Kiss Zsuzsánna: A Karthausi Névtelentől Tinódi Lantos Sebestyénig

Felüdülni e forró nyárban, térjünk vissza a XVI. századba. 1524 és 1527 között készült el a legterjedelemesebb nyelvemlékünkként számontartott Érdy-kódex, amelyet Érdy János múzeumőr talált meg Nagyszombatban a XIX. század elején (és Toldy Ferenc keresztelt Érdy kódexnek). A szentleckét, prédikációt, legendát és csodás történetet tartalmazó hatalmas „szöveggyűjtemény” szerzetesek és apácák tanulságára, szentségben nevelésére és unaloműző szórakoztatására, illetve egyéni olvasásra és felolvasásra egyaránt készült. Két másoló-tisztázó kezet azonosítottak a kódex kutatói. Az első kéz, azaz a kódex érdemi szerzője a több mint kétszáz éven át virágzó Lövöld (Veszprém megye, ma Városlőd) karthausi kolostorának kiemelkedő tehetségű és írói vénájú szerzetese, egyben a kolostor intézője (sáfára) volt: a Karthausi Névtelen. A munkáját 1527. november 23-án (Szent Kelemen napján) befejező „néma barát” kiválóan válogatott és fordított magyarra a keresztény középkor fő szövegkincseiből. Fordított a magyar, de még csak latinul író és egész Európában olvasott ferencesrendi szerzetes, Temesvári Pelbárt (Temesvár, 1435–Buda, 1504. jan. 22.) műveiből, a Bibliából, Mátyás király könyvtárából, például az 1488-ban három megjelenést is megért Thuróczi-krónikából, a Legendae sanctorum regni Hungariae című magyar szentek életét feldolgozó legendagyűjteményből (megjelenése: Strassburg 1486–1489, Velence 1498), vagy közvetlenül az európai középkor talán leghíresebb legendagyűjteményéből, Jacobinus de Voragine XIII. századvégi Legenda aurea című művéből, amelyből Temesvári Pelbárt is oly sokszor merített. A Karthausi Névtelen munkája előszavában tudatos műfordítóként mutatkozik be – és a magyar nyelvű irodalom atyját tisztelhetjük benne! Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy a dúsgazdag lövöldi kolostor remetéje a gyászos mohácsi vész körüli időkben rendíthetetlenül, állhatatosan és fegyelmezetten alkotott. Az írás, a beszéd és a tanítás fegyvereivel – amint kódexe latin és magyar előszavában a szerző kifejti – megigazuló lelki életre, bűnbánatra és az igazság keresésére hívta közönségét, és a terjedő eretnekségnek (protestantizmusnak) kívánt gátat emelni. Mindehhez a protestánsok fő „újítását” használta, az anyanyelven szólást! És szólt színesen, érzékletesen, költői képekben, szépen. A kódex lapjait olykor cirkalmasan díszítette, máskor csak holmi ákombákomok odavetésére volt ideje. A hatszáznál több lapos, oldalonként kéthasábosan írt, későbbi nyomtatásban több mint ezer oldalas kódexet valamikor 1554 előtt apácák menekítették Nagyszombatba a török betörések elől. 1554-ben a Paradicsomvölgynek is nevezett Lövöldöt a törökök a földdel tették egyenlővé, és a település hosszú ideig maradt puszta és lakatlan.

Az Érdy-kódex szerzője kiváló szókinccsel és stílusérzékkel fordított, a latinos szerkezeteket bátran és szépen ültette át magyarra. A Mária-legendák extatikus szépségei sok fordító tollát tették próbára a középkor folyamán; a Névtelen remekül megbirkózott a különösen nehéz szöveghelyekkel is, mint például itt (az angyali üdvözlet jelenetében):

„Térdére esék Sionnak szent szűz leánya, levoná fedelét fejéről, megereszté szent szüzességes haját, felemelé édes kezeit, kegyes szemeit, szívét lelkét mennyeknek országára.” (https://mek.oszk.hu/06100/06196/html/kozep0028/kozep0028.html)

Láthatjuk, szerzőnk a lelki elragadtatás pillanatát igazán természetesen és közvetlen módon érzékelteti. Ugyanolyan természetességgel emel szót a közönséges bűnök ellen; ilyenek a „hásárt” (házsártosság), a „torkosság”, a fosztogatás, a gonosz és feslett erkölcs. A kolostor falain belül is sok bűnt lát; idézzük egy piciny részletet betűhíven: „mastan ees sokan vannak zerzetben kyk az zentseegnek rwhaya alat erdeghnek keresyt[k] kedweet” (ÉKa 357b–358a). Az utolsó ítélet idejének közelségére figyelmeztetve pedig, így ír a Névtelen:

„ízenként elkoncollak… kik torkig elmerültenek ez elmúlandó átkozott világi szeretetben, kiben mostan is torkig ülünk. Állja, ki állhatja és tartsa, ki tarthatja, mert bétölt az idő.” (https://mek.oszk.hu/06100/06196/html/kozep0028/kozep0028.html)

Szent István királyról – szinte mint kortársról, hiszen a középkor még egyfajta egyidejűségben élt – megjegyzi: azt látjuk és halljuk [róla], hogy még sem jobb, sem olyan [király] Magyarországban nem támadott, kiben annyi irgalmasság és igazság lett volna. Betűhíven ez így szól:

„Azt latt/y:/ok hall/y:/ok hog/y:/ meegh ssem / y:/ob . Sem oll/y./am magyar orzagban nem tamadot . k/y:/ben anne /y./rgalmassaagh es /y:/gassaagh lett volna […] (ÉK 498a, idézi Horváth Hajnalka: A Karthausi Névtelen műveltségének területei közvetlen forráshasználatának tükrében, doktori disszertáció, 13; https://sermones.elte.hu/page/369_tan_plaus_hhajni.pdf)

Szent István királyunkat a néma barát verses dicséretben minden szentség és az igazság fényes tükrének, illetve megtérésünk biztos doktorának nevezi: „Idvez légy, mi megtérésönknek / Bizon doktora és apostola!” (Tiszták, hősök, szentek. Budapest, Szent István Társulat kiadója, 2009, 51).

Árpádházi Szent Erzsébetről szólva (Dicsőséges szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre királnak leánya), a Karthausi néma barát sok csodás történetet mesél el a jóságos szívű, adakozó királylányról, aki „Krisztus úrfiú születésének utána ezerkétszáztíz avagy közel hozzá esztendőben adaték”. Legendája sűrű, tömény és sokrétű elbeszélés, ugyanakkor hangneme csevegően könnyed, egyes fordulataiban meglepően humoros is. Erzsébet már „adatott házasságra a türingiai hercegnek”, Lajosnak, és egy ízben, amikor férje nem volt otthon, egy dysentériában szenvedő beteget ápolt a házukban. Igen kínos helyzetbe kerül, de, mint a kötényében rózsává változó ételmaradékokkal, Isten az ápolt beteggel is csodát tesz:

„Történék egy napon, mikoron ura honn nem volna, hogy undok poklost megfüröszte önnön házában, és nyugtatá el az ő urának urfiú ágyán két lepedő között. És azonközben juta haza az ő vitéz ura, íme nagy bosszú panasszal eleibe esének az öregek; kezdék nagy erősen vádolni az szent asszont, hogy tékozló volna, és nem tartaná takarékosan ő urának jószágát, szolgáit es megölé éhel-szoméhal, es mindenestül fogva gonosz életű volna. Mondának annak felette: Ha pedig, nemes uram, szavunkat nem hiszed, menj el bé ágyasházadba es egy nagy, szörnyű undokságos poklost találsz urfiú ágyadon nyugodni. Ám lássad, ha mind ilyen szertelen dolgokat el kell engedni. Mikoron az jámbor úr azt hallotta volna, […] Nagy haraggal béüté az ajtót, hogy mind az poklost megölje, mind az szent asszont levágja. És mikoron felemelte volna az lepedőt, látá: hát íme, az áldott megfeszült Krisztus nagy vérben keveredvén fekszik az ágyon. Ottan megrettene, es bocsánatot kére, és elenyészék Krisztus Jézus őelőle. Az szent asszon feleségétől meg azonképpen bocsánatot kére nagy sírván, és áldomást ada őnéki mindenre szabadon munkálkodni.”

(Dicsőséges szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre királnak leánya. Másod capitulum. https://mek.oszk.hu/06100/06196/html/kozep0028/kozep0028.html)

Az egyházi prózairodalom az Érdy-kódexben anyanyelvünkön szólalt meg, és a maga teljes pompájában. A néma barát megszólal (ez az Érdy-kódexből készült 1985-ös válogatott kiadás címe, szerkesztője Madas Edit). Példáját az elkövetkező válságos idők ellenére – vagy éppen azért, a javítás és javulás reményében – követni kezdik. A XVI. század ugyanakkor már a magyar reformáció kora is.

Szkhárosi Horvát András (év ismeretlen, Gömör megye, Szkáros – 1549 után) eredetileg ferencesrendi szerzetes volt Nagyváradon, aztán 1542-től Tállyán református prédikátoraként nyilvánult meg és alkotott. Tíz komor indulatú, a hazáért, a népért és az „igaz” hitért aggódó éneke maradt fenn, a korábban már bemutatott Bornemisza Péter 1582-es énekeskönyvében. Szkhárosi András tíz énekében kilenc különböző strófaképletet használt, s kitűnő ritmusérzékkel komponált. Minden sora gúny- vagy vádirat az emberek életét és lelki egészségét „dúló” „hatalmas urak és fejedelmek, papok, pispökök és szerzetesek” ellen. Az kétféle hitről (1544) című éneke egyszerre vádol és gúnyol. A katolikus szertartásokat, a bűnbocsánati cédulák árusítására utalva, „foltosnak” csúfolja. A kolostori böjtöt rosszul bíró szerzetesek reggeli gyomorkorgását, a halétektől már-már szédülő „kerengését” pompásan ábrázolja, mintegy görbetükörben:

„Reggel a papok ha böjtökben felkelnek,
Kelletlen az haltul igen birbitélnek,
Sok precest olvasnak, egyházat kerengnek,
Honnét halat hoznak, mindenfelé néznek.

Vajki okosok akkoron az barátok,
Pénzt ők nem hordoznak, de kezekben szatyrok,
Hosszú olvasójok ő nyelvek, hállójok,
Nagy sokat akkor kong ő hangos harangjok.” (Szkhárosi: Az kétféle hitről)

Az fejedelemségről (1545) című éneke szerint az urak vétkei, mulasztásai és hitetlensége miatt zúdult minden baj az országra és a népre. Az fösvénységről (1545) című éneke megrázó és itt-ott naturalista képekben mutatja be, hogy a kíméletlen, erőszakos vagyonszerzés és fösvénység csak hizlalja az urakat és az anyagcsere folytán … a „férgeket” is; igazságtalan, mert megnyomorítja az urak ellátásáért dolgozó „községet”, a nélkülöző többséget, a míves-munkás világot:

„Mert nagyságos úr vagy […] / Nem élhet tűled az nyomorult község, / Mert teneked szolgál lám minden mesterség / […] Az szegény népnek erejét elveszed, / És munkájokkal az férgeket tölted / […] Büdös boroddal az népet bosszontod, / Elvesző marháddal őket sanyargatod, / Férges szalonnádot mind reájok osztod.” (Szkhárosi: Az fösvénységről)

A református énekszerző átveszi a magyarra akkor már igencsak fordítgatott Biblia kifejezés- és szóláskincsét, és megtoldja azt a maga festői, mozgalmas és manierista stílusával, ugyanakkor a természettől és teremtőjétől messze elidegenedett ember kétségbeesését fejezi ki. Ezt olvashatjuk Az átokról (1547) című énekében:

„Érccé válik fejed felett a szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld.
Porharmatot, hamuesőt iszik az aszú föld,
Megrepedez, úgy panaszol reád az szomjú föld.”

A világ vakságban él, Isten szent sebei sem térítik igaz hitre, ezért pusztul az ország népe:

„Ad az isten ellenségnek tégedet kezébe,
Eloszlatol mindenfelé sok ország szegibe,
Az vadaknak, madaraknak te esel körmökbe,
És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.

Idegen nép országodban nyakadra űl neked,
Tisztessége nagyobb leszen hogynemmint teneked,
Szegén lészesz, az idegen ád kölcsen teneked,
Ő fő leszen, te fark lészesz, parancsol teneked.

Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
Ki nem teszen tisztességet öreg embereknek,
Meg nem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek.”

És egyszer csak, a romlásban szenvedő néphez mint egységes magyar nemzethez szól a prédikátor-költő; ez talán itt és most először történik meg irodalmunkban:

„Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az Isten,
El-kihoza Szkítiából az jó kevér földre
Felűltete asztalfőre; minden tisztességre,
Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre. […]”

(Szkhárosi Horvát András: Az átokról. A verseket vö. Régi Magyar Költők Tára, Budapest, Balassi kiadó, 2004)

Csakhogy a romlás elérte a „nyakas” és „siket” magyarokat is, zárja (Berzsenyi felé mutató) dörgő sorait a méltán háborgó tállyai prédikátor.

A török elleni harcra, összetartásra, szilárd hitre, vallási türelemre és nemzeti egységre buzdított legismertebb históriás énekszerzőnk, Tinódi Lantos Sebestyén (Tinód, 1510 körül – Sárvár, 1556. jan. 30.), aki az 1540-es és 1550-es évek hadi és politikai eseményeiről általában a helyszínre utazva tudósított. Műveit lantján kísérte, dallamukat maga szerezte. 24 históriás énekét ugyanannyi dallammal, kottával és neuma-jelzéssel Cronica címmel ki is nyomtatták Heltai Gáspár és Hoffgreff György nyomdájában Kolozsváron, 1554-ben. Tinódi célja, amint a Cronica ajánlásában olvashatjuk, a haza védelmében küzdők és elveszettek emlékének őrzése: „végemléközete”, illetve az áldozatokkal szembeni tisztességtevés által a nyilvánosság megteremtése és a közösségépítés (Egyed Emese: Az áldozat. In: Csörsz Rumen István (szerk.) Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika. Kolozsvár, Kriterion, 2008, 99-116).

A törökök Mohács után csak jó másfél évtized alatt ejtették hatalmukba a (kettős trónutódlás vitájában) sajnálatos önfeladásba dermedt Magyarország nagy részét. Ekkorra az ország részekre szakadt, a lakosság pedig a pártoskodás, a vallási villongás és az erkölcsi züllés lejtőjére hanyatlott. Bár költői értékei csekélyek, Tinódi históriás énekeit fontos és hiteles történeti forrásul használhatták történészek és írók, sokan még a jelenünkhöz közeledő időkben is. A Cronica Erdély történelmét János király halálától Fráter György meggyilkolásáig követi; leírja Egervár diadalát, Szondi György drégelyvári hősiességét, Török Bálint, Perényi Péter és Majláth István elhurcolását és fogságát, Temesvár vesztét, stb. Balassi Bálint feltündöklése előtt pár pillanattal, a török elleni küzdelemre a lantos Tinódi így buzdít:

„Csak Istenben vitézök bízjatok, / Mert ű lészön fegyvertök, paizstok. / Sőt Istennek mind meggyovónjatok, / […] Ellenségtöknek megbocsássatok, […] Tuggyátok aszt sok jámbor vitézök, / Régtől fogván ez pogán terekök / Elhordották, levágták nemzettök, / Pusztították, rablották földetök. […] Ne futamjék senki közzületök, […] Krisztus Jézust felkiálcsátok, / Az Szentlelköt kérjéték, hívjátok, […]” (Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni.)

Egy hadbaszólító énekben is lantosunk három különböző bibliai párhuzamot sorol fel a magyar küzdők bátorítására: Holofernész és Judit történetét, Nabokodonozor útját Jeruzsálembe, és Dávid és Góliát párharcát. A vers csattanója pedig a Szolnokért vívott csatazajba olvad: „Jézust, Jézust üvölcsünk, ropp, csatt, katt.” (a Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni utolsó, 80. sora.)

Tinódi Sebestyén szülőfalujának tisztségére két település is számot tart: a Fehér megyei, illetve a baranyai Tinód község egyaránt. Dunántúli jobbágycsalád gyermeke volt, eleinte papi pályára készült – tudott latinul. Fölserdülve Török Bálint udvarában vállalt szolgálatot. A török ellen vívott csatákban 1537-ben bal kezére súlyosan megsebesült, ekkor fogott a dalnoki hivatásba, és ekkor írta első énekét, a mitológiai tárgyú Jazon és Médea címűt. Miután Szolimán fogságba hurcolta Török Bálintot, hűséges udvari deákja vándorútra kényszerült. Vendégszeretettel látták mindenütt, több előkelő pártfogója akadt. Főképpen Nádasdy Tamás országbíró volt különös jóakarattal hozzá és családjához. 1553-ban I. Ferdinánd király három fiával és két leányával együtt a magyar nemesek sorába emelte az országos hírű, protestáns, de császárpárti lantos Tinódit. Nem kassai otthonában, hanem Nádasdy Tamás nádor sárvári birtokán hunyt el 1556 januárjában. A korabeli viszonyokra jellemző módon és Balassi élettörténetéhez is kapcsolódva, a lantos Tinódi Sándor nevű fia részt vett a Bekes Gáspár-féle felkelésben, és ezért Báthory István kivégeztette 1575-ben. Tinódi másik két fia eltűnt, két lánya férjhez ment, özvegye kedvezményes adót fizethetett…

Témánk szempontjából különösen ide kívánkozik Tinódi egyik ihletett éneke, A sokféle részögösről című. Száznyolcvan sor, minden sor tizenhárom szótag 4/4/5-ös ütemfelosztással. A költemény dallama szépen követi a csipkelődő, feddő és jóra intő tartalmat (Lantos Szabó István: Tinódi lantja, avagy hogyan hangzanak a Cronica dallamai. Kriterion 2008, 179–197); az ének meghallgatható akár a világhálón. Az énekszerző mester először „az jó bor” isteni eredetéről szól, a Teremtés könyvéből idéz (Ter 9:20–27). Elbeszéli, hogy a vízözön alkalmával a szőlő együtt menekült Noéval és állatseregletével, aztán az ár elvonulása után egy-egy magasabb szőlőhegy újra teremni kezdett. A szólótermést addig harapdálta egy bakkecske, hogy –megvidámodott. Ezután Noé gondozta szőlejét, sőt mi több, oroszlánnak, majomnak, disznónak és kecskének a vérével öntöztette a tőkéket. Amikor aztán hordókban állt már az újbor, „Egy kedvében az jó borban Noé köppente” (hörpinte, titokban és gyorsan elnyelt, elbeszélő múlt). Igen ám, de megrészegedett, s „szertelenül ruhájában ő elaluvék”. Amint annyi reneszánsz freskón láthatjuk, a mámorában szinte meztelenül alvó Noé „szemérme” napvilágra kerül. Noé két tisztelettudó fia, Sém és Jáfet betakargatják apjukat, de a legkisebb fiú, Kám kineveti atyját, Noé pedig megátkozza Kámot, aki Afrika népeinek az őse… (lásd pl. Benozzo Gozzoli: Szőlőszüret és Noé részegsége, 1469–1484, 26 db [!] freskó a pisai Camposanto falain).

Első „borivóknak való” (majd Balassi Bálint kifejezése lesz) költeményünk középső, leghosszabb részében precíz diagnózist állít fel arról, hogy a bor mértéktelen fogyasztása mennyiféle módon rontja meg a különböző alkatú és jellemű embereket. A részegség válfajainak leírása intő figyelmeztetéssel kezdődik:

„Részögösök megércsétök ti rendötöket,
Az bor miá külömb-külömb természettöket.” (Sokféle részögösről, Cronica, 49–50)

Tinódi a rész-egész homeopatikus, ok-okozati megfeleltetések alapján állítja, hogy az oroszlánvérrel öntözött szőlő borától elázottak bátor és harcias részegek lesznek, a majomvérrel öntözött szőlő bora játékos kedvet szít, a disznóvérrel itatott szőlő bora sárban fetrengő részegséget okoz, a kecskevérrel öntözött szőlő borától pedig a részegek öklelnek, tombolnak, szökdösnek. A bort egyesek nem is isszák, hanem harapják, marják, aztán gonoszul táncolnak. Aztán a szerző sorolni kezdi a részegségek válfajait. Az első fajtája a részegesnek „alázatos, békességös, / Az második csak garázdás és oly versönyös”. A harmadikféle részeges bűntudatot érez, a negyedik elvész a részletekben, s valami „apróságot” kíván, az ötödféle dúl, fosztogat és lop, a hatodféle hallgat, mintegy megnémul. Hetedfélék bölcselkednek a hitről, nyolcadfélék pedig az udvar intrikus cselszövői, akik szennyes és csalárd beszédükkel egy-egy egész nemesi udvart megrontanak, és mégis hangadók lehetnek, mert addig is mások a maguk önző dolgaiba merülhetnek… A hegedűsök, lantosok a nyolcadféle részegek mellett nem jutnak szóhoz, bánatukban inniuk kell „jó kedvvel”. Tinódi szarkazmusa a felsorolás gondolatritmusában egyre fokozódik. A kilencedik féle részeges függőségében csak a bort szimatolja, a tizedik jól bírja és virradatig iszik egyvégtében, a tizenegyedik gazdagnak képzeli magát részegen. A „tizenkettődik” elsőrangú méregzsák: „az hásárton mindent elvisz”. A tizenharmadik féle iváskor eszét veszti, a tizennegyedik csoport ivói bujdosnak, és „Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak”. A tizenötödik féle részeges négy lábra ereszkedik, „vélnéd baromnak”, a tizenhatodik borzas, mosdatlan, puhány, beesik a pincébe. A tizenhetedik addig civakodik és szidalmaz, hogy verekedés közben akár gyilkosságba is esik. A tizennyolcadik csoport részegesét a hányás sem akadályozza meg a további borozásban: addig iszik, amíg „rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik”. A tizenkilencedik féle részeges ígérgetős, de csak a „hazug ageb” nevet érdemli. A huszadikféle szintén a maga szolgálatait ajánlja, de valójában nem lehet rá számítani – részeges… A nagy felmérést követően, a 120. sortól kezdődően a szerző mintegy szédelegve summázza, hogy „a bornemiszják” és „a bormegiszják” között igen képlékeny és tűnékeny a határ. Az absztinensek olykor csak fösvénységből és képmutatásból nem isznak, miközben „az bor szaga ő fejöket ott általhatja”, és az udvarházak ravasz gazdái vendégeik italát felerészt felvizezik. Tinódi áttér a szebbik nem szokásainak ecsetelésére: parádésan leplezi le a „nagy gyengén” élő leányok és asszonyok zugevő és zugivó természetét, és még élesebb és ijesztőbb társadalmi tablót fest az italfüggőség szörnyű következményeiről:

„Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,
Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.
Ezöst kannácskát az pincébe eligazítnak,
Regtől fogva kit éfélig meg sem száraztnak,
Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.
Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,
Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,
Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.
Vénasszonyok, jaj szegényök, ők is kullagnak,
Setét h[s]erre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,
Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.
Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,
Tejök jűjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,
Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.” (Sokféle részögösről, Cronica, 134–147)

Tinódi képsora jól ábrázolja, hogy az úri nők züllését szorosan követi (avagy megelőzi?) a szegény asszonyok tönkremenése, és a részegség a gyermekek életét is veszélyezteti. A dajkák isznak, hogy több tejük legyen, ittas állapotukban pedig agyonnyomják a rájuk bízott gyermekeket: William Hogarth (1687–1764) másfél évszázaddal későbbi rézmetszetein láthatunk hasonló jeleneteket, majd Petőfi Apostolában (1848)!

Költeménye vége felé, Tinódi odakölti magát is a versbe: ő maga különösen haragszik a hopmesterekre, akik a szegény énekszerzőktől sajnálják a jó bort. A szegény énekmondók gyorsan felköppentik kis borukat, de ha elzörgetve dalukat, munka közben elszunnyadnak s vétenek, olykor megbotozzák őket… A sok hangulatos közelkép után panoramikusan láthatjuk a piacot, ahol a bormérés is történik. A kofák körben ülnek szenes ládikákon: „Széken ülő sok tolvajok, lesnek piacon”. Felvizezik a bort, úgy csapják be vevőiket, és közben a háborús idő is megnyilvánul, hiszen a piacon lábatlankodó fiatalok a szénbe puskaport gyúrnak, ami fel-fellobban, és el-elperzseli a környéket! A kofák pedig, ha túlélik a napot, jól berúgnak, és hazatérve családjukat éheztetik, szomjaztatják… Közvetlenség és kívülállás, tragikum és groteszk szatíra egymást erősíti ebben a hiány- és szenvedélybetegséget ostorozó énekversben. A hiányzó erkölcsi-társadalmi biztonságot kifejező képek pedig, a vers rétegei a részegséget előadva mintegy egymásba kapaszkodnak és egymásban botlanak el. Tinódi úgy búcsúzik, hogy előbb visszatér a kezdő gondolathoz: a jó bor Isten ajándéka, mértékletesen fogyasztva egészségünkre válik, a nemzet életét és Isten dicséretét szolgálja. Szokásához híven, Tinódi megadja nevét és költeménye születésének helyét és idejét, végül – nagyon is életszerűen – az erkölcsi intést megtoldja a bort nem adó udvarbírák megátkozásával.

„Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk,
Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne véccsünk,
Ha külömben cseleködünk, lelkünkben veszünk.
Az ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.” (Sokféle részögösről, Cronica, 174–180)

Ha nem is volt minden tekintetben elsőrendű költő, Tinódi Sebestyén hiteles tanú volt egy olyan korhoz, amelyben nehéz volt egészséges maradni. A mértékletesség híve volt a borivásban, de a törökellenes harcra, a hitre és a nemzeti összefogásra buzdításban nem ismert mértéket. Ugyanilyen fontos volt számára a közösség szolgálata és az igazság keresése. Amint a Cronica előszavában írja:

„kényszerítém én magamat ez szegény eszömmel [a magyar bajvívók] gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány [h]istóriat megírnom öszveszednöm, és az közösségnek kiadnom […; betűhíven idézzük tovább] sokat farattam, futostam, tudakosztam, sokat es költöttem. Igaz mondo iambor vitezöktűl, kic ez dolgokba ielön voltanac ertekösztem, sem adomanyert, sem baratsagert, sem félelemert hamissat be nem irtam, az mi keueset irtam igazat irtam” (https://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xvi/tincron.htm).