Grandpierre Atilla: A Vágtázó Csodaszarvas, a magyar néplélek ősrétege és az őserejű népzene
A Vágtázó Csodaszarvas zenekar létrejötte
A 2005-ben alakult Vágtázó Csodaszarvas zenekar a magyar népzene ősrétegét, ezen belül a nagy eurázsiai síkság lovasnépeinek őserejű népzenéjét eleveníti fel. A VCSSZ zenéje az életerő diadalának jegyében születik, a kozmikus életre nyit kapukat, rendkívüli energiával és összetartozás-élménnyel tölt fel, amely legjobban a koncert hevében élhető át. A zenekar tagjai: Fábri Géza (koboz, tambura, ének), Molnár Kriszta (hegedű), Fazekas András (dob), Fábri András (ciszter), Orczi Géza (buzuki, bolgár tambura, bolgár tapan), Vaskó Zsolt (magyar duda, pásztorfurulyák, fuvola, szoprán szaxofon, töröksíp, dorombok), M. Gebri Bernadett (ének), Benkő Róbert, vagy Bramsz Mocskonyi Péter (nagybőgő), Bakos Csaba (macedón tapan), Bese Botond (magyar duda) és Grandpierre Atilla (ének). A zenekar 15 éves fennállása óta négy lemezt jelentetett meg; első két lemezünk, a Tiszta Forrás és a Végtelen Ázsia! platinalemezek lettek. Harmadik lemezünk a Csillaglovaglás, a legújabb 2017-ben jelent meg, a címe: Örömtüzek a világ tetején.
A Vágtázó Csodaszarvas szellemisége
Manapság a népek sorsáért folyó küzdelem nem a csatatereken, hanem a néplélek mélyén zajlik. A népzene a néplélek legközvetlenebb megnyilvánulása. A Csodaszarvas a magyar nép és egyben az Élő Világegyetem jelképe. A Vágtázó Csodaszarvas zenekar azért jött létre, hogy feltöltse életünket a magyar népzene ősrétegében rejlő kimeríthetetlen természeti erővel. Vágtázunk, hogy a romlatlan, természetes nagyságukat őrző ősi erők felelevenedjenek. Vágtázunk, hogy a magyar néplélek visszanyerje ősi életerejét.
A koncertbeszámolók, lemez-ismertetések, visszajelzések szerint a Vágtázó Csodaszarvas zenéje „a legjobb, amit az ember mástól kaphat!”; „tűz az öröklétből”, „adrenalinbomba!”, „hasonló, mint a ruha nélküli síelés”.
„Szent révület ez, ami valami olyat ad vissza az embernek, ami ugyan el nem veszett, de ilyen minőségben ritkán jelenik meg életünk sodrában. Elementáris, ösztönös, ezzel együtt mégis ott vannak a magasabb szférák, lelkünk legmélyének örömkiáltásai, a valódi szabadság szelleme, a természet, az istenek és az ember között átívelő híd.” (Blogisztán, 2009)
„A Végtelen Ázsia! a magyar egyetemes kultúra egyik igen fontos alkotása, méltó tisztelgés Bartók Béla és Kodály Zoltán szelleme előtt.” (Poós Zoltán, Kultúrpart, 2008; https://kulturpart.hu/2008/10/29/szarvassa_valtozott_fiak)
„A Vágtázó Csodaszarvas muzsikája az égig ér, és még azon is túl, örök lánggal a közepén. Tűz, ami bennünk, lelkünk mélyén él, ott lüktet örökké.” (N. Csákány Miklós, 2007)
„Aligha akad más olyan muzsika, amellyel ennyire hatásosan győzhetnénk meg nemzeti múltunk, örökségünk hatalmas, máig ható erejéről honfitársainkat és akár az egész világot, mint a Vágtázó Csodaszarvas zenéje. Aki egyszer meghallja, soha többé nem felejti el, mindig keresni fogja.” (Kiss Eszter Veronika, Magyar Nemzet 2005. december 5.)
„Tiszta népzene, magyar őstörténelem és tomboló erő – ez a Vágtázó Csodaszarvas.” (Pataki Tamás, Magyar Nemzet 2017. december 8.)
A Vágtázó Csodaszarvas abból az érzésvilágból született, amelyről Édesapámtól, Kolozsvári Grandpierre Endrétől gyermekkoromban sokszor hallottam: a teljes élet örök vágyából. Az ősi időkben ez a vágy szervezte meg a magyarság életét és társadalmát. A társadalom hatásrendszere egy hipnotikus erő, amit a nyugati civilizáció is felhasznál – lásd például A Mátrix című filmet –, de a nyugati berendezkedés inkább uralni akarja az embert, ahelyett, hogy a legjobb énünk kifejlődését segítené. De nem is olyan régen, nem sokkal több, mint ezer évvel ezelőtt a magyarság még saját maga szervezte meg életét, a magyar közösség maga irányította a köz életét, ősi tudása és hagyományai alapján. Ekkoriban társadalmunk egész berendezkedése a jólét mellett a boldogság és az értelmes élet biztosítására, az ember legnagyszerűbb képességeinek felfedezésére és kifejlesztésére, az emberi alkotóerő közösségi ünnepeken történő felerősítésére irányult. Tudtuk, hogy az életünk csak úgy lehet teljes, ha egymást segítve visszük előre. Nem is olyan régen még az emberi erőktől teljes, mágikus korban, az Aranykorban éltünk. Nem olyan képtelenség ez, mint ahogy manapság beállítják. Számomra a zene jelentette ezt a társadalomból érkező mágikus erőt, mert a zene már ötéves koromban úgy el tudott varázsolni, hogy a zenehallgatás időszakára megszűnt a kapcsolatom a külvilággal. Olyan erő elevenedett fel bennem, amitől különleges tudatállapotba kerültem: láttam és éltem a zene világában. Egyes magyar népdalok különösen mély húrokat pendítettek meg bennem. Megéreztem, hogy a magyar népzenében rendkívüli erő rejlik. Elhatároztam, hogy olyan zenekart hozok létre, amely új életet ad ennek a rendkívüli, emberi és varázslatos erőnek.
A nyugati civilizáció előtti mágikus korban a zene azért született, hogy kifejezze legmélyebb, túlcsorduló érzéseinket, hogy közösségi ünnepeinken magasabb és tisztább tudatállapotba kerüljünk és a zene révén vegyük fel a kapcsolatot a magyar néplélekkel, az emberré válást ösztönző kozmikus természeti erőkkel. Évmilliárdok óta az egész bioszférát, –ezt a csodálatos ökológiai rendszert –, s benne minden földi élőlényt a Világegyetemet mozgató és fejlődésre bíró, kimeríthetetlen életerő és a benne rejlő alkotóerő éltet. Ez az erő bennünk is ott rejlik, személyesen, belső világunk legmélyén. Ez a kimeríthetetlen alkotóerő az életösztön. Ennek, a Földön az élővilágot felvirágoztató, rendkívüli alkotóerejű életösztönnek az emberben a legközvetlenebb megnyilvánulása a zenei alkotóösztön és a zene iránti fogékonyság. Ezzel a felfogással rokon az ókori kínai filozófia meglátása, amely szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a Világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre.
Ha spiritualitás alatt az embernek az egyénnél magasabb szintű életközösségekhez, a családhoz, a nemzethez, az emberiséghez, a földi élővilághoz és az Élő Világegyetemhez való kötődését és elkötelezettségét értjük, akkor az ősi népzene a természetes spiritualitást fejezte ki. Ha a néplélek összeforr az ezeket a természetes életközösségeket éltető kozmikus életerővel, akkor őserejűvé válik. Az ősi magyar népzene egyszerre volt közösség-erősítő, spirituális és őserejű. Életösztönünk maga az egész Világegyetemet átható kozmikus életerő, ahogy áthatja szervezetünket, lelkünket és tudatunkat. Ezért természetes módon vágyunk arra, hogy elöntsenek azok az érzések, amelyek szinte törvényerővel születnek, legjobb énünk legjobb érzéseiből, amelyekről érezzük, hogy meg kell valósulniuk. Olyan zenekart vágytam létrehozni, amelynek zenéje az ősi magyar néplélekben rejlő indíttatásokból fakad.
1974-ben hallottam egy olyan mongóliai népzenét, ami olyan volt, mint amikor valaki élete egészének sajgató érzésétől túlcsordulva a hegytetőn adja ki magából az égnek bensője minden szépségét és fájdalmát, hogy visszaadjon valamit azoknak a lélekéltető természeti erőknek, amelyekből minden élet fakad, s ezáltal hazataláljon egy magasabb és igazabb világba, amely továbbviszi az életet a néplélek időtlen időkben zajló világába, az érzések kozmikus világába. A kozmikus értelmet hordozó néplélekhez tartozó sorsunk továbbvitele az, amiért mi idekerültünk a Földre, amiért magyarnak születtünk, amiért magyarként tudunk teljes lélekkel teljes életet élni.
A magyar néplélek valójában ismerte saját égi törvényekben gyökerező világát. Ez az égi összefüggésekben érző magyar néplélek alkotta meg az Élő Világegyetem jelképét annak a kozmikus Csodaszarvasnak alakjában, amelynek regősénekeink szerint „ahány szőre-szála, annyi csillag rajta”. A csillagvilágot bundájában hordozó Csodaszarvas maga az eleven kozmikus varázserő. Regőseink ismerték a világ kozmikus titkait. Sebestyén Gyula – a népi műveltség máig egyetlen olyan kutatója, aki a regősökről egy egész könyvet írt – kimutatta, hogy regőseink több, mint hatezer éves, magas szintű csillagászati tudásra épülő hagyományt őriznek, olyan hagyományt, amely az ókori Mezopotámiából is ismert. Regőseink különlegesen magas tudású sámánok, mágusok voltak, a népélet központi szereplői, történelmi regéink, hősénekeink regélői, a nemzeti emlékezet őrzői, a csillagvilág titkainak tudói. A Mindenség egész lényünket kihívó varázsa volt az, ami miatt csillagász lettem, és ugyanez a varázslatos, mágikus érzés volt az, aminek hatására megalakult a Vágtázó Csodaszarvas. A nyugati világ egyre inkább varázstalanított világ. Az ősi magyar világ varázslatos világ. A zenekart azért hoztam létre, hogy az ősi magyar varázslatos világ újjászülessen bennünk.
Az ókori civilizációkban a zenét a magasabb, kozmikus világból eredő mágikus erőként fogták fel. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1979, IV: 905) meghatározása szerint „A mágikus – olyan <képesség, megnyilatkozás>, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni; bűvös, lenyűgöző, varázsos erejű”. A modern világban a zene – és vele az ember – felszínesebbé vált. Ahogy Zolnay László írja A magyar muzsika régi századaiból című könyvében, „a sámándal a XI. század elején merült alá a népzene, a népi ének történet alatti mélyrétegeibe”. Földalatti zenévé vált, ezer évvel ezelőtt. De bennünk, a néplélekben tovább élt. 17 évesen éppen egy baráti társaságban zenéltünk, amikor egyszer csak elhatalmasodott bennem egy akkor születő érzés, elvesztettem az öntudatomat, minden kapcsolatomat a külvilággal. S ahogy mesélték, rohanni kezdtem, nekirohantam a szobafalnál álló szekrénynek, elkezdtem dörömbölni az ajtaján, egyre erősebben, erősebben, és hirtelen öntudatlanul kitört belőlem egy ének, egy elemi erejű érzés, amitől zenévé váltam. Amikor visszaváltoztam emberi alakba, társaim hüledezve néztek rám, s azt mondták: „Atilla, nem tudtuk, hogy egy müezzin lakik benned.” Mert ez az ének olyan volt, mint egy időtlen keleti fohász. Hasonló élményeim sorozatban követték egymást. Ösztönös, varázslatos, sámánisztikus, elemi erők öltöttek ilyenkor bennem zenei formát.
Különleges esemény volt az életemben, amikor 1982-ben Bartók Mi a népzene? című könyvében találtam meg élményeim és az ezek nyomán a zene mágikus erejéről és kozmikus értelméről alkotott felfogásom párját. Bartók Béla ugyanis így írta le az igazi népzenét: „A népzenék az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői” (Bartók 1929/1981, 9), a népzene „a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye” (Bartók 1931/1981, 30). Vagyis éppúgy különleges tudatállapotban jelentkezik, éppúgy az öntudaton túli elemi erő eredménye, és éppúgy népzenei jellegű ennek az elemi erőnek a hangzó eredménye, mint amit magamon sorozatosan tapasztaltam! Nem csoda, hogy Bartók nyomába eredtem. És amit Bartókról megtudtam, kísértetiesen egyezett személyes tapasztalataimmal.
„Bartók tudományos műveinek és művészi alkotásainak analízise arról győz meg minket, hogy a mestert világnézete sodorta a nép felé. Mint parton álló figyelte a nagyváros sodrát, melynek embere Aristippos hedonista életművészetét vallja: élni a jelennek, nem törődni a jövővel és a múlttal. Látja, hogy lelkéből a cím, rang, hír kiölt minden humanitást, őszinteséget s ezért embertelenné és képmutatóvá deformálódott, aki az álarc vértje mögül harcol mindenki ellen. Bartók megérzi, hogy e feszültség robbanása maga alá temeti a magát kulturáltnak kendőző embert. A megborzadó és kiábránduló mester keresi az ősembert, akinek tudását a civilizáció máza és jellemét az etikett formulái befödték, eltemették. Keresi az ősembert, akinek lelkében őszinteségre és világában otthonra talál” (Baló József, doktori értekezés Bartók és a népzene címmel, 1948, 13–14). Bartók székelyföldi népdalgyűjtő körútjáról hazatérve ezt nyilatkozta a pesti újságíróknak: „Egy fillér nélkül jöttem meg, de a világ legnagyobb kincsét hoztam haza.” Miben rejlik a világ legnagyobb kincsének, a Székelyföldön megtalált népzenének a titka, Bartók felfogásában? Bartók maga ezt írja: „a népzene a természet tüneménye… Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. A tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével.” Az igazi népzene „ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, az állatok” (Bartók 1925/1981, 14). Vagyis Bartóknál is a Természet életerejével, az élő Világegyetemmel függ össze ez a népzenét szülő természeti erő!
Ez a természeti erő tehát egylényegű a zenei (alkotó) ösztönnel és a Természet egyéb élő szervezeteinek életét irányító ösztönnel, a virágok, az állatok életösztönével! Emberben, növényben, állatban egyaránt jelen levő ösztönről van tehát szó, s így ez az ösztön nem lehet más, mint maga az életösztön, s ha természeti erő, akkor az egész Világegyetemet áthatja! Bartók tehát ezt az egyetemes, kozmikus életösztönt tartja annak a természeti erőnek, amelyből az igazi népzene születik! A nyugati civilizáció tudományos világnézetének szellemi látóhatára az anyagi világnál bezárul. Bartók ennél messzebb látott, a magyar népzenében rejlő néplélek erejével, így fedezte fel, hogy az életösztönben ott rejlik a zenei alkotóösztön is. Ezt csak egy olyan világnézet alapján értelmezhetjük, amely az életet éppúgy a Világegyetem alapvető valóságának tartja, mint az anyagot. Bartók népzene-meghatározása szerint léteznie kell egy olyan természeti erőnek, amely egylényegű a zenei alkotóösztönnel és a Természet egyéb élő szervezeteinek életét irányító ösztönnel, a virágok, az állatok életösztönével. Valóban, a virágok éppúgy arra törekednek, hogy belső világukból a tőlük telhető legnagyobb szépséget röpítsék a külvilágba, mint a néplélek. Ezt a törvényt neveztem el a virágok törvényének.
Ennek a természeti erőnek van egy sajátosan magyar arca is. A népzene-kutatás kimutatta, hogy minden egyes nemzetnek megvan a maga egyedi stílusa, „mely bizonyos zenei beállítottságban nyilvánul meg” (Bartók 1925/1981, 13). Ez az ösztönös lelki beállítottság a népben élő Természet-, illetve világfelfogásból és a nép ösztönös életfelfogásából ered. A városokban divatossá váló népies műzenétől megkülönböztetésül Bartók az ebből a tiszta forrásból születő népzenét igazi népzenének, parasztzenének nevezi. Ezek a népzene „salaktól mentes, ősi, ideálisan egyszerű” (uo., 31), „tiszta és autentikus” formái (uo., 14). A népzenéből megérezhetjük népünk igazi arcát, lelki-szellemi irányultságát, önazonosságának jellegét. A magyar népzene figyelemreméltó, s talán egyedülálló sajátsága, hogy ősrétege őserejű, életigenlő és világ-igenlő jellegű. Ennek az őserejű, élet-igenlő és világ-igenlő lelki beállítódottságnak kiemelkedő jelentősége van a magyarság és minden nép számára, mert ez a természeti erő a népek felemelkedésének természeti forrása. Az őserejű népzenében rejlő erőforrás, amit Bartók „Tiszta forrás”-nak nevezett, képes a nemzettudatot egyetemes értékek köré szervezni. S bár kedvezőtlen viszonyok esetén évszázadokig, évezredekig lappanghat, amint kedvező társadalmi viszonyok alakulnak ki, hajlamos kibontakozni és érvényre jutni, minden nép javára.
A néplélek beállítottságának megértése is kulcsjelentőségű lehet nemzetünk önazonossága (identitása) és cselekvőképessége számára. Márpedig minden nép sorsa alapvetően megbirkózó képességétől függ, attól, mennyire képes a legkülönbözőbb helyzetekben megtalálni a saját önazonossága számára legkedvezőbb megoldást. Ez pedig attól függ, mennyi energiát tud meríteni önazonosságából, hogyan tudja döntéseinek irányát saját világ- és életfelfogása alapján betájolni. Ha a magyar néplélek mélyén egy természeti erő, maga a kozmikus életösztön rejlik, akkor ez ténylegesen kimeríthetetlen energiaforrást jelent minden nép felemelése számára. Az őserejű népzenének a népek felemelő jövője érdekében újjá kell születnie. És mivel örök természeti erőtől születik, előbb-utóbb újjá is születik. Már csak az a kérdés: mikor és hol. Magyarországnak különleges esélye van arra, hogy elsőként álljon a népeket felemelő, a népzenében rejlő felemelő erő mellé.
Ősi Magyarország című könyvem 10. fejezetét teljes egészében a magyar népzene őstörténelmének szenteltem. Sok segítséget kaptam ehhez Juhász Zoltántól, A zene ősnyelve és A népzene kultúrkörei c. könyvek szerzőjétől, aki ezt a fejezetet lektorálta. Ezek az eredmények azt jelzik, hogy a magyar népzene alaprétege mágikus énekekből, szakrális varázsénekekből áll. Ez a varázserejű magyar népzene volt az őskőkori Selyemút népzenéje, több mint 10.000 éven át, s nyomai a magyar népzenétől a Volga-menti, a közép-ázsiai és a kínai népzenéig jól kimutathatók. Ennek a szakrális, mágikus erejű népzenének a szellemisége folytatódott a nagy eurázsiai síkság lovasnépeinek népzenéjében. Zenekarunkkal sokat merítünk ezekből a népzenékből, felelevenítjük őket.
A Vágtázó Csodaszarvas működése
Első koncertünk után a Petőfi Csarnok igazgatója, Fogarasi Lajos azt mondta, ha német zenekarként Berlinben lenne a székhelyünk, akkor ilyen múlt és ilyen koncertek után a berlini önkormányzat felajánlaná, hogy biztosítja a legjobb feltételeket minden próbánk és koncertünk számára. 2005-től 2009-ig, – amíg Fogarasi Lajos volt a Petőfi Csarnok igazgatója –, rendszeresen próbáltunk és gyakran felléptünk ott. Ezután a Budai FONÓ Zeneház vált a törzshelyünkké. Minden évben adunk itt koncertet, akárcsak az A38-as hajón, ahol hagyományos karácsonyi nagykoncertjeinket tartjuk. Lemezeinket a FONÓ Records adta ki.
Sokszor játszottunk a Magyarok Országos Gyűlésén, a kezdetektől máig, ha nem is minden évben. Számos fesztiválon megfordultunk, az Ördögkatlan-tól az Everness Fesztivál-ig, az erdélyi EMI Fesztiváltól Délvidékig és a Mediawave-ig, Balatonlellétől Szigetvárig; a Dürer-Kertben is gyakran léptünk fel. Nincs menedzserünk, manapság kevés a meghívásunk, de ha hívnak, megyünk.
Amikor 2016-ban Lengyelországban megnyílt a másfél éven át tartó Magyar Évad, a lengyel szervezők, s köztük Maciej Szajkowski, a világhírű Warsaw Village Band zenekar vezetője, a lengyel zenei élet kiemelkedő alakja, a Vágtázó Csodaszarvast kérte fel a varsói ünnepélyes nyitókoncert megtartására. Ebből az alkalomból Maciej Szajkowski egy kisebb lengyel turnét is szervezett a számunkra.
A Vágtázó Csodaszarvas hitvallása
Az egyes ember a család, a nép, az emberiség, a földi élővilág életének gyümölcse, a földi élővilág a kozmikus életé. Az élő Világmindenség egyik, kék fényben ragyogó bolygóján lakunk, és az a feladatunk, hogy lelkünk megérző képességének a lehető legteljesebben átadjuk magunkat, megérezzük, megértsük és megvalósítsuk, amit meg kell tennünk a kozmikus életfolyamat földi kiteljesedéséhez. Életünk kiindulópontja és végső viszonyítási pontja tehát lelkünk megérző képességében rejlik, ezért olyan zenére van szükség, ami biztosítja az átjárót annak az életnek a megérzéséhez, amire születtünk.
Életközösségek rendjében élünk. Az egyén nem kitüntetett, csak a mai individualizmus tekinti az élet egyetlen lehetséges formájának. A nép éppúgy élő egész, mint az egyén, mint az emberiség, mint a bioszféra, mint az Élő Világegyetem. A néplélek a valóságban éli életét, az egyéni életnél magasabb szerveződési szinten, a világrendben közelebb a Nagy Egészhez, az Egy-hez. A Világlélek életfolyama a néplélekben tör előre a valóságba, a földi megvalósulásba.
Ahogy a magyar nyelv gondolataink megfogalmazásának anyanyelve, a magyar népzene a magyar lélek anyanyelve.
Ezer éves földalatti élet után a magyar népzene újjászületése folyamatban van. Száz évvel ezelőtt először Bartók emelte fel a föld alól a népzenét, az igazi népzenét, amit természeti erő hajt. Napjainkban újra eljött az ideje a magyar lélek felelevenedésének. Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók. Az őserejű népzene előbb-utóbb újjá fog születni, mert a Mindenség örök életerejéből fakad. A 21. században a világ az anyagi jólét elérése után a lélek és a tudat, a közösségi élet fejlődése, a Természet megbecsülése felé fordul. Eljön az ideje a magyar néplélek megbecsülésének is.
Illusztráció: VCSSZ
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Zoltán: Zenei őstípusok és a magyar népzene őstörténete →
Regélő Fehér Táltos Dobcsapat →
