Tanulmány

augusztus 2nd, 2026 |

Druzsin Ferenc: „Piszkálgatom a hunyó parazsat” (12.)

Druzsin Ferenc 2022 előtt a Napútban sorra járta elfeledett (?) szerzők és művek immár hunyó félben lévő parazsát; hátha lobban valamelyik.

Hol van a tűz? Mi lett a rőzselángból?

A szerző hasonló utakra indul. Koronként újabb és újabb íróportréját tesszük közzé honlapunkon.

Az eddigiek⇐

(A szerkesztőség)

SEJ NAGYABONYBAN…

Abonyi Lajos „nótái”

Abonyi Lajos – elfeledett író: még kedvelt népszínműve, A betyár kendője sem tudta átmenteni nevét a XX. századba. Pedig egyik-másik regénye, kisprózájának java, kiváltképp népszínműve megérdemli, hogy ne felejtsük el végérvényesen.

Prózája alapján az Alföld írójának tartották. Bár gyermekkora a palóc világban telt el (jó néhány elbeszélés és regény tanúsítja, nem nyom nélkül), de kecskeméti és pesti diákévek után valóban alföldi lett: fél évszázadnál is hosszabb időn át Abony „Márton tekintetes ura” (családi neve Márton Ferenc). Földbirtokos volt, és népszerű író. Kedvtelésből pedig Abony környékének népköltés-gyűjtője; ő jegyezte le egyebek között a „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik” kezdetű népdalt.

A maga idejében besoroltatott, ráadásul hiba nélkül, kortársai közé. Regényei (A mi nótáink és a Kenyér és becsület) nem versenyezhettek Jókai Mór, Kemény Zsigmond vagy Gyulai Pál könyveivel, kisprózája nem mérhető a Jókai-Mikszáth-Petelei színvonalhoz, népszínművei pedig A falu rossza és A sárga csikó mögé szorultak. De sikere volt prózájával, a színházban pedig A betyár kendőjével.

2008-ban „ünnepeltük” születése 175. évfordulóját: zaj nélkül, észrevétlenül. A nagy csendben elővettem legjobb írásait, és újból megtapasztaltam; Abonyi Lajos író volt, akinek erőssége a tájfestés és a környezetrajz, az alföldi puszta, a vidéki kúriák. Társasági életképeiben az erőteljes láttatáson túl szinte előre jelzi a következő évtizedek „sajtóslágerét”; az egyes részletek ugyanis önálló „tárcák” – a valóság és az idill határán.

A mi nótáink „történetei” a reformkor küszöbén játszódnak. Ez a négykötetes könyv nem is regény; sokkal inkább műveltségből meg táj- és népismeretből alkotott riportok és „tárcák” sora abból az írói világból, amely térben Abonytól a fegyverneki határon át a Hortobágyig, népismeretből a pásztornéptől a betyárokig, a békés, csendes hevesi kúriáktól a megyeszékhely nem békésen és nem csendesen gyűlésező nemességéig, Parád fürdőszezonja hangulatos seregléséig tart. Még azon is túl: a könyv utolsó fejezetében egy edelényi ünnepről „tudósít”. Ez a zárófejezet is tanúsítja, hogy szépirodalmi híradások a négy kötet; nem a hétszáz lap történetét fogja marokra, nem a regényt zárja le, szereplői közül is csak a vándorzenész, Csermák Antal ismerősünk a korábbi fejezetekből. Olyan ez az edelényi ünnepnap, mint egy „lapzártakor érkezett” ráadás. Ám élvezetes, elmét-lelket gyönyörködtető olvasmány, s hogy A mi nótáink nem (szabályszerű) regény – ki bánja?

A fegyverneki „hármas határ” rajzát úgy kezdi, mintha Petőfi szabadságvízióját szedné prózai sorokba.(A regény mindegyik kötetét egy-egy Petőfi-idézet hangolja.)

„A képzelet itt a függetlenség eszméivel játszadoz, a kebel az emberiséggel együtt született szent vágytól emelkedik. (…) Szép és nagyszerű a nap felkölte. (…) A napban, mely ragyogó bíbor köntösben méltóságosan jelenik meg a színek átolvadó változatait játszó égen, a napban, mely büszkén, parancsolólag néz a mérhetlenség távolából, az isten képét tanulták tisztelni, ki a tűz világából, a mindenség teremtő erejének öszpontjából, szórja életadó sugarait. (…)

Néma boldogság jótékony nyugalma pihen minden tárgyon, s a repülő ábrándok közepett egy általános emelkedettség imát sóhajt a végtelen magas ég felé.

Ily ábrándos tájképet mutatott a fegyverneki puszta elbeszélésünk idején.”

A megyeszékhelyen kevésbé poétikus a világ.

„Egerben (…) zajos megyei gyűlés zúgott: két párt állott egymással szemközt. Mindkettő (…) nemzeti pártnak hivé magát,azon különbséggel, hogy az egyik conservativ – a másik ellenzékinek czímeztetett. Mindkettő egy törzsből nőtt ki, a kiváltságos osztályok törzséből. A conservativ párt, mely mindent megtartani akar, az ellenzék, mely az idők szellemével javítani és előre haladni.”

A mindent jóra terelő Abonyi Egerben angyalt varázsol „a zajos megyei gyűlés” fölé, s amikor az átszáll a terem felett, „(…) mindkét párt egyenlő véleményben van, midőn oly kérdésekről van szó, melyek hazafiúi kötelességekre emlékeztetnek.”

Ahol végtelen a puszta, s ahol szegényekre és gazdagokra szakad a világ, ott előbb-utóbb megjelenik a betyárromantika „helyi” betyárokkal. Így van ez A mi nótáinkban is. Mivel alig egy évtizeddel a regény után Abonyi népszínművében egy valóságos rémtörténet betyárja jelenik meg (Gyuri Bandi), célszerű rámutatni: ismert ő a közfelfogással sokkal inkább egyező betyárvilágot is.

Három híres betyár borzolja és simogatja a szépséges pusztaságot: Zöld Marci, Becskereki és Palatinszki. Mindent elmond róluk Zöld Marci „betyárfilozófiája”:

„Én az olyan életet szeretem, a hol azt teszem, a mit magam akarok.(…) Szolga legény voltam, megutáltam; de nem a dolgot utáltam meg, hanem azt, hogy mindig megmondták, mit cselekedjem, mintha én csak úgy fel nem értem volna eszemmel. Minek parancsol az egyik ember a másiknak? (…) Én elveszem a pénzét a gazdagnak, mert úgyis sok van neki, elveszem, mert nem tudom, nem járja be az eszem, miért van neki több, mint nekem?”

Persze a betyárvilágban is egy dolog a szándék („azt teszem, a mit magam akarok”), és más a valóság. Zöld Marcit is utolérte a betyársors: a pandúrok ejtette sebből egy szép csárdásné gyöngéd gondoskodása még talpra állította, ám ugyanennek a szépasszonynak a féltékenysége juttatta őket a vármegye kezére, onnan pedig kötélre. ( Ez valahol a harmadik kötet közepén történt; halálukkal eltűnt a regényből a betyárvilág. Nem volt betyár, nem volt mit „tudósítani” róluk.)

A folklór (a népköltés, a népi hitvilág, a mesék, a mondák …) iránti össznépi érdeklődés félszázadában Abonyi regényében is szólnak „a mi nótáink”. Régiek is, újak is. Az is hangot kap, hol és hogyan teremnek itt a fegyverneki síkon, például Zöld Marci Zsuzsija lelkében.

Búsongó dalok születtek, melyeket Marczijáról ábrándozva, epekedő bánattal dalolgatott:

„Borulni látom az eget,/ Egy terhes felhő fenyeget;/ Fú a szele Fegyvernekről, / Reszketek a menykövektől.

Kértem Marcit az egekre, / Hogy ne menjen Fegyvernekre: / De nem hajlott kérésemre, / Bánatot hozott szívemre.”

Arra is kísérletet tesz Abonyi Lajos, hogy megfejtse, miként születnek az ilyen egyszerű lélekben a dalok.

„Sajátszerű, bánatteljes dallam volt az, melyhez a leány a verseket eldalolta: a párjáért epedő gerlicze nyögdelése volt abban, híven talált hangmenetekkel utánozva. Saját lelkéből fakadt a nóta is: nem hallotta, nem tanulta senkitől, csak úgy egyszerre csendült meg, a vérző szív ösztönszerű parancsára.(…)

Ott, ott terem a magyar népdal, a kunyhóban, bánatnak és szerelemnek közepette, midőn költővé válik az egyszerű lélek, és keresetlen, czifrázatlan szavakban verseket sző ábrándjaiból, melyeket az éppen eléje tűnő természet képeiből vett rámába foglal. (…)

S ugyanazon percben megszületik hozzá a dallam, mely mind a bánathoz, mind a természet képeihez jól illik.

S ez aztán a magyar nóta: vers és dallam, egy szívből, egy lélekből.”

(Ez pedig Abonyi „hozzászólása” a ’magyar nóta’- kérdéshez!)

Az edelényi fejezetben tökéletes összhangba kerül a természeti szép, az ember teremtette szépség, a zene, és a mindezeket harmóniában egyesítő ünnep.

„A legregényesebb vidékek egyikén fekszik Edelény városka, a vidoran folydogáló Bódva patak mellett. Míg két oldalon a természet által gyönyörű panorámává alkotott erdő, s azok aljába ültetett falvakra, s e regényesség és történelem által szentesített Sajó völgyére tekint; addig le, dél felé, a rónás mezőség nyílása kezd előtte elterülni, mint egy kiinduló gondolat, mely az elnyúló jövőbe merülve, véget nem érő képzeletté mosódik el.”

Edelény ünnepel.

„Az edelényi egyház új orgonát nyert, s nagyszerű ünnepély készül annak felszentelésére.”

Az ürügy tehát az orgona. Ám akiért a zeneszerető-népdalgyűjtő Abonyi ezt a fejezetet megírta, Csermák Antal, a századforduló híres muzsikusa. Csermák legendás alakja többször felbukkant a regény köteteiben, Edelényben már rongyos külsejű vándor, aki jó évtized óta az ital rabja, de ha hegedűt adnak a kezébe (magától már nemigen nyúl érte), kiderül, hogy a züllött külsejű csavargó – igazi művész.(Valóban: „Biharival és Lavottával együtt annak a virtuóz triásznak tagja, mely a XIX. század első évtizedeinek magyar zenéjében korszakos jelentőségre emelkedett.”)

Edelény templomában az orgona közelébe bátortalankodott; felismerték, az öreg gróf ebédjén már játszott.

Azután eltűnt.

Előbb Edelényből, azután az életből is.

„Csak hosszú évek múlva olvassuk, hogy a veszprémi sírkertben, egy sír fölött, a hol szobornak kellene állani, egyszerű sírkő jegyzi a kiszenvedett művész porladó hamvait.

(…)

Veszprém délkeleti nagy temetőjében, közel a csinos kápolnához, egy már félig beomlott sír fölött áll mintegy 4 lábnyi magas homokkő emlék, melyen a következő sorok olvashatók:

***Csermák Antal,

több jeles magyar nóták szerzőjének porai

felett. Ki meghalt LI esztendejében.

Oct. XXV. MDCCCXXII.

A nemzeti csinosodás kedvelői által emeltetett.

**************MDCCCXXVI.”

Ez A mi nótáink utolsó „tudósítása”.

A Kenyér és becsület cselekménye az ötvenes években kezdődik; akkor, amikor az Egy régi udvarház utolsó gazdája (Gyulai Pál regénye), Az új földesúr (Jókai Mór) és A báróné ténsasszony (Tolnai Lajos).

Gyulai 1857-ben adta közre írását a Magyar Posta című napilapban, mégpedig egy „öncenzurált”, az önkényuralom éveiben közölhető változatát Radnóthy Elek és kora tragikusan abszurd viszonyának; pont tíz évvel később jelent meg könyvalakban, természetesen most már az eredetileg megírt szöveggel. Az új földesúr megjelenési dátuma 1862. A mű igazi Jókai-regény; reményt nyújt a nehéz időkben, sőt néhány négyzetkilométeren, Garanvölgyi és szomszédja, Ankerschmidt birtokán öt esztendővel előre is hozta a kiegyezést! Tolnai huszonöt év távolából (1882-ből) nézett vissza az ötvenes évekre: idegen elnyomókat, Schwindler Gusztávokat látott, és megnyomorított, kiszolgáltatott, megalázott magyarokat. Látott mást is: az önkényuralmat kiszolgáló, s ennek jutalmául szépen gyarapodó magyarokat, nem is keveset.

Abonyi regényében ebből a többszólamúságból jóformán semmi nincs; egy-egy óvatos utaláson kívül (hogy például vannak „titokban élő költemények”, mint a „Megenyhült a lég…”, ám azt a sort már nem merik halkan sem elmondani, hogy „Mint oldott kéve széthull nemzetünk), vagy hogy a magyar földön gazdálkodó Katuschek rendes ember, és hogy akad egy-egy emberséges (és magyar!) tisztviselő is.

Jószerivel ennyi.

Amikor viszont 1860-ban lazított a szorításon az elnyomó gépezet ( és valóban lazult is néhány ereszték), egyszerre bezúdultak a változások Abonyi regénybeli világába.

„A házak ablakaiból s a boltok ajtaja fölött lebegő rég nem látott nemzetiszín zászlók vidor és szívemelő látványként szolgáltak. Daczára a tél száraz fagyának mosolygott minden. (…)A járdákon jártak, keltek, sürögtek a mindent látni kívánók. Ámbár bizonnyal olvasták már, mégis újra megállottak a tér és az utczák szegleteire függesztett hirdetményeket olvasni, hogy úgy szólván, könyv nélkül megtanulhassák a Casino termében tartandó ünnepély programját (…).”

A parádé kiváltképp a visszakapott magyar nyelvet ünnepelte, amit jócskán fel is erősített a Kazinczy-évforduló. Azután, ahogy A báróné ténsasszonyban is, valódi látványosság volt a mindenen túláradó magyar öltözetre váltás. Csakhogy Tolnainál a szatíra és a mögöttesében felismerhető „cukrozott epe”, a humor hangolta a városka mutatványát, Abonyinál érzelmes ünnepélyesség csodáltatta például az „átöltözött” Endrényi fivéreket.

„Tetőtől talpig a már időről időre feledésbe menő nemzeti ruházatba voltak öltözve. E szokatlan, rég nem látott eset, mely ily mesékkel teljes téli estékhez tüneménynek is bátran beillett (téli idill egy falusi jegyző házában előkelő falusi vendégekkel!) oly kedves jelenség, oly szívemelő véletlen volt, hogy az egyszerű falusi emberek rajtok feledték szemeiket, darabról darabra éldelve nézték ruházataikat, arczok lángra gyúlt, szemeik kitüzesedtek, szívükben a vér, agyukban örvendő gondolatok keltek pezsgő mozgásra.

Mintha már magának a nemzeti viseletnek újra feltűnése egy szebb jövőt igérne…. Lelkesültek.”

Ezt az országra kiterjedő népünnepet azzal koronázza meg Abonyi Lajos, hogy feloldozást oszt boldognak-boldogtalannak az elmúlt években viselt, s nem éppen feddhetetlen tetteik alól. A tiszta erkölcsű, becsületes Szabadi jegyző abszurd érveléssel sorra tereli be az új világba az ötvenes évek jól ismert vétkezőit; az elnyomó adminisztrációt feltétel nélkül kiszolgáló Morágyit például így iktatja a jelenbe: „Igen, (…) ha a közvélemény rosszallásával találkozik is a múltad, nem menti-e kényszerűséged (…)”. (Alighanem maga Abonyi sem tudta biztosan: valóban egyedül a „kényszerűség” sodorja az ilyen embereket a hatalom szekere környékére?)

A betyár kendője

Abonyi népszínművét a Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága elfogadta ugyan előadásra, de mert Zsófi szenvedélyes szerepe nem talált Blaháné egyéniségéhez, s mert az intendáns a csárdajelenetet frech-nek érezte, a színház tartózkodott színrehozatalától. A vidéki sikerek (Kolozsvárott és Debrecenben) azonban megtörték a jeget, és 1873. szeptember 24-én a Nemzeti színpadára is felkerült. A budapesti bemutatónak is sikere volt.

A népszínműnek terjedelmes (150 lapos) elbeszélés-előzménye is volt (ugyancsak A betyár kendője címmel). Egyenetlen, túlírt, túlromantizált ez a sem regény, sem elbeszélés, ám nagyjából az első harmada érzelmek és lelki reakciók furcsa szövetségéből figyelemre méltó (már-már modern) írás.

A betyár kendőjét Abonyinak újabb próbálkozásai követték a színházban: Az 1874-re kiírt pályázaton a Panna asszony leányával vett részt, és a tekintélyes bíráló testület úgy határozott,hogy a nyertes népszínművön (Tóth Ede: A falu rossza) kívül még előadásra ajánlottak: Panna asszony leánya egyhangúlag, a Cserebogár (Margitay Dezső) szótöbbséggel.1875 áprilisában a Nemzeti be is mutatta a Panna asszonyt, 1878 tavaszán pedig már a Népszínházban színre került a harmadik Abonyi-darab, az Ambruzs bácsi.

Abonyi legjobb népszínműve A betyár kendője.

Az E l s ő s z a k a s z jó és rossz megoldások váltakozása.

Este van, egy kis szobában fiatalasszony várakozik. Örzsi várja férjét vacsorára. Bandi a gulyánál maradhatott el, bár édesanyja, aki benézett fiáékhoz, nyugtalan. A gulyánál nem lehet, a számadónak elég, kivált így beszorulás felé, hogy nappal megfordul ottan, éjjel vigyázni, ez a bojtár dolga. „Hazudik. Nem a gulyánál jár. Végére jártam, két hete nem volt a tája felé sem. Ez az ember valami cimboraságba keveredett.(…)” Elmegy.

Benyit Bandi. Mellébeszél, hogy hol időzött, ráadásul „félre”, Örzsitől pár méterre! Hetek óta tervezi Örzsi elveszejtését, de ma éjjel meg kell tenni! Szorult helyzetében arcát törölgeti egy sohasem látott kendőbe.

„Hol vette? (…) Látom, hogy lánytól kapta, mert bojtos.”

Bandi nagy ötlettel tereli el a szót; alighanem Abonyi legképtelenebb ötletével.

„Kincset találtam.”

„Nem hiszem. Vezess oda.”

Így aztán Örzsi maga lépett a ’megoldás’ csapdájába, ráadásul maga választotta a csapdát is. A viharos erdő mélyébe vezette Bandi…

A színpadon pedig: V á l t o z á s.

A vashalmi csárdában betyárok, cigányok. Zsófi, a szép csárdáslány – dalol: Esik eső, zúg a vihar odaki…

A vendégek elszélednek, betoppan Bandi. Zsófi nem lát, nem hall, csak dalol. Azt is akkor fogja föl, mi történt az erdőben, amikor az ötödik nóta után (Piros kendő a láda fiában…) kiderül, hogy nincs meg a piros kendő. „ Azt fontam össze kötélnek.”

Az égig szökik Zsófi kedve, és beledalolja a hatodik dalát a komisz éjszakába.”Hadd igyék a szegény betyárlegény…”

Harsog a csárda.

„Hogy tudok én szeretni, mint senki a világon A szerelem öröm, gyönyör, vigasság. A világ mosolyog, a madár dalol, ha szerelmes. Én különb vagyok, és mosolyogva, dalolva kacagok neked. Oda kacagom hozzád szívemet, lelkemet.”

Különös pillanatokban bővelkedő az e l s ő s z a k a s z. Ami leginkább kifogásolható benne, az idejétmúlt (s mindig is korszerűtlen!) „félre”.

A m á s o d i k s z a k a s z ban Örzsi (most és a továbbiakban Zsuzsi) – cselédlány özvegy Kulcsár Nagy Istvánné módos házában. Asszonya elégedett vele, kis idő múltán a családjába is be akarja fogadni: fiának, Andrásnak nézte ki feleségnek. Zsuzsi múltja itt ismeretlen,senki nem érti, miért hárítja el ezt a mesébe illő ajánlatot.

Kulcsárné (kedveskedve): Édes lányom, Zsuzsi. (…) Én férjhez adlak, néztem ki neked egy jó férjet.

Örzsi: („félre”): Reszketek. Erősíts, istenem!

Kulcsárné: („félre”): Most mindjárt megörvendeztetem. (Fenn) Édes Zsuzsim (…) én Andrásnak szántalak.

Végszóra András is belépett ebbe a „félre-beszélős”leánykérésbe. Minden bizonnyal hallgatózott a szomszéd szobában, mert tud mindenről, ami itt elhangzott.

András: S te talán nem szeretsz engem?

Örzsi: ( szenvedéssel): Az isten látja, nem tehetem.

A h a r m a d i k s z a k a s z ban színre lép a csárdás Zsófi is: édesapja Kulcsáréktól bérli a csárda épületét, s most a bérleti tartozását hozta. (A népszínművekben is kicsi a világ!) A nagyasszony asztalán egy csomó aranypénz hevert: erre és erről gombolyítottak ebben a házban!

Ezen az éjszakán rablók törtek Kulcsárné házára.

A n e g y e d i k s z a k a s z rövidke: felesleges szó, felesleges időzés nélkül tör a mégiscsak ’jót várj’ diadalára.

Örzsi a városházán felel az éjszakai dolgokért. Helyzete a régi, mitől is változott volna meg? Nem tehet vallomást. Nem mondhatja, hogy a rablók bűntársa, mert nem az. Azt sem árulhatja el, miért engedte szabadon Bandi betyárt, mert nem akar férje ellen vallani. Válasza mindenre: Nem tudom. Az igazságosztóé: „Egy óra múlva a rögtönítélő bíróság előtt fogsz állni.”

Ha várta, s persze, hogy várta az emberi tisztességben reménykedő néző, hogy előbb-utóbb előáll Bandi, jött is. Bocsánatot kért Örzsitől, kiment, s kintről felhangzott a sorsokat megoldó lövés.

A darab utolsó lapjaira a boldogság ír: jönnek Kulcsárék, bocsánatot osztanak és nyernek valamennyien. Az utolsó szó természetesen a nagyasszonyé:

„Nem tudok…nem bírok szólni, de a jó isten tudja, mit alkarok mondani.”

Az olvasó és a néző is tudja, és éppen ezt szereti a népszínművekben!

A XIX. század hetvenes éveiben, a népszínmű Nemzeti-korszakának végén, a Népszínház kapunyitása idején A betyár kendőjének A falu rosszával (Tóth Ede), A piros bugyellárissal meg A sárga csikóval (Csepreghy Ferenc) kellett állnia a színpadi versenyt. Állta is – ezek mögött! 1873 őszén mutatták be, s a Népszínházba költözésig, azaz két évad alatt tizenkilenc előadást ért meg (az újdonságoké akkoriban évi három – öt szokott lenni). A század végéig ötvenszer játszották.

Tegyük egyértelművé: Tóth Ede és Csepreghy Ferenc népszínműveivel egyetlen szerző sem mérkőzhetett. Úgy célszerű felvetni a kérdést, hogy mivel került A betyár kendője, kiváltképp a Panna asszony leánya elé A falu rossza?

Tóth Ede darabjának van egy minden tekintetben kiemelkedő hőse, Göndör Sándor, akinek megbocsátja a néző, hogy szinte hencegve dalolja faluszerte: „Én vagyok a falu rossza…”Akinek azt is megbocsátja, hogy emberre lőtt, sőt azt is, hogy nem talált! Még az egy esztendő börtönt is! A szabadulását követő éjszakán pedig valóságos sereglet tolong a kocsma ablakában, hogy láthassa a mulató legényt!

Finum Rózsi.

Sem előtte, sem utána népszínműben nem volt hasonló teremtés. Volt jobb, példás erkölcsű, takarosabb, akár szebb is, jobb is, rosszabb meg kiváltképp; ennyire az életből (és az életbe)való, csak szeretőnek termett „szépasszony” – soha!

Együtt pedig – páratlanok! Amikor a Sajó”folyam” hídján eldalolják népszínmű-irodalmunk legszebb páros dalát (valójában „abszurd” kettősét) – Blaha Lujza és Tamássy József minden magaslati pontot elért. Az abszurd pedig az ebben a kettősben, hogy Rózsi Sándort búcsúztatta, Sándor a faluját (ám valójában Bátki Tercsit.)

A dalok.

Úgy igazi a kérdés, hogy Blaha Lujza és a dalok.

Blaha Lujza évtizedeken át diadalmenetben tartotta a népszínművet: Tóth Edéét, Csepreghy Ferencét, de még a kevésbé tehetséges szerzőkét is. Hevesi Sándor, visszatekintve a népszínműre született Blaha Lujza tündöklésére, amennyi elleshető és megfogható a tehetség titkaiból, azt így adta tovább:

„Finum Rózsi és Török bíróné feledhetetlenek maradtak mindenki előtt, aki látta őket, de egy pillanatig sem szabad hinni, hogy ezek igazi, reális parasztasszonyok voltak.(…) Blaháné nem valódi parasztleány vagy parasztasszony volt a népszínművekben, hanem mindaz a báj, szépség, kedvesség, érzelmesség és őszinteség, amelyet az egész magyar közönség a népies magyarság ideáljához fűzött. És ennek a tüneményes színpadi jelenségnek teljes kibontakozásához elengedhetetlenül szükséges volt a magyar nóta – mely úgy szállt el az ajakáról, mint madárszó, vagy a virágillat. Hogy Blaháné a magyar nóta és a népszínmű nélkül is nagy művésznő volt: ezt nem egy ízben megmutatta. De a magyar népszínműben több volt, mint művésznő. Maga volt a műfaj.”

A népszínmű a nyolcvanas évek elején hanyatlásnak indult. Már Rákosi Jenő igazgatósága utolsó éveiben voltak ennek jelei. S hogy még pár évig tartotta magát (az operettel szemben), abban A betyár kendőjének is volt szerepe.