Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (7.)
„V a l ó d i” é s „i g a z”
(Vajda János parazsa ma is világol, egy kicsit mégis „piszkálgatom”.)
A Nemzeti lant és a Béla királyfi címlapjai (fotó: Druzsin Iván)
1. „Fizetni akarok…”
A „Piszkálgatom a hunyó parazsat”-sorozat a Nemzeti lant (1858) című antológiával kezdődött; összeállítója és útra bocsátója Vajda János volt. Akkor mindenki rendjén valónak találta, hogy a fiatal költő álljon a kezdeményezés élén. Tíz évvel később már aligha kapott volna feltétlen bizalmat…
A pálya elején „gyönyörű tehetségű költőnek” tartotta például Vas Gereben, a Béla királyfit (költői beszély hat énekben, 1855.) Gyulai „egy ifjú tehetség első erősebb megnyilatkozásaként” olvasta, Költemények című verskötetének 1858-ban már a második kiadását vehette kézbe a közönség. „Az az irodalmi kis világ, amelybe Vajda akkor még szinte probléma nélkül beletartozott, már előre felhangolta a közönség várakozását” – írta Barta János a Vajda János költői arcképe című tanulmányában (In: Évfordulók. Tanulmányok és megemlékezések. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988., 55.) „A legszebb jövőbeli kilátások és ábrándok tengerén hajózó fiatal költő még nem tudta azt, (…) hogy a jövő ígéreteiért nekünk kell megdolgoznunk.” (Barta, 56.)
A hatvanas évek elején jóformán minden megváltozott Vajda körül: fokozatosan a perifériára szorul, „helyzetértékelése rossz, értékelését saját kudarcai elhomályosítják (…)”; ahogy a Szépirodalmi Figyelő (Arany lapja) egész táborát „az őrültek házába küldi, az már jele az egyre növekvő torzulásnak, a frusztráció okozta egyensúlyvesztésnek (…). Az évek haladtával egyre inkább úrrá lesz rajta a már-már patologikus siker- és elismerésvágy, amely nem bírja a kritikát, (…) a zseni-tudat sérelme valóságos tartós állapottá válik.” (Uo.)
Ekkoriban, ezekben a rendes menetükből jócskán kizökkent években írta a Memorandum című versét (évre 1864-ben), melyről a Kritikai kiadás II. kötetében a következőket olvashatjuk:
„Vajda életének talán legszörnyűbb esztendejében írta a verset, amikor élete zátonyra jutott; szülei meghaltak, röpiratai ellene zúdították az írástudó embereket, gyanúsítások vették körül, mindenfelől támadások érték. (…) Ez az elkeseredés íratta vele a verset: az a bosszúvágy fűti – mondta Komlós, hogy megfizessen ellenségeinek.” (230 – 231.)
Memorandum
Csordultig telve az ürömpohár.
Nyugodni menni – jobb is volna már!
De nem mehetek, mert adós vagyok;
S én várok, mert fizetni akarok.
(…)
Ellenség, jó barát, ne féljetek,
Nem maradok adós, megfizetek.
Kinek mivel, jó-rosszal, fogadom,
Bár későn, dús kamattal megadom.
Keveset beszélünk erről; a pálya épülgetett, a félszázad lírájának modern vonalát képviselte, a feltörekvő fiatalok között mintha helye is kerülne, ám egyre inkább magányosan vív – szemben a világgal.
Jóformán egész életében!
A XX. században nagyok emelték.
Ady Endre.
Bár felismerte, hogy
Talán a mája se volt épp’ szelíd,
Olykor bíz’ nyűgös volt ez a vén gyermek (…),
mégis: „A Dal és Szépség nyugtalan magyarjának” nevezte, hozzátéve, hogy „Magyar és vátes, ez éppen elég, / Hogy honi késsel szent szívén döföljék.” (Néhai Vajda János Az Illés szekerén című kötetből.)
A Találkozás a Gina költőjével utolsó néhány sora vallomás és megvallás „szent elődnek” (az Uj versek kötetében).
A csontváz-isten, lelkemnek atyja (…)
A Montblank-ember,
Én szent elődöm, nagy rokonom
S itt érzek
Egy csont-kezet azóta mindig,
Egy csont-kezet
A homlokomon.
Németh László a Tanú 1932. novemberi számában A Nyugat elődei címmel írt tartalmasan Vajdáról.
„Vajda nyelvét egy új poétikai rendszerré Ady fejlesztette ki: Ady Vajdának szinte kapitalista kiaknázója. (…) Mint egy nagy vállalkozó apja műhelyére a gyárat, úgy építi ő Vajdára a maga művét. (…)” (73.)
Azt azonban hozzáteszi, hogy „Vajda ösztönember. Indulatai foglalják el s ezek az indulatok előtte járnak mesterségének (…).” (73) „Egy új irodalmi folyamat elején ennek a folyamatnak talán a legtiszteletreméltóbb alakja. Ő és nem Ady az alfa. Ady sokkal inkább az omega. A valóság Vajdában robban: az új magyar irodalom benne kezdődik.”(70.)
És még egy idézet a Tanúból:
„Egyetlen menedéke a természet: a vaáli erdő, a fekete víziók, a fél-felejtés erdeje. A természet tette őt boldogtalanná azzal, hogy a maga képére nyíltnak és igaznak teremtette, de a természet ölén zsibbad el fájdalma fél-harmonikus alkotásig. Innen legszebb versei: A vaáli erdőben, A bikoli fák alatt, Nyári éjjel. Emberfájdalommal benépesített természet a Vajdáé, nem igazi táj, de nem is szimbólumok köpenye, mint az Adyé. Képeiben a felhő az égen ül s a villám a lélekben csattan.” (72.)
Komlós Aladár monográfiája (1954.) ezen a gondolatsoron és hasonló érzelmi telítettségű értékelésen alapul. A gondos és jó szívvel megrajzolt portré a „valódit mondja”, ám hogy az „igaz” is ki legyen mondva, az a kritikai kiadás szerkesztőjére, Barta Jánosra és munkatársaira hárult. Az évtizedes munkálkodás közben a tények sokaságával találkoztak, s voltaképpen a tények kényszerítették ki a rajongásból meg szeretetből épített, ám itt-ott retusált Vajda-kép visszaállítását az „igazba”.
Szeretet.
Barta Jánostól tudjuk, hogy Komlós Aladár úgy érezte, a szerkesztő nem szereti Vajdát: ”Komlós Aladár barátom (…) nekem és munkatársaimnak szemére vetette: miért foglalkozunk olyan költővel, akit nem szeretünk. Szeretet és tudományos megértés között nyilván van kapcsolat, (…) antagonisztikusnak látom a viszonyt a túlzott, mértéktelen szeretet és a tudományos elemzés között: az előbbi a kritika elnémulásáig fokozódhat.” (In: Évfordulók. Jegyzetek 419.)
Szerkesztés közben természetesen tehertételként jelentkezett a költő sajátos felfogása (hogy ne mondjuk: elvárása, követelése), amit a De mortuis… című cikkében (Pesti Napló, 1889. január 1.) adott közre, s amelyből Barta is idézett azonos című írásában az Évfordulók-kötetben (142-143).
„Halandó, földi ember nem lehet meg gyarlóság nélkül, nem lehet, ez a természet törvénye. (…) Csak azt kívánjuk meg, hogy ezek mind kétségtelenek, igazak legyenek.”
Ezután sorra veszi, miként értendő ez az „igaz”.
„Szerintem először is úgy, hogy minél kevesebbet írni róla, az emberről, magánélete körülményeiről. (…) A költő élete csak annyiban volna tárgyalandó, amennyi abból költői egyénisége megítélésére szükséges. (…)
Nézetem szerint semmi olyan iratot, levelet, sőt föltalált irodalmi dolgozatot sem volna szabad utólag, pláne évek múlva a szerző halála után, nyilvánosság elé hozni, amire az illető fölhatalmazást nem adott.”
Barta János természetesen tudta a dolgát: kritikai kiadás nem veheti figyelembe Vajda „tiltását”!
„Ahogy egyik kötet a másik után kikerült a kezem alól, versek, nagyobb poémák, prózai elbeszélések, politikai riportok, módomban volt őt nagyon is közelről, szó szerint emberközelből megismernem. Két dolog vonzott különösen hozzá: az egyik egy bizonyos polemikus hév, amellyel túlértékelését, mondhatnám félreismerését, de ugyanakkor lebecsülését is igyekeztem korrigálni; mindig szerettem az igazat kimondani. Másfelől vonzott és izgatott az a rejtély, amely ezt a különös talentumot már életében körülvette. (…) Röviden így foglalhatnám össze: a nagy disszonanciák költészete ez, amely nem annyira tiszta művészet, mint inkább egy konfliktusos lelki alkat dokumentuma. Vajdában nagy művészi erő élt, de minden jelentősebb művészi igényesség nélkül. Megvolt benne a tehetség teremtő, felvillanó ereje, de az önkontrollra, a művészi csiszolásra – alkatilag nem volt képes. (…) Innen van az, hogy kevés az igazi hibátlan verse; de annál több az olyan, amely – Schöpflin szerint – olyan, mintha ketten írták volna: egy lángész és egy kontár. (…) (Évfordulók, 409,)
A legtöbb gondot okozó, egyben talán a legéktelenebb „szeplő”: az értékelésével soha meg nem elégedő költő konfliktusai személyekkel, intézményekkel, magával a világgal. Ez olykor addig fajult, hogy egyre durvábban reagált bírálóira és a bírálatokra. (L. Memorandum)
Külön bekezdésbe írom: az is előfordult, hogy bírálatot írt saját műveiről. Kétszer is!
Ismét a kritikai kiadás szerkesztőjét idézem:
„(…) ő az a költőnk, aki annyira sóvárogta az elismerést, hogy álnév alatt kétszer is írt dicsérő bírálatot önmagáról: a Találkozásokról az ismert újságíró Krátky János neve alatt (1877.) , a másik, amelyet az irodalmárok „Ábel-féle cikk” néven tartanak számon, Vajda életében nem jelent meg – keletkezése 1878-ra, az Újabb Munkák megjelenése utáni hónapokra tehető.” (54.)
„Furcsa” önbírálatok ezek, de hát a „műfaj” is az. A Találkozásokról ilyen ’szólamok’ születtek:
„E nagy költemény a nyelvünkön eddig elérhetők között (verses) alaktökélynek oly füzére, amelyhez képest sok jelesünk hirhedt technikája pongyolának tűnik föl.” (54) Az Ábel és Arankáról pedig egyebek között azt írta, hogy „(…) micsoda versek ezek! – mi bűbájos zenéje a ritmusnak, csengése a rímnek (…)” (Uo.)
„Az évek haladtával egyre inkább úrrá lesz rajta a már-már patologikus siker- és elismerésvágy. (…) A Vajda János Ö. művei kritikai kiadás IV. kötetének 575. sk. lapjain egyebek között ez olvasható:
„Ismerem a világirodalom legszebb termékeit. Egy csalhatatlan ismérve, bizonyítéka a remekségnek és a tökélynek, ha a többszöri olvasást időnkint megkívánom, és mindannyiszor szebbnek tetszik a mű, és nagyobb a hatása. Ábel és Arankát (saját elbeszélő költeménye) már három-négy éve olvasgatom. Midőn a végén a kifejlés kezdetéhez érek, a szépműi hatás oly elementáris erővel tör ki, hogy szinte nem vagyok képes pihenő szünetek nélkül a hátralévő néhány versszakot elolvasni.”
Kortársi adatok egész sorából ismert, „hogy egyre inkább valami emberriasztó fagyot, olykor lamentáció vagy pláne az agresszió légkörét árasztotta maga körül. Milkó szerint idősebb korában már nem lehetett vele beszélgetni, mert órák hosszat a maga mellőzöttségét panaszolta.” (50)
Barta János pedig mintegy összegezésként így „mondta” ki, így takarta ki a mindmáig leghitelesebb „igazat” Vajda Jánosról:
„Az ő betegsége: az önértékelés túlzó foka. (…) A pszichiátria nyelvén: szabályos involúciós jelenség ez: a lélek egyre inkább belegabalyítja magát valami tartós, habituális abnormális állapotba, és valami különc életvitelbe. (…)
Vajda önértéktudatában, siker- és elismerésszomjában van tehát valami beteges vonás. A biztos, egészséges értéktudatnak nincs szüksége arra, hogy állandóan kívülről várja az igazolást, hogy vélt emberi sebeit kifelé mutogassa. Csakhogy ezt a beteges értéktudatot mégiscsak egy jelentékeny költőegyéniség hordozza: elképzelhetetlen, hogy ne lenne befolyása a költői produkcióra. Irodalmunk szerencséjére ez a befolyás nem tisztán negatív, nem tisztán romboló: a mi nagy sóvárgónk olykor eljut az igazi, önmagában nyugvó, szilárd önértéktudatig, s azt a költői témával anyaggá is tudja formálni. Ilyenkor keletkezik néhány nagy, szimbolikus önábrázolása (Az üstökös, Tünemények) (…)
Sok-sok tényezőt kell folyamatosan vallatni és mérlegelni, de talán az is közelebb visz a tisztább megítéléshez, ha megkérdezzük, vallatóra fogjuk a költő és publicista Vajdát mint embert is – benne keresve a kulcsot életműve és életpályája rejtett kamráihoz. Halottakról jót vagy semmit: ez az óhajtás talán úgy is variálható: Halottakról és élőkről, kellő mértékkel és tapintattal, csak az igazat és a hiteleset.” (161.) (Kiemelés:D.F.)
2. „Olympi, isteni kedvtöltés.”
A Révai-kiadás címlapjai (fotó: Druzsin Iván)
Ebben a kis cikkelyben többször került már ilyen-olyan kapcsolatba Vajda és Ady neve; előbb Ady szólította meg a Gina költőjét, máskor Németh László sorolta egymás mellé a két nevet a Nyugat elődeiről értekezve. Én magam is számon tartok egy szálat,amiből éppenséggel közös nevező is lehet: a két alkotó prózaíró műhelyében van valami alkotáslélektani és felfogásbeli hasonlóság: miért, milyen okból és indítékból ír publicisztikát, szépprózát a (egy) költő?
1887-ben a Révai Testvérek kiadásában megjelent Vajda János Próza című kötete a következő tartalommal: Irodalom és művészet, Úti levelek, Vadászat, A napi rendről, Elmélkedések, Publicisztika; tudósítások, cikkek, tárcák, elbeszélések. A kötet második fele (160 lap) Költemények (lírai és elbeszélő költemények). (Ugyanekkor külön könyvben is megjelentek; mutatós kötetek egyben is , külön is. S ezzel, ezek fogadtatásával már csakugyan elégedett lehetett a világával több ponton súrlódásba keveredett Vajda. A bevezető (Aggságaim) szerint – az volt.
„Midőn elhatároztam ujabb költeményeimmel egyidejűleg egy kötet prózai válogatott szemelvénnyel lépni a közönség elé, az irodalom és a napi sajtó részéről, eddigi magatartása után, nem reméltem azt a csaknem általános támogatást, azt a szíves ajánlást, melyben azóta részesített. (…) Állásom s körülményeim olyannyira, csaknem „földfelettileg” szerények mint a „lég madaráé”, a kiről – közmondásilag – az ég gondoskodik. Senkinek sem árthatok, nem használhatok. Ha valaha író hihette, hogy pályatársai elismerik, dicséretei őszinték, igazak, úgy én joggal hihetem ezt, s nem volna bennem semmi „emberi”, ha erre büszke nem tudnék lenni.”
Ám Vajda János a sikert sem állja meg szó nélkül: örömében elpanaszolja, hogy „(…) mindeme művek, igen csekély kivétellel, a l é t é r t v a l ó k ü z d e l e m sanyarú kényszerűségének szüleményei. Verset írtam, n e m m i k o r k e d v e m, – mert az volt mindig – de csak mikor időm volt hozzá. Prózát k e l l e t t írnom, vagy akartam, vagy nem, későn, korán. E czikkek mindenike egy-egy sírhalom, mely alá egy meg nem született költemény eszméje, hangulata mint megannyi villi van eltemetve.”(Kiemelés:D.F.)
Ady békésebb lélekkel örült novelláinak, amikor 1910-ben a Nyugat Igy is történhetik címmel kiadta legszebb novelláinak reprezentatív könyvét. (Benne a költő Előszavát 25 novella követi.)
Ady Endre: Így is történhetik (fotó: Druzsin Iván)
„Kisded históriák véletlen találkozóhelye ez a könyv.(…) Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy verseim elégedetlenkedtek, kikívánkoztak a líra fogházából s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalább is eben a hitben. (…) Ekkor s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi Ady-dal temetődött el. (…).”(Kiemelés: D.F.)
A Nyugat-kiadás fekete címlapján sötétpiros keretben zölddel és pirossal kereszt alakját formázzák a cím betűi:
Ady Endre
Így
is
t ö r t é n h e t i k
Novellák
A Nyugat
kiadása
Budapest
Valóban: így is történhetik, meg egy kicsit másként is; egyre megy: d a l o k a t zárnak magukba (’temetnek el’) a Vadászat apró képei (tárcái) is, meg a Mihályi Rozália csókja is.
Lapozzunk bele Vajda írásaiba.
A Nemzeti ünnepekben sorra vesz néhány országot: ki hogyan ünnepli állami (nemzeti) ünnepét. Újat alig mond, ám érdekeset annál inkább;
„Az angol, a német meghódítják a józan észt; de ez nem elég; a szívet is meg kell hódítani, mert csak így egész az aesthetikai kérdés.
(…) a franciák meg tudják találni a dicsőséget, az aesthetiszt a respublikában is. Állítanak szobrot, nem egy embernek, de egy halhatatlan eszmének. A köztársaság gazdag, s a mit megtakarít, a mit előbb a császárság udvari üres fényűzése nyelt el, abból ma a nép magamagának egy valódi népünnepet rendez.” (Ide jegyzem Vajda megállapítása mellé, amit a XVIII. század végén a római karnevál láttán Goethe mondott: „ (…) olyan ünnepség, amit voltaképpen nem is a népnek adnak, hanem a nép adja magamagának.” Nem tudok róla, hogy Vajda ismerte volna Goethe Utazás Itáliában című írásait; Kazinczy fordításában akár találkozhatott is éppen a római karnevál csodájával. Vajda félsorát kiemeltem: ma is éppoly távol vagyunk az ilyeténképp való ünnepléstől, mint akkor, amikor valószínűleg mintaként hivatkozott rá.(Kiemelés: D.F.)
Petőfiről is írt. Ezekben az évtizedekben már nem számított merészségnek, ha valaki emlegette, sőt: a túlzások, a nagyotmondások divatja jött el. Vajda igazat mondott. Hitelt adott szavainak az a kijelentés, hogy „(…) nem dicsekedhetem barátságával, csupán annyit mondhatok, hogy ismeretségben voltam vele. (…) Később (…) beszédes lettem vele, miután ő megszólított.”
Érdekes, ahogy leírja, mire tartja Petőfit, mint költőt. A pálya elején járó költőt.
„Nem tartottam őt s ma sem tartom a legnagyobb költőnek, de mindjárt föltűnésekor és ma is legnagyobb mérvű költői tehetségnek. Igazi csodagyerek (…). Nem csinálta, csak úgy hullatta el magából a költeményt. (…) Egyébként tudta ő mindig, mit csinál. A hol költeményének alapgondolata fenségesebb, ott az alak is szigorúbb, az öltöztetés gondosabb, szabatosabb. Juhászlegényét minek öltöztesse bársonyba, szamarára miért tenne arany-nyerget?”
S végül:
„Láttam őt szónokolni, még pedig elég koczkázatos körülmények közt. A szónoklás, kivált a kezdőket ki szokta hozni sodrukból. (…) Petőfi olyan nyugodtan állt izgató beszéde alatt, mint szobor (…), mintha valóban bronczból lett volna; ő nagy izgató volt, de ő maga izgatott nem volt soha (…)”
A kötet legihletettebb írásai a „vadásztörténetek”: vadászlélektan és vadászetika a szervező elemük, ám a szép leírás és az átélés olvasmányossá oldja őket: akár tárcák is lehettek egy-egy kellemes-ráérős vasárnap reggeli kávézáshoz…
Az Őszi kopózásból „vágtam ki” a következő hosszabb bekezdéseket:
„A vadászat: a nyár pompájában diszlő gyönge virágokban, sárguló tarlókon, haragos-zöld, illatos kenderekben, sarjuban, az égető nap arany világánál, fürjre, fogolyra, dévaj-vidám társaságban, fürjre vizslával: festői; – a nádas erdő halkan suttogó árnyas csatornái között, a benne fürdő nyári nap ragyogó vagy a teli hold kisértetes fényétől elöntött csöndes sík víz tükrein, nesztelenül hajtott csónakban fütyülő szárnyas kacsákra: – ez már tündéri; – de a mély csöndű, titokzatos, boltozatos rengeteg erdőkben, koronás fejedelmi szarvasokra, szűziesen félénk, karcsú őzekre, hegyen-völgyön húzódó, majd elhaló, majd élénkülő, az erdőt mintha fölemelő, reményláz keltő kopóhangverseny kíséretében: ez már valóban olympi, isteni kedvtöltés! (…)” (Kiemelés: D.F.)
E „kedvtöltés” – valójában „tízpróba”: többféle erény, ügyesség, tudás, tapasztalat együttes működése emeli sikerre!
„Ez már egy aesthetikai lélek minden műérzékének gyönyörével ittasító tápot ad. De magában a vadász föladatában is itt van a legtöbb szellemi elem. (…)
Ide már hadi terv, mélységes kombináció kell. Ismerni kell a térüt, az ellenfél gondolatát, szándékát, járását; egyesítenünk kell magunkban a hadvezért és a természetbuvárt. (…)
Csupasz, nedves földön a szarvas nyoma világosan kivehető. De gyöpös, avarfüves tisztáson avatlan szem absolute mit sem képes megkülönböztetni. És íme a mi „consommé” vadászunk megmondja, hogy az érdekes öreg vad ezelőtt egy órával mehetett itt át, midőn éji legelését, szerelmi kalandozását bevégezve, nappali elfekvő tanyájára ment. És most következik az egybevetés leggyakorlatibb része. Ismerve a vad természetét, az erdő fekvését, (…) tekintetbe véve az évszakot, időjárást, az állat korát, nemét: megállapítja, hogy ez a vad e pillanatban hol rejtőzködik. És ha ott fölkeresik, merre veszi futását; és e szerint hol fog ő elállni, hogy mindjárt első futamában lövésre kapja? (…) Kora reggel a fáradt, álmos vad nem indul messze útra, kisebb körben igyekszik megtéveszteni a kopót, hogy visszatérhessen pihenő helyére. De már dél tájon vállalkozóbb, messzebb távozik, a kutya sem érzi a kevésbé élénk szimatot, hamarább eláll róla.
Megállapítva a csatatervet, kiadja halk hangon az utasítást kerülőjének: honnan kezdje a hajtást, hol eressze el a kopót, nehogy az egyebet – nyulat vagy rókát – találjon, (…) cikk-czakk, lassan járva; meg-megállapodva, mikor a kutyát nem látja, és csak akkor indulva el, mikor azt ismét megállapítja. Egyébiránt jól összetanult vadász, kerülő, kopó értik egymást; mint színész a végszót, úgy tudják, mely esetben mit kell tenniök.”
A nagy átéléssel mesélő Vajda még egy tréfás „vadászmesét” is előhúzott „csodakalapjából”:
„Régi vadászmese szerint (…) minden kutya azért haragszik a nyúlra, mert a nyúl hallatlan perfid módon szedte rá, és lopta el a kutya bocskorát. Tudniillik hajdan eredetileg a nyúl járt mezítláb, s a kutyák talpa volt szőrös. Ekkor ők jó barátságban éltek egymással. Egy nyári meleg napon együtt heverészve, a kutya levetette bocskorát és úgy komótizált. A nyúl próbára fölhuzkodta a bocskorokat és ugrándozva vígan benne – kérte kutya barátját, adná neki azokat, hiszen neki arra, az erdő tüskén-bokrán át járva, nagyobb szüksége van. A kutya nem akarta adni, ekkor a nyúl – uczczu neki, elfut, a hogy tud, utána a kutya, tolvajt kiáltva – de bizony nem bírta utolérni, és a bocskor máig is a nyúl birtokában van, a kutya pedig mezítláb maradt.”(Vadászat deczemberben)
Van a kutyáról és a nyúlról más vadászmese is. Ezt a Szárazon és vízen című fogoly-, fürj- és szárcsavadászatot dicsérő elbeszélésben eleveníti fel. A szabadkai határ szépséges vadászhelyéről, a ludasi tóról van szó, melynek már az égboltja is „igazán homéri. Így szól a mese:
„(…) minden kutya azért kergeti a nyulat, mert hajdanán egyszer, mikor még barátságban éltek, egy érdekes levelet a nyúlra, mint rendes postásukra bízván, a nyúl azzal örökre megszökött és többé nem jött vissza. Ezt a levelet keresik rajta még ma is.”
A helyszín tehát a ludasi tó. „Ha nem látjuk a partját, két öl magas nád utcái között tévelyegve, csak oly végtelennek tetszik, mint az oczeán. Ez a komoly, az óriás, a gazdag London a nádasok közt.”
Nem olyan bőkezű ugyan, mint a földi hatalmasok vadaskertjei, de azok nem Vajda Jánosnak meg a hasonló igazvadászoknak nyitogatják kapuikat. „Sérelmét”, amit lírájában kötekedő lélekkel szokott tudomásul venni (még inkább: nem szokott tudomásul venni!), vadászvilágában a humor, némelykor egyenesen a ’tiszta komikum’ oldja fel. Most is: az adomabeli cigány pozíciójából nézi a gazdagok vadaskertjét:
„(…) úgy vagyok vele, mint az adomabeli czigány a sonkával, a ki csak beszélt egy olyan emberrel, a ki látott valakit – sonkát enni!”
Vajda, a „szárazra és vízre” bejáratos vadász nemcsak maga talál „magamagának” ünneppel felérő kárpótlást a vadaskerteken kívüli világban, minden halandók kárpótlására igazán csalogató képeket igéz a „homéri égbolt” alá:
„A nyár tetőpontján, a nap delelő szakában, tündöklő verőfényben van igazi szabályszerű évadja, délibábos rónákon, fiatal vágásokban, aranysárga tarlókon, (…) haragos zöld, buja sarjuban, a hol vígan ugrándoznak a rét tréfás clownjai, a fürge szöcske gyerekek – és abban a kegyelmes augusztus hóban, melyről konstatálja az egészségügyi számadat, hogy abban hal meg a legkevesebb ember (…).”
Hány Nádas tavon, Nyári les, Gyermekkorom tájéka, Otthon, Nyári dél … van eltemetve az idézett sorokban?! És valóban sírhalmok lennének ezek itten, s nem pedig gyönyörű „költemények prózában”?
A Mihályi Rozália csókja is Ady-vers, csak éppen „(…) kissé ködszerű történés-kosztümben”.
„Ez egy sírkőn olvasható: Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. Kívánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.” – Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld – kicsi, színházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját (…) s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem játszhatta el. Öt esztendőn keresztül ígérték neki az igazgatók, rendezők, színházi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz, a toilett-gond együtt, s mégis úgy halt meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas, kórházi szobát. (…) Aradon, Kassán, nem árulom el, hol fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély, kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az mindennél jobb.”
A Vadászat deczemberben végén pedig asztalt terít. Így járja ez élmények után, ráadásul ünnepek évadján. Íme Vajda János, amikor angyal száll el felette.
„Az egész ház népe a legderültebb hangulatban. Hja, ilyen nap nem sok van az esztendőben. A jó emberek asztalhoz ülnek, kezdődik a disznótoros ebéd, s tart esti 5 órától meghatározatlan időig, – olykor éjfélig, néha reggelig.”
Ám, nem csak a kopózáshoz kell vadásztudomány; megadja az ilyen alkalmakhoz rendelt asztal receptjét is:
Van (a nemes állatból) leves, van főtt hús eczetes tormával, tetézet a töltött kápostán, van sült, eczetes uborkával és zellerrel, a mire még az elmaradhatlan mákos rétes, pogácsa és egyéb bor-korcsolya következik. Így élnek azok a szegény együgyü falusi emberek ott a vidéken, puszták közepén és vadonerdők szélein!
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
