A. Gergely András: Kik is vagyunk…? /Félezer oldal identitás/
A „most”-ból visszatekintve már világosabban látszik, hogy az utolsó számok felé közeledő nyomtatott Napút miért is kezdi Mi magunk – magyar identitás, magyar tradíció összefoglaló címmel a 22. évfolyama első számát. Nem mintha a tárgykör véletlenszerűen ritka lenne a folyóirat oldalain, de afféle elszámolásnak/összegzésnek tetszik a tematikai, szerzői névsorban, tanulmány- vagy verscímekben is tükröződő identitások felmutatása.
A nyitó írás „A lapszám témaadója, anyaggyűjtőtársa és szerkezetmestere: Toót-Holló Tamás” munkája, aki szerkesztőtársi hódolattal idézi a címadó kulcsmondat szerzőjétől, Szondi Györgytől „a jelmondatot – amelyből aztán a Napút-induló refrénje is lett – a Napút főszerkesztője, Szondi György alkotta meg egy ihletett pillanatában, s így hangzik: Egyedül együtt jobb!”. S a szám ennek felhangjain ezután 87 alkotó egy-egy művét, esszét, verset, festményt, elemzést, grafikát, írásportrét, történetmesét, tanulmányt, áttekintést, kutatást és további vizuális/prózai műnemeket vonultat föl, hogy a MI MAGUNK állító kérdésére választ keresőktől némi eligazítóan elbizonytalanító támpontot nyerjen. A lapszám szövege láthatóan nemcsak identitáskereső tépelődés, hanem entitást formáló serkentés is lett (kiderült, hogy egyedül is csak együtt jobb???) – s nemigen telt bele a második negyedév, mire Szondi György – Toót-Holló Tamás szerkesztésében megjelent a Mi magunk. Magyar identitás, magyar tradíció címen kötetbe került ötszázhetvenhat oldalnyi közös válasz.[1]
Számos klasszikus irodalomelmélet, közléstörténet vagy esztétikai teoretizálás is megkülönböztetetten bánik a szakmai monográfiákkal, nagy összefoglalókkal, impozáns struktúrát sejtető egytémás megjelenítésekkel, mintsem hogy kortárs bölcselmek között hasonló rangot adna a tanulmány- vagy konferencia-köteteknek. Ezek hatása leginkább utóbban, a felhasználói-olvasói oldal reflexióiból fakadóan érlelődik közös tudássá vagy együttes élménnyé, s csak még későbben lesz hivatkozások tárgyává is. Vannak azonban munkák, melyek tematikus vagy teoretikus keretüket a folytonosan mindenkori aktualitásból nyerik mindenekelőtt, s ezek közé tartozik a szellemi együttlétek élményhátterét formáló hogyérzet-rajzolat is. Hogyérzet alá sorolom alább az identitás körül kigyöngyöződő régi önreflexiók, megszokott magyarázatok, köznapi diskurzusokba ékelődő minősítések és képzelmények áttekintő foglalatát, amilyen példaképpen a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? antológia (1939), majd ezt követően a rendszerváltozás perceiben újragondolt Mi a magyar most? – Tanulmányok a magyar jelen legfontosabb kérdéseiről (Palkó István – Vaisz György szerk. 1990), később a Sándor Iván összeállította újabb Mi a magyar most? (2011), s idővel további „mi a magyar?”, „ki a magyar?” tárgykörű szövegválogatás is hasonlóképpen építeni kívánta a megfogyatkozott közérzeti bizalmat.
„…a nemzettudat nem torzítható önkényesen, s nincs is kiszolgáltatva kényünknek-kedvünknek. Valóban személyre szabott a tapasztalata, de nem kizárólagos. Részesedni lehet belőle, de nem lehet kisajátítani, mert túlmutat a személyes élet keretein. Ezeken a kereteken kívánunk ebben a lapszámban hát mi is túlmutatni. Szellemi jelzőfényeket gyújtani s szellemi erőt kisugározni. Hogy együttes erővel mondjunk ellent annak a beolvasztási kísérletnek, amelyről a lapszámot elindító versek egyikében Kovács István nyújt drámai látleletet. Hogy a mi beolvasztásunk kísérleteit újra meg újra elszenvedve soha ne járhassunk többé úgy, hogy elveszíthessük előbb a regölést, aztán a regét. Előbb a földet, aztán az otthont. Előbb az iskolát, aztán a nyelvet. Előbb a fejfát, aztán a hitet. Előbb a jövőt, aztán a múltat.
Mert nem. Mert nem így lesz. Nincs több veszítenivalónk.
Ezért aztán mindannyian őrzők vagyunk. Akarva-akaratlanul is. Pusztán azzal, hogy magyarul beszélünk és gondolkodunk.
Őrizzük hát együttes erővel ezek után azokat a gondolatokat is, amelyek ebben a számban összegyűltek. Mert egyedül együtt jobb. Magyarnak megmaradni is.” (Toót-Holló Tamás, 7-8. old.).
Az együttes erő tehát kötetnyire formálta a folyóiratszámot, majd a kötetet, s megsokszorozta a fájdalmak, örömök, képességek, képzetek, velleitások, remények, buzgóságok és félszek, rettegések és ellenállások változatait. Csak „sorvezetőnek” pár töredék hangulat:
„Szerelmes csak magyar lányba tudtam lenni, nem voltam kíváncsi másra. A barátaim mind magyarok. Bár értékelem más nyelv sajátosságait és szépségeit, a magyar nyelv nekem csoda. Magyar mesékkel, a magyar jelképiséggel foglalkoztam szinte egész felnőtt életemben. Magyar népzene hat rám a legmélyebben, magyar versek csalnak könnyet a szemembe. Tiszta forrás mindez a számomra. Egy szóba összefoglalva identitásom az otthonosságot jelenti.” Jankovics Marcell (137.)
„Szent László az a magyar szent, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi szentkultusz leginkább összefonódott a néphagyománnyal és a hiedelmek világával. Valószínűleg már életében megindult körülötte a legendaképződés, hogy aztán kiforrott formájában feltűnjék a templomi falképeken, valamint a mondák szövegeiben. Nem kizárt, hogy kultuszába az ősi szakrális királyság számos motívuma is beépült, hiszen a szent győzelemhozó és termékenységoltalmazó, -biztosító szerepe, szent növények, állatok, források, sziklák előfordulása mind-mind erre utal, s mindezzel csak látszólag áll ellentétben a király egyházpártoló-alapító, hittérítő tevékenysége, a pogányok elleni harc, egyszóval a keresztény motívumok személyéhez kapcsolása.” Magyar Zoltán (62.)
„Élő és éltető magyar közösségek. A hazajárás legelemibb, lelki pillérei a táj és az épített örökség színfalai között élő magyar közösségek. Hisz ma is itt vannak körülöttünk azok, akik benne élnek a tájban, akik művelik, éltetik, és nem fölélik környezetüket. Kortárs országépítőink, akik – ellenállva a hamis illúziókba ringató korszellemnek – otthon, itthon maradnak, és folytatják néma küzdelmüket a megmaradásért. Őrzik épített örökségünket, tovább éltetik a nagy elődök szellemét, a szerves kultúrát, és építik a jövőt. A remény hordozói azok a magyar közösségek és vezetőik, akik akár tömbben, akár szórványban, de kitartanak szülőföldjükön, amit sosem hagytak el, mégis egy idegen hatalom alá kerültek. Ők azok, akik már tudják: Trianon nem ölte meg a nemzetet, mert nem a valóságból származik az igazság, hanem az igazságból származik a valóság.” Moys Zoltán (288.)
„…az igaz művésznek mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a sors által rendelt kötelessége (volt, van és lesz), hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, s élete munkájával szülőhazáját és annak népét megbecsült hagyományainak szellemében, hűségesen szolgálja.” Kós Károly (298.)
»Az „itt élned, halnod kell” bizonyossága kicsi gyermekkorom óta erős erkölcsi parancs. A hazaszeretet nem üres szólam, hanem mély érzelemmel telített fogalom volt mindig. Emiatt sose cseréltem „szívet s hazát”. Az édes anyanyelv identitásalkotó jelentősége gyakran a tudatalattiban marad. Egy sorsfordító élethelyzetben fogalmazódott meg bennem tudatosan, hogy nem tudnék olyan emberrel élni, aki nem tudja folytatni a számomra nyilvánvaló, alapvető magyar verssorokat, mert akinek „térkép e táj, nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.« Lovász Irén (299.)
„Beszélgettünk történelemről, családról, a világ nagy kérdéseiről, amikor Szergej és felesége egymásra néztek, aztán a plafonra, és megkérdezték: hol a füstnyílás? Miért? – lepődtünk meg. – Mert úgy érezzük magunkat ezen az ebéden – felelték –, mintha egy jurtában vendégelnének meg minket. – Magyarázatként megemlítették az ülésrendet, a beszédtémákat, a vendégszeretetet, az étel szedési sorrendjét, a szülői tekintélyt és az eleink iránti tiszteletet. Elgondolkodtam: vajon valóban tetten érhető ennyi évszázad elteltével a nomád gondolkodásmód bennünk, magyarokban? Nem valamiféle könnyű, elhamarkodott választ kívánok adni írásomban erre a kérdésre, hanem a nomád mentalitás, gondolkodásmód néhány jellemzőjét elemzem – a párhuzamok, kapcsolódások keresését (és a rácsodálkozást) az olvasókra bízom. A nomád gondolkodásmódnak most a következő aspektusait ismertetem: a tér- és időszemlélet, a szóbeliséghez fűződő viszony, a vagyon, az értékek mibenléte. Írásom – a terjedelmi lehetőségek korlátai miatt – inkább témafelvető, töprengő esszé, mintsem enciklopédikus, tudományos munka.” Csáji László Koppány (354.)
„Az sem véletlen, hogy a nemzet és a néplélek körül ott bolyong a tohuvabohu fogalma. A tohu va-bohu kifejezés 1 Móz 1,2-nél fordul elő, és a teremtés előtti állapot neve, annyit jelent: puszta és üres. Ebbe a kietlen és puszta földbe (értsd: univerzumba) teremté az Isten az eget és a földet. Elmésebb rabbiknak és molyolós vallástörténészeknek ezzel a tétellel feladta a leckét az Ószövetség szerkesztője. Csak ebben az egyetlen mondatban világképek ütköznek össze kozmikus robbanások erejével. Miért volt a világ teremtése előtt már káosz? Csak nem azért, mert egy előző világ Káoszba pusztult? Ki teremtett olyan világot, csak nem a gnosztikusok világbarkácsoló istene, a Demiurgosz? Így a világ teremtése már egy előző világ bűneinek a kijavítása, így az eredendő bűn az előző káoszba fordult világ bűne, amit megbocsájtott az addig távoli, ismeretlen Isten, és kijavította a teremtést. Cinikusabbak mondhatják persze, hogy ezen a mostanin is lehetne javítani, nem pontosan sejtve, hogy ami késik, nem múlik. Számunkra azonban itt és most az a fontos, hogy a teremtés az Ige által valósul meg. Az Ige a nagy varázsló, az Ige által jön létre az örökös teremtés névvarázsa. Ha megfelelő nevet tudunk adni valaminek, az már a miénk. Tudtunk-e olyan nevet adni eddig a Hazának, amitől az a miénk lett? Volt-e olyan neve, van-e olyan, lesz-e?” Zelnik József (374.)
„Ott tartottam, hogy Móra parasztjai. Nem esett jól nekem, ahogyan az író számba vette a parasztok (úgymond) erényeit (ha akarom: humorizálásra jól hasznosítható képességeit), és a paraszti intellektus huzatos, foghíjas megannyi zsákutcáját. Kétségkívül: műveltség nélkül áthalad rajtunk a történelem. De Isten nélkül a tudás, legyen az ó vagy mai, városi vagy falusi, legyen az égig érő, végső soron: emberi, tehát Isten nélkül a tudás: egy lépés előre a tudományban, de emberségből egy lépés vissza. A Mezőség dombjai között kanyargó vonaton gyűjtöttem fel az előbbi szavakat a döcögő magyarsággal inkább érző, mint beszélő parasztasszony szegfűszegillatú ajkáról”. Iancu Laura (540.)
Persze, a történelem oly sok mindenkin „áthalad”, szegfűszeg-illattal vagy drámai veszteségekkel is. A nemzettudati elszámolások, mérlegelések és mustrák azokban nemcsak válságos pillanatokban sarjadzanak, hisz létrehívja őket a küzdés megannyi más formája is. Kisebbségbe kerülni, elnyomatás alá vettetni, elbizonytalanító összhatások nehézségeitől görbedni már sokszor és sok minden miatt kellett – különösen kiemelt, olykor sorsdöntő pillanatokban a puszta megmaradás alapkérdései és a hogylét érzületi tartalékai is elsősorban ezeken múlnak. A bizonytalan jelen rendre elbizonytalanítja a múltat, s még átláthatatlanabbá teszi a lehetséges jövőt is. Az értékelő elszámolás egyúttal tehát erőgyűjtő kísérlet, számvetés kommunikált változata lehet – ez a Mi magunk… is ilyen. A roppant gazdag válogatás az identitás, a hogy- és hollét annyiféle aspektusát tartalmazza, hogy a munka minden egyneműsítő kritikai spektrumból kicsúszik. A címből s alcímből adódóan kézenfekvő a történeti szemléletmód mint elsődleges látkép. Ezen belül is elkülönül az építő, felhangoló, optimista tónus (ilyen például Iancu Laura idézett úti esszéje Identitás+Tradíció=Örömhír címen, vagy Hoppál Mihály tanulmánya Az iskola, a hagyomány és az identitás tárgykörében, továbbá Bordás Sándor Történelmi traumáink lélektani megközelítései, meg Radványi Benedek Nemzeti identitásunk és a sport tanulmánya) azoktól a dolgozatoktól, melyekben a gondolkodási konvenció találkozik az értékrendek változásával (erre példa Gazda István Mi ért a tudós, ha magyar?, Lovász Irén A valahová tartozás biztonsága, Jankovics Marcell Evidentitás, Csáji Attila A magyar kultúra vezérlő mezői, Bába Szilvia A magyar identitás tengeren túli tudata, Papp Endre Viszonyulások – túl a kulturális nemzettudaton tanulmánya is), vagy az önellentmondás és tétova útkeresés csoport- vagy társaslélektani szempontjai találkoznak (Léta Sándor A hit útja Istentől a magyarságig, Zelnik Józsek Magyar néplélek-vándorlás, Marácz László – Mátés Tamás Magyarok a Régi és Új Selyemúton, Csáji László Koppány Körkörös tér, párhuzamos idő, Felszeghi Sára A magyarság értékközösség, Kedves Gyula A huszár és a nemzeti identitás, Magyar Zoltán A magyar szent királyok) írásaiban. De ahogy a kötet hátoldali ismertetőjében megidézett Hamvas Béla szerint az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van – csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja. A kötet szerzői épp ezért, vállalásosan és elszántan, „ezzel a szellemi együttlétükkel is csak azt tudatják: jó hírrel szolgálnak a maguk köreiből, a magyarság számára érvényes üzenetekről…”.
A szándék, a cél, az értékek közössége tehát nem puszta képzet, nem fantázia-gyúanyag, hanem a vállalt identitás értékrendje. A könyv szerkesztőinek összhangja a szerzők felkérésével és jelenlétükkel az Olvasó felé közvetített tartalmak terén példásnak tetszik. Stilárisan vegyesen, szinte eposz-kezdemény és drámarészlet, fohász és műtörténeti szakírás, rövid esszé és alapos tanulmány vegyességével, a címadó kulturális tér ekképpeni újraformálásával kétségtelenül nemcsak követik, de meg is idézik az összetartozás-tudat megannyi változatát, historikusat és vallásit, eszmeit és értékvilágbelit, örökséget és aggályt, irodalmit és zeneit, gondolkodásit és spirituálisat, morálisat és tudástartományit egyaránt. A kötet e téren fajsúlyos kérdéskörök átpoetizált fejezetekbe illeszkedő egységeiből áll össze: a Fellegajtó (11-72.) a kultúrafelfogás természettudatosságtól és csillaghittől a szimbólumhasználat egzakt változataiig fogja össze szerzőit; a fellegeken túli és aluli világokból kitűnik a felfogásbeli elemek rendje is: a Hangszóló fejezet (75-100.) a Himnusztól a dalig, a román vagy magyar táncoktól a nemzeti dalárdák vallás-haza-virtus-tudomány vallását közvetítő értékrendjéig halad; a Fénykör (103-138.) az óperenciás identitástól az önazonosság és hazán túli entitás „tiszta forrásai” felé kalauzol; a Marasztaló (141-208.) „érdek nélküli világba” vonz, táltos paripával és Tündér Ilona rejtélyével, az „aranyhajú gyermekek” ősmítoszba illeszkedő üdvtörténetéhez kanyarodik vissza; a Szóvár (211-230.) a nyelvi öntudat verses és szótári változatait példázza; a Harcmező (233-290.) „a meghalás és feltámadás” örökségétől a „jelenkor kurucainak érdemei” szerinti világokat, a tordai fegyvertényt, a nemzetpolitika és biztonság, hazaszeretet és honismeret bűvköreit idézi meg a sorsszerű küzdelem eszköztára révén; egy második Fénykör (293-325.) a „mindhalálig hazaszeretet”, a „dicső múltból diadalmas jövőbe” képzet, a „magyar gondolatfutam”, a „magyarnak születni” nemzeti identitástudat rétegeit veszi elemző fókuszba; az Útravaló fejezet (329-490.) talán a legszélesebb spektrumban taglalja „a közép-európai értelmiség magyar példáját”, a „táj lélekrajzát”, a regöscserkészet hagyománytartó mintáját, a népoktatás és a táji térhasználat folklorikus mintázatait – egyúttal a legnagyobb fejezetként is; a Hangírás tömbje (493-510.) a hangaszálak érzékenységével, a színpad mint Tündérkert imázsával, a tájlélek érvényességének alapkérdéseivel öleli körbe a mentális hogylét kihívásait, látszatait, formamódosulásait; a Hovatovább zárófejezet (513-566.) humora és fékezett iróniája, a hovátartozás „természetes autoritásától” a Szent Korona-tanig ívelő szöveguniverzuma ugyancsak szerves közléskódot tartalmaz: együtt vagyunk, közösen lettünk azzá, amivé, s ennek folytathatósági reménye immár nehezen vehető el tőlünk… Vagy mint a társszerkesztő Toót-Holló Tamás bevezető felhangja összefoglalja Szondi György leleményére hivatkozva: „Egyedül együtt jobb” (5.).
A leíró megközelítés egyik kétségtelen előnye lehet a minősítések nélküli elfogadás, a pártatlan tudósítás elérése. A kötet szerzőit felkérő és szerkesztő szempont talán egyértelműen ki is derül a szerzői művek tartalmából, sugallataiból, fókuszából, horizontjából. Ezért hamis is lenne éppen azt számonkérni a kötettől, amit nem vállalt, nem akart, nem tematizált. De kritikai aspektus nélkül csakis hozsannát szólni mégsem lenne korrekt. Olvasom a kötetet mondjuk a gyergyóremetei polgármester szemével, szenttamási író tónusában, szabadkai pék pillantásával, kopácsi gazdálkodó vagy somorjai titkárnő szemüvegén át: valamiért nem találom azt a látótávlatot, melyben a reménynemzeti létforma és történeti identitás élményközeliségének sérülékenységét tapasztalnám. Meglehet, maga a MI MAGUNK nagybetűs cím is látványosabb, s nem ígéri a retrospekciós másságosságok bemutatását, vagyis a másokra mutogatás helyett a magunkra vállalt feladatra figyelmeztet. De ha az alcím „magyar identitás, magyar tradíció” fogalomkörébe egészen véletlenül bekerülne a magyar reneszánsz európai identitás-arzenálja, a regionális nagytérségi kultúrák keveredésének megannyi nehézsége, a történeti küzdelmek és szomszédsági háborúk legcsekélyebb csatazaja, a többes identitások nyelvi és táplálkozási, oktatási és szokásrendi, világképi és vallási sokféleségének leghalványabb tónusa is – már teljesebb lehetne a kép. Így ugyan egybehangzóbb az összkép: vándorlástól államiságig, népi kultúrától az identitás hordozható változatának amerikai exportjáig sokféle önazonosság-elem jelen van a kötetben, de valójában a „Mi Magunk” tükörreflexén kívüli magyar identitásokból seregnyi hiányzik még. S bár lehet, ez is „magyar tradíció” – de ha ez utóbbit a költői-nyelvi-viselkedési szférából vesszük csupán, akkor erőteljes szelektálásra szorítkozunk. Valójában egy lehetséges, konvencionális, „szavatolt”, vendégbarátságos „magyar tradíció” megszólaltatása lett az eredmény – s ez is volt a szándék. Vagy tán szélesebbre tervezett szintúgy lehetett volna…? –, mindenesetre nyelvi és kulturális kisebbségi, életmódközösségtől is függő, környezet által mindig robusztusan meghatározott, sosem egyrétegű és egyirányú, valójában a legkülönfélébb entitásokkal találkozó és ütköző érzület-árnyalatok maradtak ki ez összképből. Társadalomkutatóként már-már inkább úgy mondanám: a „magyar identitás” mint fogalom is oly távolnézeti, annyira elvont és idealizált, hogy a szükséges és lehetséges teszteknek lényegileg senki nem tudna és akarna megfelelni, ha szűkített értelmét veszi megérthetőnek és vállalhatónak. Ez persze az alkotói és gondolkodói szuverenitás kérdése, a szerzői identitásé, melyet a kritikus semmi módon nem vitathat el. Csak az ejti gondolkodóba a kutatót és olvasót, hol marad el egy szilágysági pásztor, egy pécskai cigánygyerek, egy beregszászi tanító, dunaszerdahelyi költő, zentai muzeológus vagy muravidéki lótenyésztő identitása a fővárositól, vagy egy pesti szlovák kisebbségié a dunabogdányi szerbek és szigetmonostori bolgárkertészek lelkiségétől. Mert ezek nemhogy társnemzeti státuszban, tagolt vagy többszörös identitásban, de a globalitástól még át sem hatott mixitásban igényelnék a nyelvi vagy kulturális, vallási vagy történeti mintázataik meglétének elismerését.
A kötet címlapjára emelt „díszítőelemként” a Himnusz első sora és kottasorai jelzik, mely tradíció és mely identitáshoz kapcsolódóan öleli át a könyvet. E testes-vaskos „ki a magyar” korszakosan, de rejtetten határoz afelől is, ki mindenkiről nem esik szó a tanulmány-értékű vagy esszé-formátumú szerzői művekben. Talán túlzott a várakozás, hogy az identitás (nem irodalmi, élménytársadalmi, szakrális, kisebbségi vagy szubkulturális) legkülönfélébb verzióiról, árnyalatairól is essék méltó, több, árnyaltabb szó. A cím és a tartalom konzekvensen egy létező („a létező”?) nemzeti identitásra hangolt, nem másra. Alighanem a szövegek alaposabb olvasatában ezen túl a további hovátartozás-komponensek némelyikére is sor kerül rejtetten – de ez nem lesz mindenütt átláthatóvá vagy olvasói élményként stimulálóvá. A „Mi Magunk” – mint az előszóból is kiviláglik, „remek szellemi csapategység” alkalmi összeállására vonatkozik, s olyan „lelkesítően szép egységdemonstrációvá” válik, melyben nemcsak az „Egyedül együtt jobb” képzete válik üdvözlendővé, hanem „a magyar kultúra jobboldali, értékkonzervatív alkotóinak példaértékű seregszemléje” inkább (Toót-Holló, 5. old.), s „a nemzeti összetartozás jegyében meghirdetett emlékévben” az a gondolat, hogy „a nemzetet megtartó erőt, amelyet büszke magyar öntudatnak nevezünk”, sikerült egybefoglalni (uo.). A szerkesztői hangoló itt még kitér arra: lehetett volna elvben olyan értelmezést is alapelvnek tekinteni, hogy „a nemzeti önsajnálatba torkollhatna” akár ez a szemle-kör – de hittel hiszi, hogy „a hitben és hagyományban élő, s az e világi célokon túlra is látó emberekre vár az a feladat, amire mi magunk most mi magunkat állítjuk” (uo. 5-6.). Való, s a szerkesztői nézőpontot tényszerűen is igazoló mérleg ez, „magyarnak megmaradni is” jobb a kiszolgáltatott identitások válságos hatásánál. S lehet, másik kötet lenne immár, de ebbe is belefért volna a perifériák visszhangja, a diaszpórák számos más tónusa, a visszahatások és reflexiók sok-sok széles köre is, meg a vállalt identitás viselkedési normái, a rejtekező identitások és megosztottságok érdemi megfigyeléseiből vett mintakészlet is. Éppen az identitás az a kulcsszó, melynek elemző közelítésben is évszázados definíciós játszmák kerülnek a hátterébe, s a tradíció ugyanakkor éppen az, melynek elemző és kritikai felfogásmódja a hetvenes évek óta foglalkoztatja a társadalomnéprajzosokat, pszichológusokat, közösségkutatókat, szociológusokat, nemzetet megépítő vagy a nemzetit relativizáló közgondolkodásunk egészét, állampolitikustól média-szakemberig és íróig egy roppant széles kört értve ezalatt.
A Cédrus Alapítvány és a Napút folyóirat több ponton testvérek. A bevezető hivatkozik a Napút tematikus számára mint e kötet előzményére, s üdvözli a szerzői kör bővülését a kötetben. Ugyanakkor éppen a Napút jelentetett meg (talán kettő kivételével) az összes magyarországi kisebbség és nemzetiség tiszteletére és megszólalására szánt különszámot, mintegy tizenötöt. Ezek anyagából, s az önálló cigány-számokból még egyszer ennyi identitás rajzolódott ki bárkinek, aki olvasásukra szánta el magát. Belátható talán, hogy miért nem fért el mindegyik egy helyen, meg az is, mekkora szakkönyv kell az identitások méltó körülrajzolásához – de ez így akkor is kevés a teljességhez, ha vastag, ha megnyugtató, ha nemzeti kultúrára hangoltan méltó is.
A „Mi Magunk” itt a „Ti Magatok” aspektusával találkozik s kerül kritikai dimenzióba. Részek és egészek diskurzusa ez, közel- s távolnézeti szemlélődés-távolságok kifejeződése, vállaltan közös vagy közös többszörös hovátartozási folyamatok átmeneti állapota is egyúttal. Viszont a kritikai felül- vagy távolnézet óvatosságra is int…: a nyolcvanas évek közepe óta foglalkozom identitásokkal (rendszerint kisebbségiekkel, kulturálisakkal, önmeghatározási szándékúakkal) – s egyetlen érdemi szakirodalmi forrást sem ismerek, mely minden várakozásnak megfelelő fogalmi tisztasággal élne. E kötet, miközben másra talán kevésbé, a „Mi Magunk” identitás-mivoltára akkor is ráirányítja a figyelmet, ha nem ír körül még további sok tucat meghatározást. Legyen talán ennyi most a mérték, mely értéket lát a kötet szerzőinek és szerkesztőinek elvégzett munkájában. A további identitások pedig – szerkesztői aspektusból bátran gondolható így – bizonnyal mutatkozzanak majd más forrásmunkákban…
A kötet kiadói ajánlása:
A tanulmánykötet a magyar megmaradás létparancsának engedelmeskedő, megújult erejű szellemi seregszemle, egy másik század hasonlóan elkötelezett válasza a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es, Mi a magyar? című antológia jeles szerzőinek gondolataira. A kötetben kiváló tanulmányok, esszék, versek, szépprózai és képzőművészeti alkotások tesznek hitet amellett, hogy a trianoni békediktátum századik évfordulóján különös értelmet nyerhet az a gondolat, hogy valamilyen feladat elvégzésére mi magunk éppen mi magunkat állítjuk ki.
A könyv a Napút 2020/1-es tematikus számában megjelent anyagok kibővített kiadása, így a folyóirat szellemiségéhez – s annak jelmondatához is – szorosan kötődik. Mert egyedül együtt jobb. Magyarnak megmaradni is. Tekintve, hogy mi a Kárpát-medencében sohasem lehetünk magányosak, hiszen itt van dolgunk és történelmi küldetésünk.
Írásom korábbi változata megjelent a TANULMÁNYOK. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara /Univerzitet u Novom Sadu, Filozofski fakultet – University of Novi Sad, Faculty of Philosophy/, Hungarológia Tanszak, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tudományos folyóirata 2021/2. számában. UDC: 811.511.141+821.511.141 – YU ISSN 0354-9690 DOI: 10.19090/tm.2021.2.
[1] Szondi György – Toót-Holló Tamás szerk. Mi magunk. Magyar identitás, magyar tradíció. Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020., 576 oldal.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
