Zana Zoltán: De hány az óra?
„Tíz perccel múlt öt perc…” (egy kislány órájára)
Sétabecsület
Szondi Györgynek
Ezt az esetet, vagy mondjuk inkább: történetnek?; Didu bátyjától Doditól és annak felesége s családjuk társaságában hallottam: hogy Rosszirtás-szülőhelyemre látogattam és Avarkerte-környéken barangoltam, ahol összetalálkoztunk, aztán eltöltöttünk egy napot mint gyerekkori ismerősök, jópajtások.
Didu majdnem tíz évvel fiatalabb nálam, bátyja Dodi viszont – amint történeti hősünk Bognár Zo is: velem majdnem egykorú.
A testvéreket nagyon kedvelték errefele, nem úgy Bognárt. Jól értesültek állítják – s családjának panaszaira alapozva mondják: hogy B. lopta gyári munkatársait – ennyi tudódott ki (fizetésükben dézsmált; valutát lopott. S ez még legkevesebb volt-volna ügyeskedéseiben). Különféle hazugságokkal (sírva-nyafogva mint állásából kilökött már): gépkocsit kunyerált valakitől, s e bolond gyengelélek többé nem is látta tragacsát. Bognár eladta azt alkatrészenként, s mind mint sajátját.
Elég sokba szaporult feje felett a baj, s hasznosabbnak látta, ha elpattan. Mielőtt e sorokat felvettem volna, magam jártam szülőknél, s némi csodálkozásomra – „színtiszta igaz”-nak mondták fiuk „viselt gondjait”, és szégyenkeznek, mert ilyen „kisiklott gyerek” lett belőle. Érdeklődtem afelől, hogy miért. Az apa nagyon egyszerűen, és elgondolkoztatón azt mondta, hogy az ember fiánál már friss korára kialakulhat egy-két főbb hajlandóság, s az az egypár kíséri is azt felnőtti életében, s teheti is tönkre… valakit a nikotin, egy más vegyület más valakit; amaz hazugsággal mérgez, vagy valamilyen szenvedéllyel. De hát a mai gyerekek szinte csak aludni járnak haza. Nagy a teher az iskolákon… és családokon.
Egyes források állították, hogy B. sietve hagyta itt az országot – hiúságra?, szégyenre? (nem igazán hihető): nyilvánvaló érdekekre, legelébb kontinenti hasonszőröknél talált kenyérkeresetet. Franciáknál kötött ki: légiósnak jelentkezett. Valamiféle GH-snak fogadták; s éveken át konyháskodott arrafele, szakácskodott. (Persze lehet mondani, hogy Még-Nem-Sztendál de Anri Beyle is efféle volt, s a kis korzikai császári élelmezési tisztjeként egészen Moszkváig jutott…)
Nem számít.
De bárhogy is?, vagy mégse! B. értünk is verekedett akkor; Szőlőkben.
Hogy mi volt oka annak, hogy Bognárt az idegen fickó kihívta, még ma se tudni. S hogy mint csöppent az oda, miként került Tót-kanálisi partra. Talán bizonyos céllal arrafele tartózkodott; mint szabadító de később maradt, s ugye? megszálló hadnak gyarmatkatonája.
Egypár helyen – érthetően?, nem írok nevet, rövidítek arra. Másutt elhallgatok nevet, vagy változtatok: kapotton, vállalton, választotton. Mivelhogy ő a mi “hősünk”, s egy hőssel ez eljárás nem lenne méltányos, Bognárt – nevén nevezem.
Belátható, nem látható be?: de ennyi időre „visszagondolni” (emlékezni oda?, idézni arra): bajos dolog; az ember könnyen becsapja magát. Ezért én elkötelezem magamat amellett, hogy jobbára s lehető szorosan D.-ra hagyatkozom. Bár aznap én is ott voltam, de csak érintőleg; mondjuk. Kicsit kívülin.
Szutykos-sáros terepjáró érkezett zsiliphez – kezdte az emlékezést Dodi. – Te megint olvastál valamit, ha jól tévedek, földközépnek tartó utazását olvastad – Verne Gyulának. Csodálkozásomra azt mondtad, hogy Einstein szerint (bőven nevetséges?-nevető? e figura): e Föld úgynevezett: rendkívüliségeket tartogatna kíváncsi tudoroknak. S hogy nem feltétlenül muszáj az embernek annyi-kozmoszin szaladgálnia. – Na, és hogy állnak a világ modellezői ebben! – kérdeztem. (Mondta Dodi.) – Vannak műhelyek – mondtad erre. – S azokban folyékony fémmagvú “hideg” elemek, próbálkoznak, ami kevés… de lehet, hogy rosszul mondom.
Valahogy nem akart nyár lenni. Erőlködés az volt kezdetben is. Még fény is volt. Láttam, hogy milyen tűrhetően boldogulsz. Talán vadgesztenyefád alatt… de nem kizárt, hogy a nagy cigánymeggyfa alatt. És még árnyék is volt; főleg az volt. De hiányzott ebből a júliusból, s e napból is hiányzott: a melegség.
Inkább hűvös volt; legalábbis reggel-délelőtt még úgy volt; s ott horgonyoztak felettünk – Nap és közöttünk: ott ácsorogtak banális felhők.
(Eleinte így ment ez, egymást váltottuk, míg aztán főként D. vitte már az olajozódott emlékezés kerekeire fordult történetet.)
Ekkor még egyikünk se túl nagyon gondolhatta azt, hogy mennyire szomorúan alakul még nekünk az a nap.
Valakivel megint birkózott Bognár. Odébb, a homokparton.
Szó se róla, járt valami edzésfélére, s tavalyhoz képest (hogy elősorolták kötelezőnek a hadseregbe), ahhoz képest: egészen kikupálódott.
Van már valami válla, ha nem is szélesebb enyémnél, sőt. Lába pipaszár (enyémnél ugyan valamicskét vastagabb). Mulatságos, ahogy ott – körülötte (mert éppenséggel hídban szenvedtetné magát, s ehhez meg feje búbján forog): mulattató volt, ahogy igyekve-trappoltatja azokat a cselőpók-lábakat.
Kis öcskös: Didu egyszer csak jön, s mondja, hogy ezek nem azok. – NAGYMAMA MONDTA.
És honnan a francból tudja ezt a te híres nagyanyád?, kis fosos! – hallatszott a nyirkos homokszőnyeg felől. Mert Bognár épp szusszant egyet; de hogy mind láthassa a publikum, hogy ő mégis méltóztatik figyelni – mindenre? (Már kimutogatta magát „fürdőparton”, zsiliptől harminc-negyven méternyire; amerre a Körösi víz átloccsan: s földút alatti betoncsőben halad tovább; bele a gát menti jóval nagyobb árokba. Az aztán – kísérve a város körüli körgátat: afféle elvezetője lesz ritka kőutak s szaporább dűlők alkalmi vizeinek: főleg őszi esők, tavaszi-nyári zuhárék után.)
A D.-fiúk – anyjuk hirtelen halála után – hamar felnőttek: Dodi és Didu. De azt, hogy „te már nagyfiú vagy…!” – ezt az öcskös – főként nagyanyjuktól: nem vette nagyon szívesen. Úgy is mondhatnám, hogy szívére vette ezt.
Apjuk messzebb vállalt állást; minél messzebb. Ha tán mondvacsináltan érvelt is anyjának ebben: „Megyek; megyek, anyám… csak el innen, el, el; hogy végre levegőhöz jussak!” – s mit mondhatott volna erre anyja?
De ez, hogy Didu – fosos?!
Didu addig a napig nem adott „forró hangot” – sértettségének! De abban – nagymamát is védte? (Aki furcsán szerette unokáit: s külön a kisebbiket, aki törpének született.)
Egy alkalommal hallottam, amint nagyanya pöröl más-asszonnyal; s effélén kiabált vele, hogy: azért „kőszívű” az onokákkal, mert „legyen úgy, ahogy maga mondja; nézzen csak másikra!, az is annyira-de-annyira érzékeny. Mert anyjuk elkényeztette azt is, hogy beteg lenne. És derék emberek az ilyeneket eltapossák! Hát ezt én nem engedem! A maga kedvéért se engedem, nagyratartó jó asszonyság!” –
Didu sértve érezhette magát, ideje ugyan már leszokott arról, hogy valakihez: legfőképpen inkább hozzám szaladgáljon – mondta Dodi. – Egyszerre kifakadt, szinte felnőtti csendes-fontoltabb férfiúi felháborodásban protestált. (Minek előtte jó ideig csendben volt. Homokban guggolt, botfélével ásott abban; komoly elfoglaltságából föl se pillantott.) S akárha magának mondta volna: énekelte Bognárnak. S hangjában érződött valami kora-filozofikus dac. Sokat sejtetőn, tárgyilagosan szólt; szemtelenül: – Majd megtudod, hogy ki-i-i! Még kettőt se tudsz addig fingani; olyan hamar! (Ezt valamilyen írásból vehette, Dodi most nem tudta épp, hogy kitől is lehetne az. Nagyon szerette öccse, ha olvasott neki.)
Megesett, hogy B. indulattalanságait, mű-indulatait: Dodi nem hagyta szó nélkül. De most Didura bízta a dolgot; hadd gyakorlatozzon az kicsit. Nem árthat saját lábon állni, saját lábat taposva akár. – Eltaknyoltunk?, felkelünk; indulunk, egyensúlyozunk (nem is tudunk erről) – így menne a járás.
De azért figyelt; hátha közbe kell avatkozni. (1)
Nem a Vízügyisek jöttek, nem azok jöttek, hanem… mások jöttek –
Mellesleg mondva: ugye?, a fürdés tilos erre.
Kicsit veszélyes; főleg akkor az, ha nyitva a zsilip; ilyenkor különféle szemét érkezik Gérfejér felől. Egyszer valaki víz alatti disznó- vagy borjútetembe fúródott. Persze hogy nyakát szegte.
Még a körzetes M.-gyerek is tisztában volt azzal, hogy így fürödnek, végig. (2)
Kijelölt helyeken szabad fürödni. Ott, ahol külön zománcpattogott tábla hirdeti a hatósági kegyet. De azokon a helyeken semmi vidámság, semmi izgalmas; merő unalom. Hacsak valaki fel nem mászik egy óriás fehér nyár huszonméteres lombozatába. S onnan nem bobja magát vízbe.
A kevéssé hivatal-háklisak azért olykor szemet hunynak szabálysértések felett, s akadnak, akik alkalmanként meg is jelennek, s okosakat mondanak felnőtteknek, gyerekeknek.
Aztán mennek is.
Néha még közülük is ugrott-mártózott valamelyik; azok közül, melyek arrafele laktak. Márpedig akadtak ilyenek; s olyanok, melyek munkaidejük teltén csatlakoztak szabálytalankodókhoz: pl. nyugovás előtti fürdőt véve.
Ezek közül azonban egy se tudott olyan fejest ugrani – nekifutásból, repülve híd felett –, mint a vízügyis Zsilka-gátőr unokaöccse: Dagi Bandi (aki egyáltalán nem volt dagadt, bácsi-szerű; s rajta maradt duci-gyereksége családi becézete).
Vagy a kis Szombathy lány (akadtak is “hódoló” fiuk apja maszek fodrászatában, ahol egymás mellett mostak, bodorítottak, nyírtak, borotváltak meg ami kell a vendégnek). Ő csak a zsilip tetejéről s helyből ugrott; nem zsilipháztetőről: napbarnult csitri… hosszú, alig görbe lábai nyújtottak, teste idején törik vízhez, s elcsobban…
Igaza lett Nagymamának – fordult be konyhából Éva s Éva anyja; néhány üveg ital, aprósütemény került asztalkára. – Akkor mások érkeztek. Kocsiból földútra lépett… de én akkor még úton voltam hazafele. Igaz? – Igen – vette vissza a szót Dodi.
Az a lendrover piszkos volt, telefröcskölve sárral. Hogy honnan érkezhettek!? Még rendszáma se látszott…
Felénk tartott egy tányérsapkás kölökforma (amolyan bővebb korunkbéli), s egyre indokoltabbnak gondoltam – hevességükből, határozottságukból – hogy mintha B.-t ismernék ezek, ismerné egyikőjük. Másik?: két méter körüli-magas, feje kopaszra nyírt, kerek figura; aranykeretes szemüveget hordott, amivel sehogy se passzolt.
Mind világosabb lett, hogy Bognárral gyűlhetett meg a tisztgyerek baja, s hogy abban a bajban akkor talán valami B. számára végződhetett kedvezően.
Ahogy már zsilipszögletbe tartottak – amerre bemutatók mentek – mindegyre tágultak azok a körök, melyek addig – várakozón? – úgy ahogy még egybetartottak: nem alakultak külön tábor-körökké azok, csoportokká, hanem egyik s másik truppból: hol ennek, hol az azt váltó valakinek – s mondjuk: Bognárnak kiabáltak, sivalkodtak.
Az óriás félre állt, homokszőnyegtől legalább egy méterrel. Mellkasán összefonta karját. Az elcsöppent fickó – furcsa köszönésfélén?; aminek különségét még teljes testével is hangsúlyozta: határozottan Bognárnak intett.
Mintha nem is neki intett volna: B. előbb körülnézett, s mert nem akarta magát égetni?, már nem hátrált; néhány lépéssel közeledett idegenekhez.
A kihívó már derékszíjával bajlódott; sikerült lecsatolnia oldalfegyverét, majd levette sapkáját, s mindkettőt homokba hajította: ugyan nem fenyegetően, de félreérthetetlenül.
Azok, akik előbb még Bognár Zo közelében ugrabugráltak és visítoztak, azok még visszább húzódtak.
Itt bunyóra állnak dolgok… – Dodi átkiáltott hozzám, intett is.
B. vállát vonogatta-rángatta, s kínosan – oldalvást pislogva: vizslatta azokat a korábbi békés (ugyan vegyes, de szorosabb) drukkeri köröket.
Ám feléje – főként tanácstalanság érkezett.
Az idegen fickó egyszer csak – közeli partoldalba szaladt. Talán pillanati ötletre? De lehet, hogy nem pusztán arra.
A zsiliptől majdnem odáig, amerre egypár-kupacokban ücsörögtünk, onnan a földes szekérútig, valamint a zsiliptől a vegyesboltig – ott az a korlát. (Vasbeton. Szerintem harmincnál is több méter hosszú lehet. S szinte-ennyi: túlparton; hídi emelkedést-lejtést követőn.)
A kihívó – kiterjesztette karjait s mintha szárnyait terjesztené. Úgy billegett. Trepacska, mely most engedte el vitorlázó-repülőjét; egy rétisas… majd tudatni akarta velünk, hogy annak a gerendának élei, ott, végig, hídon keresztül: gömbölyítettek, gömbölyre koptak… („ezt mi is tudjuk!” – gondoltam). S azt a „gerendát” néhol – egyes szakaszain – finom északi moharéteg teszi síkossá. Korlátra paskolt párat a tag, s ugyanolyan könnyedén, mint felszaladt-volt, máris nedves-sötét homokporondon landolt.
Majd a pisztolyt – táskástól, mindenestől – sapkájára pottyantotta, s mintegy „parancsolj, ez a tiéd lehet…”-féle mozdulatot tett.
A fickó bizonyos tekintetben „meg is érkezett és nem is érkezett meg”. Itt volt nálunk egy ismeretlen-adott történetből, s nemde, minden más-történetnek: mégiscsak van már története. (És mi szintén részesei voltunk annak az összeütődésnek, és mégse voltunk részesei annak.)
Még hogy fürdés, napozás!
Bognár meg?, úgy láttam, vonogatja-rángatja vállát, s oldalvást pislog. – Mi van?! – adta a tájékozatlant. – Mit akarsz? – majd közönségéhez fordult: – Ez a krapek meghibbant. – Szerette volna, ha odakintről igazolják? De semmi. És elbizonytalanodott. S mint az, akinek nincs igaza vagy megszimatolja vesztét, megragadta az alkalmat arra, hogy pattoghasson. – Mit kezdjek ezzel a szarral!
Amaz félreértette, nem értette félre? De én – valamiért – nem csodálkoztam ezen: belement ebbe a bognárkodásba. Némán; s árnyalt mozdulatokkal überelte is saját fogadását. S olyfélén abban (közte meg ehhez is karattyolt valamit), hogy pisztolyt is ad (azt kivette a pisztolytáskából, felmutatta a meztelen fegyvert, valamit fafrált rajta, s megint csak olyan mozdulattal, mintha azt jelezné hogy “nos, ez itt egy préda; rávetheted magad, öregem…“ – s mint nyűgös vacakságokat ejtenek szemétbe, felcsippentve hüvelykujjal-mutatóujjal: tányérsapkába ejtette a revolvert). S még korlátsoron is végigmegy – ez is belefér – végigmegy meztelenül – abban az esetben, ha veszít!
Még most is úgy gondolok erre (történtek pedig ezek már hány éve!?) – s úgy látom mind-ezt: akárha mostanában estek volna dolgok.
Világos….
Homokba került zubbony, és – fél lábon ugrálva – cipőt, zoknit húzott a kihívó. Inget gombolt; ledobta azt, s ott állt egyetlen szál maguk-kincstára alsójában. Visszanézett korlátra, s tenyereit illesztgetve megint (!) mutatta-eljátszotta? (elismerőn jelezte?): hogy annak a víz-sóder, cementpor, homok-korlátnak?, vasasnak; bizony, járófelülete nem sokkal szélesebb 10 centiméternél (akárcsak tornakislányok helyre tornagerendáinak szélessége!).
B. nyaka kifakult; füle – öregszerűn – meghegyesedett.
Állát babrálta-simogatta – támadhatott valami gondolata?: annak indokán, hogy büntetést kaphat a másik? (ugyan már önmagában az, hogy fegyverét ajánlotta a kihívó: bőven is kimerítette büntethetését).
Mind kényelmetlenebbül érezhette magát Bognár. Egyik lábáról másik lábára állt.
Homlokát, arcát kiütötte a víz.…
A folyamatot már nem lehetett leállítani. A ”robbanás” – elkerülhetetlen: mint hibázó atomintézeteknél, vagy „több energia menne be mint kijönne”-féle kísérletekben? Önmozgó lett az.
Izgalomba jött majdnemhogy az egész Szőlőkert.
Ez katona! – Ilyesmit hallatott egy borongó-fáradt hang, talán Valastyán-bácsié. (S hogy „ez már nem gyerkőcöknek való…!”)
Volt mérsékeltebb hang is. – Tengerész lehet. Nem muszáj elfogadni… – hallatszott valamerről.
Egy harmadik meg? – bámész-felnőtt?: ilyesmin motyorászott: – Méghogy tengerész…! Azoknál fekete-fehér uniformist hordanak.
Egyesek tudni vélték, hogy valami városi nőcike lenne a dologban; Z.-tanyai csárda. Gondolom, te se dőltél be ezeknek. Ha értesültél – olvasó fád alatt. Ha ugyan hallottál is volna valamit…
Nem túl nehéz meséket költeni – ilyen esetekre; másokra.
Bege Zórika becsukta a vegyesboltot; s átjött túlparti csere-kismalom bérlője-tulajdonosa. Férfias nő: akit őrmesteri temperamentuma miatt?: Sarzsinának hívtak. (Ki tudná, hogy mért hívták őt így.)
Sarzsina azzal kezdte fellépését, hogy: „Oszolni, oszolni; emberek!…” – mert különben telefonál.
De meggondolhatta. Ő maga kezdeményezett fogadásokat.
Minden tétel a küzdőtér mellé hajított tányérsapkába került.
Gyűltek-gyülekeztek kíváncsiskodók; jöttek felnőttek, idősebbek, fiatalabbak: jött az, aki értesült. Gyerek; s már nem is annyira az.
Kocan-ikrek nyakukba ültetett csemetéikkel érkeztek. Valamelyik biciklin jött – bringaváz pedálja fölé tett zsákkal; mely zsákban: búza, kukorica, más.
Ki felpakolt talicskát tolt; félreállt: pihenőre.
(Fél órába ment a „felkészülési” idő…)
Magától adódott, hogy a szabályok: személyes határok közt mozgatható szabályok – s betarthatók.
Vagyis?: mindent bele!
Az idegen-hivatlan: oly szimplán leverte B.-t, s azután megint leütötte azt; de úgy és újra le – olyannyira, hogy néhányan sírtak közülünk.
Bátor képzeletek nyugodtan színezhetik képeiket – hangokkal!
Némelyek – hallhatóan – fellélegeztek-sóhajtottak?; hogy ötödik? vagy hányadik összeugrásra: B. már homokban maradt; hasmánt, kiterülve – s talán eszméletlenül? Majd kínjában? – szabadfogási fájdalmakban?, eszmélve: szégyenkezve? Vereség-sorozatán gyötrődve?!, és nemde hogy! Hiúságában?
A nyerő gyűjtögette-szedegette ruhadarabjait; öltözködött: továbbra se hallatott egyetlenegy szót se. (Persze nem volt néma, de igen fukarul és furcsán bánt a szóval, s érkeztüktől fogva. Leszámítva a maga ritka hang-fordulatait. „Karattyait”.) És arra se nézett: B. fele, Bognárra. Melyet elagyabugyált. Rá se bagózott Bognárra.
Egyik lábát húzta, ő is szerzett sérülést. S amikor észrevette, hogy én… figyelem-követném őt: kínosmosolyra húzta száját. S abbahagyta a sántítást.
Azután meg levegőbe csapott. És elcsorbult arca; minek előtte fegyverhordozó-Gilgámes mutatta (ujjával érintőn másiknak fejét): mintegy igazolólag mutatta annak, hogy felszakadt kihívó-fickó szemöldökén a bőr, s szivárog onnan a vér.
A kihívó tagnak sofőrje – eddig, jobbára – egybefonta karjait: úgy várakozott birokhomok-szélen. Egy testőr. De súlyos gondba kerülhetett?
Egyszer csak visszajött-kocogott. S egy vézna alumíniumpénzt kapott fel homokból. Előtte – a “bajnok” (leszámítva személyes ruha-cuccait, pisztolyát): az, minden gyűjtést visszaszórt homokba: kiborította tányérsapkája tartalmát; hogy még nagyobb legyen?, még sértőbb legyen evvel?
Ahogy készek lettek e jövevények – indultak is.
Valami beszédféle, foszlás hallatszott autó felől; majd az indítómotor-surrogása, köszörülése…
A nyertes tisztelgett; nem komoran, de komolyan: elégedetten. Volt ebben valami felfoghatatlan-ünnepélyes túlzás. Nevetséges! Nyomukban porzott is a körösi Geyza-sor, egész a fürdőig. (Ahol aztán felhajtottak városi betonútra.)
A továbbiakat – a „végrehajtást”: átcsusszantották vesztes-oldalra; minden felelősséget elhárítva magukról. (Mindet talán mégse?, elvégre egyikük verekedett; semmibe is véve nézőseregünk elég alacsony fórumát.)
A szakadozó porfüggöny hullámpászmáinak föl-fölragyogása ébresztette (rá?) Dodit arra (talán olcsó, noha inkább kellemetlen?) – miként meg is jegyezte magában, rossz éledő-rossz lelkiismeretben?: arra éledve?-ébredve, hogy kulisszák romjai mögé nyomódik már a Nap. (3)
De most már aztán még pisloghatunk is együtt –hátramaradt nyomorúságunkban.
S hová lett a szél?! – kérdeztem volt (volna?). – S mintha ezek magukkal vittek volna felhőket is.
Ennyi lenne – szólt akkor Éva. – Illetve: majdnem ennyi. – S Dodival összemosolygott… ugyan együttérzőn.
Hát, igen – mondta Dodi. – Előtte még odamentem, hogy segítsek. B. mellkasa, keze-lába, feje – csupa vérömlés, duzzanat, daganat. Bognár egyik bokája, talán térde is: kificamodott. Egyik lábának – úgy rémlik – jobb lábának két ujja, s kezének egy ujja – eltört.
Zórika visszanyargalt – hídon keresztül, porúton: vissza a boltba. (Mert hozna jeget és mentőládai jódotpárnát; kötözőszert is hozna. Meg italfélét is hozna…)
Ha B.-t egybe is tesszük – gondoltam (mondta Dodi!) – Bognár hamar is összetörheti magát. Nagyon, nagyon, nagyon!! Ha-MAR. Hogy mégse; nem töri ez össze magát!
De nem is jut(hat)na – mentségén támasztódva – messzire: azon a korláton. Feltéve, hogy lábra tud állni, egyáltalán, hogy az egyensúlyozás terheivel miként kínlódna, ilyen állapotban…
De most szünet következik.
– A bélbolyhokra! – mondta Dodi.
2. közjáték
Soros Györgynek
Dodiból – híres érsebész lett.
Súlyosbodott gyerekkori betegsége okán: ritkán operál.
Néhány intézetnél konziliárius. Sok is neki. Nem győz császkálni; osztályán, munkahelyén sokszor hiányolják.
Külön-betegei nincsenek. Végtére is mindegyikét úgy kezeli mint különbeteget.
Koraeste kereste valaki; s órácskára elment azzal…
Didu – éppen hogy megelőzve bátyja távozását – derűsen lépett közénk „bátyusék csemetéivel”. Ő alig magasabb nagyobbiknál.
Felesége – keramikus. Didunál kétszer magasabb. – Hogy ezek a fiúk… nem semmi! – nevetett prüszkölve; hogy beljebb jött. S fejét is csóválta. Nem rosszallón, inkább ámulatára.
Didu?, keresztapa-nagybácsi: vidékről utazott hétvégre-ide; s holnap már készülődik-utazik vissza. Gyerek? – náluk még nincs.
(Ők is hosszan élveznék azt, hogy együtt lehetnek) –
Atommérnök. Külföldön járt. Tanított. Hosszabb ideig egyetemi-tanárkodott, jegyzeteket írt, monográfiát adott ki jankó-egyetemen. (”Az egészre ott aztán lehet is ájuldozni!, de lehet az európai embernek: szédülése is, meg felrémülete, hányingere.”)
Új könyvhöz gyűjt anyagot: Kövek élő költészete munkacímen. S egy másikon is dolgozik (A relatív relatív címen).
Mikor Éva rámnézett, s kérdőn nézett: én ezt mondtam elég hülyén: – Ilyen gyerekek már nincsenek (bár fogalmam se arról, hogy miféle gyerekek lennének; mégis. És mifélék nincsenek? Agglegény vagyok, s az is maradok. Noha igazán lehetne azért „fogalmam” ilyesmikre!).
Alighanem… mégis vannak – s Éva mintha elszontyolodott volna. Eltűnődött? – De azért köszönöm. – És felvidult. – De az kétségtelen, hogy egyesek szerint kései lurkók. Tudod, nagymama… anyuka-anyósom betegeskedése… Dodi tanult, apuka halála. Én kerestem ránk egyedül, néha kisegítettek szüleink, szegényen kezdtünk: eleinte alig volt holmink. Azok voltak megható idők!, ki akartuk próbálni. És nem is ment ez egészen haszontalanságba. Persze tudtuk, gyakorlat nélkül is, hogy ha falnak megy az ember, az fájhat. Mondjuk egy alumínium-evőkanál, egy kisebb, például még; meg egy kés: ezekkel ettünk, felváltva. Dodi ösztöndíjából kaptam egy porcelán kávéskészletet, kis tányérok, kanálkák. Mostanában derült ki erről, hogy Lengyelországból való ugyan (Szolidaritás-időből); exportra készíthették. És Bulgáriában! Dodinak tűntek fel a virágmintázatok.
Gyerekek? – ideig motoszkáltak még odakinn, rakodtak-pakoltak, majd bejöttek, leültek, és beszélgettek, csendesen vártak.
Türelmetlenül várták apjukat.
Furcsa… kalandokban lett részem – kezdte D. mindjárt azután, hogy visszajött (rendezgetett táskájában, dolgaiban, maga körül. Kissé zavartan mozgott.): – Ezért nem szabad kimozdulnia az embernek otthonról… Kettőben is. E-egen! Egyikük mindjárt mondom is… megsértettem valakit. Nem fogadtam háláját; nemdehogy doktori közgazdáéknál. Szóba került, hogy mivé lett ez az ország, meg hogy demográfiai összefüggések és világfinanciálisak… amikhez nem is konyítok; s amik nem is túlzón érdekelnek. Hirtelen fölvett kölcsönök, főleg lakásvásárlásokra; ügyeskedések. Nem arról beszélek, hogy mi a különbség egy erős valuta s a mi pénzünk között, hogy lehet, akinek belőle annyi lenne, hogy számolnia se kell azokra-azokban: végtére is – őt se érdekli ez. Másiknak meg hogy: vakondi-zsebén cincog sok kis vasdarab-ötvözetfitying, aprópénz. És te? – bólintott felém.
Hmm? Ezek engem se túlzottan izgatnak.
Tudom, tudom. De gondolnád, hogy ezek mifélén is egybetorlódnának!? s csámcsogóknál. Meg még statisztikusi és másféle szakmákban! Népességünk növekedése… és persze hogy a pénz és persze – s ezeknek a… miknek is? Napi vergődés-összefüggései. Ebben a reálisban, a záptojás-realitása-féle realitásban. Kotyvalékvilágban. Ahogy növekedik népessége, esik a mind tömegesebb reális vagy afféle pénz értéke, esik a minőség, mindenki kérne, mindenkinek járna, növekszik a kereslet… emelkedik az ár, a pénznek mint árunak ára.
Tájékozott emberek. Hát nem?
S erre ő? – Pontosan. De akkor mért esik globálisan… mindenféle pénzek értéke!, évtizedek óta már. Megint a világszaporulat?, a kereslet-kínálat? Emlékszel?, gyerekkorunkban még volt kétfilléres, még lyukas rézfilléres is volt; és nem-rezes kétfilléres is volt forgalomban: s kisebb-forma ötfillérke; tízfilléres, húszfilléres, ötvenes: Froncsinak váltóapródkái. Kétszáz éven át gondozott pázsit, Petőfi, de huszadértéken: egy tizes; s el is tűnve mind a többivel. Húszforintos kék parasztvezér, ötvenérő Szelíd Fejedelem, s csere-barnán; Piros Kormányos, százason, s proletárlila: azon a szomorú kisfiú. És betegem mutatott nekem pénzbanki zsenge Zöldikét még!
Valaki: – Azt gondoltam, hogy már kimúlt.
Jönnek újak is, raktározva… Ugyan kit érdekel ez? Ez az ürge sértve érezte magát; hogy visszatérjek. Mert én hálájának módját – úgymond oly összefüggésre vettem, hogy én őt leértékelném. Nem, nem és nem! S azt, hogy miben lehetne köze e két dolognak! Kétségbeejtő – s feleségére nézett. Majd tőlem kérdezte: – Te érted ezt, pajtás?
Netán ő a pénz értékével számolna?, te meg az ő állapotával gondoltál?
Hát?, értem. Mi tagadás: súlyos az állapota. De ő kezdte!, és majdnem kérkedve: laikus én-előttem ezzel az egész izével. Bár lehet, hogy csak leckéztetett volna?
Ami sikerült is neki – mondta Éva.
Úgy látszik, hogy az ember nem kerülhet el ilyen nagy hibákat se.
Tán beteg-gőgjének nem nagyon volt ínyére, bocsánat a szóért: az, hogy nem kötelezhet le. Mondjuk nem akarsz adósa lenni. Nem is tudom. És „önzőséged” csereértelmezése is bánthatta?, nyugtalaníthatta. De hogy te?; te meg az önzés…
Szívesen adok. Bennem nem volt… mindegy. De hát az embernek már mindenért magyarázkodnia kell?! Mert nem olyan, amilyennek várnák? Ilyen hozzáállással akkor mindenféle hülyeségekkel lehetne kompenzálni: pl. hibákat; avagy hogy bűntől – érdeken át s erényen: képmutatáson át, és… irigységen át, át, át. Hagyjuk! Különben is: már a hála is: miféle aljas dolog. Mit vár, mit remél, mire szolgál, stb. Abban a minutumban, hogy kifejeződnék. Nem tudni, hogy mit tartalmaz. Nem tudni, milyen értékben-értékekben számolna az. Aminél-akinél „kínálna”. S az, aki várja netán?, hogy kifejeződjék – nála?, s hogy miként az, s abban, amelyik kapja – bármiformán. Ha csak nem spontán. – Dodi nagy felinduláslélegzetet vett. – Nyugalom, nyugalom. Megleszünk nélkülük. Velük. Akkor is, ha itt vannak: s bennünk, velünk. – S elhallgatott. Majd: – Mielőtt felkészülnénk e nagy kulinári eseményre, szusszannék egyet. – S fiukhoz fordult: – Van még némi teendőm. Ismerkedjetek még Eneddel! Nagyon okos ember…
Ugyan már, Dó! – szégyenkeztem. – Minek ez? Semmi kedvem még több dicséretet kicsikarni, de minek ez!
Miért? Nem azt fogtam rád, hogy a Szellem Fölemelkedése vagy!
Jó, jó. Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt kihagytad. De ha már így esett, nevezz inkább Szívszaggató Szerencsétlenségnek!
Mi ebben a szégyen? – É. anyja jött D. segítségére. – Ha nagyon?, akkor az! Vagy talán nem AZ? Nem szabad?
Hogy is mondjam… csak hogy… – hebegtem. – De, csak… hogyne…
Látjátok?! – nevetett Dodi. – Ahogy parancsolja, Ened-úr! Magának már csak elhihetjük!, utóvégre nevezhettük volna akár a Fohász Főportásának is.
No, ezt aztán jól megadtad! – reagáltam erre a vastagabb tréfára.
A felnőttek nevettek. A fiúk bazsalyogtak.
A feleség kiment konyhába, anyjához; majd jött, előbbi helyére ült. – Hallottam, hogy kérdezted tőlük: hogy mi lesz belőlük, ha „nagyok lesznek…”
Beszélgettünk kicsit. Velem is ezt művelték nagykamasz-koromban: falusi látogató bácsikák-nénikék. Hiába kérdeztem tőlük; csak nevetve mondták, hogy fogalmuk sincs ennek a badarságnak céljáról.
A gyerekek kiszaladtak szobából – úgymond: „keresgélni”.
Miért is lenne gondjuk ez! – szólt Éva anyja, hogy bejött hozzánk valamiért, és valamit fel is csippenthetett beszélgetésünkből. – Dodival elhatározták, hogy nem erőltetnek szakkört náluk; semmi sport-hajsza, se gajdolás, hangszer. Hát jó, sokan dicsérik ezeket…
Kivéve akkor – egészítette ki Dodi (csak úgy; oldalvást kukucskált be ajtón). – Abban az esetben, ha valamelyiknél rendkívüli hiábaság adódna. Olyan, ami nehezen talál ránk. Különben? Hogy menne ez? – semmi értelme nyúzkodni őket? Minek. Na… és te elárulnád, hogy mi volt az, amit mondtál nekik? Amin sustorognak! Hogy beestek szinte vacsoraasztalra! Aztán meg rohangálnak a házban. És felforgatják azt… Tudsz te erről, Évikém? – fordult Évához Dodi.
Most már én is igazán kíváncsi vagyok! – figyelt fel D. felesége. – Nos?
Még megüli-megfekszi gyomrunk-hasunkat a súlyos-próbáló várakozás. – Egészítette ki lánya kérdését É. anyja.
És ez nagy hibába-kárba vinne – mondta Éva, s mintha szabadkozna.
Nem fogunk várakozni! – mondták komolykodó játék-dacosan, anya-lánya, egyszerre. S a gyerekek ekkor szaladtak be hozzánk; apjuk könyöke alatt surranva.
Valószínűleg olvasható is lesz majd, mindjárt… – mondtam, miközben írtam, s úgy mondtam, mintha egy okos kislány emlékezetébe-emlékkönyvébe nyertem volna bebocsátást-bepillantást.
Kevés idő múlva egymás kezéből vették ki a könyvecskét. (Minél kevesebbet tudsz, annál többet tudsz…) S egymásra néztek. Valamiért hatszázak-ötszázasok ó-elébe citált Szokrát jutott eszembe. Ő: legkülönb akkorik egyike. Akit ifjúságrongálásért is pereltek; eszembe jutott a gondolkodó-nagy görög. Akin ma vihorásznának, talán; derülnének didakti maratonszövegelésein. Vagy azon nevetve, ahogy kiemel valakiből-valamiből olyasmit, ami abban jelen volt, ám maga se tudott róla. S inkább kirándulni mennének; ahelyett, hogy e születésben lelnék örömüket, s figyelnék.
Az asszonyok ijedten összenéztek. Talán bizony megőrültem?
Itt egy kihalt gondolkodásmódra szerettem volna… – hebegtem, kezdtem lamentóba. – Amihez már alig se térhetünk vissza ebből a finomkodó, sikerori… – S nekem is váratlanul: elhallgattam.
Ezt majd híresztelni is fogjuk a suliban – harsogták a fiúk; s egyikőjük Éva lánykori, bársonyborítású, kapcsos, homokszínű emlékkönyvecskéjével hadonászott: – Tuti baró!
D. szólt közbe ekkor. Vállamra tette kezét. – Ne bánkódj! Ha vége, akkor vége. – Ez csak irónia! – mondta (a gyereki lelkendezést csitítandó). – Hogy ne bízzuk el magunkat… A vélt tudás, ha nem is makulátlan, nem is még bőséges kritikának alávetett, s nem is előítélettelen pl. egy dolog, egy szó vagy körbejárás… de már ott van belül, és nem kell kopogtatni. A folyamat a fontos.
És olvassátok tovább is – mondtam erre a baráti segítségre. – Ugye? Ezt én inkább így gondolnám: ahhoz, hogy lásd, mennyire csekélyke is valódi tudásod: ehhez előtte sokat-sokat és többet és többet kell ezekkel a dolgokkal, fogalmakkal, tisztítgatásukkal-gondozásukkal foglalkozni, sőt, bajlódni-küszködni velük…! – És még ezt mondtam felnőttekhez fordulva: – Ilyen esetekre mondják?, ilyen gyerekekkel beszélgetve mondják, hogy: ezektől a felnőtt tojásokat kezd rakni!? Vagy ilyesmi. („A fene egye meg.” Újabb baklövésemre-felsülésemre mondtam magamban.) Aztán? Megráztam magamat: – És mi lenne a másik? – szóltam D. után.
Ez az – mondta Dodi. És kiment.
Kicsit még várni kell ezzel – mondta Éva. S mintegy engesztelőn folytatta: – Most láthatod, hogy Dodi bármiben – munkájához hasonlóan – majdnem kimeríthetetlen. Akárcsak… kimeríthetetlenek a fiúk.
Fogjuk rá! – helyeselt féligmeddig-szerűn Dodi; s fennhangon. S odakintről. Néhány szót váltott öccsével. – Tisztán hallottam! – mondta még.
Utazásának indokán Didu félrevonult, estebéd előtt már készülődött másnapi indulására; korán reggel pihenten akarna útra kelni. Bejött. Névkártyát adott; hívott, hogy látogassam meg őket. Ott is maradjak; náluk van hely bőven…
3. kifejlet
Domokos Mátyás emlékének,
Simonyi Imre emlékének,
Réz Pálnak (vagányoknak)
Asztalbontás után Dodi (feledve, nem feledve ígéretét?) nekiveselkedett: hogy befejezhessük ezt az áldatlan emlékezés-futamot.
„B.-t nem látták. Nem hallottak róla. Hát, nyilván…
Mintha magukról hallgattak volna – maguk szégyenében hallgattak volna az emberek.
Arról se értesültek, hogy B. mivel érdemelte ki azt a verést. Aztán lelépett.
Nem nagyon szóltak felőle…”
D. képtelen lett volna? – tovább maradni (akkor).
Zavarodott lehetett?, olyasféle; zavartnak érezte magát… – s most látta, hogy milyen nevetségesen. S annyira zavartnak, hogy (gondolta-volt D.): ha még látja Bognárt, amint meztelenül „lejt“ azon a korláton (bármily képtelenségnek is tűnt ez): olyasmi lett volna az, mintha Dodi saját magát látta volna; látta volna, látták volna azon, s úgy. De ennél még inkább bántotta az, hogy B.-t se, s magát se láthatja, mégse – bántotta az, ami teljesítetlen marad… akárhogy is!
És ha nevetnek? (nem zárható ki!), még hagyján, de azt, hogy csalódott férfiakat s ijedt gyerekeket, pityergő nőket lásson: ezt nem akarta.
Arról nem is beszélve, hogy ezekkel a sérülésekkel Bognár Zo fel se bír kapaszkodni…! Meg se állna, ha feltennék korlátra. Nem bír járni se – még puszta földön se!
El is pályázott Dodi – s Évával: ebből a gyászosságból. Ebből az eleve lehetetlenből.
„Megléptem…” – mondta már. (Ismerte be? – úgy hallottam.) Szerencséje volt: pont befutott – haza tartott délelőtti műszakjából B. Éva.
Annyira nyíltszívűnek, nyitott életűnek ismerték É.-t, hogy bármilyen furcsaságokat művelt, „követett el” – minden szinte természetes lett tőle, s körülötte-körülöttük egyre maradoztak: füttyögések, nevetések-összehajlások; amikkel ő nem törődött. (Mára ugyan beszélik, hogy Éva csak egy olyan nő, aki irigykedik asszonyokra – mivelhogy annyira nagyon emlegeti-emlegeti urát. És ez gyanús.)
Nagy sportos lány volt, üzemmérnök; vállalati kézilabdás, cicis a javából, és D.-val már nagyon-nagyon kedves incselkedő.
S Dodi se törődött már jó ideje ilyesmikkel; közéjük tartozott, velük volt: és tudta beteg-voltának korlátait, s elrakta magát szélek közelére. Arrafele volt inkább; s magával.
S érzett is – néha – valami szabadfélét.
Akkor éppenhogy észre se vették felbolydult-lázas partiak: hogy Éva – Dodi mellé gurult (leszámítva figyelmes öcskös-Didut, aki nagyon is észrevette a lányt; Didu: akinek később majd int is bátyja, hogy „iszkiri, haza!”. Ám Didunak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy velük tartana, bringanyomon futva, apró lábakkal.).
Úgy tudom, hogy Éva már „végszó-utánin” érkezett; s előbb még B.-ékhoz Dodi odament, hogy segítene.
S vissza is ült már parthelyére.
B. Éva – tőle szokottan (ismeretlennek netalán hivalkodón?): D.-hoz beszélt: nyitottan, de nem tolakvón: – Gyere, drágám; Baude-néni elvisz téged erről a helyről. – Így beszélt Dodihoz. Főleg attól a nyártól. – Ülj a vázra. Hagyjuk itt ezt a pompás fekete sivatagot. De mi történt itt? Mi ez a festett-liloid gyász!
Dodi még új pillantást vetett nyugtalan csoportosulás felé: még tele volt a part ilyféle izgatottak izgatottságával.
Bognár ült, s ideje már ülhetett; próbált felállni… Nem sikerült neki. Nem sikerült. Révült, homályos B. – gyors pillantást vetett korlát felé; majd eltakarta arcát s oldalra dűlt. (Egy foltozott kenderzsák… melyben Sarzsina malmába visznek búzát, kukoricát; kézikocsin, biciklin…) Bognár összekucorodott. Azután rázkódott. Mint egy – rosszútra került – kerékpáros.
Sírt?, vagy úgy csinált mintha sírna? Akár ez, akár amaz – nem irigyelhető.
Ez – valahogy – mind átfordult Dodiban.
Hát, jobb is lett vele: maga-kudarca közös kudarcra!
És Dodi odaköszönt hozzám; cigánymeggyfa alá – mintegy csak legyintve.
Ruhájáról seperte É. a fűszálakat.
Emlékeztette volna D.-t arra, hogy az ígért neki valamit (csakhogy az nem ígért): sürgetett D.-tól valami szerelmes verset; olyat, amilyet egy szomszédkislányhoz írt – két éve. Egy folyóirat hozta is. – Vagy ő jobban szeretett? – Tréfálkozott Éva. Kicsit szemrehányón tréfálkozott. Keserűen?
Mielőtt É. befordult volna sarkon, leszállt bicikliről. D. látta, hogy Éva újra-indul, s lefordul B.-utcánál…
A Kubik nádágya jócskán elfeküdt. D. arra visszaült; s ült.
D. teste égett, de arca még inkább égett.
S hogy el kéne inkább süllyedni itt, vagy el kéne tűnni valahová – aztán ilyesmit mondott magának: – Kellemes lenne, mi? Az is volt, mi?!
Aztán körgátra kapaszkodott-mászott.
Zsilip felé nézett.
Valamilyen szórvány-csoportok mozogtak arrafele, kicsit odakozmáltgyepes fövenyen, meg lejtős dűlőn: egybeverődtek némelyek. S szellősebben már.
„Meghülyültél, hapsikám?! Effélék csak maradjanak ott, ahol vannak! Azok csak dagasszanak sarat, és – ha nincs kibe dobálniuk, nincs kivel kötekedni: nincs jobb dolguk – csak rajta!, rajta: góráljanak egymásba. Ettől ügyesednek-erősödnek ilyenek. De én nem viszem el ezt a ronda boltot! Nekem nincs ott látnivaló…”
A Napnak már ereje is volt. – Egyedül van itt,… e galaxi-szélen-vidéken; és minek parádézni! Le kéne törölni onnan. Az való nekünk. Radírozni; mint szerelemben radírozgatnak… Az való, ami azután jön.
Sértett lett volna?, igazságtalan. – Az meg mi! Micsoda őrült fogadás, miféle bárgyú ötlet! Bár úgy lett volna, hogy az a másik, az „uruki” – csinál pépet belőle. Összegyúrja B.-t! És akkor nincs ez. Érkezhetnek netáni mentők, jöhetnek vizsgálatok, jöhet kórház, még rádió is lehet dologból. Televízió! Hozza a helyi Néplap. Csakhogy mi változhatna ettől: e homály-történetke történetében! Amire semmi látásunk. De mi lenne jobb attól? – Nem tudta a választ. Forgott maga körül, mint kutyakölyök kergetőzik. Saját hátulját harapdálva. – Miféle pimasz sugallat vezette ezeket a hivatlanokat, idegeneket, ide! Mi a fenének keveredtek ezek pont ma és pont erre! De számít ez? Azt mondja egy filozófus-herceg: hogy a halálba és a Napba nem lehet belenézni. (Értve?, nem értve? Mit jelent ez nála!) Vagy fordítva. Hiszen egyetlenegy energia-jó villanykörte is: bőven sok ahhoz, hogy megvakulj! Kitartás. Akarat. És ostobaság? Ki tudja. És hogy halál! – hát, nem elég az élet?”
Ott volt, és látott-hallott, részes volt, részesült: győző győzelméből, vesztes vereségéből. De hogyan részesülve! Az a kihívó: vakmerőn kínált; hazardírolt. Majd mindent magához vett – úgy, hogy kisemmizett. Mert – utolsó alamizsnaként (abban) – mindent visszaadott. (Az alumínium fillérkét hagyjuk. Szuvenír?) Még fájdalmát is elsózta volna. Mintha csak azt mondaná: „Ennyi sok is volt. És már én – mindent tudok…”
És az a becsületséta! Azzal mi lesz!? – átalakul?, ránk települ mint sétabecsület?!
Annyira lefoglalta magát Dodi, hogy túl ment házukon.
Nagyanyja – mellette öcskös – kiáltozott is utána, amikor D. már majdnem hatodik-hetedik villanykarónál járt: – Hé, hé!, halihó-ó-ó!, fiatalember! Eltaposod az orrodat, fejedet!
Coda
Este, amikor már indultam R.-i szállásomra, Dodi kikísért. Előbb udvari világosságot gyújtott: – Itthon van Bognár – mondta.
Ne beszélj!
Hát, igen – folytatta. Levette szemüvegét. Hangja észrevehetően változott. – Hazajövet hallottam… Egypár éve, hogy nagyjából nyitottak lettek európai-nyugati országhatárok: visszajött; két fia van, szülőktől elköltözött, valami kiszuperált buszt kerített gyorsan, valahonnan, talán autószerelő bátyjával dolgozik össze.
Birkózik az élettel.
Fenét! – visszatette szemüvegét. – Marcona legények keresték öregeiknél, majd átmeneti szociális lakásukon is jártak azok. Kétmillióra vágta le azokat, szerencséjére nem találták.
Vagyis a régi nóta?
Ha találkozik olyanokkal, akiket korábban megkárosított valamiképp, nem emlékszik. Mondják. Ártatlan képet vág… Fényesi szomszédai Görénynek hívják.
Túléli. De honnan veszed ezeket?, hiszen ez már így kész regény!
S még nincs vége. Beszállították; hétfőn találkozom vele. Hozzánk került. Utána kell néznem… még ma! Hiteles forrásom pedig egy kolléga; tőle rendeltek mentőt neki. Bognárnál súlyos betegséget diagnosztizáltak! már régebben.
***
Visszatétek
(1)„… közbe kell avatkozni.”
Átcibázták Molle-Zeman-professzort: szembeni partról. Neki ugyan nem akarózhatott mozdulni karszékéből… de mégis, egyszer: leballagott durbincshelyig; aminek alatti mederin mélységes kút lenne. (Csakhogy badarság; jártam lenn, merültem oda. S láttam, hogy semmi több alant, fenéken: csak félméteri mély-sekélye gödörke. Veszedelemre még csak nem is utaló.) S derék tizes-akácfánál meg is állt. Lehet, hogy te észrevetted,… fád alól – hogy becsoszogott közénk: kisebb ártér feletti gátra. Amerre ültünk. Csodálkozott, hogy nem vagy rá kíváncsi. Mondta. S hogy ne zavarjunk; hagyjunk téged békén. Mi is láthattuk, mégis mesélt: hogy délelőtte-látogatója volt A Filozófus! Aztán meg P.-doktor… Aki első nagyfalui orvos lett, s hiába járkálna: rajta nem lehet segíteni. Igaz, jó a vérnyomás, és mint hallhatta, ez a lényeg. Mert még sokan végzik e bajjal. Mert nincs gyógyszer. De hamarosan lehet. Előbben kinn ült ház előtt; duplajárati ajtó előtt. Ugyan minek az!? Sose tárja már annak mindkét szárnyát: karszékében ül, szemlélődik. S egy hosszabb s idáig virító tulipmintás padféle társaságában. Felül Nap-védelemin s esőázás ellen fölszerelt szürke hullámpala. Ami sajátos árnyakat sejtet. Valaha? – két évtizede raktárféle lehetett e lakás. Gondoltam. Talán később idekerült bolt-vegyesre volt-volna ilyesmi. De tán inkább Malom raktára lehetett korábban. Egyetlen nagy szoba. S „minden” – abban. Leszámítva vécét, fürdőszobát. Minek mondani?, te is látogattad. Egy barnára vásott fehérzománcos falicsap a falban… Amikor még szegény apa velünk volt, néha átküldött vele nagyanya: némi harapnivalót, kalácsot: az öregnek „nagyon ízlett” a feketekatángos (cikóriás) tejeskávé! Effélén mentek napjai, mikor már „a drága feleség” – így mondta, igaz?: mikor nem volt vele: s egyedül hagyta őt. S hogy maradt – minden egyben?: mindegy már: szoba-kamrának szerény adományain folytatva – spóri tűzhellyel bezárólag. Nagy, támlás ágyuk: távolibb szobasarokban, s kétajtajú cirádás ruhaszekrény, hozzávaló batári sifonérral (aminek tetején néha írogatott még). Olykor jár hozzá egy-egy jóságos szamariti lány, özvegyasszony. Ugye?, feleségének haláláig: minden patikaszer volt: mintás a szegénységben – amire betették őket. Sose beszélt erről… semmit se szólt életükről. Gyerekük nem volt. Hát ez az. Ki is tárta hatalmas beszélőkéjét. Helyin s nemhelyin. „Filozófus az…, már régen elköltözött közülünk. Nemzetközihíres…, de mégse örülök: betagolt lett belőle. Bajok ellenére se értem…” Mostanság „munkai szabadságra” tették e tanítványt. „De lehet, hogy eltanácsolták. Mégis… (mert nincs szükség ilyenekre. Másoknak amnesztia – hazafiságra, neki meg mellőzet dukál. Bajkeverő, mint az ilyen-többi polgárgyerek. Holott idevalósi, s paraszti sarj. Hajnai jobbágyivadék.”)
Még arról beszélt, hogy a forma: az, anélkül is való, hogy ehhez szemlélődésünk lelkén egyszer csak, nagysokára: felpattan szemünk. S hogy akkor meg mire jó az érzékek körüli áskálódás, gyalázkodás. Ettől az időtől már kétezerötszáz év kerít le gondolkodást. Aztán… – gondolhatod, Ened! – beindult szegény; s hogy e nép „megmutatta”, hogy nem csak parancsra mozdul. „Még mit nem!: Annál sokkalta szabadabb. És nem engedi, hogy hátát használják favágásra! Ámde épp szelíd-szorgos dolgos-munkabíró, jószívű; s nem akaszkodik külön-vallásikkal: bármi-templomot látogatnának azok.”
Felállt.
S mintha pont noszogatásunkat várta volna: észébe se ment az, hogy akarna menni. Kis idő múltán – hogy „hazai túloldalt”-át (ki)szemlézte: parti-itteni készületekre figyelt már. Intett valakinek? (vagy mindössze: legyintett?!) Megfordult. Lassan; mint az, akin már sokat forgott-matatott, fogást keresett az élet: visszatért közénk.
Maga szerint ki nyer? – kérdezte valaki a gyerekhadból.
Hát,… semmi kétség: ők fognak nyerni.
Hogy juthat ilyesmi az eszébe!? Hittétek volna?! – így egy mutáló ellenszólam. – Tanári arcon szelíd mosoly jelent meg; szemekben élénk tűz táncolt. – Kisfiam! – mondta csendesen. – Fáj a kisujjad?, jobbkézfejed kézközépi csontjaitól talán még gyűrűsujjad is sajog s mellettin sajogva! Csakhogy a baj mégis a felkarban lenne (bicepszin?-tricepin?): hiszen tudod: onnan-abból ered az. Na, érted már?! Innen veszem a bátorságot, innen jut eszembe ez! Ott lenne fájdalmad centruma. Ők fognak nyerni. De ne félj! Mert mi győzünk. S ne feledd…!
S erre többektől is: – De hát ez (meg) miféle fábólvaskarika?
Vaskarika, vaskarima, vasmarika, frászkarika… mindegy. Rájössz magad is. – Látszott rajta, hogy – hallattak dacára: benne is óriási a várakozás. – Értem én, értem… – dünnyögte. – Csakhogy olykor még az se elég: ha rettentő a vállalkozás: hogy a dologhoz nyugodtan nyúlok, s óvatosan; és végtelenvéges elszántsággal. És nagy bátorsággal – bólintgatott. – Nemekről már minek most fecserészni! Mennyi készülőidőt kaptak?
Fél órát.
Annyi elég. – Erre meg csak úgy, témát váltott. Vagy mégse? – De mi a te kedves gyümölcsöd? – fordult kupacunk egyikéhez; s az meg vaktában, hogy: – Az áfonya.
Piros vagy fekete? Különben ez most mindegy.
Fekete!
Fekete… jó. Nos, hát gondolnád-é, hogy mi is lenne az a dinamiti egyensúly? Nemek, s köztin is mozogva azok: közelítések, távolodások.
Fogalmam sincs… – vakargatta nyakszirtjét az áfonyás.
És te? – hozzám fordult. (Élesztgette a történetet Dó.) – Amire én szemeket mereszthettem ugyan, de bólintottam.
Ígérvényes-dicséretes vallomás. De nem csak erről vallana ez: hogy kétnemek: s hogy elteszed-elviszed ha: növényke-egyikét: hogy az már termőre is fordulna! S ez lenne ez. Nem az egyensúly, mert az maga a halál! A SEMMI (sztetoszok testdoktorai utálják): hanem az ingázás: egyik s másika közt. A változás. Volt egy orvos-biológus-fizikus: Bartók-i munkatársnak öccse. Arról menne szó: s arról, ami ellenkezik ún. entrópianövekedéssel (ugyan minden „élet” is arra tart.) Gondolnád, ha elkülönözöd-gyümölcsözöd egyikének-másikának nemét s hogy ebben adódna is gyümölcsöd?! Vagy vegyük épp ezt a fát. Feletten. Példának véve őt. Itt, ezt, ittenin…, felettünk lombozót. Avagy azét, ott ni! (felétek mutatott.) – Amerről innen én-felől ”intettem” volna. Gondolod, hogy ha-ha-ha – – – – – – – hogy disznaid lakmározhatnának szalonnuk-hízlalón? Ha nem várnál még újabb esztendőt? Mert – – – – – – – bizony, hiszen hogy nem makkoztathatnád jószágaidat.
Mondana nekünk valami mást…, hát, másról – mondtam erre; s épp készületes öcskös-D.-t óva. S szelídítve valamit e tanár-futamon. – Hogy mint mentek errefélei dolgok; azok, akkorik: százévekkel ezelőttiek.
Na, jó… Több mint száz éve?… inkább: például; hogy duplafedeles kétlukas táborcsajkát ajándékozott magyar-nemzetiségnek: Bécsudvar. És akkor még mi nem annyin érezhettük e föld anyamelegét. Talpunk alatt… belül; illetve nem érezhették még melegét annak déd- és ükszülék. Noha, talán nem is erre születtek őseinkben-mind. És ugyan-ha piszkavassal, villával, bottal-doronggal: ám mégis csak – noha némi mocorgásra: de kiálltak… csakhogy mozdulni is? Tovább?! Azt már nem! Minek? Vagyis szomszéd-mágori településekről lettek fenyegetettek; miszerint ha rebelliznének, s érvényes törvényre fitymálnának katonaállításban, akkor átjönnének onnan – idejönnének. (És azt nem tesszük zsebre: amit kapnak tőlük, ezért.) S ittenik el is „érték”: ha ez lett így kíharcolt: hogy akkor sorozzanak farárokat, ucsityelyeket. Úgy is lett. S veszedelmetlen-veszekedett szerelékkel vonultak Maros- folyáshoz; majd onnan: irány! – Becskerek. De nem volt szükség rájuk. Mégse. Majd begurult (ó, nem begördült!): tavasznak talpramagyarjára!, s nyárnak éljenamagyarszabaságára, éljenahazára! – s később már, s új- őszön: ki is botorkált magyarok atyja előke-mártírin; de mégse olyt, csak máshogy (fizimiskát változtatott, inglézi s török útleveleket szerzett, s szabadság-haza nevén-védelmén: gyarmat-bolgári töröki Vidinbe szökött. Vagyis élő hősként: s nem mint mártír. Tizenévére késő-Atyánkra: előkocogott – haza bölcse…
Az is kudarcot vallott? – kérdezte Székes (már történésznek tanult univerzi gyerek: s vakáción; kis társaságunkban már alkalmi látogató.)
De M.-Z.-prof csak sorjázta: – És arra pedig, aki már figyelmeztetett – és bármily később-következetesen: mégis tizenvalahány évekre: s országgyűlési képviselőként: merthogy utána is időszerű maradt ez. Látta, hogy nem vihet jóba a békétlenség! Arra nem hallgattak. Egyes politikusok kötelessége a reménykeltés. Politikoknak ez a dolga. (Másiknak meg utólag igaza lett ugyan?, de hát mibe mehetne ez? S meg is sejtettük, hogy mit is jelent. S Trianonra.) Akkor persze még nem indult neki a magyarítás. Pihent-pihegett a tökfej-politikoni arisztokrácia. Mire aztán annál vadabbá lett: s minél szelídebben szerették volna?, no, de a lenézés, gyűlölet: talán? Debár bevezetni, teríteni: s új tizenévre: rá is húztak ezek. Nem különben a kiszolgáló zsurnaliszták. Hiába éled(ez)tek pl. szlovákok… többiek. Mert saját föld, saját ország, nyelv, kultúra és mindaz, amire nem nevetnek ránk. Amire indulhat-emelkedhet anyagcsere, lehet növekedés; valami(lyen) mozgás; aminek azonban ellenén-tapasztalt lassúsága, fojtogató állapota még századutón is szedte… ma is szedi áldozatait. Nem nagyon is lett némely kisebbek közt – magasiskolázottabb: orvos, ügyvéd, mérnök stb. (Amint ez épp egy háború előtti összeírásra ki is derült.) Persze, minek hallani e bécshangokra!, hogy Magyarországon: nincs pórság, nincsen nép. De van alamuszi zsidó-asszimiláció: s még ehhez lenne kiváltságos széles háj-hivatalnokság s hivatott-vezető nemesség. És semmi egyéb. Mégis úgy alakult, hogy eleink: itt-maradtak. Szülék, ó-szülék építettek már szalmaházakat, emeltek fejük fölé nádfedelet. A föld kenyeret ad; gyerekek születnek… környéki vizek édesek. Veszteségeken már hiábavaló lett volna sopánkodás. Születtek országemelő döntések ugyan: építhetőn; törvényjavaslók. Dönteni kellett volna! Például az anyanyelve-német nemzetségű miniszter korszakos korábbi (még nem miniszteri!) munkájában: amire elismerőn nézett a Kontinens számos komoly személye. És amire-valamint: föllebb lehetett volna húzni-emelni az országot. Aztán pedig? Hiszen tudni: hogy veszteglő párhuzamban: belendült a kétfeli vezény-kéz (pl. németfélszre és oroszfélszre. Érthetőn, nem érthetőn?): nekilódult cóki-móki sovén s nacionalista hencegés-melldöngés. S az ígéretes tervezet: puszta ideológia maradt, írott malaszt maradt. (Javaslatában pl. nem szerepelt ez a szó, hogy nemzet. És például ő a magyart – nemzetiségnek mondta. Az is lett volna az!)
Igen – bólintott erre egyetemista-Sz. – Még egy. De harmadik-olyan, mely elbukott.
Egypáran voltak ezekből. És mégis kevesen voltak…
(2) „… hogy így fürödnek, végig.”
Ugyan nem folyó ez, de kétévszázada közmunkában: kiástak-talicskáztak egy kanálist a nagyratörő településke számára. Azelőtt kiterjedt zsombék, mocsár, gyékényes, jövevény-zsurlós és páfrányos foltok, bugyborékos-fortyogó lidérces ligetek, füstölő tőzegpuszták, nádas-sásas szúnyoghadas, harapós bögölydandárok, s légylégiók; s vízitökös hínáros-virágos, békalencsés brekegő s kígyózó környék. Terítetlen vonyóállatokat vadítók-leterítők, földre ütők… Kószáló madárvidék, tutajos-kereskedés: politikai turistautazás, és hirtelen szükség lesz folyóra (későbbidőre, mostani elgondoló-időnkből kétszáz évet is visszavéve: mikor már párezer lakót számoltak e kisebb városra?, épp uralkodó-udvari lajstromok. Vagy még további ötvennel is visszábbi honfogó elő-látogató nagyszülék emlékén. Nézelődőbe jöttek, és szinte kéttucati putrikat vásároltak földben lakozó ököri pásztoroktól; hogy aztán másévben le is telepedjenek itt.
Ég és föld között – vízrengeteg. Amerre csak fordulsz! e kiterjedésben ha alkalmi köveket: ha találsz; de magasb helyeknek földje oly szilaj: hogy ha nem fogsz ekéd elé négy-öt ökröt: bizony beletörhetsz verejtékes munkád kezdetébe, s majdnemhogy haszontalanságába (készülőn földecskéd: jobbágyárendain vagy sem: s munkálnál vele: ősszön vagy netán tél-előtt. És aztán jöhet gabonakór; s jönnek penészek, hernyók gyűlnek, férgek, a messzikörnyék folyói meg hát vissza-visszatérnek: s vizek bábaságára kikelnek millió-millió szúnyoglárvák. S vonuló zümmögő felhőül… Marcona böglyök szurda-hadai: állatot-embert egyként gyötrő osztályai: vért szívó nőstényin. Leterítők. Elterülők – mindenekre! (hiába elmésség; s p. o.-n: ostorvégre tett csapdó marhafark: csapodi-védekező. S szinte-hiába kecskeszőre takarat – hiában: vonyóállatra-hengerítve-terítve az: pl. szekérbe fogott nyomorúságnak lovai; merész-vakmerész nappali hintóik, netán!)
Ezen bögöly-faj egyedei mint „gyönyörűszemek”: s jellemzőn lenne pásztor-egyesikre: s jellemzőn! Hogy míg a hímnép virágport lakmárol, nőnemek viszont vérre szimatolnak. Azt kívánnak.
Nemzedékekre nézvést – kell „az energia”! Nemde?!
S hiába az erre vetődő alkalmi vándorvizes madarak: kacsa-liba-gémek, gólyák stb.-k csapatai. Azok inkább gyarap-erősbítő halakra mennek; kígyókra, békákra. Stb.-kre.
S mire határi nyárvége-őszelőn berepülnek orienszin: erdély-seregélyek (hogy éhe-pusztítókra szállva: csillapítsák maguk-éhük: s elemésztve amazok) – – – azok már kitombolták életadta lehetőségeiket.
Csakhogy még a légben ott garázdálkodnak továbbra: felnőtti-gyereki nyavalyák; mint poklosság, himló, kolera…, egészen kanyarótól tovább adott vagy szerzett frankuvárig.
S a nélkülzés bajain tetőzve mindez: (élve mind…): szülő asszonyok s újszülötteik: s halottak majdnem is mind. Részint ilyenek számláján.
S a környüli számos nyájak még: s csordák, kondák, ménesek iszamhulladékai; s a gőzölések: egybemosások-áradások. Áradásoki áramlások. (Ezek nem finnyásaknak valók próbák!) Nem is mehet csodálkozásba, hogy – évszázadok alatt – legfeljebb ha vetemedtek volna erre vándor-utasok: de szépen is gyors-odébben állva. S nem is szívest emlékezve e találkozásra.)
Árvizek?!
Nos… kapjuk. Legyen így! De a fergetegek is erre?! (Melyek kiferdítik az Életet: bizony, csak afféle boldogító ráadások ezek.)
De legalább édesek, sógazdagok, ízesek a nem túl távoli folyóvizek, és ugyan azoknak távolibb gyüjtőpatak-vizei; s szalmafödele, vagy füvek- avagy nádfedett módosabb házai alatt: ott a pincéki bor…, melyet gondosan takart jégvermek jegén hűtenek, amintha rekkenőre fordul odakinn.
Szállás, étel-ital, ruhaneműk – ezek az elsőbbeni fontosak. (Ettől még a súlyoló élet: roppantul rettentő… az másféle volt: hozzá – árvizek, majd éhínség. Aztán még ráadásul: dúló fergeteg, vihar… amiben ember-állat oly könnyen vész. És a járványok: visszatérők! S mind-aznapi szekeres négy-öt koporsós menetei e kisvárosnak: temetői gödör-meszesbe temetők. Közös gödörbe –felnőttek, gyerekek…)
(3) „… romjai mögé nyomódik már a Nap.
Tanár úr már a széles földúton járt, de még nem fordult hídra, nézte a porfelleget, a felszakadt eget. Hosszabban s együttérzőn nézett le homokpartra, Bognárhoz. Körülnézett… s nemsokára már ott is ült: volt raktárépületi lakásbejáratnak előtte. Túloldalt… székében ült, kezét ölébe ejtve… mereven, az árnyéktető oltalmában ült. Vajon mire gondolt akkor? Egyszercsak hallom: – Honnan a fenéből,… honnan tudta ez a bilateri-hibbant Szklerotikosz? Te érted ezt? – A Hallgató állt előttem, valamivel távolabb: állt a már kibuggyant másodcsillag sugaraiban. Én is ilyen leszek? Hiszen arra tartok… s hogy miféle felnőttek ottani felelőssége lehet rajta. Már kérdeztem volna, mondtam volna valamit e tolakvás csodálatára, de aztán csak fejemet csóváltam: évekkel korosabb nálam, ő már felnőttnek számít – tisztelet illeti! (- – -) Szeretném, ha az ilyen marhákat sose tisztelnék.
Illusztráció: Körös, Kendrella F.
Ezek is érdekelhetik!
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
J. Simon Aranka: Véresen komoly →
