Czövek Ágnes: Litániavers, ahogy egy lengyel és egy magyar költő írja
(Lengyelbarátok Debrecenből, 4. rész)
Az ún. litániavers más utat járt be a lengyel[1] és a magyar költészetben. Mégis ez a más út sokszor nagyon hasonló „célhoz” vezetett. Erre szeretnék példát mutatni Kosztolányi Dezső[2] és Józef Wittlin egy-egy költeményének összevetésével.
A litánia az imádság egy formája, mely főleg a keresztény liturgiában van jelen. Fő ismérve az ismétlő és a dialogikus jelleg. Sokszor delimitációs keretbe foglalt, jellemző rá a párhuzamos szerkesztésmód, anaforák alkalmazása. Perifrázisokkal él, illetve az aposztrophé alakzataival (invokáció, laudáció, szuplikáció, akklamáció, deprekáció). Formulák szerepelnek benne, és gyakran két komplementer hangra osztható fel: a karvezető és a kórus hangjára.
A liturgián kívül használatos vallásos szövegek természetesen más jelleget mutatnak, mint a liturgiában rögzítettek. Ezeknek a másságoknak a leírása lehetséges a litánia és a vele rokonítható, úgynevezett litániaversek és egyéb lírai műfajok esetén is.[3] A különbségek kimutatásához meghatározott jegyek szükségesek. Az ún. litániavers – mely a liturgián kívüli szövegekhez tartozik, sok más rokon műfajjal együtt – jellemzőit két nagyobb csoportba sorolhatjuk. Elsődleges, azaz mindenképp meglévő versalkotó jegyek a következők: a formulák (pl. kyrie eleison; imádkozz értünk; hallgass meg, Urunk stb.) ismétlődései, az anaforák, epiforák, reduplikációk, illetve a mondattani paralelizmusok. A másodlagos vagy lehetséges versalkotó jegyek: jelzők, perifrázisok, antonomáziák felsorolása, aposztrofék alkalmazása (ezek mind létrehozhatnak alliterációkat, rímeket stb.), illetve idetartozik az azonos hosszúságú megszólalások dialógusa (strófa-refrén, strófa-antistrófa, versiculus-responsorium). Idesorolom még azt a megkülönböztető jegyet is, hogy vallásos vagy nem vallásos tárgyú egy mű, a litániavers jellegzetességei ugyanis gyakran feltűnnek a világi költészetben is.
A lengyeleknél a litániavers mint műfaj végigvonul az egész irodalomtörténeten. Nagyon produktívnak számít(ott), mert a legtöbb irodalmi korszakban hatott a költőkre: stilisztikai, formai és eszmei síkon egyaránt nyomot hagyott sok műalkotáson.
A 20. század eleji lengyel irodalomban is nagyon színes képet mutat a litániavers. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyugat-európai irodalomban még a századforduló idején megfigyelhető bizonyos mértékű odafordulás a korábbi korok irodalma felé, ami például abban jelentkezett, hogy régi, sokszor szakrális műfajok elevenedtek meg. A nyugati irodalmat ismerő lengyel költők is átvették ezt a gyakorlatot, s ez a litániaversek keletkezésére is kihatott.
A litánia(vers) műfaját a következő változások érintették:[4] a korábbi zárt liturgikus szöveg szétesik, egyes jellemzőire nagyobb hangsúly kerül, sokszor a tagadás szervezi a költeményt (három szinten: pejoratív perifrázisok megjelenése a műben, az Egyház által nem legitimált címzettje van a versnek, illetve a nem vallásos témaválasztás). Ugyanakkor újabb, rokon műfajok is létrejönnek, pl. alba, szerenád, prózai költemény.
A két világháború között a fentebb említett folyamatok tovább erősödnek. Verstani szempontból kétfajta hagyomány bontakozik ki: az egyik Adam Mickiewicz, a másik a szintén romantikus költő, Kornel Ujejski versépítő technikáját alkalmazza.
Szintén a romantika hatására újra téma lett a hazafiság ezekben a versekben. Sok litániavers beszélője nem is Lengyelországért könyörög, hanem magához Lengyelországhoz. Másik fontos téma, mely bizonyos értelemben ide is kapcsolható, és szintén megjelenik a litániaversekben: a közügyek, az ország aktuális kérdései, illetve a 20-30-as években eluralkodott fenyegetettség érzése.
A magyar irodalomban nem beszélhetünk ennyire sokszínű és produktív litániaversről. A költészetünkben, véleményem szerint, alapvetően két tényező gátolta eleve a litánia műfajának virágzását és az ebből kinövő litániavers komolyabb kibontakozását: a reformáció és annak irodalomra gyakorolt hatása, illetve egy poétikai ok: az ön- és morfémarímek, s így a paralel versépítő technika kiküszöbölésére irányuló tudatos törekvés.
A 20. századra a litániavers műfaja végképp marginalizálódott, még az ún. katolikus költőknél és papköltőknél is, annak ellenére, hogy olvasták a nyugat-európai irodalmakat, és ennek hatására nyitottak voltak a régi versformákra, miként lengyel kortársaik.
A fent leírt irodalmi közeg(ek)ben született két azonos című vers: Wittliné és Kosztolányié. Kosztolányi Dezső munkásságának ismertetése nem szükséges a magyar olvasók számára, annál inkább Józef Wittliné, akit elsősorban prózaíróként tart számon a lengyel irodalomtörténet A föld sója (Sól ziemi;[5] 1935) című, irodalmi Nobel-díjra is jelölt regényének köszönhetően.
Az 1896-ban, a mai Ukrajna területén született zsidó származású Wittlin még fiatalon, az első világháború idején (amikor a Monarchia hadseregében szolgált többek között) tért át a katolikus hitre. Ez azért fontos, mert nagyon sok verse a keresztény, katolikus hagyomány eszköztárából építkezik. Ilyenek például a háború borzalmait elítélő, a humánumot hirdető írásai közül kiemelkedő himnuszai (Hymny, 1920), melyekben a pacifizmus és a 20. század elején a lengyel irodalomban komolyan jelenlévő irányzat, a „franciskanizmus” (lengyelül: franciszkanizm) kap hangot, stílusát tekintve pedig az archaizáló vagy a magasztosabb nyelv jegyei keverednek a mindennapi nyelvvel.
Wittlin szépírói tevékenysége mellett színházzal is foglalkozott: kritikákat írt, Łódźban a Városi Színház igazgatója volt, színjátszó iskolában tanított. Műfordításai is jelentősek; Odüsszeia-fordításáért megkapta a Pen Club díját. Sokat utazott, például hosszabb ideig tartózkodott Olaszországban anyaggyűjtés céljából a Szent Ferencről írandó regényéhez, ami azonban befejezetlen maradt. Franciaországban volt éppen, amikor kitört a második világháború, mely elől végül az Egyesült Államokba menekült családjával együtt. Amerikában is igyekezett részt venni a lengyel irodalmi életben, már amennyire ez lehetséges volt egy emigráns számára a kommunista Lengyelországban. 1976-ban halt meg New Yorkban.
Figyelemre méltó, hogy Kosztolányi Dezső és Józef Wittlin is a litánia műfaját (illetve tulajdonképpen az abban gyökerező litániaverset) tartották érdemesnek arra, hogy látleletet adjanak a 20. század harmincas éveiről, a két világháború közötti, feszültségekkel teli korról; Kosztolányi verse 1932-ben, Wittliné 1937-ben íródott.
A magyar Litánia jóval rövidebb, tömörebb. Erős képekben villantja föl a kor egy-egy jellegzetességét: a testi-lelki nyomort, a káoszt, a magányt, a lelki ürességet. Ezeknek a tömör megállapításoknak a nyelvtani felépítése nagyon hasonló. A legtöbb sorban többes számú alanyhoz kapcsolódik egy igei állítmány, kivéve a 30. és 32. sorban Ez a párhuzamos mondatszerkesztés – mely a litánia műfajának egyik védjegye – keltette monotónia csak hatásosabb lesz azáltal, hogy a páros rímek egyben tiszta rímek is, illetve ez a monotónia abban éri el a csúcsát, hogy minden páratlan sor ugyanaz: „Az én koromban”. A litánia műfajának megidézése (a teljes költeményen végigvitt ismétlődés és a paralel mondatszerkesztés) teszi a felsorolást esztétikailag is figyelemre méltóvá, másrészt a kor hangulatából remekül visszaadja az elgépiesedésből, a kiüresedésből fakadó egyhangúságot, elszürkülést.
A Wittlin-versben is nagy szerepe van a kor leírásában a paralel mondatszerkesztésnek. Szinte mindegyik sor ezzel az anaforával kezdődik: „Hallgatok…” . Amelyik sornak nem ez az eleje, az vagy még a megelőző sorhoz tartozik (ami természetesen a „hallgatok” szóval kezdődik), vagy máshol bukkan fel a „hallgatok” ige az adott verssorban. Ez az anafora monotóniát teremt, ugyanakkor jelentését tekintve feszültséget is kelt, hiszen a lírai én folyamatos „hallgatásával” kibeszéli korának problémáit, leírja annak konfliktusait. Az anafora után jelzős (pl. „a megalázott véreimről”) vagy birtokos szerkezet (pl. „a falu nyomoráról”) áll majdnem minden esetben, a mondattani paralelizmusnak megfelelően.
A paralelizmus és az anafora mellett találunk másfajta példát az ismétlődésre. Egyetlen szó képzője tér csak el a következő két sorban, egybesűrítve a hasonlóságot és a különbséget a szenvedést okozó és a szenvedő között: „Hallgatok az elnyomók lelkében lévő sötétségről / Hallgatok az elnyomottak lelkében lévő sötétségről.” Vagy figura etymologicára is olvashatunk példát: „Az éhezők éhségéről, a jóllakottak jóllakottságáról”.
Wittlin versében a világot jóval részletezőbben, akár konkrétabb eseményekre, helyekre is utalva mutatja be a beszélő, szemben a Kosztolányi-mű pillanatfelvételeivel. A végeredmény pedig mindkét esetben ugyanaz: a lengyel vers pontosabban behatárolt történések leltárszerű felsorolása (s ezzel valamivel közelebb is áll a litánia műfajához, mint a magyar vers), illetve a Kosztolányi-vers általános érvényűvé tett (hiszen végig többes számú az alany és az állítmány), de mindemellett ugyancsak pontos képei a kor és az egész világ jelenségeit vonultatják föl.
A litániavers műfaji jegyeinek vizsgálatakor a két költemény esetében szükséges a lírai én magatartását is tanulmányoznunk.
Kosztolányi versében többes szám harmadik személyben beszél a lírai én az emberekről, az emberiségről. Csupán a 26–28. sorban vált ez a harmadik személy másodikra: „mindannyian ó de magunkra maradtunk. (…) / sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.” Bár a páratlan sorok mutatják, hogy a lírai én nem vonja ki magát teljesen abból a világból, abból az időszakból, amit leír, de az említett sorokban végképp megtörik a gyenge próbálkozás, elhal az esetleges szándék, hogy kívülről láttassa a kort, amiben létezik. A vers beszélője az azonosulás kijelentésénél többet nem tesz, éppen annyira cselekvésképtelen, mint az aranyágyon álmatlanul ülő Isten. A Litánia véget ér anélkül, hogy az ember megszólítaná a transzcendenst, vagy az Isten tenne bármiféle gesztust az ember felé. Nem véletlen, hogy itt lezárul a költemény: a kor tragédiája abban csúcsosodik ki, hogy a profán és a szent, az ember és az Isten képtelen kommunikálni egymással. Pedig a szükség ott van mindkét fél részéről: „nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.”, „álmatlanul ült (…) az Isten.”
A lengyel Litánia beszélője a kívülállás látszatát provokatívan látszatként akarja fenntartani, hiszen folyamatos „hallgatásával” elénk tárja a korszak borzalmait. Már a vers első szakaszának zárójeles csipkelődése is, de leginkább a középső szakasz tükrözi a beszélő reflexióit a korábban felsoroltakra. A második szakasz utolsó két sora tömören, akár a 129. zsoltárra is utalva, foglalja össze a korábbiakat, oximoronba sűrítve a lírai én magatartását: „A megnyílt pokol szakadékából / Lelkem némán kiált.” A versnek ez az első csúcspontja, innentől az első szakaszhoz hasonló módon folytatódik a jelen leírása. Ugyanakkor a lírai én fájdalmas, néma kiáltása miatt az ezt követő felsorolás sokkal drámaibb, mint a korábbi.
A vers végén, akárcsak Kosztolányi Litánájában, megjelenik a nem profán: előbb az ördög, szintén egy bibliai képre való utalásban (vö. Jób 1,7; I. Pét. 5,8). Ám a lírai én nem ehhez fordul, hanem a vers utolsó két sorában Istenhez imádkozik: „Uram, aki szavaim és tetteim megítéled, / Ne büntess meg szigorúan hallgatásomért.” Az irgalmat kérő litániaformula, az ima jelentése összetett, ahogy a versben végig az a hallgatás jelentése. A beszélő isteni bocsánatot kér a szörnyű tettekért, amiket elmondott, de bocsánatot kér azért is, mert ő nem beszélt eleget a bűnökről.
A korrajz nagyon hasonló a két versben, akárcsak az eszközök, melyekkel ezt a világot ábrázolja a lírai én. Mégis egy alapvető különbség van a két beszélő pozíciója között.
Wittlin lírai énje a litániavers élő hagyományából táplálkozva, abban élve, a transzcendens felé fordulva próbálja saját magát (is) meghatározni. A tradíció teremtette otthonosság ad a beszélőnek biztonságot. A stabil hagyomány és a bizonytalan kor ellentmondása feszíti végig a verset, mely feszültség, mint már láttuk, a „hallgatok” ige folyamatos ismétlődésében koncentrálódik. Maga a lírai én is ebben a feszítettségben létezik, hiszen saját korából, a világból nem vonhatja ki magát. Az ő ellentmondásossága (hallgat és beszél egyszerre) bomlasztja meg a litániavers zárt, harmonikus egységét.
Kosztolányi beszélője viszont egy halott vagy tetszhalott hagyományt próbál életre hívni, ezáltal „menedéket” felépíteni, mely véd a mindennapok káosza ellen. Miért épp a litániaversre talált ebben a menedékkeresésben?
Nem zárom ki a katolikus liturgia hatását sem, de két másik hatást erősebbnek látok költőnk esetében. Az egyik a Kosztolányi által igen jól ismert, sőt fordított francia szimbolisták, illetve kortárs francia irodalom, melyben a litániavers nem elhanyagolható szerepet kap[6] (csak egyetlen jelentős példa: Charles Baudelaire: Les Litanies de Satan). A másik hatás pedig a Kosztolányi-interpretációkból is jól ismert homo ludens szerephez köthető játék és a játékban az ismétlődés fontossága. Utóbbira hívta fel a figyelmet Érfalvy Lívia: „A játékfolyamat – mely sajátos rendet teremt, és a zavaros életbe egyfajta időleges, elhatárolt tökéletességet visz – szintén ezt a tökéletes formát [ti. a kör – Cz. Á.] hozza létre körkörös jellegén keresztül.”[7] Az ismétlődés, melyre nem egy Kosztolányi-vers épül, mint láttuk, a litániavers egyik fő jellemvonása, s ezen a ponton látok kapcsolódást a költői világlátás és világalkotás, az esztétikum, illetve tárgyalt műfajunk között. A Kosztolányi-féle Litániában egy tökéletes, harmonikus versformában tükröződik a zavaros és érthetetlen világ, a semerre sem tartó emberi létezés.
A két vers beszélője számára az értékek ugyanazok, csupán más szemszögből láttatják őket. Ám ez a nézőpontok közötti eltérés elég ahhoz, hogy egy sokkal nagyobb és tragikusabb különbség mutatkozzon meg: a szent és profán kommunikációjának sokszor igen nehézkes, ellentmondásos, de lehetséges volta – Wittlin versében, a lehetetlensége – Kosztolányi költeményében.
Kosztolányi Dezső: Litánia
Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.
Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.
Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.
Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.
Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.
Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.
Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.
Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.
Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.
Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.
Az én koromban:
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.
Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.
Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.
Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.
Az én koromban:
nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.
Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.
1932
Józef Wittlin: Litánia
Mindenről, ami most történik – hallgatok.
Hallgatok a megalázott véreimről.
Hallgatok a meggyalázott véreimről.
Hallgatok Lengyelországról a Marsall halála után,
Az éhezők éhségéről, a jóllakottak jóllakottságáról,
Mindenkiről, aki egyenlőtlen harcban esett el.
Hallgatok a falu nyomoráról, a paraszt sorsáról.
Hallgatok a város nyomoráról és a munkanélküliségről.
Hallgatok az elnyomók lelkében lévő sötétségről.
Hallgatok az elnyomottak lelkében lévő sötétségről.
Hallgatok az emberek emberek ellen való uszításáról.
Hallgatok a fegyvertelenek és gyengék ütlegeléséről.
És Bereza Kartuska létezéséről,
És a költő kezén a bilincsről.
(Rólad is hallgatok, cenzor úr
El ne kobozd hát hallgatásomat.)
Hallgatok mindenről, ami a lelkiismeretemből
Tisztátalan, véres, gennyes sebet csinál.
Hallgatok mindenről, ami a torkomat fojtogatja.
Hallgatok a rémálmokról, melyeket az éj
Helyez borzalommal és keserűséggel telt szívemre.
A megnyílt pokol szakadékából,
Lelkem némán kiált.
Hallgatok minden bűnről, amit látok.
A hiába hullt vér tonnáiról.
Hallgatok a háborúkról, amik már folynak
Hallgatok a háborúkról, melyek holnap törnek ki
Hallgatok Madrid hullaházának gyermekeiről.
Hallgatok a bombák és a mustárgáz kegyelméről
Hallgatok minden moszkvai eljárásról.
Hallgatok az ördögről, mely a világban jár-kel.
Uram, aki szavaim és tetteim megítéled,
Ne büntess meg szigorúan a hallgatásomért.
1937
(ford.: Czövek Ágnes)
[1] A lengyel litánia és litániavers történetéről lásd Witold Sadowski: Litania i poezja. Na materiale literatury polskiej od XI do XXI wieku, Warszawa, Wydawnictwo Uniwersytetu Warszawskiego, 2011.
[2] Aki többször is fordul a litániához: lásd pl. a Mérgek litániája vagy a Röpima című verseket.
[3] A litánia és a litániavers közti kapcsolat leírásához lásd Witold Sadowski: i. m. 25–145.
[4] Részletesen lásd W. Sadowski, i.m., 272–308.
[5] Magyarul: A föld sava, Bratislava-Pozsony, 1937, ford.: Borongó Ferenc; a cím természetesen utalás Máté evangéliumára: vö. Mt.5,13
[6] Erről lásd Magdalena Kowalska: Litanic Verse III: Francia, Peter Lang, Berlin 2018.
[7] Érfalvy Lívia: Az önértelmezés útjai Kosztolányi Dezső A játék című versében, http://www.erfalvy.hu/Pages/Az%20%C3%B6n%C3%A9rtelmez%C3%A9s%20%C3%BAtjai
kiemelés tőlem (Cz. Á.)
Illusztráció: Két poéta (fh.: Fekete Órák Könyve, Schwarzes Stundenbuch, ~1475)
Ezek is érdekelhetik!
Werner Aspenström verseiből* →
49 fej a tükörben (Paul Emond elbeszéléseiből) →
Németh István Péter: Janus Pannonius 14 ferrarai epigrammája magyarul →
