Mondd meg nékem, merre találom…

Próza adriatic3

december 23rd, 2020 |

0

Zentai Tóth Béla: Kivert a veríték

 
Összefogózva
apró ölelő nyomok.
Elszáll egy nyár. El…

 

Nem mindig jó dolog hazatérni, mindvégig ott kellene maradni ahol jobb. Erre öt évesen jöttem rá. Időmet, eszem járását az új hely osztotta meg. Nem fogtam fel, miért nem maradtunk ott, a fenséges tengeren? Széles teljes terjedelmében megkapóbb volt mindannyiunknak, mint ahová igyekeztünk vissza, valahová haza. Megsejtettem, a felnőttek csak riadt kis rendelvények, a működésük mechanizmusa nem kapott meg. Tele voltam sebesüléssel.
Megadjam magam? Úgy éreztem, legyőzött a vonat. Leszálltunk, elvonultunk a szerelvény előtt, sértetten grimaszoltam a mozdonyra, nem volt sós lehelete, sirályok sem köröztek felette.
A kiránduló csoportunk egy részét szemügyre veheted a Facebook-oldalam előrészén. Lám, ott áll Bartók Klári néni, majdnem hatvan éves korára hiánytalan erőnlétben, mellette a fele olyan idős anyám, köztük én ülök, jobb kezem felől Robi barátom, majd a bakfis lány, az Ági.

 

img514 (Medium)

 

A Robi édesapja irányította, rendezte a felvételt, nézzünk a sziget felé, előttünk a víz, hátunk mögött az óváros. Itt laktunk a sikátor közepén fenn a dombon, közvetlen a templom alatt.
Átéreztük, megértettünk egy ősi babonát: ha, halott volt valamelyik házban, kibontották a falat, ez lett a halott kapuja, ajtaja. Láttuk amint a résen kiadták a koporsót, gyorsan kijavították, így az elhunyt lelke nem talált vissza az otthonába, nem zargatta a hozzátartozóit.
Nem volt nehéz, gyorsan összezördültünk a helyi, nagyobb olasz fiúkkal, lefasisztáztak bennünket. Pedig, kétségtelenül hivatalosan mind azok voltunk… Nem számítva Ágit, befolyásukra ő már nem volt az. Haladéktalanul nyoma is veszett köztük. Nyaraló csoportunkban az idősebb asszonyok megszólták, irigyelték. Na, nem hangosan csipkelődtek, sutyorogtak csak. Leszámítva a Klári nénit.
– Gyere, kész a kép, állj fel, mehetünk fürödni – szólt nekem a lány.
Elméláztam, odafigyeltem a halászó, vadászó madarak becsapódására a vízbe, a felmerülésükre. A csőrükbe csípett halacska birtoklásáért igyekeztek elég távol tartani egymást, nehogy a túl közel lévő rabló kikapja azt onnét.
Most meg itt álltunk a Monarchia vasútállomása előtt. Helyi busz nem állt benn a megállóban, voltaképp mivel haladjunk tovább?
– Forduljunk vissza, – ajánlottam – vár bennünket a vonat, pontosan oda érkezünk meg, ahonnan elindultunk.
Ez hiábavaló ajánlat volt, az oktalan felnőttek érett szeme átsiklott rajtam.
Egy rugós karosszériájú, kétlovas fekete fiáker hajlott korú gazdája udvariasan felajánlotta a szolgálatkészségét.
– Gyere Vera, – szólt Klári néni anyámnak – üljünk fel, úgysem itt leszünk örökös tagok. Elbúcsúztunk a többiektől, mi úgyis szomszédok voltunk, egy házzal feljebb laktunk. Napi kapcsolatban álltunk egymással. Hátra tettük a csomagjainkat, behúzódtunk a kocsi nagy kerekei közé, a harmonikaszerű, kagyló alá. A bérkocsi a város kövezett utcáin súlytalanul rugózott a központ felé. Középre kerültem, alig láttam ki. Kétoldalt csupán az utat, fenn a felénk begörbülő lombokat, de mindig tudtam merre járunk. Előttem ült a kocsis, az ülése mellé szúrt ostora sudara feszengett előttem.
Bekanyarodtunk az utcánkba, a Géza utcába, megérkeztünk a Bartók ház elé. Terjedelmes polgári ház, ma is áll, hatalmas kapujával, széles faredőnyös ablakai megvannak. Polgári ház, polgári renddel és szervezettséggel. A kapuhoz közelebbi ablakból Pali bácsi, a Klári néni férje integetett felénk.
Hamarosan nyílt a kapu, nehézsúlyú birkózóbajnok termete, mert az volt fiatalkorában, feltűnt, üdvözölt külön-külön mindenkit. Féktelen erővel megragadta Klári néni csomagjait.
Órás és ékszerész volt a mestersége. Furcsa volt látni amint az acélos tenyerébe simultak a munkadarabok. Naponta többször is átjártam hozzájuk, egyébként ők voltak a harmadik, vagy a tiszteletbeli nagyszüleim, szívesebben tartózkodtam náluk, mint mentem haza. A gyermekkorom legfogékonyabb időszakát náluk töltöttem. Soha nem hallottam hangos szóváltást, a civakodás szünetelt e házban. Rend, kiszámíthatóság, tudás, összetartozás, ezek jellemezték a családot.
A gyermekeik keveset voltak itthon, volt aki másik földrészen élt, messzi városban tanult.
Másnap délután átmentem hozzájuk. Erőmet összeszedtem, belekapaszkodtam a kilincsbe, benyomtam a kaput. Rövid, a bejáratnál nem szélesebb, sötét, kövezett udvarba értem, balról a szomszéd , jobbról a Bartók ház magas falai kapaszkodtak. Mellette haladva, alig tíz lépésnyire jobbra merészen elfordulva feltárult egy verőfényes világ. Ötlépcsős terasz, jobbról-balról tarka rózsakert volt a kerítése. Előtte az ásott kutat deszka pallóval fedték, közepén zöld Norton-kút, feszelgett.
Felszaladtam a lépcsősoron, az üres teraszról bementem a házba. Klári néni éppen varrónő próbát tartott. Őt ki kellett érdemelni, ő varrta a város lányainak, asszonyainak csodás ruháit, szinte divatot varázsolva elegáns szabásaival. Felkészített engem is a tengerre modelljeivel. Asztalára tettem egy doboz friss málnát a kertünkből. Mentem tovább Pali bácsi műhelyébe. Felfogtam, ő is foglalt.
Órákat javított. Az ő asztalára is odacsúsztattam egy skatulyát. Létkérdés volt neki a horgászás, csalétek volt benne.
Senkit sem akartam zavarni, kimentem a teraszra, beültem a kerti bútorok társasága közé. Rövid időn belül megérkeztek a háziasszony barátnői, tisztelgő látogatást tettek. Megszokott élénkpiros ajkakkal, nekem gyereknek, természetfölötti tülljeikbe lengedezve futottak be.
– Megjöttetek hát, jó időtök volt? Tetszett? Mesélj valami érdekeset nekünk – egyszerre estek nekem.
– Csak egy nap zuhogott az eső, naponta többször is. Fentről, a templom felől sebes patakként ömlött a víz lefelé. A boltba sem tudtunk lemenni, aki megpróbálta azt elsodorta. Órákig kellett rá várni, míg felért, de ez is szórakoztató volt.
Mi, gyerekek behúzódtunk a legfelső, negyedik emeleti szobába, kinyitottuk az ablakot, figyeltük a fejünk felett, száz méterre sem lévő templom tetején a szentet… és váratlanul fülhasogató nyekergéssel felénk fordult. Hazahívta a halászokat a tengerről. A lányok beijedtek valami szellemtől, sikongatva, ugráltak a rugós ágyakon. Mi fiúk is pattogni kezdtünk, ugyanígy…
Mint utóbb kiderült a felnőttek az alagsori társalgóban felfigyeltek a ház mozgására, látható kilengéseire, recsegésére. Könnyen megmozdult, mert fából volt, a roskatag építmény. Először azt hitték földrengés van, összedől az objektum. De, akkor miért csak a fejük fölött reng, mozog a ház, alattuk meg nem mozgolódik semmi? Mégis, hol vannak a gyerekek!? Szétszaladtak megkeríteni bennünket. Úgy esett, hogy az Orosz Miki bácsi, a Tivadar meg a Gizi édesapja nyitott ránk, meghökkent, elordította magát, volt abban káromkodás is… mi meg tízen, tizenkét irányba rohantunk lefelé. Közben hullámzott a nyolc lépcsősor hetvenkét lépcsője alattunk.
A hölgyeknek a beszámoló e része mérhetetlenül kedvükre volt. Izgultak. Nem színleltek.
– Ettem csigát is. Nagyon ízlett, főleg a csigapaprikás. Olyan puha a húsa, mint a csirkezúzának. Az arcokra kiült a borzongás, látszott, hogy futkos a hideg hátukon. Pipiskedtek is. Tovább szivárogtattam az elborzasztó élményeimet:
– Naponta átmentünk a nudista strandra, igen, mi is levetkőztünk, azért vagyok én is mindenhol barna.
Szemüket kimeresztve, vizsgálgatták a bűnös erényeimet. Így együtt gerjesztették egymást, alakoskodtak, lélekben összerogytak… külön-külön tanulmányozva magatartásukat, ellentmondhattak egymásnak. De, így voltak hárman egy egyéniség.
A ház asszonya kiszabadult a műhelyéből, leült közénk. A barátnők várták, hogy ő is meséljen a tengeri élményeiről.
– Gyerekek, képzelhetitek a sziklák a nap erejétől nappal felforrósodnak, tágulnak, éjjel gyorsan leesik a hőmérséklet, képtelenek ilyen sebességgel összehúzódni és megrepedeznek. Közben hallhatóan pattognak, mint a hangos ostorcsapások…
Kisgyerekként eddig hasonlót az újfalusi Moravcsik péknél hallottam. A kemencéből kivett frissen sült ötkilós cipó kenyérhéja sorozatosan pattant így, mikor a segédek a kosárból a polcra rakták a többi közé eladni.
Klári néni szóba hozta nekik a város látványosságát, a templomban vasárnaponként mise után szarkofágban mutogatják a megvilágított szentet. Nyaraló társaságunk meggyőződése szerint egy viaszbabát.
Álmélkodtak a hallgatók…
Idővel többször átkelt az óceánon a lányához Ibihez meg a fiához. Pista a hadsereg kitüntetett orvosaként Vietnamban is szolgált, mesélte. Később felterjesztették fizikai Nobel-díjra.
Először nem sikerült az unokáival megértetnie magát és ez kiborította. Itthon könyvekből, szinkronizálatlan filmekből tanulta az angolt. Rászólt magyarul a szerb feliratra, hogy a szereplő nem ezt mondta angolul… Legközelebb már biztos nyelvtudással térhetett vissza.
Mesélt még nekik a síkos halpiacról, rákokról, leírta az itt terjengő bűzöket.
…megperzselte az elképzelés elméjüket.
Furcsa, még mások a tengeri halaktól fintorogtak, nekem ez nem volt kellemetlen szag, inkább pikáns.
Gondolt egyet, Pali bácsi nem dédelgette a virágait amíg ő nyaralt. Felugrott, leszaladt a kúthoz. Segítettem tartani locsolókannát míg ő szivattyúzta bele a vizet. Fogta a teli kannát, felment a teraszra, sietve locsolta a rózsáit. Fordult néhányszor.
Pumpálta a vizet mikor alatta váratlanul reccsent és beszakadt a deszka. Ügyesen ugrott, a könyökeire és a sarkaira zuhant, a hátsója mélyen belelógott a kútba. Kővé dermedtem.
– Pali, Pali! – de a hangja a földön maradt – eredj szólj Pali bácsinak, kisfiam.
Felszaladtam a teraszra, vidáman csiripeltek a dámák míg székeik közt keresztülfutottam. Benn a műhelyben a mester a hírre ledobta szeméről a lupét. Felugrott és kiszaladt. A terasz szélén, az utolsó lépcsőfokon állva Klári néni fölé hajolt, mutató ujját felemelve halkan, oktatóan mondta:
– Fiam, számtalanszor mondtam, hogy ne állj a deszkára, mert beszakad. Klárikám, látod, látod most megtörtént, beszakadt…
– Palikám, ha én ha én innen egyszer kijutok, esküszöm meg-foj-ta-lak… – suttogott, szótagolt fölfelé bosszúsan az asszony.
Fenn a rózsabokrok takarásában előtűnt három álmélkodó, pirosított ajak.
Pali bácsi kapcsolhatott, most segíteni kell, és nem bölcselkedni, leszaladt a lépcsősoron, megfogta felesége minkét kezét, maga felé vonta , felállította, s véget ért a megpróbáltatás. Lesöpörte asszonya ruháját, dohogva, fejét ingatva felment a műhelyébe…
Messziről nézve, csodálkozó mosollyal figyelve, meghajolva a gondviselés előtt… a nagyobb gyötrelem áldásosan elkerült bennünket.
Mégis… Kivert a veríték.

 

*  *

 

Zörgött és újból zörgött a telefonom, üzenet érkezett Katalintól. Távol élünk egymástól, Kicsi koromban a fővárosba ment tanulni, ott is maradt, de én sem a szülővárosomban élek már. Azóta nem voltunk kapcsolatban.

 

Béla!
Nagyon szépen köszönöm a képet édesanyámról. Elragadó történet a szüleimről is. Nem tudom mikor írtad, de teli van érzésekkel, míg olvastam visszavitt a a 60-as évekbe, és ezt külön köszönöm. Lassan olvasgattam az írásodat.
Hol élsz? Mivel foglalkozol? Minden jót kívánok
Katalin

 

Válaszoltam:

 

Katalin!
Minden szó igaz belőle. A történet 1965-ben zajlik a tengeren, a via Casalén, aztán a házatokban.
Tisztelgés a Bartókék előtt!
Ha ők nem lettek volna, semmit sem kapok, semmi nem ér gyermekkorom legfogékonyabb időszakában.
Valamivel jobb minőségben küldhetem a képet, ha email elérhetőséget adnál meg.
Már rég terveztem a pontosan most 55 éves história megírását. Most vasárnap értem a végére. Még hétfőn kezdtem körvonalazni, napokig mást nem írtam, emlékeztem. Pénteken nekiültem, s jegyeztem. Vasárnap javítottam, kiegészítettem, lezártam a szöveget, továbbá elküldtem neked.
Édesanyád, tudomásom szerint Lengyel lány volt, az osztálytársad a Balassy Gyula, ő a Lengyel családtól jutott hozzá a telefonszámodhoz, amit a felesége Szőcs Ildikó elküldött nekem. Először őt faggattam, azt írta, hogy végére jár. Összejött neki.
Köszönet mindenkinek a közreműködésért!
Meg sem kérded, mi volt a horgászcsali abban a skatulyában?
Béla

 

Felélénkült az üzenetváltásunk:

 

Köszönöm a válaszod. Nagyon szépen kérlek a képet és a történetet is küld el nekem az email címemre, szeretném továbbítani Ibi nővéremnek Kanadába.
És mi volt a horgászcsali?

 

Lóbogár a harcsázáshoz, A kertünkben az időben krumpli virágzott, kapáláskor került elő. Majdnem minden firkámban van valami befejezetlenség.

 

Aznap összeállítottam a kért anyagot:

 

19.23-kor elindítottam a PDF formátumot, ekkor sikerült elküldenem egyben a kettőt. Katalin, remélem odaért?

 

Közvetlenül a bekapcsolás után jelzett a telefon:

 

Kedves Béla!
Itt küldöm a nővérem válaszát. Ő hét évvel idősebb nálam, sok mindent tud, ismer a múltunkból, amit én nem.
Igazán nem tudtam, hogy a Tóth néni ilyen fontos szerepet játszott az életemben. Születésem körüli helyzet, korábbi és a későbbi viszonyok részletei olvashatóak levelében.
Minden jót kívánok Katalin

 

Ibi levele:

 

Katikám!
Ez az üzenet sok emléket hozott vissza.
Apánkat bevonultatták a magyar hadseregbe. Mivel ekkor már országos birkózó bajnok volt, megengedték neki, hogy Zentán szolgáljon a légelhárítóknál, így edzhetett a teljes, az akkor már legendás csapat.
Az apánk 1944. október 7-én indult a hadsereggel a Balaton felé. Eljutottak az osztrák határig, néha a németek ellen, néha meg az oroszok ellen harcoltak.
Eleven emlékezés támadt fel, üzenetek sokasága vágták egymást:
Nagy ládákba becsomagoltuk minden holminkat. Mi is menni akartunk a magyar hadsereggel. Anyánk beteg, apánk a fronton, változott itt is az arcvonal, mi hat és hétéves gyerekek voltunk…anyu járni, mozdulni sem bírt. Elég beteg volt már október 8-a óta. Így nem sikerült elindulnunk.. Elképzelésem sincs hová, meddig tudtunk volna eljutni.
A Pityut és engem lelkileg nagyon összezavart az az időszak, amikor te otthon, 1944. december 2-án megszülettél. Ott segédkeztünk anya körül. Akkor este nem tudtunk sorba állni kenyérért, anyut nem lehetett egész éjszakára magára hagyni. Nem bírt felállni.
Másnap, december 3-án átjött a Tóth néni a szomszédságból. Ekkor jött hozzánk először. Nem tudtuk elképzelni, hogyan csinálta, de egy fazék galamblevest hozott anyunak, mert szerinte gyerekszülés után az a legjobb, legtáplálóbb ennivaló. Még veréb sem volt, nemhogy galamb és sárgarépa.
Neki köszönheted, hogy anyunak egy hétig volt mit ennie, és így legalább egy hétig szophattál. Utána már csak vizes lisztet kaptál. Azt mondják, hogy pár napi szopás is segít.
Mi a Pityuval nem ettünk belőle. Tartogattuk anyunak.
Nem hiszem, hogy ezt valamikor is meséltem volna neked a Tóth néniről.
Minden este elmentünk kenyérért sorba állni, nekünk csak húsz deka kenyeret adtak, mivel nálunk senki sem dolgozott. Ezen kívül semmi ennivaló sem volt a lakásban.
Pityu a szelet kenyeret háromba vágta, és újból háromba. Egy falat reggelire, egy falat ebédre, egy falat vacsorára. Ennyi jutott mindenkinek.
Sokszor nem is kaptunk kenyeret, elfogyott mire odaértünk.
Pityu később mindig el volt keveredve az ennivalóval. Mindig rengeteget bevásárolt belőle. Nekem a gyomrom ment tönkre az éhezéstől, lisztérzékenységet örököltek a gyerekeim, unokáim. Az orvosnál, kórházban mindig azt kérdezték tőlem, voltam-e koncentrációs táborban? Olyanok a beleim… Pityunak az volt a véleménye, hogy hat hónapig koncentrációs tábori körülmények között éltünk,
Apu zsírt és egy sonkát ásott el a kertben, de a föld kővé fagyott a hó alatt. Pityuval próbáltuk kiásni, az ásóval megsértettünk egy tálat. Erőlködtünk, lejjebb nem jutottunk. Csak egy kés nyelét faragtuk körbe.
Később anyuék elhozták nekem emlékbe…
Te nagy baba voltál. Csak ketten tudtunk felemelni, de vinni már nem. Anyu pólyába kötött be, és húztunk téged a havon, nagyon nagy hó volt. A kerítéseken kilazítottuk a deszkákat, ha éppen hozzánk törtek be az orosz vagy a szerb katonák, mindegyik rabló aranyat meg órát keresett, átbújtunk résen, így mentünk át a tőszomszédságba. Ha ide, a szomszédba is betörtek, akkor innen is tovább és tovább, a következő udvarba húztunk át…
Szegény anyu. Ottmaradt mindig fekve az ágyban, nem bírt mozogni. Szerencsére nem bántották. Az orosz katonai tábori kórház a templom melletti iskolában működött. Mindenkit kényszerítettek ápolni ezeket a betegeket. Minden háznak ápolót kellett adnia, kötszer nem volt, lepedőket kellett vinni és széthasogatni. Pityuval sokat mentünk anya helyett, a dédmamád helyett is.
Az orosz hadsereg ép katonái ott voltak mellettünk lévő épületben, a színházteremben, a másik alakulat a város felőli sarkon, a Bilicki házban kötött ki. Ő állatorvos volt, istállói meg üres szobái, addig nagy lakatlan területe.
Továbbá az oroszok lövöldöztek egymásra. Heccelték egyik a másikat, vagy ellentéteiket oldották meg? De, az emberélet nem számított náluk. A mi házunk is elég sok golyót kapott. A mai napig nem vagyok képes háborús filmet nézni.
Az ómama Horgoson élt a határ mellett, anyu az ágyban, utazni sem lehetett, tilos volt a lakhelyet elhagyni…
A Lengyel mama restellte, hogy nem tud adni semmit, nem volt semennyije sem az éhezésen kívül…

 

Katalin:
Apánk és bajtársai december elsején orosz fogságba estek. A hegyoldalban felállították, és megtizedelték őket. Látta, ő lesz a következő tizedik, levetette magát a lejtőn és bukfencezve gurult tova. Persze, hogy kergették és keresték, itt az most sokat segített, hogy sportoló volt.
Borospincékben bujkált nappal, éjszakánként mert kibújni, hogy el ne fogják. Evett amit talált. Lassan haladt. Hónapok múlva összefagyva, lesoványodva ért haza 1945. február végére, március elejére.

 

Ibi:
Lefagyott az egyik füle, a lábán nem volt cipő, nem mert katonai bakancsot húzni.

 

Katalin:
A háborúról édesapánk nem beszélt, az órákat javította, anyu varrt. Csak néha, mikor délután lefeküdt, álmában oroszul kiabálta, hogy állj vagy lövök! Leizzadva ébredt fel.

 

Ibi:
A Béla anyja, a Matykó Vera, a Juci barátnőm testvére, jó barátnőn volt, sok tetszetős pulóvert kötöttem neki.
Én nem emlékszem a Bélára, az apjára igen. Kinn a tanyán nevelkedett. A szlovéniai katonáskodás kétségkívül jót tett neki.  Hiszem, ott láthatott és tanulhatott egy sereg használható dolgot.
A leszerelés után hazajött és a városban maradt. Majdnem mindjárt elvette a Verát feleségül, Béla gyorsan megszületett.
Anyu azt írta, elmegy a tengerre mielőtt eljön hozzánk és az Atlanti-óceánba mártaná be a lábát. Igen, ez az első utazása 1965-ben volt, Kanadába 1966-ban jutott el.

 

Megszédültem, válaszoltam: Kati, Ibi, Nővéreim!
Reggel van, a leveleitek tartalma nyomban felébresztett.
Pali bácsiról tudtam, sejtettem gyerekként, hogy nem hétköznapi ember. A megélt megpróbáltatások sorozata, láncolata téphette szüntelen a lelkét.
Az a Tóth néni igazából Nagy Teréz nevű, kanizsai születésű lány volt. Tóth András felesége majd özvegye lett, a Márton nagyapám anyja. A városban éldegélt, az ő idejében a padlás, a pince is meszelve volt, pingálva, még én is láttam ennek a nyomait. Márton fia kiszolgálta, végigrohanta a Nagy Háborút Piavétól Isonzóig, hadifogság alatt élte át a trianoni förtelmet.
Hazaért és a vénasszonyok Margitot kommendálták neki. Ottmaradt a családi tanyán, 16 km-re a várostól. Asszonya hanyag, trehány, szutykos otthont tartott fenn. Semmi nőiesség sem szorult belé. Szentfazékságát csak a miatyánk tartotta össze. Papja piszkos Tóth Margit néven  különböztette meg a többi ájtatoskodó Margittól, sírig tartóan.
Gyönyörűen kézimunkázott, remekül főzött, de ezt nagyon nem szerette. A férfi munkákat keményen végezte, legyen az zsákolás, kukoricaszedés hóban. Aratás éjfélig tartott és akkor kezdett el főzni a munkásoknak… mert azok úgyis elalszanak, ami megmarad, az a haszon…
Szüleitől nem leshette el ezt a magatartást, anyja, a Bilicki Mária orvos, állatorvos família leszármazottja, pont az ellenkezője volt a lánya vonásainak. Mesélik, míg ő élt, 1954-ben halt meg, Margit porontyainak kötelező volt iskolába járniuk.
A család nagyasszonyait, Bilicki Máriát és Nagy Terézt, egy keresztutca választotta el egymástól. A nagyanyák főztek rájuk, náluk lakhattak a gyerekek. Ez sem tarthatott a végtelenségig, Mária mama meghalt, Teréz mama még négy embert magán kívül ellátni nem bírt. A tanyáról sem kaptak segítséget, korgott ám a haskó! a földbirtokos kölykei kukoricaszemekkel átcsalogatták a szomszéd kakasát… az utcában lett belőle ricsajozás, meg hatósági ügy. Mehettek vissza a tanyára…
Ibi, te még emlékezhetsz az esetre.
Margit az elfuserált gyerekei nevelését, ellátását csak a Teremtőre bízta. Szeretet nélkül növögettek. Eredménnyel összeugrasztotta magzatjait teljes életük hosszára, ekként képezte ki észszerűen őket a tulajdon vagyonuk megóvására.
Dermesztő, minket unokákat is így próbált alakítani. A saját modorában ragaszkodott ő hozzánk, ám a feszültséget, a rezgését igyekezett önmaga körül megtartani.
Márton férjét behálózta az évtizedek folyamán ez az észjárás, azonosult vele felében-harmadában. Mindamellett, ne furcsálljuk, főleg éjjel, a szomszéd tanyán talált megelégedést magának.
Apám ljubljanai, postojnai tartózkodása után ki sem ment köszönteni a szüleit, testvéreit. Rögtön elfoglalta az időközben eltávozott nagyanyja üresen álló városi házát.
Én más genetikát, megszokást örököltem, a gyerekeimben sem vélem felfedezni nagyanyám vonalát, hála…
Az a leves most…megdöbbentett. Emlékeim szerint említette Klári néni ezt az esetet, de sajnos akkor csak érintőlegesen keltette fel érdeklődésemet az eset, nem értettem meg a helyzet súlyosságát.
Ibi hírközlései szükségesek voltak, eszemet termékenyé tették.
1944. év vége, az oroszok, majd a szerbek kegyetlenkedése a polgári lakossággal, emberfogások, tömeges kivégzések, ahogy akkor mondták, a likvidálások…addig négy hadsereg zabrálta végig a vidéket, az utolsó gatyáig elvittek mindent, nem létezett semmilyen gazdaság, csupán a kényszerű éhezés… a kukorica talpon állt, életveszélyes volt a törése.
Tehát, azt hittem ez egy sima tisztelgő látogatás volt, a szomszédasszony a szomszédasszonynak komatálat vitt, az idősebb tapasztaltabb asszony figyelmesen segít a gyermekágyas fiatalabbnak… Valamikor 1988 körül járhattam utoljára Klári néninél. Kati, a fiad az időben élvezhette nála a nagyanyai kiképzést.
Faggattam édesanyátokat a Teréz dédanyámról, vajon hogyan nézhetett ki? Érdekelt, mert még egy fénykép sem maradt róla, véleményem szerint szándékosan, mivel az anyós és a menye összeütközése korán kialakult.
A szomszédasszonyok idővel átjártak egymáshoz. Az idős Nagy Teréz a teraszotok lépcsőjén üldögélt, mert addig tudott csak a betegsége, gyengesége miatt gyalog eljutni. Képtelen volt már felmenni a teraszra. Panaszkodott a menye rámenősségéről, igénytelenségéről. Ha bejött a városba, bement hozzá gonoszkodni. Nagyon örökölt volna már.
Klári néni látta Teréz dédmamám végnapjait, látogatta mikor az ágynak esett, gondoskodott róla. Végül kivitték a tanyára, ott halt meg az 1956-os év húsvétján.
Isten malmai lassan őrölnek, kiderülhet az igazság. Margit lassan, mert forgóját törte, ágyban fekve halódott. A család arról sutyorgott, hogy most azokat a kínszenvedéseket éli, amit anyósának adagolt valaha.
Tetézve kapta vissza a csapott vékát, így emlékeztek rá, legyintve, a régiek.
Ölel benneteket Béla

 

Ui.
Nem gondoltam, hogy mindhármunkban ekkora lavinát indít el az első visszaemlékezésem. Három oldalból egyből nyolc lett…

 

* *

 

Katalin:
Kedves Béla!
…utánanéztem, majdnem egy hónapja levelezünk, kizárólag a régmúltban élünk a nővéremmel. S te is.
Mára a Bartókokból ennyi elég volt. A Tóthokból is. A múlt maradjon ott ahol van, éljünk a mának…
Minden jót kívánok Katalin

 

 

 

 

Illusztráció: “Elszállt nyár” (a szerző mellékelt fényképével)


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás