Márkus Béla: Egy értelmiségi népkönyv (Én, Kossuth Lajos)
Valószínű, ám nem bizonyítható, hogy a szerzőt a korábban tervezett Én, Kossuth Lajos végleges formába öntésére ösztönözhették az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról az 1970-es évek elején váratlanul fellángoló viták, nem utolsó sorban az e tárgyban született szépirodalmi alkotások, drámák és a műfaj megújítóiként értékelt történelmi regények.
Ekkorra már feltehetően szerződése is volt, legalábbis ezt sejteti hagyatéki naplója 1969. november 17-i bejegyzése Kiporenko (bizonyosan Valentyin Kiporenko, a budapesti szovjet nagykövetség harmadtitkára) telefonjáról, hogy „itt van a Politizdat ig-ja és – vállalom-e a Kossuth-regény megírását”. Az ösztönzés annál is inkább erős lehetett, mivel a művek szereplő gárdájának középpontjában nem Kossuth állt, ezzel is összefüggésben a heves, olykor személyeskedésekbe torkolló eszmecserék sem az ő történelmi szerepének megítélésére vállalkoztak. A sokfelé elágazó vita elindítója most és ismét Németh Lászlónak Az áruló című drámája volt, ennek tévéjáték-változata, ahogy tíz évvel korábban, 1964-ben pedig a könyv formában történt újrakiadása. Az utóbbihoz megjegyzéseket fűző történész, Varga János kimerítő bírálatának végén szinte a jövőnek szánt figyelmeztetésként jelentette ki: a darab Görgeynek a fáklya szerepét szánja, s ezt „nem fogadhatja el az utókor”. Nem tekintheti a „nemzeti illúziókkal leszámoló értelem és reálpolitika képviselőjének, mert hadvezéri posztján is csak a jobboldali osztálypolitika kifejezője volt a forradalom táborán belül; karakterének fogyatékosságait tudva nem ismerheti el őt az erkölcs képviselőjének sem; nem emelheti tehát nemzeti nagyjaink sorába azt a Görgeyt, akiből, osztálykötöttségeinek és személyi gyarlóságainak együttesen folytán, kis híján ellenforradalmi puccs irányítója lett”. Végkövetkeztetése még határozottabb és keményebb: „Görgeyt rehabilitálni nem nemzeti önismeret, hanem nemzeti önámítás volna. Nem fáklya ő, hanem lidércfény, amely ingoványba csábítja követőit. Vagy ha fáklya is: csak olyan, amely füstöt ád a fény helyett” (Az áruló. Történelmi Szemle, 1964/ 3-4.) Tíz elteltével A Dunánál című rádióműsorban a Hanák Péterrel való beszélgetést követően (Beszélgetés a Görgey-kérdésről. Kritika, 1974/ 6.) ugyancsak Varga foglalta össze a tanulságokat, hangoztatva ismét: Görgey „nem volt reálpolitikus: személyének és működésének idézése alkalmatlan arra, hogy valódi reálpolitika történelmi példája és analógiája legyen”. Az osztálypolitikára és –kötöttségre vonatkozó ítéletét korszerűbb nyelvi köntösbe burkolva fenntartotta, intő-figyelmeztető hangsúlyokkal ismét: „Magatartásában kifejeződő politikai programját pedig nem igenelheti az, aki a történelmi folyamatban a leghaladóbb és egyúttal reális irányzat oldalán áll”.
Ez az összegzés, illetve maga a beszélgetés folytatása vagy inkább folyománya Galambos Lajos és Fekete Sándor szópárbajának, amely az utóbbi Kritikában közölt Válogatott magánügyeim című sorozata első része (1973/9.) nyomán alakult ki. Itt – a tévében játszott Németh László-darab kapcsán egy éppen debreceni tanárnőnek a könyvheti találkozón neki szegezett kérdését idézi, „Miért tűrik?” szótlanul „a hirtelen feltámadt Görgey-kultuszt”. Nem a sokadik, a dualizmus korabeli, a két világháború közötti, az 1945 utáni újabb perújrafelvételről szólt tehát, hanem kultuszról, egyenesen. Ennek okai közé sorolja, hogy a fiatal diákok egyszerűen elégedetlenek a társadalmi rend valamely vonásával, és mert „a rendszer hivatalos eszményei között Kossuth Lajos is dicsfényben ragyog”, „e szentképtől megcsömörlöttek, csak azért is, puszta ellenkezésből Kossuth ellenfelére szavaznak”. Pedig ez az ellenfél szerinte „a romantikus öncsalás legjellegzetesebb megtestesítője volt”, nem szólva arról, ami már az aradi mártírokban is megfogalmazódott, hogy „Aradra Világoson át vezetett az út”. Ez utóbbi kijelentésre indul fel aztán Galambos Lajos (Egy szubjektív vélekedésről. Kritika, 1974/1.), hangsúlyozva, Aradig Olmützön és Debrecenen át vezetett az út, és Világos „már nagyon kicsiny állomás volt”. Különben is, érvel, egy nemzet tragédiáját nem lehet „lebontani” két emberre vagy akár két tucat emberre sem. Egyéb érveinek a súlyát jócskán csökkenti, hogy olyasmit állít – miszerint Marx 1852. március 15-én a Neue Reinische Zeitungban Görgeyt Napóleonhoz mérte, képességeit Nagy Sándoréval és Julius Caesaréval vetekedőknek tartotta -, aminek valótlan voltát Fekete ugyanitt tényekkel bizonyítja (az újság három évvel korábban megszűnt, Marx egyébként sem nyilatkozott, Engels viszont igen a tábornok katonai képességeiről). Galambos azért érezhette érintettnek magát – noha a „magánügyek” először szóba sem hozta -, mert a Fegyverletétel című, egyébként nem Világosra utaló, 1848-ban játszódó, több színházban is bemutatott drámája oda sorolható a „tűrhetetlen” Görgey-kultuszt élesztő alkotások közé. Majd Feketével vitázva érvel úgy, hogy a tábornok katonai méltóságát megőrizte a túlerő ellenében, és a „teljes nemzethalál kikerülése végett” kényszerült arra, hogy letegye, mégpedig nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt a fegyvert.
Más, ekkor tájt megjelent regények közül Mocsár Gábor Gyémántpere (1972) vagy Dobai Pétertől a Csontmolnárok (1974) nem vesznek részt sem Görgey, sem Kossuth oldalára állva a kultuszteremtésben. Inkább rombolóknak tarthatók, különösen az előbbi, hiszen korántsem kedvező színben tünteti fel a két államférfit. Görgeyt már csak azért sem, mert 1848 szeptemberében még őrnagyi rangban felakasztatta Zichy Ödön grófot, majd drágaságait – köztük aranygombokat briliáns kővel – elkobozta, és átadta a Honvédelmi Bizottmány két képviselőjének, Kossuthnak, valamint Madarász Lászlónak. 1949 márciusában vetődött fel, mi legyen a Zichy-kincsek sorsa, s Debrecenben a leltározásnál derült ki, hogy a gyémántgombok hiányoznak. A Békepárt Madarászt, a forradalmi rendőrminisztert vádolta hűtlen kezeléssel és sikkasztással – akit az utóbb több történész által koncepciósnak nevezett per „eredményeként” még a képviselők soraiból is kizártak. Kossuth pedig, akinek a legfőbb támasza volt, nem állt ki mellette, nem védte meg. Politikai pikantéria: a gomboknak jelentős küldetésük lett volna, a kormány a havasalföldi török parancsnokot, Omer pasát akarta megvesztegetni velük. Mocsárhoz hasonlóan Dobai sem – Pusztaszeri László monográfiája címét idézve – Görgey contra Kossuth (1989) alapon szerepelteti őket a közvetlenül a szabadságharc bukása utáni hónapokban játszódó, a Bem, Kossuth, Perczel és mások alkotta emigráció útját a törökországi Viddintől a sivatagi Aleppóig követő esszéregényében. A menekültek két szemszögből vitatják a történteket: egy-egy csatának az elvesztéséért kit terhelt (volna) felelősség, illetve milyen külpolitikai-történelmi „végzetszerűségek” vezettek végül Világosig. A vita hangadója, persze, a jelen levő Kossuth, a vitatott alakok között van viszont a távollévő Görgey, de Petőfi és Klapka is. A regény sugallta tanulság Kulin Ferenc korabeli kritikája szerint (Magyar Hírlap, 1974. aug. 17.), hogy a fegyverletétel s az utána kialakult körülmények nem a pusztulás vagy az összeomlás, hanem a végkimerülés, a kifáradás tüneteit, jegyeit mutatták. S ezekhez Kossuth „politikai hallucinációi s a Bemen elhatalmasodó idő- és térérzékelési zavarok” éppúgy hozzátartoztak, mint másokban – a kritika nem nevezi meg, de például – Görgeyben az akaraterő bénultsága, netán a közöny”. Az, hogy az Én, Kossuth Lajos téridejében is kitüntetett szerep jut az emigrációnak, magától értetődő, az viszont, hogy a kezdet konfliktusaiból a hitváltás kényszerét, itt éppen a mohamedán hitre való áttérést mint a szabadságküzdelmek folytatásának esélyét emeli ki, az írói szemlélet más, ekkori műveiben is megmutatkozó egyik jellegzetességére vall. Az Amurát pasa néven szultáni tüzérparancsnokként szolgáló Bem véleménye, illetve Kossuth ellenvéleménye a példa itt, akárcsak – Cseresnek a téma iránti kitüntetett figyelmét bizonyítva – a Két üzenet közt című drámájában (Jelenkor, 1985/ 10 és 11.), amely négy hónapba sűríti, Viddin, Brussza és Kiutahia menedékhelyei után milyen sorsot szán a „fényes Porta” a magyar internáltaknak.
A harmadik regény, Féja Gézáé, a Visegrádi esték (1974) a szerző nyilatkozatai és műhelyvallomása szerint is (Egy regény keletkezéséről. Új Forrás, 1974/1.) azért íródott, mert igazságtalannak tartotta Görgey árulónak vagy „bűnbaknak” minősítését, azt, hogy a közvélemény a primitív vagy-vagy elvét követve az „ördög” szerepébe helyezte az „arkangyal” Kossuth ellenében. A korszak kiváló történésze, Hermann Róbert utóbb is úgy vélekedett (A Görgey-kérdés mai állásáról. Hadtörténeti Közleménye. 1995/4.), hogy amit Féja kifogásolt, a hibát ő maga is elkövette, leszűkítette az eseményeket kettejük ellentétére, „s Kossuthtal szemben Görgeyből fabrikált forradalmárt”. A korabeli kritikák nem voltak ennyire szigorúak. Pomogáts Béla például (Tiszatáj, 1974/11.), noha szintén hiteltelennek vélte forradalminak beállítani az általa reálpolitikusnak és „hidegen gondolkodó egyéniségnek” tartott hadvezért, rehabilitációjának felvetését mégis üdvösnek gondolta.
Ha esetleg a Visegrádi esték ösztönző hatása volt is a legerősebb az Én, Kossuth Lajos megszületésére, az aligha tagadható, hogy Cseres Tibor éppen a hetvenes évek legelejétől, azaz a viták lezajlásától és az említett szépirodalmi alkotások megjelenésétől fogva látott neki Kossuth élete s életműve tanulmányozásának. S folytatta, megszállottan, akkor is, amikor a regényét – Levelek Turinból címen – 1980-ban már folytatásokban közölték a folyóiratok, sőt, a könyv korrektúrája idején is: 1981. január 15-én jegyzi be a naplójába az első korrektúra leadását, rá úgy egy hétre, 23-án pedig azt, hogy Kosáry Domokosnak az öreg Kossuthról írott tanulmányát olvassa a könyvtárban. A kezdetekkel kapcsolatban azonban azt mondja Nádor Tamásnak (NÁDOR, 1986, 569-570), hogy nyolcévnyi – azaz 1972-től 1980-ig, a könyv nyomdába adásáig tartó – könyvtári, levéltári, íróasztali munka summája a hatszáz oldalas kötet. Hozzáteszi, a föllelhető Kossuth-szöveg vagy százszorosa ennek. S akkor a szakirodalomról, a nyolc év alatt vagy közvetlenül előtte kiadott történettudományi munkákról még nem is esett szó. Egy részüket az Új Írás kritikusa, Iszlai Zoltán említi, illetve szemlézi, alaptétele azonban, hogy az olvasók „mérvadó monográfiára legnagyobb politikusunkról nemigen találnak” (ISZLAI, 1982, 109). Egyébként pedig sorra veszi a műveket. Vas Zoltán trilógiájával indít („Esik eső karikára”, 1965; „Ha még egyszer azt üzeni”, 1967 és „Annyi áldás szálljon rája”, 1968), megjegyezve, hogy a bő kétezer oldalas – és két kiadást megért – munka „elveszejt” az adathalmazban és a mozaikos dokumentumokban. Méltatja viszont Kossuth iratainak Barta István szerkesztette kiadását, amelynek az utolsó, XV. kötete 1966-ban látott napvilágot, ugyanabban az esztendőben, mint a történész A fiatal Kossuth című monográfiája. Aztán előbb Szabad György 1977-es könyvére hívja fel a figyelmet (Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében), majd Fekete Sándor „villanófényekkel” dolgozó életrajzi jelenetsoraira, a Móra kiadó Nagy emberek élete című sorozatában 1970-ben és 1978-ban is megjelentetett Kossuth Lajosára, továbbá a korszak irodalmár-értői közül Nemeskürty Istvánra, nyilván a „Kik érted haltak, szent Világszabadság” (1977) okán. Cseres prózájának sajátosságaival kapcsolatban egy tematikus monográfiára utal még, Csabai Tiboréra (Kossuth Lajos és az irodalom,1961), mielőtt a hivatkozott és citált szakirodalomra is célozva kijelentené, így született meg „szépirodalmunk első, minden fontosat magában foglaló Kossuth-életrajza” (ISZLAI, 1982, 113).
A születést azonban – lásd az 1969-es naplóbejegyzést – hosszú vajúdás előzte meg. A metaforánál maradva: a fogantatás gondolata, ugye, külföldi ihletésű, moszkvai. Szintén a napló szerint 1976. december elsején egy ide vágó ügyben keresi fel Földes Péter író, aki, mellesleg, ugye Szamuely Tibor, Zalka Máté, Landler Jenő és Stromfeld Aurél életregényei szerzője. Azt a hírt hozza Moszkvából, hogy Geiger Béláék egy levelet várnak tőle: remélik, még nem vesztette el a kedvét Kossuth életregényének „megírásában”. Geiger volt az első „független” magyar küldöttségek, a Nagy Ferenc, Tildy Zoltán vezette, Sztálinnal „társalkodó” delegációk tolmácsa. Cseres 1968 májusában Darvas Józseffel a Magyar Írószövetség képviseletében Moszkvában járva ismerte meg, amikor Koszigin szovjet miniszterelnök és Brezsnyev kommunista pártfőtitkár intelmeit, illetve a csehszlovák íróknak küldött üzeneteiket – „hátrább az agarakkal” – fordította nekik. amint ezt a Hallottuk Brezsnyev kürtölését című tárcájában felvázolja. Hogy Karikás Frigyes nevelt fiának, Geiger (Grigoriev) Bélának, a II., világháború után a budapesti szovjet nagykövetségen több ízben diplomáciai feladatokat ellátott fordítónak és szótárszerkesztőnek küldött-e levelet vagy sem, nincs nyoma. Annak ellenben igen, hogy úgy jó két év múlva – 1979. február 20-án – a „jogvédőnél” megfellebbezte szovjet kiadója, a Politizdat szerződés bontását. A fejleményekről egy másik, hagyatékban talált levele tudósít. A címzett Elena Malihina szerkesztő, hungarológus, a Légy jó mindhalálig, aztán Illyéstől a Petőfi Sándor, Németh Lászlótól a Gyász és Sánta Ferenctől a Húsz óra fordítója, Cseresék családi jó barátja. A keltezés kérdéses, ám mert a feladó egyrészt megemlíti, hogy a közgyűlésen sikerült elhárítania az elnökké választását (s ezzel csak az 1981. december 12-én és 13-án tartott írószövetségi közgyűlésre utalhat), másrészt boldog nyarat kíván, a levelet úgy 1982 májusa körül adhatta postára. Ebben, miközben megemlíti, hogy az ősz folyamán küldött egy baráti tiszteletpéldányt Geiger Bélának, beszámol a moszkvai kiadónak – itt Politudénak nevezi – „a forradalom lángjai” sorozatába szánt könyve tíz évvel ezelőtt kötött szerződéséről. Mintegy magát okolja, hogy ha már belefogott a témába, nem tudott megmaradni „a vázlatos, politikailag sematizált 250-300 oldalas heroizált életiratnál, másrészt a magyar olvasói igényekhez igazodva, a magyar értelmiség elvárásainak eleget teendő, olyan drámai portrét céloztam meg, amely a múlthoz való hűség mellett a mához szólóan igazolja Kossuth jövő mutató nagyságát, minden tévedéseivel, kudarcával együtt is”. Így a regénye, írja, „a népszerű heros-igényt-kívánó prolitudat követelményeit illetően” már más, mint amilyenre szerződött, Röviden kitér a szerződés felbontására, aminek utólag örül, mert aligha volna reménye rá, hogy a művét „csonkítatlanul vállalják, kiadják”, pedig az hite szerint „nagy nemzeti (és szocialista) ügyet képvisel, az oroszul olvasók számára is revelációt jelenthet”. Meggyőződése, folytatja, hogy a Progressznél – ez a kiadó érdeklődhetett a regénye iránt – „csonkítatlanul jelenhet meg”, orosz nyelven viszont a világos, áttekinthető, de mégsem egyszerű, a XIX. századi magyar gondolkodást sugalló szöveget „csak egy valaki képes megoldani”: s csupa nagybetűvel írja, Lena Malihina. Geigerről ezt korábban sem hitte, írja, ám valamilyen módon be lehetne vonni a munkába. A levélre 1981. augusztus 9-én íródik a válasz, ebben – hivatalos nevén – Jelena Ivanovna Malihina melegen méltatja a frissen olvasott könyvet, remélve, hogy a kiadó megjelenteti, ő pedig kész „odaadni” magát a fordításnak, ha nem volt előzetesen „valami megállapodás” Geigerrel. A levélhez tartozó lábjegyzet szerint a történet vége: az Én, Kossuth Lajos a szovjet kiadó szemében túl bonyolultnak látszott, ezért nem vállalta a megjelentetését.
Érdekes módon, ellenkező értelemben, a bonyolultságot a szerző is szóba hozta, mintegy mentegetőzve, hogy a magyar történelemnek a reformkortól a kiegyezés utáni évtizedekig húzódó eléggé problematikus időszakát miért a hagyományos elbeszélői-prózai szerkezetben ábrázolta. Menedékül s „meghátrálásképp” választotta az önéletrajzi formát, mondja, „az agg Kossuth tudatregényét”, a korszakra vonatkozó ismeretek leszűkítését a saját „ötször akkora eseményismeretéhez” képest. Azért is döntött így, mert művét „értelmiségi népkönyvnek” szánta (DÉRCZY, 1986, 574). A szerkezet, illetve ettől elválaszthatatlanul a nézőpont és az időbeliség dolgában is nyilatkozott, regényét három rétegből állónak tartva. Az egyik az első személyben megszólaló Kossuth „mindenkori aznapja”, vagyis az elbeszélő jelen idővel haladó „egyidejűség”, a másik az elbeszélt múltra összpontosító turini „levélíró” – az idézőjel itt is Cserestől való – összegző bölcsessége, a harmadik pedig az a „szubjektív távlat”, amely – nyilván a szerző képviselte – történelmi utókor vélekedésének adna teret (NÁDOR, 1986, 569). Túl azon, hogy a rétegek között nincs, az emlékezés természetéből adódóan nem lehet határ, hogy azok ide-oda mozognak, az Én, Kossuth Lajos az elbeszélés módja, illetve alaphelyzete tekintetében felkínál még egy párhuzamot is, jelesül a Visegrádi estékkel. Itt, ugye, visegrádi magányában tizenhárom estén át az élete alkonyához ért Görgey készít számvetést, három este családi környezetében magánéletének epizódjait és epizodistáit idézve fel, szembesítve őket magával, de egymással is, hogy a többi tíz alkalommal a „beszélgetéseik” jelen idejében már rég halott Kossuthot hívja szembesülésre. Hogy éppen őt, az „ellenképét”, erre elég ok, hogy az „áruló” bélyegét ő sütötte rá – egész életére. Vidini magányában Cseres hősének több oka van, hogy számadása kiterjedjen a szabadságharc előtti, illetve a világosi fegyverletétel utáni időkben vállalt szerepeire, terveire, „ellenképei” között felvonultatva legalább Széchenyit, Deák Ferencet, de még Wesselényi Miklóst és Teleki Lászlót is. Önvizsgálatának formája olyan műfaji kérdéseket vet fel, amelyek – meglepő módon – ismét csak elvezetnek Féja „humanizálási” szándékkal írt, dialógusokra épített regényéhez. Ez a humanizálás a szerző értelmezése szerint nem egyéb, mint a hősök emberségének a maguk teljességében történő megmutatása, nehogy „elvont vázzá” silányodjanak. A levélforma pedig eleve feltételezi a természetes, közvetlen hangvételt, írott társalgásnak tartva a társasági stílus könnyedségét, fesztelenségét – a megszólító és a megszólított közötti kapcsolatot, az írásba foglalt beszélgetés céljától és tétjétől függetlenül. Amikor Cseres regénye alcímének azt adja, hogy Levelek Turinból, akkor mintha e műfajjal legalább a magyar irodalmi hagyományokhoz való kapcsolódását vagy ragaszkodását emelné ki. Ha másénak nem, a majdnem két évszázaddal korábbi, száműzetésbe, emigrációba kényszerült szabadságharcosok levélíró krónikásának, Mikes Kelemennek a példája nyomán. Ettől eltérően az Én, Kossuth Lajos semmilyen formában sem követi a levél műfaji szabályait, eltekint az üzenetek közvetítésének akár misszilis, nyílt, akár fiktív alakzataitól. Az agg elbeszélő egy-egy alkalommal szinte kénytelen szóba hozni ennek lehetőségét, hiszen szerkesztői, képviselői, kormányzói ténykedései során nem nélkülözhette a hivatalos érintkezésnek ezt a módját. S ilyenkor esetleg – mindegy, hogy feladó volt vagy címzett – citál is, az azonban, hogy az életútjáról való számadása váltott levelek válogatása-gyűjteménye, azaz levélregény legyen, meg sem fordul a fejében. Munkája kezdetekor viszolygásai tárgyaként „autobiográf színezetű” emlékiratokat emleget, befejezésekor nagy emberek „önéletrajzát”, melyek olvasásakor úgy érzi, „egekből hullok alá”. De mert „műve” alcímét mégsem ő, hanem a szerző adta, rá lehetne gyanakodni, hogy hibázott, félrecsúszott a „levelek”-kel. Véletlen lapszus helyett azonban indokoltabb szándékos botlást feltételezni. Játékosságot, esetleg a tisztelgés gesztusával, mégpedig az „ellenkép”, Görgey előtt. A vétés titkára kíváncsi beavatatlanok figyelmét ráirányítva a szöveg közi (intertextuális) rejtett utalásra, a tábornok Gazdátlan levelek című munkájára, amely száműzetése idején, 1862 szeptembere és 1863 januárja között íródott (megjelent Pesten, Ráth Mór kiadásában a kiegyezés évében, 1867-ben). Azzal a Berzenczey Lászlóval folytatott beszélgetéseit öntötte itt a fiktív levelek formájába, aki 1848-ban Székelyföldön volt kormánybiztos, majd 49 decemberében emigrált, hogy három éven át a havasalföldi Galacon a turini kormány „újoncozója” legyen a magyar légió számára. Galacot és Kossuthot elhagyva az osztrákoknál jelentkezett, akik ugyanott jelölték ki a kényszerlakhelyét, mint Görgeynek, Klagenfurtban – így kerültek egymással szoros kapcsolatba, miután tájékoztatta a tábornokot „a Törökföldre menekült magyar kormányzó pártjabeliek” terjesztette vádakról, a honárulásról. A Gazdátlan levelek azután íródott, hogy tapasztalni kellett, az ellene intézett támadások csak rendszeresebbé, sőt – az ő szavával – „elkeseredettebbé” váltak az Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című, először szintén német nyelven megjelent visszaemlékezését (Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849 – Leipzig, 1852.) követően. Ezt amellett, hogy tudomásul vette, még ha nem is egyetértően, de megértően el is fogadta, azzal a magyarázattal, amelynek fő gondolatait a Kossuth és Görgey-vitában a józanul ítélkezők gyakran szokták idézni. Mintha a maga mentségével együtt a vádlókét is kereste volna, sorolja, mi mindennel nem volt tisztában visszaemlékezése írásakor: „nem tudtam azt, hogy minden történeti catastrophának a maga egyéni áldozatai kellenek (nem physicai értelemben csupán); még akkor nem tudtam, hogy sorsának talán messze jövőre kiható balrafordultáért a nép mindig csak egyeseket tehet felelőssé, mivelhogy a mely nemzet concret ’énül’ önmagára vetne, az saját nemzeti életének fonalát legott ketté szakítaná; még nem tudtam, hogy épen ez okon némileg kötelessége minden ildomos népvezérnek, jó eleve gondoskodnia a majdan netalán többé ki nem kerülhető catastrophának alkalmatos bűnbakjáról (villámhárítónak) akár csak a végett is, hogy immár megszokott vezére nélkül ne maradjon a nép, mikor majd beállanak a catastropha szülte nehéz napok; végre – nem jutott akkor eszembe, mennyire a képtelenséggel határos gondolat részemről, azt várni a betegtől, hogy a keserűnél keserűbb labdacsokat vegye be oly orvos kezéből, kit ő nemcsak hogy nem hivatott, de sőt, a közhír után indulva, méregkeverőnek tartott”.
Az Én, Kossuth Lajos emlékezőjének nincs szava sem az Életem és működésem…-ről, sem a Gazdátlan levelekről. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen 1852 megdicsőülése (egyik) éve, önbizalma újra és újra – az ő szavaival – „hatalmas tápot kapott” az Amerikai Egyesült Államokban töltött hónapok alatt. Igaz, körútja politikailag nem volt „zavartalan”, attól függően, hogy az északiak között volt-e, akik a rabszolgaság eltörlésért vagy a déliek közt, akik a megtartásáért küzdöttek. De minden sérelmet, bántást feledtetett, hogy 1851. december 6-án New Yorkban a tengerjáró hajóról leszállva a parton „százezrek tolongtak s harsogták üdvözlésemet”, aztán, hogy az új év második napján fogadta az elnök (Millard Filmore), akitől kéri – persze, hiába – az Államok beavatkozását a „hazám ügyében”. Utána a szenátusban, majd a képviselőházban „immár semmit” nem kér, miközben a lapok tájékoztatása nyomán gyűlik, gyűlik a pénz, „gyanúsan nagy összegek” „ügyünk segítésére”. Elszámoláskor derül ki, a gyűjtések nagy része az ünneplésére rendezett „száz- és százterítékes bankettek finanszírozására pazarlódik”. Távollétében otthon, Európában sincs minden rendben: fortyog a londoni, fortyog a párizsi „emigráns gyülekezet” is – miatta, ellene. Levélben magyarázza meg nekik, hogy nélküle „harcunkat eredményesen nem folytathatják. Egészen rövidre fogva: aki az emigrációban nincsen velem az ellenem van, s magyar függetlenségi harc ügye ellen”. Amerika után London következett, az angol közvélemény is és az emigráns hívei is ragaszkodtak hozzá, sőt elvárta „a hazai legenda-képző hit is” – minősíti helyzetét -, hogy „a kormányzó visszavonultan őrzi magát a jövőre, de méltóan népéhez s a szent ügyhöz”. Így bárhol tartott előadást – egyre-másra kapta a meghívásokat, „talán százat is” -, és ha a teremben – önarcképe önirónia nélkül festett – „körülhordoztam megszenvedett tekintetemet, senki sem sajnálta, hogy eljött látni és hallani Magyarország száműzött kormányzóját”. Szónoki sikereihez képest az újságíróiakkal kevésbé elégedett – több angol, illetve amerikai újság köt vele szerződést -, ám önbizalmán nem érzik, hogy kevesebb tápot kapott volna: „azt hívém, hogy akár otthon, a hírlap papírján is kifejthetem lényem szuggesztív hatékonyságát”. A hatékonyság világra szólóan merész példája lett volna, ha 1853-ban véghezviheti, amire elhatározta magát: az ősz folyamán kitört török-orosz háborúban „török földre sietek, hogy személyesen irányítsam a hazánk földjére is átterjedő harcokat”. A cár beszünteti a balkáni hadműveleteit – Kossuth nemes célja elérhetetlen marad, de lehet róla ábrándozni a Golf-áram melegét élvezve azon az angol szigeten, ahonnan egy nagy lengyel hazafinak (Worcellnek)írja: reményét nem adta fel, „A szemhatár borús, de a föld remeg a holnap léptei alatt”.
Több minden és sok mindenki fölsejlik még ezeknek az éveknek a horizontján, de Görgey alakja, sorsa sosem. Visszaemlékezéseit meg sem említi, nemhogy időt vesztegetne elemzésére. Mint akinek a függetlenségi harcukban s „az engedetlenségben” játszott szerepét végérvényesen tisztázta a vidini levelében, amelyről úgy beszél, mintha fényes emlékezete meghomálylott volna, azt állítván, hogy nem mondta ki rá az „áruló” anatémát, de vádolnia kellett, mert „egy európai konferencia esetére (ennek voltak esélyei akkor) a magyar ügy védelmében olyan félnek, tényezőnek kellett felbukkanni, aki a feltétlen megadásban nem részes”. Hogy ez ki lehet, szemérmesen elhallgatja. Miképpen azt is, amit Aradon a Görgeyvel történt utolsó személyes találkozója előtt az ő elnökletével folytatott szintén utolsó minisztertanácsi ülésen a megadásról tárgyaltak. Nevezetesen arról az orosz fővezérséghez küldendő harmadik államiratról, amelyik a magyarok részéről feltételekhez kötött fegyverletételi ajánlat elfogadásától tette függővé a korona felajánlását a cárnak. Az se igen a feledékenység következménye, sokkal inkább a szavakkal való zsonglőrködésé, amit az anatémával kapcsolatban állít. Ha a levelében nem nevezte volna is „árulónak” Görgeyt, akkor is, erkölcsi érzéke szerint nem a kiátkozással egyenlő, amivel az általa úgymond a porból felemelt embert vádolta: „ő a hazának gyáván hóhérjává lőn”? A kiváló szónok és stiliszta emlékirata bevezetőjében arra intette magát, hogy ügyelnie kell, „soha mások felől kevesebbet és magamra vonatkozólag többet ne mondjak, mint az igazságnak megfelelőt”, amit e vonatkozásban legfeljebb úgy tartott be, hogy nem kevesebbet, hanem többet, becsmérlően igazságtalanabbat mondott Görgeyről. „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által…” – a viddini levélben többször, szinte refrénszerűen ismétlődő váddal áll elő. Ilyenképpen, saját megfutamodását hősies cselekedetnek állítva be: „Én pedig Lugosra sieték, meglátni, mi ereje lehet még a hazának, ha Görgey áruló találna lenni”. Aztán köntörfalazás nélkül: „sohasem mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (…) nem gyámolíttaték”. Emlékezései elején mintegy fohászként fogalmazza meg, hogy bízik benne, „a kor (életkorom) meghozta nékem az erőt, a képességet, s kezembe adta a mértéket, a mérleget a helyes ítélkezésre – magam fölött is. Ennek lényege az lesz, hogy alkalmassá váltam a kételkedésre”. Az agg emigráns életrajzában a viddini leveléig érve fölvethetne volna magában, vajon helyesen ítélkezett-e Görgey fölött, amikor egyszer s mindenkorra leszámolt vele, s tán némi kétely is megkörnyékezhette volna, vajon őt magát nem terheli felelősség a szabadságharc bukásáért. Ehelyett azt magyarázza, hogy később – vagyis 1849 szeptembere után – azért nem emlegette e levelét, mert voltak „reményvesztett passzusai is”.
Ezek után következetlennek kellett volna lennie, ha válaszol a Gazdátlan levelekre, megszólítottnak tartva magát. Az időpont, 1867, most ő ír levelet, de másvalakinek, hogy zokon vegye, a címzett nem méltatja válaszra. Pedig „hírlapilag” is közzé tette a viddinivel ellentétben itt jókora terjedelemben dokumentált szövegét, amelyet a „jóslat” miatt maga nevezett el Cassandra-levélnek. Miután – ahogy fogalmaz – keresztülhajtotta magát „minden ábrándon”, az osztrák császárral kiegyezett Deák Ferenchez fordul (ki „engedett a 48-ból”), előbb önnön hazafi bánatát s „a hosszú számkivetés keserveit” ecsetelve, hogy aztán megfeddje a „Barátom”-nak nevezettet: „A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál!”. Holott „a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők” – állítja, pár bekezdéssel azután, hogy beismerte, külföldi szövetségesei „csalfán” viselkedtek vele. Az olasz király már nem fogadta, Lamarmora tábornok válaszolatlanul hagyta leveleit, Garibaldi és más olasz politikusok közhelyekkel traktálták, az angolok nem értették, mit akar még. Ő viszont önbizalomtól duzzadón kikötötte: „csakis akkor kiáltom fegyverbe nemzetemet, ha délről olasz, északról porosz zászló bontatik ki a szervezendő magyar légiók lobogója mellett”. Nem tanult a korábbi kudarcból sem, amikor – 1858-ban – a Párizsban úgymond saját szakállukra tárgyalgató, odahaza pedig „új és új felkeléseket” előkészítgető Klapka és Teleki László tudomására hozta: „csakis külső fegyveres hatalommal szövetkezve szólítjuk fegyverbe az otthoniakat s – ez én vezetésem és irányításom alatt: legyen nevem garancia minden jövendő vállalkozás komolyságára”. A sikertelenség, a hamvába holt kezdeményezések miatt akkor is, most is csak tajtékozni tudott dühében, mégis figyelmezteti Deákot: „Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!”. S aggastyánként sem kételkedik igazában, a párizsi Cassandra-levelet éppúgy teljes egészében vállalja, mint a viddinit. Így morfondírozik, „melyik csapás volt legnagyobb? Az utolsó? Nem tudom. Bismarck és Deák együtt mérték rám”. Ferenc József császár magyar királlyá koronázása napjától – 1867. június 8-ától – kezdve abbahagyta „a hazám sorsáért tevékenyen küzdő foglalatosságot”. Összegzéséből már csak annak kimondása hiányzik, hogy miként Görgey, akként Deák is áruló: az egyik a szabadságért, a másik a függetlenségért vívandó küzdelmet árulta el.
A Cassandra-levél egyébként nem maradt válasz nélkül: aznap – 1867. május 28-án -, amikor a kormánypárti lap, a Magyarország közölte (két nappal korábban a Magyar Újság már közzé tette), az 1848 című újságban Pulszky Ferenc fejtette ki a véleményét, szembeállítva a Kossuth-féle Dunai Konföderáció tervét a kiegyezéssel. De a levélben megfogalmazott vádak egy részére a kiegyezésről szóló képviselőházi vitában Deák is reagált, merőben alaptalannak mondva, hogy azután „Magyarország népének vérével nem a magyar országgyűlés rendelkezik” s hogy „alkotmányos önállásunkat megsemmisítené s Magyarországot osztrák provinciává tenné”. A képviselők „Úgy van!” felkiáltással, tetszésnyilvánítással fogadták, amikor a mohácsi vésszel példálózva a jelenre is célzott: „Egyéb iránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, szomorú következések származtak; a mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecsülése lehetett”. Kossuth részéről a hazai visszhang semmibe vétele furcsa, váratlan. Egyrészt azért, mert börtönévei alatt, 1837 és 1840 májusai között a családja megsegítésére gyűjtött összeghez Wesselényi után Deák járult hozzá a legtöbbel, s főleg neki köszönheti, hogy amnesztiával hamarabb szabadult. Aztán Deák egyike volt azoknak (például Wesselényi, Eötvös József társaságában), akik A Kelet népe ürügyén Széchenyivel vívott csatájában mellé álltak. Ennél lényegesebb, emlékirata egészére nézve, hogy a reflexiók elhallgatása vagy figyelmen kívül hagyása nem vág egybe az elhatározásával: élete későbbi szakáról szólva „kortársak, barátok, hívek és ellenfelek, tán ellenségek hitei és tévhitei, okiratai, véd- és vádiratai kísérik és határolják haladásom útját, amint magányomban visszaidézem sorsomat”.
A különböző kortársaktól származó írások és iratok, följegyzések idézése, az emlékezés folyamatában dokumentumként történő felhasználása, okadatolása éppúgy szolgálja a korra vonatkozó ismeretek bővítését és hitelesítését, mint az emlékező egykori álláspontja bemutatását és a jelenlegi megerősítését. Szembetűnő azonban a különbség az emigráció előtti és utáni időszak dokumentálásában. Ami, persze, összefügg az elbeszélt idő tagolásával, arányaival. A könyv egyik kritikusa jegyezte meg, hogy Kossuth szinte kizárólag a politikai pályafutásának azzal a periódusával foglalkozik, mely „a példátlanul ambiciózus és aktív zempléni táblabírót, a vagyontalan, semmibe vett nemest hamarosan a nemzeti létküzdelmek centrumába sodorta”. S ennek az 1833 elejétől, a kéziratos Országgyűlési Tudósítások megjelenésétől 1849. augusztusi meneküléséig terjedő időszaknak az eseményeit háromszor akkora terjedelemben mondja el, mint életének addigi, illetve azutáni évtizedeit (FUTAKY, 1981, 943). Egy másik kritika – nem elmarasztalóan – sorjázza azokat az idézeteket, amelyek „akár egy történelemkönyv betétjei is lehetnének”. Oldalakon át a Pesti Hírlap cikkeinek kivonatai, féloldalnyi szöveg Kemény Zsigmondtól, egy egész oldal az Iparegylet gondjai szemléltetésére, szintén fél oldal Ljudevit Gajtól, azaz Gáj Lajostól Magyarország és Horvátország szétválása dolgában, aztán három könyvoldalnyi Vajda Jánostól Kossuth követválasztásával kapcsolatban. Majd a szabadságharc története, hírlapi cikkek, hivatalos iratok, levelek, feljegyzések részleteivel vagy száz oldalon, a kritikus szerint a memoárregény legkevésbé „regényes” részei (BORI, 2002, 1137-1138). A regényességet az esetek, események fordulatos előadásaként értelmezve az Én, Kossuth Lajos világában két, egymással lazább-szorosabb kapcsolatban lévő, játszási idejükben pedig egymástól távol eső jelenetsor tűnik ki. Hosszú, több felvonásos politikai vitadráma kereteibe illeszkedik mindkettő. Az egyik kétszemélyes színmű, teátrális hatásokra is törekvően, Kossuthé és Széchenyié, a másikban Kossuth körül csak mellékszereplők – így például Széchenyi – állnak.
Az első a történelemtudomány által elfogadottan „Kossuth és Széchenyi vitája” címszó alá vonható. A társadalmi reformokra, az ország modernizálására, a polgári átalakulásra vonatkozó elképzeléseik nem voltak oly mértékben ellentétesek, politikai nézetkülönbségeik annyira élesek, hogy mint ellenségeket tartsa őket számon a közvélekedés. Az egymás iránt táplált és sokáig fenntartott kölcsönös bizalmatlanságuk alighanem személyiségük, karakterük a másikétól erősen elütő jegyeivel magyarázható. A kettejük közötti legélesebb és több kortárs írót, politikust állásfoglalásra indító polémia Széchenyi A Kelet népe című, 1841-es könyve és Kossuthnak az erre adott Felelete nyomán bontakozott ki. Az agg emigráns emlékiratában is „megbotlott óriásnak” nevezte a vitapartnerét, nem feledve, hogy „dühödt, személyeskedő, fogságommal s szegénységemmel is gúnyolódó körmondatai bizony fájtak”. A csaknem négyszáz oldalnyi kötetből bizonyára tudott volna bizonyító erejű passzusokat idézni, s büszkeséggel tölthette el, hogy az ő igazát osztja az a hat-hétszáz jurátus, aki fáklyászenét adott neki, miközben A Kelet népét illetően nemtetszésének adott hangot. Oly erősen, hogy „nyugtató beszédet” kellett mondani nekik, előttük, Önmaguk megnyugtatásához talán szükséges lett volna – ha nem is elegendő – Széchenyi alapgondolatát ismerni. „Én a Pesti Hírlap szerkesztőjének szándéka tisztaságárul de legkisebbé sem kételkedem, mit újra és újra kijelentek; elveit is jobbadán és legfőbb vonásaikban osztom; sőt egy cseppet sem vonakodom ezennel kinyilatkoztatni, hogy azokat legnagyobb részben magaméivá teszem, sőt, legyen szabad mondani, leg-édesb atyai érzések közt jobbadán magaméinak ismerem; és ekképp egyedül azon modor ellen lehet és van kifogásom, melly szerint, mint ő hiszi, felemeli a hazát, mint hiszem viszont én, sírba dönti a magyart (…) És most, (…) elvégre egyenesen megmondom, miben hibáz a Pesti Hírlap szerkesztője: egyedül abban, hogy a képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik és nem hideg számokkal, vagyis, mint a közéletben a bevett szójárás szerint mondani szokták: a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna”. Hogy magáénak ismerte-tudta elveit, azt az Arany János által „három égbe nyúló piramidként” méltatott művei, a feudális jogrendet, a nemesség konzervatív gondolkodását bíráló, a hitel adását sürgető munkája, a Hitel is igazolhatta. A Világ ugyanígy, a társadalom alávetett és uralkodó osztályainak összefogásának, az érdekegyesítésnek a reményével. Nem utolsósorban a magyar politikai radikalizmus kézikönyveként is emlegetett Stádium, a maga tizenkét pontjával, olyan törvényjavaslatokkal, mint a monopóliumok, céhek eltörlése, ítéletek, tanácskozások nyilvánossága, törvény előtti egyenlőség vagy hogy „törvény csak magyar nyelven szerkesztessék”. Ezek alapján kétséges hitelű az állítás, hogy Széchenyi a mérsékelt reformok híve lett volna, az viszont kétségtelen, hogy tartott a társadalom alsóbb néprétegei politikai aktivitásának növelésétől, az 1789-es francia minta követésével a forradalmi terrortól. Hogy félelme nem volt alaptalan, legtisztábban tán a tizenöt évvel későbbi fejlemények bizonyítják. 1848. március 3-án a pozsonyi diétán – a februári francia forradalom szellemétől is ösztönözve – Kossuth felirati javaslatában az ellenzék programjának törvénybe iktatását, benne felelős magyar kormány felállítását követelte, amit a felsőtábla úgy tíz napnyi hezitálás után, a Metternich kancellár elleni tüntetéssel kezdődő első bécsi forradalom hírére fogadott el 14-én – hogy egy nap múlva az országgyűlés két táblájának küldöttsége Bécsbe az uralkodó elé vigye a dokumentumot. V. Ferdinánd király március 17-én Batthyány Lajost miniszterelnöknek nevezi ki, ő 23-án nevezi meg a minisztereit. Széchenyi István gr.: közmunka- és közlekedésügyi, Kossuth Lajos pénzügyminiszter. Kettejük vitája nyugvópontra jutott – hogy együtt hárítsák el az ellenük irányuló támadásokat, viseljék el vagy cáfolják meg a nekik szegezett vádakat.
Még be sem ülhettek a bársonyszékükbe, máris szembe kellett nézniük azzal, hogy – Cseres Tibor egyik esszéje (Hitel, 1990/5.) címével kérdezve – Kié március 15?, a felirati javaslatait a pozsonyi diétával elfogadtató Kossuthé vagy a Nemzeti dallal több ezres tömegeket mozgósító Petőfié. Az utóbbi ugyan csak egyik vezére volt – Vasvári Pál, Jókai Mór, Irinyi József mellett – a pesti radikális ifjaknak, de a mindjárt 16-án írt verse, a 15-dik március, 1848 magának tulajdonított minden érdemet: „S te, szivem, ha hozzád férne, / Hogy kevély légy, lehetnél! / E hős ifjúság vezére / Voltam e nagy tetteknél. // Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet… / Napoleon dicsősége, / Teveled sem cserélek!” E dicsvággyal még csak megbékélt volna a kormány, de amikor a sajtótörvény-javaslatukat a pesti ifjak nagy tömeg előtt március 22-én elégetik, akkor már fontolóra kellett venniük, szabad-e a törvényhozó munka lezárultáig az országgyűlésnek Pestre költöznie. Kossuth is azon van, hogy maradjanak Pozsonyban, s onnan majd április közepén teszik át a székhelyüket a fővárosba, ahol az ifjúságnak s főként Petőfinek az új lap, a Marczius Tizenötödike hasábjain kinyilvánított köztársaságpártisága és királyellenessége az új sajtótörvény paragrafusaiba ütközött. A Királyokhoz című verse miatt a király leiratban kérte az elítélését, az áprilisi vers, a Megint beszélünk, s csak beszélünk… a költő csalódottságának gúnyos hangoztatása: „Megint beszélünk, s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kofa, mint hős legyen. /…// Ugy állok itt, mint a tüzes ló, / Mely föl vagyon nyergelve már, / S prüsszögve és tombolva ott benn / Fecsegő gazdájára vár”. Amit Széchenyi régebben felrótt Kossuthnak, az érzelmi politizálást, azt most Deák, az igazságügyi tárca felelőse a pesti ifjakról szólva kifogásolja. Egy sereg fiatal újságíró „hangos, de üres deklamációját” kárhoztatja, azt, hogy „úgy szólnak, mintha ők volnának egyedül az egész nép, és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmat, erős föllépést hirdetnek, mindent kevesellnek, gáncsolnak”. Kossuth – az emlékiratában nem idézi – a társait figyelmeztetné s óvná: „az ilyen szenvedélyes, pezsgő vérű, meggondolatlan fiatal legények után komoly politikusnak nem szabad indulnia” (ld. KEMÉNY, 2019, 41). Petőfi tán nekik is válaszolt: „A gyáva faj, a törpe lelkek, /Kik nem szégyenlik magokat / Sápadni, ha kezemben a lant / Egy-egy merészebb hangot ad”. Költeménye (A gyáva faj, a törpe lelkek...) abban a hónapban íródott, májusban, amikor – 12-én – egy népgyűlésen így fejezte be a kormányt elítélő beszédét: „A kutyámat sem bíznám illy Minisztériumra”. Egy hónap múlva a kor szokásos műfaját, az emléklapot – vagy inkább emléktáblát – választva hirdette – immár nemcsak a maga dicsőségét, hanem – a vers címével – A márciusi ifjakét: „Szolgaságunk idejében / Minden ember csak beszélt, / Mi valánk a legelsők, kik / Tenni mertünk a honért! // Mi emeltük fel először / A cselekvés zászlaját, / Mi riasztók föl zajunkkal / Nagy álmából a hazát!”
Feltűnő, hogy az emlékíró – az ő szavaival – hajlott korának tömény keserűségeit számba véve legfeljebb egyszer-kétszer ha említi Petőfi szerepléseit. Előbb, március 20-a táján, a „pesti túlzók” azon „fenyegetései” kapcsán, hogy ha Bécs vonakodna elfogadni a törvények szövegeit, akkor a Rákos mezején gyülekező kaszás parasztok Petőfi vezetésével elindulnak ellene. A költő felszólalását – „ha nem engednek, kikiáltjuk a köztársaságot!” – az „ostobácska” jelzővel illeti, hozzátéve, hogy az effélékre ők Pozsonyban csak legyintettek, ha olykor bosszúsan is. Arra már aligha legyintettek volna, amit augusztusban legjobb barátjának, Arany Jánosnak írt: „Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, nekem nincsenek vak sejtelmeim, … S akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert”. A másik fellépését részletesebben beszéli el: 1848. szeptember 29-én, amikorra már Batthyány lemondását követően az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át a hatalom gyakorlását, s amikor bizonyossá vált, hogy a magyar seregnek meg kell ütköznie Jellasiccsal, az Egyenlőségi Körben Petőfi úgymond a tőle megszokottnál is hevesebb támadást intézett – a gyakorlatilag már nem létezett – kormány ellen. Imígyen: „Hol van Batthyány, hol van Széchenyi, hol Kossuth? – Éppen most futnak el, mikor mint a sziklának, megingathatatlanul kellene itt állniok! Az én kebelemet majdnem szétveti a hazám iránti aggódás! Még csak néhány óránk van! Ragadjon mindenki, amit tud, kapát, vasvillát, és mint vérszomjazó tigrisek, rohanjunk a komisz Jellasics haramiáira… Mentsük meg a hazát, s drága egyetlen…” Az esetet felemlegetve itt nem mentegeti magát az önéletrajz író, mint máshol, hogy hosszan foglalkozott oly eseményekkel, melyeknél nemhogy jelen nem volt, de a közelükben sem – szelíd iróniáját a stílusba rejti. Többször használja a pletyka alapigéjét: „mondják”. Például magyarázatként, hogy Petőfi nem volt képes folytatni az előbbi beszédét, mert „leborult egy asztalra, s keservesen zokogott. Mondják”. Meglepő az is, hogy nem őt, hanem Vasvári Pált nevezi „a buda-pestiek valóságos vezérének”, akit egy egyszerre „megindító és vérlázító” fellépése után (1848. március 19-én) – a legkevésbé sem önkritikusan írja – nem átallott kioktatni a nép nevében történt megnyilatkozásai miatt. Az intelem többeknek, a „pesti túlzóknak” is szólt. Ekképpen: a nemzet és a nép szabadságának kivívásáért a dicsőség Budapest – sic! – lakosságát magasztos helyen illeti, ám reményei és hite szerint méltányolni fogja annak kimondását, hogy „a várost az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom. E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni, és e szót: nemzet, valamint semmi kaszt, úgy semmi város magának nem arrogálhatja: a 15 millió magyar teszi egészben a hazát és a nemzetet”.
Találgatni lehetne aztán, hogy vajon a szabadságharc ütközeteiről – köztük a hadvezetésben a tisztek között folyókról – oly részletesen beszámoló turini emigráns miért nem ejt egyetlen szót sem Petőfi, a katona megannyi zűrös ügyéről, botrányos viselkedéséről. Hogy például 1848. december 24-én levéllel fordult hozzá, kérelme előadása előtt így szólítva meg: „Tisztelt Polgártárs!” „Ha sejtésem nem csal. s az én sejtéseim nem szoktak csalni… – egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni. Azért kérem Önt, nevezzen ki engemet őrnagynak, hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségére játszhassam a hazamentés nagy tragoediájában”. S mert a kinevezés elmaradt, amit méltatlannak érzett, a következő év januárjának közepén ismét Kossuthhoz fordult a levelével: „A história bizonysága szerint némelly emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Ugy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar nép között az én dalaim voltak a szabadságharc első leckéje, megjelenése előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, a mellyért most harcol; és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint folytonos megalázások (…)”. Hogy a katona érdekében mi mindenben járt közbe, védelmébe is véve, az emlékezői távlatba ezek sem fértek bele. Mint ahogy az sem, hogy költői tehetségéről, netán egypár versét idézve, szót ejtsen, mi több, méltassa. Róla írott utolsó szavai nem a tragikus vég okozta megrendülés, mélységes megdöbbenés kifejezői. „Ott esett el kozák pikáktól átszúrva Petőfi Sándor is – valahol arrafelé, ahol Bem holtnak tettetve magát, órákig feküdt a véres sárban” – a modor nem szenvtelen, mert Bem apót sajnáltatja. Neki a vonzásába került, Petőfi ellenben sem művészként, sem emberként nem vonzotta.
A Széchenyivel való kapcsolatát kivételes tiszteletadó gesztussal zárja: nincs az emlékiratában még egy olyan fejezet, mint az Ebéd az Ullmann-házban, ahol párbeszédes formában jelenítené meg bárkivel való együttlétét is. Itt lényegében az utolsó találkozásukat „viszi színre”, s azért többszereplős, mert Széchenyi családja körében, ebédezéskor játszódik. A történet anekdotába foglalható: a minisztertanácsi ülés után a piacon „kicsiny darab, már avaska szalonnához” paprikát vagy zöldhagymát venni siető Kossuthra a gróf mintegy ráparancsol: „Ön nálunk fog ebédezni!”, s mivel nem maradt lehetőség, hogy kitérjen a meghívás elől, szalonna s hagyma helyett hideghal-hússalátát, rákhiggadékot, gombás pudingot s miegyebet fogyaszt. Közben beszélgetés az épülő Lánchídról, a család két fiáról s arról, hogy az egyik minisztertanács előtt ő fegyvert emelt a mostani vendéglátójára. A csattanó: a gróf tudott a pletykákról, miszerint minisztertársát, akit korábban megfenyegetett – „felhasználni vagy felakasztani, megnyerni vagy megsemmisíteni, pénzzel vagy méreggel” – meg fogja hívni ebédre, s ott mérgezett ételt adat neki. Emiatt is lehetett kissé feszélyezettebb a társalgásuk, még ha Kossuth a „Deiszen megbékéltünk” érzésével kezdett is bele, s azzal a magába fojtott kíváncsisággal, hogy szeretné Széchenyi „híres naplóját” látni. Ha ezt fellapozhatta volna, az 1848 márciusában ilyen bejegyzésekre lel. 15-én: „Mit lehet tenni? B(atthyány) Lajost és K(ossuth)ot – kell támogatni! – Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak. Nem fogom tévútra vinni őket; hogy ’szolgálni’-e? Ez az egészségemtől függ.” 16-án: „Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kos(suth) és társai pedig jobbnak látták ’felgyújtani’!”. 19-én: „Most én mondom: gyerünk, gyerünk, amilyen gyorsan csak lehet. Én nem akartam ezt a sebes tempót. Becsülettel tartóztattam. A ti művetek ez. Most aztán mint a jó kocsisnak, oda kell csapni a ’bokrosak’ közé, hogy föl ne bukjék egyik sem etc. A völgyben tán megállanak majd”. 22-én: „A fúriák, miket B(atthyány) Lajos és Kossuth szabadítottak el, immár ellenük fordulnak. (…) Sem bosszú, sem becsvágy nem vezérelte cselekedeteimet. Tiszta reformer voltam – soha nem lázítottam! Isten bocsássa meg bűneimet!”. 23-án: „B(atthyány) Lajos Kossuthot és Szemerét Pestre akarja küldeni. Le kellene csillapítaniok az őrjöngőket – mondja. Kossuth nem megy”. 24-én: Kossuth azt mondotta Vasvárynak ’KI PESTEN NEM ENGEDELMESKEDIK, FÜGGNI FOG’. 25-én: „Ma eldől Magyarország sorsa! Ha Batthyányt és Kossuthot nem fogadják el Bécsben – ó, a történelem különös végzése – Magyarország el van veszve!” És szaporáznak az egy-két mondatos emlékeztetők a későbbiekben is, Kossuth kíváncsiságát biztosan izgatóan. Ám megfontolni való, sőt, egyetértésre okot adó inkább akadt volna a „grófnak” azoknak a munkáiban, amelyek Döblingben – az emlékíró figyelme eddig kísérte el – születtek. Ha kissé későn, de humorérzékét is „fejleszthette” volna az Önismeret és Nagy Szatíra című, Ferenc Józsefet is támadó gúnyirata (1857), aztán az Ein Blick auf den anonymen Rückblick (Egy pillantás), amely levél formában egy, a belügyminiszter Bach előtt hódoló propagandafüzet, a Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungarns (Visszapillantás) állításainak ízekre szedése. A Habsburg-házzal szemben érzett gyűlöletét táplálhatták volna az Egy pillantás passzusai. Ironikus okfejtései: „az emberiség kifejlesztésére és felvilágosítására alig van czélszerűbb és előnyösebb eszköz egy ’genialis, minden viszonyokba mélyen beható absolut kormányzatnál: ha az emberek részint ösztönből; részint ésszerű okoknál fogva az absolut kormányformát kárhoztatják, ez legtávolabbról sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény, mint a tapasztalás bizonyítja, rendesen karöltve jár az ostobasággal”.
A Széchenyi-Kossuth politikai vita ezzel – látszólag – lezárult, hogy kezdődjék a másik, az egyszemélyes drámaként is felfogható, melynek nincs olyan megjelölhető konfliktusforrása, mint A Kelet népe volt, ám amelynek a tétje talán nagyobb és súlyosabb. A tét, az államférfié, ki a kormányzó-elnöki pecsétet az emigrációban is használta írásbeli küldeményein és „utasításain”: olyan politikai program kidolgozása, amely megoldást nyújthat az ország és a közép-európai térség nemzetiségi problémájára, a szabadságharc elvesztésének egyik okára. S a tét, az emberé, az életútján végigtekintő emlékezőé: képes-e valóban ítélkezni maga fölött is vagy „kételymentes magabiztossággal” „csakis önigazolással él” (FUTAKY, 1981, 944-945).
Megint csak az ő, a „levelek” írása előtt kijelölt, tárgyilagosságra intő vezérfonalára, az erkölcsi értelemben vett ars dictandi parancsára utalva állítható, hogy politikusi pályáján ez az önbírálata a legalaposabb. És – saját maga által – a legjobban megalapozott, érvelésében a legmeggyőzőbb. A nemzetiségek szerepével, nemzetté alakulásukkal, szerveződésükkel, egyáltalán, szellemi, kulturális törekvéseikkel kapcsolatos felfogása, szemlélete változásának bizonyításában a leghitelesebb. Nagyjából húsz évet vesz alapul, 1842 derekától 1862 májusáig, s a két végpontot egyfelől Széchenyinek A Kelet népe után készülő munkájához, illetve az akadémián elhangzott november 27-i beszédéhez, másfelől a magyar negyvennyolcas emigránsok milánói lapjában, a L’Alleanzában közreadott Dunai Konföderáció-tervezethez köti. Az emlékező szerint a „gróf” az egész magyarság szemére lobbantotta „az erőszakos magyarosítás bűnét”, s főként őt tette felelőssé, az ő „agresszivitását” a nemzetiségi kérdés „kiélesedése” miatt. Kossuth akkor úgy foglalt állást, hogy az előadó „lovat adott az illyrizmus és a pánszlávizmus terjesztői alá, mert elismerte feltétlen igazukat”. Ma, az elbeszélő jelenben tudatja: nem röstelli egykori álláspontját, noha annyi esztendők után, „oly sok tapasztalattal elmémben e kérdésekről ma s már jó ideje másként gondolkozom”. A föderáció tervének kidolgozásához, másképp-gondolkodása dokumentációjához kaphatott volna erősítő érveket Széchenyi pamfletjéből, amelyet a szerző csak úgy emlegetett: Blick. A Bachnak – kiről „azt kellene hinnünk (…), egyenesen a pokol köpte ki” – szóló levél részlete példabeszéd: „Excellentiád belefujt azon csalsipba, melynek neve ’minden nemzetiségek egyenjogusága’, és a síp nagyon hasonlit a pásztorok istenének Pan-nak furulyájához, melynek hangjai által, mint a mithologia tanitja, minden négylábu állatot megszeliditeni és ügyesen magához vonzani tudott”. Felhozza aztán, hogy az egyenjogúságról „elég hangzatos phrasist nagy meggondolatlanság volt hangoztatni” már 1848-ban is, ám érti – „értjük” -, hogy az osztrák kormány kétségbeesett helyzetében, a veszély legsötétebb napjaiban „mindent” ígért, „amit csak követeltek, vagy azok, kiknek akkor a hatalom kezükben volt, például Jellachich és Rajacsits, ábrándjaik közepette képzeltek, vagy óhajtottak”. Ezekről az ábrándokról, főként pedig Rajacsits érseknek az április 11-i pozsonyi országgyűlésen a szerbek 16 pontos kívánságát-követelését előterjesztő küldött-társáról, Sztratimirovits Györgyről, a vele való kínos epizódról a memoáríró hosszabban elmélkedik. A Dunai Szövetség vagy ahogy még nevezték, a Balkáni Föderáció tervének kialakításakor a Blick olvasása – ha már megjelenésekor olvasta – mint kellemetlen emléket idézhette fel benne. Hiszen a független szerb vajdaságot követelő, Bácskára és Bánátra igényt tartó Sztratimirovitsnak a vita hevében azt vetette oda, amit „sokáig röstellt”, hogy „Akkor ez esetben kardjainkat fogjuk összemérni!”. Mire (a Vízaknai csatákban fontos szerepet betöltő román ortodox püspök, Andrei Saguna fő patronálójának és magyarellenes mozgalmában harcostársának) a válasza: „a szerb sohasem volt erre gyáva”.
Lehet, hogy a Bachon gúnyolódó, ám az ő politikai elképzeléseivel egybevágó Széchenyi-könyvet az öreg Kossuth más miatt hagyta figyelmen kívül. A rég halott minisztertárs iránt való tapintatból, kegyeletből, hogy ne elevenítse fel a kettejük közötti, egykor volt legélesebb ellentétet. Ami legvilágosabban talán két Széchenyi-idézettel érzékeltethető. 1848. szeptember 3-án jegyzi be a naptárába, csupa nagybetűvel, Kossuth szavait: ÉN PAKTÁLOK… BÁR AZ ÖRDÖGGEL, DE BÉCCSEL ÉS A DINASZTIÁVAL NEM”. A Döblingben írt pamfletben viszont ilyen kitételek szerepelnek: …soha sem fogjuk megengedni, hogy azon szent szövetség, mely az ausztriai dynastia és Magyarország között köttetett, és annyi ünnepélyes eskü által szentesittetett, széttépessék csupán azért, mert Kossuth úr c u m s o c i i s Magyarországra nézve a köztársaságot sziveskedett rögtönözni és alkalmazni”. Ugyanitt Kossuth „úr” „separatisticus viszketegsége” említtetik s a „debreczeni csinyek” keresztülvitele. A két száműzött véleménye a Habsburg-dinasztiával való „paktálás”, illetve szembeszállás ügyében alapvetően eltér, ám ez így volt már a reformországgyűlések idején is. Ezzel tehát aligha indokolhatóak a Blick epés szófordulatai, amelyek kölcsönös rokonszenvtől sosem kísért kapcsolatuk végleges megszakítását idézhették volna elő, mégpedig személyükön túl a nemzet életében történelmi jelentőségű esemény, a „debreczeni csiny”: a Habsburg-ház trónfosztása, a Függetlenségi Nyilatkozat megítélése dolgában.
Ez az esemény és a másik, a világosi fegyverletétel az, amelyekről az öreg Kossuth ugyanúgy vélekedik, mint az ifjabb, a viddini emigráns. Álláspontja szilárd, megingathatatlan, e tekintetben nemhogy a kételynek, de a puszta töprengésnek sincs helye. A bevezető emlegette „szaporodó szemtanúk” feljegyzései, vallomásai sem késztették saját felelőssége latolgatására, így, mint „sok tekintetben a volt események zsibbadtja marad, következtetések és önbírálat megkíméltje” (BERKES, 1984, 18). A Függetlenségi Nyilatkozattal kapcsolatban pedig több, mindjárt az elfogadásakor felmerült aggályra emlékszik. Almássy Pál, az országgyűlés elnöke például mondott valamit, „amin el kellett gondolkoznom”: a Nagytemplomban, ahová a református kollégium nagyterméből „áthelyezték” az ülést, nem volt jelen a többséggel bíró tagság egyharmada – elkövették azt a hibát, hogy név szerint nem számolták meg a követeket. Ezt a törvényességi-jogi gondot Turinban úgy oldja fel: „A többség azonban megvolt mindenképp, mert a többségünk a népben volt biztosítva”. Duschek Ferenc, a „pénzügyére” szavait, valamint a csupán „kevés szavú békepárti küldöttként bemutatott” Kemény Zsigmondét is idézi. Az előbbitől: „Ez a lépés az ország szerencsétlenségét jelenti!” – nyilván a függetlensége nemzetközi elismerését, a nagyhatalmak beavatkozásának, segítségének elmaradását illetően. Kemény szerint azután, hogy pártját semmivé tette, vagy együtt dolgoznak vele, vagy konspirálnak. Azaz összeesküvést szőnek, katonai erővel vonatják vissza a Nyilatkozatot – mint ahogy tervezték is, az esetleges fegyveres államcsíny okozta helyzet súlyosságát a „magyar álladalom kormányzó-elnökévé” választott Kossuth azonban utólag sem mérte fel. Miként az emigrációban újra és újra fölerősödő szándéka, fegyverbe szólítani az otthoniakat, esetleg „egy kis felkelési mozgalmat” rendezve „amott Erdélyben”, noha a szabadságharc döntő csatáinak idején keserűen kellett szembenéznie a ténnyel: „A nemzet eddig olcsó lelkesedést mutatott – tömegében -, cselekedni csak kevesen cselekedtek”.
Amilyen konokul kitart a világosi fegyverletételről és a debreceni nyilatkozatról alkotott véleménye mellett, olyan rendíthetetlen abban is, hogy igazolja, elfogadtassa „csapongó s rapszodikus legényéletét”, majd az öregkor felé haladva a felmentés kérése helyett mintegy büszkélkedve, hogy nem félt megégetni magát az „Erósz gyújtotta szörnyű fáklya” tüzétől. Ifjú kilengései a „féktelen” Wesselényi juttatják eszébe s a Kehidán és környékén „egy háremszerű választékot” fenntartó Deák Ferencet. Az emigrációs élete egy epizódjáról, írja, hallgathatna, ám mert szégyellenie „aligha volna méltányos”, előadja, Dembinszky tábornok gróf unokaöccse, Tivadar őrnagy neje, a bécsi udvar kémnője, Hogl Emília jóvoltából úgymond „gazdátlan férfi-energiája” miképp „talált otthonra”, még Viddinben. Aztán Sumlában, mindaddig, míg a felesége, Teréz hamis útlevéllel meg nem érkezett, és az őrnagyné el nem menekült az ellene a tisztekből „vulkanikus erupcióval” kitört gyűlölet elől. A kormányzónét viszont oly annyira meghatotta a fáklyás, lampionos fogadtatása, hogy „még az sem tette boldogtalanná”, amikor a tudomására jutott, „a személyét illető körülrajongás egy másik nő ellenében torlódik ily magasra”. (A Két üzenet közt című drámában a jelenet: Kossuth szavára, hogy „Angyalom vagy. Lelkem fele”, a felesége nevezetlenül is Emíliára célozva kérdi: „Tehát a súlyegyen miatt? Átvette felét? Legyek hálás neki”.) A nagylelkű megbocsátás „biedermeier szemérmű” megjelenítése ez és a többi hozzá hasonló (FUTAKY, 1981, 945-946), mint amikor azt ecseteli élete nyolcvankettedik nyaráról s a nála hatvanvalahány évvel fiatalabb Zeyk Saroltáról szólván, hogy agyában „oly elevennek érzem a belém teremtett férfiúi rendeltetést”. Az önéletrajzot, mondhatni, erről a „rendeltetésről” való beszéd keretezi. Az ő „jó kis” Sárikája az epilógusban tűnik fel, a prológusban pedig, hogy nem hidegen tekint majd vissza a bejárt útjára, hiszen „agyam vérbőségét az a forró érzés okozza, amely csak a minap is (annyi esztendők után) meglepett ismét, nem törődve a vállamra települt évekkel, s mit sem latolgatva, a forró érzés milyen szívbéli gyötrelmeket suhint életemre”. Ekkor már feledheti, hogy ifjú korában – az ö szavaival – köpték rá a „rút hűtlenség minden ágazatait”.
Amit viszont kész latolgatni – a nemzetiségek státuszával és szerepével kapcsolatos előítéletei felülvizsgálata mellett -, az szinte mind jelentéktelen mozzanat, eset, politikai és magánemberi tekintetben egyaránt. Csodálkozik is, netán restelli is, hogy patetikusak voltak a ’kiáltványszerű megállapításai. Hogy mint egy győztes államférfi, „könnyű hazugságok frázisaival” ámította a személyétől megilletődött katonákat. Hogy el volt telve barátai idealizmusával, és nem figyelt a politikai becstelenség megnyilatkozásaira. Egyszerre ámul a Zemplénben és egyebütt megismétlődő éhínségek okairól írott korai „legjelesebb” munkája éleslátásán, illetve pongyola stílusán, túlzásain. Ezek az elemek nem állnak össze és kevesek egy szigorú önvizsgálathoz, számadáshoz. Tetszelgéseinek is – hogy vigyázott rá, milyen színű toll van a kalapján, milyen atillát visel a hallgatói előtt, minő eszközökkel arathat szónoki sikereket (ALFÖLDY, 1981, 56) – inkább humoros színezetük van.
Mint ahogy a Sztratimitovits-epizód sem lenne több anekdotánál, ám az illyrizmussal és a pánszlávizmussal példálózó Széchenyi-beszéddel és másokéval együtt már serkentője egy új politikai elgondolás, a konföderáció alapeszméje kialakításának és megfogalmazásának. A nemzetiségek kérdése Kossuth kései reflexióinak „kiemelt övezetét alkotja” (BALOGH, 1981, 67), s ebben a sávban nyomon követhető szemléletének lassú változása. Előbb Széchenyivel, később, a független magyar felelős minisztérium megalakulását követően Wesselényivel sem értett egyet, aki a horvátok, románok hallgatását „vihar előtti csöndnek tekintette”, és Jellasics vezette támadás veszélyére figyelmeztetett. „Kasszandra-jóslatait” nem fogadtuk meg – írja némileg önkritikusan, furcsa mód kifogásolva a „vak ember” kenetes, „régies udvari hangon” való megszólalását. Krónikaírói részletességgel számol be aztán mind a délvidéki lázadásról, aztán a Szenttamásnál vívott véres harcokról, a hajdúk, betyárok rémtetteiről, a Földvárt a katolikus templom oltára köré helyezett 37 levágott gyermekfej jelezte borzalmakról. A kisenyedi magyarokat lemészároló román fegyveres tömeggyilkosok, illetve a Zalatnán több mint hatszáz halottat hagyók, gyermekek, nők sokaságát kivégzők is a fékezhetetlen indulatok, nemzeti gyűlölködések tanúsítói. Az emlékező a román néphez intézett kiáltványáról maga mondja, hogy valamivel kevesebbet érő volt a semminél, ám alkalmat adott rá, hogy a „román történészfélék bűnjelként hivatkozzanak” rá, példának okáért akár egy félmondata miatt, miszerint bujtogatták a román népet, „gyilkold le te is a magyart, kitől szabadságodat nyerted”. A Balcescu-féle józanul gondolkodókkal folytatandó tárgyalások se kecsegtettek sikerrel – már „késő”, mondja ki éppen Avram Janku, „ők sem urai békés szándékuknak”. Kései belátása – hogy többet kellett volna törődniük Erdély sorsával, „ha a nyugati kapu védelme s a Délvidék el nem vonja figyelmünket” – kései bocsánatkéréssel ér fel, hiszen a viddini levelében úgy emlegette az erdélyi sereget, mint amelyik „csatát vesztett csata után, mindenütt, s melyben mindig legfőbb volt a reakcionárius elem”. Ráadásul Arad után, míg ő, „a milliókat kezelt kormányzó hazám örök szeretetén kívül nem hoztam semmit magammal”, ők, „az erdélyi tisztek semmit nem kötöttek ki a kapitulációban, mint bagázsiájok biztosítását!”. A nemzetiségekkel való megegyezést nem segítette elő az 1849. július 28-i határozat sem, a szabadságharc leverése után mégis Kossuthra várt a magyarok és a magyarországi nemzetiségek viszonyának tisztázása. Az Európai Demokratikus Központi Bizottság egyik tagja, a republikánus olasz Mazzini kérte fel lényegében egy alkotmánytervezet kidolgozására, amit 1851-ben Kiutahiában (Kütahyában) teljesített is. Ennek előzménye az egy évvel korábban a vele vitában álló párizsi komité vezetője, Teleki László sürgetésére készített Észak-keleti Szövetséges Szabad Statusok című összefoglalás. Gondot okozott neki, hogy miközben a szomszédos népekkel való együttműködést, békés együttélést a jövő zálogának tekintette, aközben félt a történelmi Magyarország szétdarabolásától, a konföderatív kapcsolatok alapján történő átszervezésétől. A dilemmát azzal vélte feloldhatónak, hogy a nemzetiségeknek a községi és a megyei, vagyis nem a területi önkormányzati rendszerben való politikai és társadalmi berendezkedést ajánlotta, az egyházak mintájára kialakított „köz nemzeti egyletek” működtetését. Szabad nyelvhasználatot tervezett; az állam vezető nemzetének meghagyva a magyart. Később elképzelhetőnek tartotta Erdély és a Vajdaság autonómiáját, ám az erre vonatkozó részeket 1859-ben kihagyatta a közzétett tervezetből. A nemzetiségek önrendelkezési törekvéseikben ekkor már messzebb tartottak, semmint hogy egy tényleges hatalommal nem bíró volt kormányfőnek a magyar alkotmánnyal kapcsolatos elvein, eszméin töprengtek volna.
Mint ahogy a „Dunai Szövetség” megteremtésének gondolata sem villanyozta fel őket. Mindegy volt, hogy a tervezetet Klapka György tábornok foglalta össze, Kossuth magyarázataival és annak elismerésével, hogy az alapelveket sajátjainak tekinti. A Kárpátok, a Duna, a Fekete és az Adriai tenger közt fekvő, egymással szövetségre lépő országok állami törvényhozásának, igazságszolgáltatásának és közigazgatásának teljes függetlenségét javasolta. Kívánatosnak tartotta Szerbia és a többi délszláv állam belépését, kitért a szövetség hivatalos nyelvére, hogy azt a törvényalkotó gyűlés határozza meg, különben „minden tag saját anyanyelvét használhatja”, a hatóság székhelye pedig váltakozna, Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz. Hangsúlyozta, hogy „az országlakói szabadon egyesülhetnek, nemzetiségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii) szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint”, „egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, akit vojvodának, hospodárnak vagy más effélének nevezhetnek”. „Hiszem, hogy a fönnebbi javaslatokat a dunai tartományok mind elfogadják, mert megfelelnek óhajaiknak és érdekeiknek s biztosítják jövőjüket. Ily módon sikerülni fogna köztünk benső egyetértést eszközölni, aminek legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok” – az aláíró „Kossuth L., Magyarország volt kormányzója” végóhaja: „Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”.
Az Én, Kossuth Lajos emlékezője még hozzáteszi az eredeti szöveghez: „A jó egyetértés a magyarok és románok közt, ez az én leghőbb vágyam”. Hogy miért érezte szükségesnek, fontosnak egy nép, egy nemzet kiemelését – erre talán emlékezetének irányítója, a mű szerzője, Cseres Tibor válaszolhatott volna. Elegendő okot hozva fel több, ekkor tájt írt regényének a címével: Foksányi szoros, Vízaknai csaták, Őseink kertje, Erdély. A dunai konföderációs tervek okozta „izgalomnak” a szülöttei lehetnek ezek is, és ezért tanulta meg Kossuth szavait, mondatszerkesztését, jelzőit, igeidőit (HUNYADY, 1986, 537). Anélkül, hogy belemerült volna a történelmi regény elméletének tanulmányozásába, elgondolása, kiindulópontja modern teoretikusra vall: a Kossuthhoz és korához való viszonyt alapvetően nyelvi természetűnek fogta fel, amikor az életműből és a róla szóló „irodalomból” vett szövegek függetlenedhetnek az emlékezés folyamatától. S e tekintetben mindegy, hogy helyénvaló-e a „levelek” műfaji megjelölés, vagy a többi, amit az „én” válogatás nélkül használ az autobiográfiától az önéletrajzig. Vagy amivel a kritikusok próbálkoznak az autográf színezetű memoártól kezdve a fiktív emlékiraton (BALOGH, 1981, 65), regényes életrajzon (FENYŐ, 1981, 1991-1992) és Kossuth-apokrifon át (ALFÖLDY, 1981, 53) a képzeletbeli Kossuth-(ön)életrajzig, amely a vallomás és az emlékezés formájában íródott monológregény (BORI, 2002, 1132). A szerző egy másik interjúban azzal büszkélkedett, hogy kezeskedik könyve hiteles nyelvezetéért, szóhasználata szinte nyomozás eredménye és nem használ egyetlen olyan szót vagy fordulatot, amelyet hőse nem használhatott (NÁDOR, 1986, 570). A regény „nyelvhasználatának” elemzője kételkedés nélkül elfogadja ezt az állítást, és a szóállomány vizsgálata helyett a mondatok szerkezeti felépítésének olyan jellemzőire figyel, mint például a szövődményes gondolatfűzés vagy az érzelmi hatást, valamint az értelmi hangsúlyt erősítő mellérendelés, a halmozás. Megállapítja s bizonyítja, hogy pályája felfelé ívelő szakaszában Kossuth inkább az érzelmekre, később inkább az értelemre kívánt hatni. Ennek és a regény optikájának megfelelően változnak a mondatok belső arányai: a dagályosnak, túldíszítettnek tartott szerkezet után a késői művek mértéktartóbb felépítésűek. A szenvedélyes pátoszt, barokkos előadásmódot szikárabb, hétköznapibb váltja fel. Összefoglalás: a regény tizedrésze szó szerint átvett idézet, az átvételek „mégis új – és többsíkú – közléstartalom hordozóivá váltak”. Nem utolsósorban: „az író mintegy átitatódott azzal, amit kossuthi modellnek neveztünk, ennek ellenére a képzelt önéletrajzból nemcsak Kossuth emberi és politikusi portréja rajzolódik ki, hanem Cseres Tibor írói portréja is” (DÁNIEL, 1990, 71). Olyan történelmi regény íródott, amelynek – teoretikusan szólva – az önreflexivitása egyszerre nyelvi természetű és metatörténelmi jellegű, amennyiben történelemfilozófiát és történelemszemléletet hordozva mintegy morális tettre késztet: az értékek és cselekedetek közötti választásra, az emlékezetből már kihullott, csak szövegekben létező Történelem-múlt (Nora) újraalkotására.
Illusztráció: “Én, Kossuth Lajos”
Ezek is érdekelhetik!
Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →
Papp Ágnes Klára: Táj, lélek és kultúra összefüggése Móricz Úri murijában →
Ratzky Rita: „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” (1849), avagy a hatásos női retorika elemei →
