Mezey László Miklós: Forradalmaink két költője
*
Alig két héttel a pesti forradalom nagy napja után, 1848. március 27-én vetette papírra Petőfi e sorokat: „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! / Oly sokáig vártunk rád epedve”. A szabadsághoz című költemény nevezetes kezdősora adja annak az ikerkötetnek a közös címét, amelyet Benke László szerkesztésében a Hét Krajcár Kiadó jelentetett meg két magyar költő munkásságáról, középpontjukban forradalmi lírájukkal. Egyikük Petőfi Sándor, az 1848/49-es, másikuk Tamási Lajos az 1956. évi forradalom és szabadságharc poétája; az előbbi éppen kétszáz éve, az utóbbi kereken száz éve született – ebből az alkalomból jelent meg az igényes küllemű kötetpár.
Petőfi is, Tamási Lajos is sokat írt a szabadságról, a zsarnokság és a szolgasors elviselhetetlenségéről és a lázadásról, azután a szerelemről, a barátságról, a férfias önérzetről, a családról, a hazáról, a magyar tájakról – ilyen témájú verseik, egyben életművük legfontosabb költeményei kerültek a két olvasókönyvbe. Az ikerkönyvek ugyanis a manapság kissé elfeledett könyvműfaj, az irodalmi breviárium szabályai szerint készültek, azaz olyan olvasókönyvek, ha tetszik, szemelvénygyűjtemények, amelyek anyagának gerincét a tematikusan válogatott lírai művek adják, mellettük a személyiségükről és munkásságukról szóló szakirodalomból vett szemelvények. Vagyis a Szabadság, hadd nézzek szemedbe! ikerkötete egy Petőfi- és egy Tamási Lajos-olvasókönyv, a magyar nép két forradalma két költőjének életművében kalauzoló kiadványok, amelyek ráadásul az alkotók születésnapját is ünneplik. A kötetek gondolati, tartalmi centrumában természetesen a pályájuk csúcsát jelentő forradalmi korszak verstermése áll.
*
A Petőfi Sándor 200. születésnapjára alcímet viselő első kötet kézbevételekor az olvasó arra gondolhat, Petőfiről már mindent megírtak, az elmélyülten érdeklődő olvasó már minden lényeges ismeretet tud róla; életének minden korszaka alaposan föltárt és dokumentált, valamennyi művét behatóan elemezte az irodalomtörténet. Az összeállító Benke László célja nem is új ismeretek nyújtása volt, hanem az, hogy talán a kevéssé észlelt összefüggésekre nyissa rá az olvasók szemét. Például arra, hogy Petőfi nagy témakörei – hazafiság, szerelem, a magyar tájak, a nép- és hazaszeretet, a szabadságvágy, a forradalmas indulat – egymásba épülő, egymást erősítő motívumok. A versválogatás, valamint a szakirodalmi szemelvények sora arra is rávilágít, hogy költészetében egyesül a lírai ego magányos töprengése, az önkifejezés attitűdje a közösségi cselekvés tettrekészségével, a nyílt agitációval. Petőfi e tárgyalt korszakban egyszerre rajongott Szendrey Júliáért és a szabadságért; fűtötte a megismerés vágya, ugyanakkor hamar ítélkezett; csodálta a hegyvidéket és szerette az Alföldet; lobogott a lelkében a szabadság vágya és a zsarnokság gyűlölete. Minden téma magas hőfokon élt a lelkében, és hatalmas indulattal fejezte ki, miközben egyszerre volt szerelmes Júliába és a szabadságba, űzte a honszerelem, máskor meg – alig 25 évesen – a halálra készült.
E témamotívumok szerint épül föl a Petőfi-breviárium, amely a költő élete utolsó két és fél évének terméséből nyújt válogatást, éspedig kilenc nagy fejezetre tagolva a költeményeket és a Petőfiről szóló szak- és szépirodalmi szemelvényeket. Az első részbe (Egy gondolat bánt engemet) a lázadó férfi, a szabadságimádó hazafi és a magyar költő hivatástudatát megtestesítő alkotó munkái kerültek. A második fejezetbe (Dicsőséges nagyurak, hát…?) fölkelésre buzdító, a harmadikba (A szerelmes költő) a feleségéért rajongó, a negyedikbe (Táj és lélek) a magyar vidéket megverselő, az ötödikbe (Élet vagy halál) az életét is föláldozó szabadságharcos költeményei soroltattak. A további fejezetek a Petőfi halálát és a szabadságharc leverését követő, a költőre és a nagyszerű korra emlékező túlélő kortársak (Vörösmarty Mihály, Arany János, Tompa Mihály, Vajda János) emlékidéző verseit tárják az olvasók elé. Aztán megszólalnak az utókor magyar lírikusai, a forradalom és szabadságharc, illetve költője szellemi folytonosságát ébren tartó verselők is (Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály, Dsida Jenő, Reményik Sándor, József Attila). Fölvonulnak a versválogatásban a XX. század magyar költészetének ama jeles darabjai is, amelyek 1848/49 emlékét és Petőfi Sándor szellemét éltették tovább, akkor is, amikor újabb vereségek, újabb zsarnokságok nyomorították a nemzetet (Márai Sándor, Illyés Gyula, Nagy László, Szilágyi Domokos, Utassy József, Varga Domokos, Kányádi Sándor művei).
A Szabadság, hadd nézzek szemedbe! első, Petőfiről szóló kötete nem igazán szolgál új adalékokkal az életmű ismeretéhez, ám számos fontos összefüggésre irányítja a még oly tájékozott olvasó figyelmét is. Például arra, amit Ady írt, miszerint a Petőfi-líra maga a világosság, a sötétből kivezető fény, ám ez az egyszerűnek tetsző költői œuvre „szent, bolond rébusz”, amely sok helyütt nehezen megfejthető, és „soha meg nem érthető”. Izgalmas és messzire vezető gondolatot indított el Illyés Gyula, amikor azt írta, hogy az igazán nagy költők nem váratlanul születnek meg, de visszamenőleg mindig megállapítható, amikor a nemzeti múlt vajúdni kezdett, hogy világra hozza „a rendkívüli fiút”. Vagy például Margócsy István tudatosította, hogy egy-egy költőnk eleven emlékezete többnyire szakmai körökben él, Petőfi az egyetlen, akinek kultuszát az egész nemzet ápolja a kisiskolástól a nyugdíjasig.
*
A Tamási Lajos 100. születésnapjára alcímű második kötet bemutatása valamivel összetettebb feladat, mint a Petőfié. Pedig fölfedezhetők közös vonások a két költő életművében. Ahogyan Petőfi költészetében is a csúcsot jelentő időszakot az 1848 tavasza és 1849 nyara közti időszak jelenti, úgy Tamási költészete is ’56 őszén, telén ért zenitjére. Ugyancsak mindkettejükre jellemző, hogy a magyar nép legtisztább álmát, reményét és akaratát, illetve sorsvállalását jelenítették meg. Mind Petőfi, mind Tamási Lajos lírájában a nemzet elszántnak, nagynak, szabadnak akarta látni önmagát. Ahogyan 1848 márciusában a Nemzeti dal, úgy 1956 októberében a Piros a vér a pesti utcán lázítja és rendíti meg az embereket. Ugyanakkor a két költő személyes sorsa épp ellentettje egymásnak. Petőfi a szabadságharc hősi halottja volt, patetikusan szólva: tollal és karddal a kezében esett el a hazájáért. Tamási Lajos 1956 után életben maradt, még büntetést sem kellett elszenvednie, és miközben próbált új életet kezdeni, légüres térbe került, a kulturális élet peremére szorult.
Tamási Lajos személye, sorsa, életművének megítélése máig vitatott. Pályájának első, 1948 és 1956 közötti szakaszában élmény- és ihletkörét a proletár múlt határozta meg; fölszabadultságát, optimizmusát, lelkesültségét épp e múlttól való megszabadulás indokolta. Így természetes módon kapcsolódott az ’50-es évek elejének korszelleméhez, és felelt meg ideológiai, irodalmi, esztétikai elvárásainak. Később lankadni látszott a hév, ugyanakkor a költő mintha próbálta volna prolongálni, meghosszabbítani az első esztendők lelkesültségét. Azután 1956 hozta meg az igazi föllobbanást, ekkor ért költészetének csúcsára, és alkotta meg jelentős, sőt ikonikus verseit (Piros a vér a pesti utcán; Egy körúti sírkeresztre). A kommunizmus mellett kezdetben őszintén elkötelezett költő a forradalom idején már önmagát elégető poéta lett. A megtorlás, majd a kádári „konszolidáció” korszakában önmagát kereső lírikussá vált, aki csöndben hű maradt a forradalom eszméihez, miközben olykor gesztusokat tett az új hatalomnak, például a Csepeli gyorsvasúton című versével. Ebben arról ír, hogy a zsúfolt HÉV-szerelvényen egy idősebb munkásőr mellé sodródik, és a férfi arcában az édesapja vonásait véli fölfedezni, ezzel mintegy érzelmileg azonosul utastársával. Majd lezárásképpen nyugtázza, hogy a pufajkás derékszíján lógó pisztoly „jó helyen van”. Az irodalmár értelmiség nem feledte első alkotói korszakának kommunista elkötelezettségű műveit, ugyanakkor az ’56 novemberében létrejött új hatalom sem feledte el a forradalom idején írt verseit. Vagyis mind a forradalom eszméjét őrzők, mind a szocialista kultúrpolitika fönntartásokkal figyelte Tamásit. Benke László azt írta: „sorsa a halálig tartó hűség volt, csöndes szembeszegülés”. Kárpáti Kamil viszont így emlékezett rá: „… én két Tamási Lajost ismertem (…) 1949-es letartóztatásom idején Tamási kommunizmusa riasztó volt: inkvizítori. Vak és kérlelhetetlen. (…) A másik Tamási Lajost nem ebből a versből (értsd: Piros a vér a pesti utcán) ismertem meg. Inkább úgy írnám, hogy a régi Tamási ebben a versben önmagát gyújtotta föl és égette el. Egyszerre éreztem mindig gyenge versnek, és mégis fölemelő költői tettnek”.
Ezek után érthető, hogy a Tamási-breviárium szerkesztőjének a célja aligha lehetett más, mint hogy az ellentmondásos, vitatott életművet tisztázza, hogy az őt pályáján támogató mesterét kiszabadítsa az ellentmondásos életművű alkotó pozíciójából. Az ikerkötet második részének egész versanyaga azt sugallja, hogy Tamási Lajos a forradalom eszméihez hű maradt, de gyötrődő, tépelődő alkotó volt. Benke László a helykereső, önmagával is vívódó költő portréját igyekszik megrajzolni a versekkel, a költőről szóló írások idézésével és a maga esszéivel.
Ez a kötet is a Tamási-œuvre tematikai csomópontjai szerint épül föl. Az első rész (Születésnapomra) a rövid, ám kimagasló jelentőségű költői korszak terméséről ad képet. Majd a második részben (Megtagadott vers vagy vállalt sors) több esszé és tanulmány mellett olvasható Benke Lászlónak az életművet magyarázó, értelmező, méltató, A vállalt sors: Tamási Lajos című dolgozata, valamint Marafkó László 1990-ben, a költővel készült interjúja. A következő fejezetek (A ledöntött kőfalak; A vas gyötrelme; Az északi föld; Zugligeti ősz) Tamási fontos verseinek gyűjteménye, amely áttekintő képet ad lírájának egészéről, így az életmű karakteréről. A Hátrahagyott prózák kicsiny gyűjteménye voltaképpen Tamási Lajos pályatársairól (Kónya Lajos, Rideg Sándor, Sipos Gyula) írott esszéi. Külön részbe kerültek (Tiszteletadás) a Tamási-életművet méltató szerzők (Fekete Gyula, Varga Domokos, Gyárfás Miklós, Pomogáts Béla, Alföldy Jenő, Benke László, Fodor András, Hernádi Miklós, Képes Géza, Major Ottó, Mezey Katalin, Oláh János és mások) esszéi, emlékezései, jegyzetei, kritikái, recenziói. Az imponáló névsor egyrészt Tamási Lajos megbecsültségére utal, másrészt a dolgozatok segítik az életműben való eligazodást, a tisztán látó értékelést. A kötetet a filológiai érdekességnek számító Hátrahagyott versek, verstöredékek fejezete, valamint G. Komoróczy Emőke nagyigényű, az egész életművet fölmérő tanulmánya, illetve az archív fotókat fölvonultató képmelléklet zárja.
A Tamási Lajos 100. születésnapjára készült kötet ismertetőjétől – történetesen tőlem – aligha várható el, hogy igazságot tegyen az életművet mérlegelő, vitató vagy méltató álláspontok között, mindössze szempontokat villanthat föl a véleményalkotáshoz. Az egyik szempontot maga a költő adta meg Tükör című verse első szakaszában: „Ő azt hiszi, hogy én vagyok, / de én tudom, hogy ő nem én, / s még annyi, amit tudhatok: / hogy egyikünk csalóka fény. / Ha bal kezem fölemelem, / felém ő jobbját emeli, / valahogy nem tetszik nekem, / valahogy nem tetszem neki”. A tükörbe néző költő mintha a maga meghasonlottságával szembesülne. Mintha maga is, a poézis nyelvén megerősítené a róla kialakult kép ellentmondásosságát.
*
A XIX. és XX. századi forradalmunk két emblematikus költő alakjának szentelt ikerkötet első, Petőfit ünneplő része a jól ismert költőportrét árnyalja, új vagy kevéssé ismert összefüggésekre irányítva a figyelmet. A második könyv, a Tamási-œuvre reprezentációja egy ellentmondásos pályát és életművet a fontos költemények idézésével, újra közlésével, alapvonalainak kritikai föltárásával próbál tisztázni, egyértelművé tenni. Végül is mindkét költőportré a két forradalom versekben ábrázolt képét tükrözi, azt hozza a mai olvasó közvetlen közelébe. Ilyenformán a két irodalmi breviárium nem egyszerűen születési évfordulókat ünneplő kiadvány, hanem hiteles portré két forradalmas költőnkről és forradalmaink lírai képmásáról.
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! (I. kötet Petőfi Sándor kétszázadik születésnapjára. II. kötet Tamási Lajos századik születésnapjára. Szerkesztette Benke László. Hét Krajcár Kiadó, Bp., 2022, 344 old., 394 old.)
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
