Magyar Miklós: Marcel Proust és a párizsi irodalmi szalonok
*
Marcel Proust
Az irodalmi szalonok rendkívül fontos szerepet játszottak Proust életében és művészetében. Ott tett szert életre szóló barátságokra, ott ismerte meg későbbi szerelmeinek egy részét, és a szalonok látogatói közül sokan Az eltűnt idő szereplőinek modelljei lettek. De Az eltűnt idő szalonjait, mint Madame Verdurinét vagy Oriane de Guermantes-ét ugyancsak ezekről a kultikus helyekről mintázta az író.
A párizsi szalonokat mindig gazdag és befolyásos politikusok, írók, festők feleségei működtették. A szalonokban dőlt el az irodalmi karrierek sorsa. Itt tettek szert az írók hírnévre, avagy itt veszítették el presztízsüket. Mindegyik szalon tulajdonosának megvoltak kedvenc írói, akiket a mai szóval élve menedzseltek. Lehetőséget adtak pártfogoltjaiknak, hogy felolvasó esteket tartsanak, beszéljenek könyveikről.
Az ifjú Proust minden kapcsolatát kihasználva bejutott a kor legelőkelőbb irodalmi szalonjaiba. Céljai eléréséhez még furfangokhoz is folyamodott. Életrajzírói feljegyezték, hogy egy alkalommal filozófia szakos egyetemi hallgatónak adva ki magát, ügyes levelet írt a kor egyik legismertebb írójához, Anatole France-hoz, aminek segítségével megismerhette magát az írót is Madame Arman de Caillavet szalonjában. A híres író fizimiskája olyan rossz hatással volt Proustra, amilyen regényében Bergotte látványa a narrátorra. Barátai Proustot bejuttatják Madame Baignères és Madame Strauss szalonjába is. Ez utóbbi később jó barátja lesz.
Proust (balról) Madame Straus társaságában
Ebből az időből származik „a sznob Proust” hírnév, ami később többek közt azt eredményezi, hogy André Gide elutasító lektori véleményt ír Az eltűnt idő nyomában első kötetéről, a Swannék oldaláról.
Az alábbiakban a Proust által látogatott szalonok közül a két leghíresebbet mutatom be.
Mathilde hercegnő szalonja
A Le Figaro című napilapban Marcel Proust 1903 és 1904 között hat cikkből álló sorozatot publikált Párizsi szalonok: Párizs művészi, polgári és arisztokrata szalonjai címmel. Ezekben Horatio és Dominique álnevek alatt írt krónikákban Proust jó szemű újságíróként veszi észre kora társadalmának erkölcsi ferdeségeit. Ezek az írások készítik elő Az eltűnt idő nyomában szalonjainak leírását. Az első irodalmi szalon, amit Proust bemutat, Mathilde hercegnőé. Krónikájában Proust megjegyzi, hogy ez az egyik ritka szalon, amely este fél nyolckor vacsorát ad vendégeinek. Írásának stílusa semmiben sem hasonlít az újságírók megszokott cikkeihez, azt mondhatnánk inkább, ujjgyakorlatok Az eltűnt időben olvasható finom megfigyelésekhez: „A vacsora után a hercegnő leült a kis szalon egyik foteljébe, ami kintről jőve a jobb oldalon látható, de a helyiség végében. Ezzel szemben, a nagy hall felől érkezve, a bal oldalon volt, a kis terem ajtajával szemben, ahol nemsokára a frissítőket szolgálják majd fel.” Proust krónikájából megismerjük az estély előkelő részvevőit is: „Íme M. Gustave Schlumberger, M. Bapst, M. és Mme du Bos, Paul de Pourtalès gróf és a grófné, a művelt filozófus, Giovanni Borghèse, aki emellett kitűnő társalgó is; M. Bourdeau, La Borde márkija, M. és Mme Georges de Porto-Riche.”
Sébastien-Charles Giraud: Mathilde hercegnő szalonja
Mathilde hercegnő
Mathilde Létizia Bonaparte hercegnő (1820-1904) Jérôme Bonaparte volt vesztfáliai király és Katalin Friderika württembergi királyi hercegnő második gyermeke, nagybátyja I. Napóleon francia császár volt. Mathilde hercegnő Firenzében és Rómában nőtt fel. Szülei unokatestvérének, Louis-Napoléon Bonaparténak szánták, azonban a házasság végül nem valósult meg. Anyagi problémái megoldása céljából édesapja 1840-ben férjhez adta Anatolij Nyikolajevics Gyemidov grófhoz. Férje hűtlensége miatt Mathilde Émilien de Nieuwerkerke gróffal Párizsba szökött. A francia fővárosban Mathilde hercegnő fényes udvartartást vezetett. Rezidenciájában a kor neves művészei, írói mind megfordultak; a hercegnő szalonja egyike lett a párizsi élet központjainak. A 24 rue de Courcelle-ben lévő szalonjában fogadta Párizs legismertebb íróit, művészeit. Szerdánként adott vacsoráin találkozhatott egymással a szellemi élet krémje: Charles-Augustin Sainte-Beuve, Ernest Renan, Émile Littré, Guy de Maupassant, Gustave Flaubert, Théophile Gautier, Alexandre Dumas vagy François Coppée. Tudósok is részt vettek ezeken a vacsorákon, köztük Louis Pasteur és Claude Bernard. Az 1870-ben kitört francia-német háború miatt a hercegnő Belgiumba menekült. 1871 júniusában visszatért Párizsba, és a 20 rue de Berryben újra nyitotta szalonját. Vacsoráin olyan hírességek vettek részt, mint Paul Bourget, Anatole France, Maurice Barrès, Jules Lemaître és nem utolsó sorban Marcel Proust. A hercegnő szalonját „A művészetek Notre-Dame-jának” nevezték.
Édouard Dubufe: Mathilde hercegnő
A hercegnő egyébiránt festő is volt, Párizsban és a Val-d’Oise megyében lévő Saint-Gratien kastélyában is volt műterme. Ez utóbbiban Proust 1892-ben meglátogatta.
Mathilde hercegnő kastélya
A hercegnő 1859 és 1867 között a párizsi Szalonban több alkalommal kiállította felejthető képeit. 1865-ben még érmet is nyert egy festményével.
Mathilde Létizia Bonaparte: München környéki táj
Robert de Montesquiou, költő és műkritikus, akit „a szemtelen költő és dandy”-ként emlegettek, és aki Proust regényében Charlus egyik modellje volt, vitriolba mártott tollal írja a festőnő Legyező című képéről: „egy megnevezhetetlen valami, amit a fenséges asszony festett, és amiről sohasem tudtuk meg, borjúvesét vagy orchideákat ábrázol.”
A Virágzó lányok árnyékában című kötetben a narrátor, Swann és felesége az Állatkertben találkozik egy idős arisztokrata nővel. Marcel odasúgja Swannak, kérdezze meg, ismerte-e a hölgy Mathilde hercegnőt. A beszélgetésből pontosan ráismerünk a híres szalon tulajdonosára: «„Swann egy pillanatra kicsit odébb vont, amíg a felesége a szép időről és az Állatkertbe újonnan érkezett szerzeményekről csevegett a felséggel. „Ő Mathilde hercegnő” − magyarázta Swann −, „tudja, Flaubert, Sainte-Beuve, Dumas barátja. I. Napóleon unokahúga, gondoljon csak bele! III. Napóleon és az orosz cár is feleségül kérte.”»
Madeleine Lemaire szalonja
A 31 rue de Monceau alatti pompás rezidenciájában Madeleine Lemaire áprilistól júniusig minden kedden fogadta Párizs krémjét, amit a franciák „Tout Paris-nak neveznek. Kertjében gyönyörű akácfák virágoztak.
Pierre Georges Jeanniot: Gibert dala Madame Madeleine Lemaire szalonjában
Bejáratosak voltak hozzá a faubourg Saint-Germain arisztokratái, többek közt La Rochefoucauld-ék, a Brissac házaspár vagy Grazioli hercegnő. Az asszony, aki elismert festő volt, Proust 1896-ban megjelent Gyönyörűségek és napok című könyvét is illusztrálta.
A Gyönyörűségek és napok Madeleine Lemaire illusztrációival
A festőnő műtermében adott estélyeket fiatal tehetségeknek is, mint Proust, aki 1892-től volt a szalon látogatója, vagy a karrierje csúcsán lévő zeneszerző, karmester és énekes Reynaldo Hahn, a később világhírűvé lett író, Guy de Maupassant, a nagyszerű színésznő, Sarah Bernard, aki Az eltűnt idő Bermájának egyik modellje lesz. Madame Lemaire szalonja egyben a zene szentélye is, ahol olyan neves énekesek és zeneszerzők adnak műsorokat, mint Emma Calvé vagy Camille Saint-Saëns. Ismert költők közül is nem egyet meghívott Madame Lemaire, mint a hozzá közel álló Robert de Montesquiout, aki nála került barátságba Prousttal és lett halhatatlanná, mivel ő Az eltűnt idő egyik legfontosabb alakjának, Charlus bárónak egyik modellje. Egyébként Montesquiou „a rózsák császárnőjének” nevezte Madame Lemaire-t.
Madeleine Lemaire: Rózsák
A politikusok közül olyan hírességeket is vendégül látott Madeleine Lemaire, mint a későbbi miniszterelnök és köztársasági elnök, Raymond Poincaré. A festők közül említsük meg Jean Béraud-t, aki hathatott Proustra, mivel a művészettörténészek szerint egyes festményei Az eltűnt idő Elstirjének képeire emlékeztetnek.
Ha megemlítem André Germain újságíró elmarasztaló véleményét, nem Madame Lemaire érdemeinek csökkentése miatt teszem, hanem azért, mert rámutat a festőnő egyik olyan jellemvonására, amit majd Proust a részben róla mintázott Madame Verdurinre ruház át. Nos, Germain ezt írja Madeleine Lemaire szalonjáról: „Kínos estélyein fuldokolni lehetett a hosszú zenei előadásokon.” Mint festőt, „a rózsák gyilkosának nevezte”, őt magát pedig csúnyának, esetlennek és erőszakosnak” írta le.
Madame Lemaire 1903. június 9-én adott fogadása számunkra azért jelentős, mivel mint érdekességet, feljegyezték, hogy ezen Proust is részt vett, ám egy sarokban ült mindvégig, szőrmekabátjába burkolózva, és nem fedte fel kilétét.
Nyaranként Madame Lemaire áthelyezte fogadásait a Marne megyében lévő, 17. században épült pompás kastélyába, a Château de Réveillonba, ahol 1894 augusztus közepétől Proust több hetet töltött barátjával, Reynaldo Hahnnal. A Gyönyörűségek és napokban Proust megörökíti a kastély parkjának gesztenyefáit, a Jean Santeuilben egy egész nemesi családot mutat be a Réveillon hercegei néven. Az eltűnt időben a Château de La Raspilière leírását Madame Lemaire kastélya inspirálta.
Château de Réveillon
Bár ma már kissé elfeledett, a festő Madeleine Lemaire fényes karriert futott be. Képeiért arisztokrata kliensei olyan magas árat fizettek, hogy gazdagságának egy része abból származott.
Madeleine Lemaire: Elegáns hölgy kutyával
Tanított is festészetet, tanítványai közül a legismertebb Marie Laurencin, Guillaume Apollinaire nagy szerelme volt. Szeretője, Ifj. Alexandre Dumas azt mondta róla, hogy „Isten után ő alkotta a legtöbb rózsát.” 1906-ban a francia kormány a becsületrend lovagi fokozatával tüntette ki.
Proust, aki a festőnő barátja volt, Dominique álnéven írt cikket Madeleine Lemaire szalonjáról a Le Figaro 1903. május 11-i számában. Proust beszámol arról, hogy Madeleine Lemaire annak az évnek májusában minden szerdán fogadást adott. Olyan sok vendéget hívott meg, hogy egy részük nem fért be a festőnő hatalmas műtermébe, és a kertben, a virágzó orgonafák alatt vártak az estély kezdetére. A szerencsésebbek a házigazda abbahagyott festményei között helyezkedtek el. Proust felsorolja az érkező meghívottakat, grófokat, bárókat, politikusokat és írókat, köztük Anatole France-t, aki Az eltűnt időben Bergotte egyik modellje lesz. A zongoránál Proust barátja és később szeretője, Reynaldo Hahn, venezuelai származású zeneszerző, karnagy és zenekritikus ül. Proust azt írja róla, hogy Schumann óta senki sem tudta így tolmácsolni a gyöngédség és a fájdalom érzését.
Olyan sok előkelőség zsúfolódik össze a teremben, hogy „a több kényelemhez szokott” milliárdos, Castellane gróf egy kényelmetlen kanapén állva hallgatja a zenét. Proust szellemesen jegyzi meg, hogy „úgy tűnik, Madame Lemaire magáévá tette az evangélium szavait: „Itt az elsők az utolsók”, helyesebben az utolsók a legkésőbben érkezők, legyenek azok akadémikusok vagy hercegnők.”
Madeleine Lemaire Az eltűnt időben Madame Verdurin egyik modellje lesz. A gazdag párizsi polgárasszony ugyanolyan öntörvényű, ellentmondást nem tűrő és ambiciózus szalontulajdonos, mint Madame Lemaire; maga köré gyűjti a kor tehetséges művészeit, zenészeket, festőket, írókat, ám szalonját tudatosan másképpen működteti, mint a többi előkelőség: „Verdurinék nem hívtak vacsoravendégeket, náluk mindenkinek „saját terítéke” volt. Az ő estéik nem kiadott műsorok szerint zajlottak. Az ifjú pianista játszott, de csak ha „úgy tartotta kedve” (…) Az estélyi öltözéket tiltották, hiszen „cimborák között” voltak, meg azért is, hogy semmiképpen ne hasonlítsanak az „unalmasokhoz”, akiktől óvakodtak, mint a pestistől,”.
Madame de Verdurin rendkívül féltékeny vetélytársaira, így Swann, aki szívesen látott vendég nála, elveszti kegyeit, amikor tudatja az asszonnyal, hogy Jules Grévy köztársasági elnök, rendszeresen meghívja. Madame Verdurin nem tudja elviselni, hogy vendégei az övénél nevesebb házat is látogatnak.
Illusztráció: Proust és a szalonok (fh. S. Ch. Giraud)
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
