölnevelő raj késztette cselekvésre.
Aki a Fehér Anikó által készített életmű-interjút („Embernek ének őrzi az időt”) végigböngészi, nem mindennapi pályaképben gyönyörködhetik. Megismerheti azt az embert, aki már fiatalon, szinte gyerekként az égig akart nőni. Mi más bizonyíthatná ezt jobban, mint a zongorázó fiú lánglelkű akarata, aki nyolcadikos korában meg akarta írni Beethoven X. szimfóniáját. Noha zongora szakra került a konziba, nem lett belőle zongoraművész.
Fáj a szíve az elmaradt művészpályáért? Ne fájjon!
Művész lett, karnagy, éneket megszólaltató látnok. Intenzitásával a megannyi kórusmű, amellett, hogy gyönyörködtetett, az általa sugallt sorsmodellé nőtt. Amelyet nem csupán a zeneszerző, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós (Ordasi kitűnő könyvet írt a Nagy László Csodafiú-szarvasáról szerzett vegyes karról) igéje vigyáz, hanem az írók-költők, Németh László, Dsida Jenő, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Ratkó József, Nagy László erkölcsi parancsa is. A kozmikus méretekhez kicsiny az ember, ám attól válik naggyá, hogy nemzete, hazája az az erkölcsi értékponyva, amelyet, jöhetett bármilyen vihar, sosem tudott átlyuggatni a jég.
Ordasi tudósként sem akármilyen alkotó. Tanított Szegeden, Debrecenben, Kecskeméten, Kolozsváron, hogy a több évtizedes olvasótábori és egyéb tevékenységét ne is említsem, s mindenütt a lelkében évtizedek óta növekvő – később Ratkó József által versben is megfogalmazott – élet-parancsot hirdette: „Hallgass meg egy semmicske éneket, / s szíve járását hallod az időnek”.
Nyilván lírai alapállásról van szó, amelyben, akárhogyan vesszük is, ott leledzik a szépség és szeretet mint értékfaktor. Írásaiban mindezt megmutatni, hogy a zeneművészet tudósi füllel megáldott befogadói is értsék, és a kórusmuzsikát csak kedvtelésből hallgató ének-ínyencek is, nem kis feladat. Őt, az istenhívőt, az Úr röpítette az égbe, s arra törekszik, hogy legkisebb szövegéből is kihalljék elkötelezettsége, mélyen átélt hite, mintha az egész világ az égi harmóniákon nyugodnék.
Kérdés, az égi harmóniák idehozhatóak-e a földre. A legnagyobbak által minden bizonnyal. Az, hogy szinte humusszá válnak, életerejüket jelzi. Mozart, Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kocsár Miklós, Csemiczky Miklós, vagyis tegnap és ma ölelkezik Ordasi írásaiban. S a szakmailag legkényesebb elemzések mellett – Kodály Zoltán: Semmit ne bánkódjál (1939); A tengely-rendszerű funkciós gondolkodás példái Kodály Zoltán művében; A tengelyes funkciórend csírái Mozart műveiben (mindhárom rengeteg kottapéldával) – alkalmi írások (Kardos Pálra emlékezünk; Hetven éve született Kardos Pál; Kocsár Miklós köszöntése; Berkesi Sándor: A zengő ige szolgálatában) is mutatják a tudós elemző, esszényelvszerűen, csaknem szépíró módon való fölhevülését, alázatát.
Ablaknyitogató esszéje mindig a világosságot célozza – „A teremtett világot, mint a Teremtő tükrét, érzékszerveinkkel tapasztaljuk meg. De nincsen érzékszervünk Isten szent lényének felfogására! Szemünk megvakulna, fülünk megsüketülne, ha itt látnánk-hallanánk Őt” –, és szóljon bárkihez, ipari tanulóhoz, egyetemistához, olvasótábori részvevőhöz, népművelőhöz, stb., az élmény átadásának öröme, az ének, a zene mint földöntúli szépség népszerűsítése írásaiban mindenkor szív közeli szóval történik. Saját jellemzéséül is olvashatóak a debreceni Kántus nagyjáról, Berkesi Sándorról írott szavai: „Mindenre van világos válasza, mert szolgálatának három jellemzője: iránytűje az Ige, közege a magyarság, szárnya a zene”.
Érdekes a népművelő arca – iskolai kórusok számára a műsor-összeállítás dramaturgiájának a fontosságáról értekezik –, ám az alkalmi cikkek (bemutatókról, évfordulókról) is a zene iránti elhivatottságát jelzik. Viszont van jó pár olyan tanulmánya, amely előtt a szakma is és az érdeklődők is megemelhetik a kalapjukat. Hihetetlen érzékenységgel elemzi a magyar népdal képes beszédének szövegét, számtalan adalékot villant föl a Párnás táncdal (Bagolyasszonyka) szövegértelmezése kapcsán.
Tüneményes a Szkhárosi Horváth András versére (a zeneszerző által átigazított versére) írott Kodály-mű elemzése. (Semmit ne bánkódjál – 1939) A véghetlen keserűségű jajszó, a kor jajszava. Ebben a tanulmányában a szerző nem csupán zenetudós, hanem a történelem viharaival foglalkozó történész is. Ugyanez elmondható másik tanulmányáról, a Kodály-zsoltár, vagyis a Psalmus Hungaricus értékeit föltáró nagylélegzetű írásáról is („Igaz vagy, Uram!”). Az igazságtalan Trianon nem más, mint pörölycsapás.
Ez utóbbiban olvasható: „Bartók és Kodály mindenkinél pontosabban tudta, hogy mennyire igazságtalan a határok ilyen meghúzása, hiszen népdalgyűjtő útjaikon – amelyeknek nagy részét korábban éppen az elcsatolt területeken: a Felvidéken és Erdélyben végezték faluról falura járva – megismerték a lakosság etnikai összetételét. (—) Kodályt és Bartókot nemcsak nemzeti önérzetében sértette a trianoni döntés igazságtalansága, hanem személyes terveik megvalósításában is gátolta: megkezdett és szenvedélyesen szeretett népzene-gyűjtő munkájukat az elcsatolt területeken határozatlan időre lehetetlenné tette”.
Miképp vélekedik Eősze László, a nagy zenetudós? „A Zsoltár felemelő hatásának titka – túl mester felépítésén –, hogy élő drámai zene: költő és népe szövetségének nagyszerű meghirdetése”. A kodályi dráma nyomában lépő, személyes fájdalmát sem elhallgató Ordasi Péter magyarázata nem kevés erkölcsi tanulsággal szolgál. Ami fáj, ezt tette zeneszerző-klasszikusunk is, azt ki kell mondani.
Illusztráció: Ordasi Péter
Cimkék: hangszóló, zenetáj
