Joseph Brodsky: Elégia John Donne-ért
*
Gergely Ágnes
Átéléssel fordítani
Joe-nak hívtuk, mert Amerikában Joseph-nek nevezték, de születésekor Joszif volt, és nem Brodsky, hanem Brodszkij.
1972-ben kiutasították a Szovjetunióból, tudomásom szerint még Szolzsenyicin botrányt kavaró elzavarása előtt. Csak épp körülötte csend volt; jóval később derült ki, hogy a Magyarországon is ismert „közveszélyes munkakerülés” a vétke: írni akart, költészetből próbált megélni. Elmegyógyintézetbe csukták, a mezőgazdaságban dolgozott, három infarktust túlélt. Azután kiutasították. Egy amerikai városba vagy kisvárosba költözött, folyó mellé; a víz a Néva-partra emlékeztette.
Oklahomában ismerkedtünk meg, 1978-ban; itt, azt hiszem, kétévente osztották ki az egyetem irodalmi díját, a zsűri pedig tizenkét tagból állt, „mint az apostolok”, mondta helybeli elnökünk, Ivar Ivask, egy észtországi menekült. Joe ott ült a zsűriben, s valami csoda folytán én is, és az elnök kivételével mindnyájunknak volt jelöltje a díjra. Az enyém Pilinszky János; Joe jelöltje Czesław Miłosz lengyel író.
Robbanásteli időszak volt, a dániai zsűritag javasolta, írjunk levelet a tragikus sorsú Oszip Mandelstam özvegyének, aki két remekbe készült könyvet írt férje titokzatos eltűnéséről. Minden jelölt és minden zsűritag könyveit elolvastam, de Madame Mandelstam naplója az utazás előtt érkezett meg, negyven oldalt tudtam átnézni belőle, így a levelet nem írtam alá. – És ha elolvastad volna, aláírnád? – kérdezte az amerikai zsűritag. – Igen – feleltem határozottan.
De utólag eszembe jutott, hogy megy, megy a levél, eljut Madame Mandelstamhoz, akihez másnap vagy még aznap bekopogtat a KGB – ki tudja, éppen mi volt a neve a szovjet titkosrendőrségnek.
Az alaphangulat már megvolt. Két egész napig tartott a zsűrizés, a díjat Joe jelöltje, a lengyel Miłosz kapta, a szavazatok száma szerint Pilinszky lett a második, de második díj nem volt. Röstellem, az ablakfülkében bőgtem.
Az eredményhirdetéskor Joe leült mellém, majd hirtelen azt mondta: – Nem lesz bajod otthon abból, hogy melletted ülök? – Bólintottam. Nem kellett volna. Hazajövet a riportomból ki akarták húzatni Madame Mandelstam és Joseph Brodsky nevét. Nem engedtem.
Még abban az évben, 1978-ban Czesław Miłosz megkapta a Nobel-díjat, 1987-ben Brodskyt is kitüntették vele. Hamarosan visszaköltözött Európába, nem folyópartra, hanem Olaszországba, Velencébe. Évekig nézte a vizet; 1996-ban meghalt. 56 évet élt.
Magyarul Post aetatem nostram címmel jelent meg verseskönyve az Európa Könyvkiadónál, hamar, 1988-ban, Bajcsi Cecília, Baka István és az én fordításomban; a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédét Király Zsuzsa fordította. Joszif – most már így írjuk a nevét – kedves íróit, Anna Ahmatovát és W. H. Audent idézi benne. Egyetlen hatalmas költeményét fordítottam, még korábban Eörsi István hívta fel rá a figyelmemet, a címe Elégia John Donne-ért. Ki ne szeretné John Donne verseit és prédikációit? Az eléggé gyatra angol fordítás helyett előkaptam az orosz eredetit, és szótárral végigpreparáltam a költeményt, már a szavaitól is reszketve.
Az elégia tele van zsúfolva tárgyakkal. Először meg kellett látnom a tárgyak rendjét. Az alvásra készülő John Donne körül felsorakoznak a köznapi tárgyak: az asztal, a függöny, a mécs, az ágynemű, papírlapon egy beszéd. Mind elalszik. Majd távolabb megyünk, kandalló, kereszt, tükörmélyi fények. Még távolabb: a hófedte városrész, a boltív, a kerítés, a retesz, a zár, a börtön. Egész London alszik.
A második részben alszanak kinn a fák, a hegyoldal, a madarak, koporsókban a holtak. A folyók, a fejek fölött az ég. A harmadik részben alszanak az angyalok, az Éden, a Gyehenna. Alszik az Úr. És alszik a Sátán. És a Szent Pál-székesegyház.
Hogyan tovább? Negyedik rész, alszik a vers. Micsoda vallomás ez! A sorok, jambus, trocheus, a Léthe vize, a bűn. „A jó a rosszat átkarolva”. Hó hull és köd hull, és semmi hang. Vagy mégis? Ötödik rész: az éjszakában sír valaki. Vékony, magányos hang. „Őrangyalom, Te vagy?” A költő találgat. „A kerubok?” Vagy maga Szent Pál? Vagy maga az Úr? Az éji lovasok? Gábriél arkangyal, a harsonával?
„Nem – mondja az utolsó, a hatodik rész. – Én, a lelked járok itt, John Donne.” És kiderül, hogy bűnhődik a műveibe bezárt szenvedélyért. Eszmélet és bűnök között száll a lélek, átéli az Édent, a Poklot, az Utolsó Ítéletet. Magasabbra már nem lehet menni. A vers lezuhan a szántóföldre, „s eső kel táncra benn, a roppant fűben”.
A fordító azóta sem bír feltápászkodni onnét.
Joseph Brodsky
Elégia John Donne-ért
I
John Donne aludni tért. És alszanak
képek, falak és ágy, padló se másképp.
Elaludt asztal, szőnyeg, zár, lakat,
szekrény és függöny, gyertya és pohárszék.
Elaludt minden. Tál, pohár, palack,
porcelán, kristály, mécs, üvegcse, téka,
kenyér, kés, óra, kőedény, damaszt,
lépcsőfok, ajtó. Mindenütt csak éj van.
Éj mindenütt: szem, szöglet, ágynemű,
fiók, papírlap alszik, egy kihordott
beszéd, szavastul, tűzfogó, kihűlt
kandalló, szén, fatuskó, mind a dolgok.
Zeke, pamlag, széktámla, bocskor, árny,
gyapjúharisnya, tükörmélyi fények,
kereszt, mosdótál, gyolcslepel, topán,
falnál a seprű, mind aludni tértek.
Elaludt mind. Az ablak. Rajta hó.
Szomszéd tetők hósíkja dől, akárha
lovat takarna. Egész álmodó
városrészt szel az ablaktest halálra.
Alszik fal, ablak, boltív, mindegyik.
Gránittömb, kockakő, a kert s a rácsa.
Kerék se nyikkan, fény se cikkan itt…
Sarokkő, vaslánc, kerítés, ciráda.
Elaludt ajtó, rézgyűrű, kilincs,
kampó, retesz, zár, kulccsal és lakattal.
Itt pisszenése, zizzenése sincs,
csak épp a hónak. Álom. Nincs a hajnal.
Elaludt börtön, zár. A mérlegek
a halaspulton. Disznók, kettészelve.
Ház, hátsóudvar. Láncra vert ebek.
Pincében macska: álmában fülelne.
Egér és ember. London elaludt.
A kikötőben gálya alszik, mélyen.
Álmában jeges víz sziszeg alul
s szétoldódik az alvó, messzi égben.
II
John Donne aludni tért. S a víz felett
mészkőpart dől az alvó tengerárra.
Álom karjában az egész sziget.
Minden kert három vaslakatra zárva.
Cirbolya, jávor, luc, ezüstfenyő.
Hegyoldal alszik, hegy patakja, útja.
Rák, róka, farkas. Medve, rejtező.
Odvak előtt a hó buckákba fújva.
Madár alszik. Nem hallik éneke.
Varjú se károg, éjjel van, kuvik se
rikoltoz. Csendes Anglia tere.
Csillag ring. Egér surran szemlesütve.
Elaludt minden. Koporsókban, ím,
feküsznek csöndben, alszanak a holtak.
Ágyban az élők, ingük habjain.
Magányban. Mélyen. Egymásba karolnak.
Elaludt minden. Erdő, hegy, folyó.
Alszik madár, vad, élő, holt vidék is.
Csupán az éji égből száll a hó.
S a fejek fölött elaludt az ég is.
III
Alszik az angyal mind. Szent szégyenük,
hogy szentek álma nem tud földi búról.
Alszik Gyehenna s boldog Édenük.
Ez órán senki sem megy el hazulról.
Alszik az Úr. A föld oly messzi lett.
Nem lát a szem, s a fül se hajt a kínra.
Alszik a Sátán. És a gyűlölet
aludni dőlt az angol téli síkra.
Alszik lovas, arkangyal, harsona.
Álmában a ló épp hogy összerezdül.
S egymásba karolt kerubok sora
s a Szent Pál-székesegyház, boltivestül.
IV
John Donne aludni tért. Alszik a vers.
Kép, ritmus. Fel sem izzik, meg se dobban.
Mind elcsitulva vágy, vétség s a nyers
bűntett a kötött számú szótagokban.
És minden vers a másik rokona:
egymás közt suttog s moccan egyet-egyet.
S oly messze van az Éden kapuja,
hogy szegény, sűrű versek ebben egyek.
Minden sor alszik. Jambus zárt ive,
trocheusok bal- s jobbra, mint a strázsák.
Látomásuk, a Léthe bús vize.
S mélyen, bennük, a dicsőség, a másság.
Alszik a gond. A kínok álma mély.
A bűn. A jó a rosszat átkarolva.
A hű próféták. Hóhullás, fehér,
vágyik a térben kis fekete foltra.
Elaludt minden. El a könyvhalom.
Szavak folyói feledés jegével.
Beszédeken és igazságukon
a lánc felcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik: szent, Sátán, az Úr.
Rossz szolgát, hívőt, fiat nyűgöz álom.
Surrog a hó s az út ködébe hull,
más semmi hang nincs a kerek világon.
V
De csönd! Figyelj: a zúzos éjszakát
hang tépi fel, mely sír, susog riadtan.
A teljes télnek adja át magát,
és sír. Kietlen éj. Valaki ott van.
Oly vékony hang. Csak éppen, mint a tű.
De nincs fonál. Csak ő leng a hidegben,
magányosan. Köd és hó mindenütt.
Éj s hajnal össze vannak öltve, fenn, fenn.
“Ki jajgat itt? Őrangyalom, te vársz
visszatérésre? hó alatt a nyárra?
szerelmemre?! És vonz az éji ház!…”
Csönd van. “Ki az, ki pusztába kiált ma?”
“Ti, kerubok? A zengő könny imént
tragikus kórus fenségével áradt…
Székesegyházam alvó boltivét
hagynátok el? Ti? Épp ti?!” Semmi válasz.
“Te vagy-e, Pál? A hangod, úgy lehet,
már csontkeményre vált szigoru szádon.
Te horgasztod az éjbe ősz fejed,
s te sírsz?” Csak a köd némasága szállong.
“S az éji látást elfödő, a kéz
az-é, mely itt fölsejlik mindenünnen?
Uram, te vagy? A gondolat merész,
de ez a sírás már követhetetlen.”
Csend. Némaság. “S ha tán te, Gábriél,
fújsz harsonát, míg hangosan ugatnak?
Ládd, egyedül csak az én szemem él,
de a lovasok majd nyeregbe kapnak.
Mind mélyen alszik. Az éj karjain.
S az égi kopófalka szinte szárnyal.
Ó, Gábriél, a tél zugában, ím,
nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?”
VI
Nem. Én, a lelked járok itt, John Donne.
Én bűnhődöm csak az égi magasban,
mert kezem nyoma van munkáimon:
szenvedély, eszme, láncnál súlyosabban.
E teher téged felröpíthetett
eszmélet s bűnök közt, hogy arra szállj, hol
fenn a madár, s te folyvást népedet
láttad dőlt síkú tetők magasából.
Láttad a tengert s messzi tájakat.
Élted magadban s odalenn a Poklot.
Láttál világos Édent – vágyadat,
a leggyötrőbbet, mely elédbe forrott.
Életet láttál. Sziget volt a föld.
S Óceánt leltél, partokat, ahonnan
csak sötétség, csak sötétség üvölt –
Isten körébe szálltál s vissza onnan.
De oly magasra nem visz a teher,
honnét e földi tájék, hogyha nézed,
csak tornyok száza, kúszó vízmeder,
s tompulva fáj az Utolsó Itélet.
És egyenletes az éghajlat ott.
S onnét minden csak zsibbadt, lázas álom.
S az Úr onnét csak fény, mely ablakot
lobbant a ködben, egy útszéli házon.
Imhol a szántó. Mégsem szántanak.
Szántatlan év. Évszázad. Eke, hűtlen.
Körül csak erdők, mint a támfalak,
s eső kel táncra benn, a roppant fűben.
Fordította: Gergely Ágnes
Illusztráció: Elégia John Donne-ért
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
