Lajtos Nóra: Sylvia Plath elmélkedése önnön magán
Tegnap járt nálam a pszichiáterem,
mert mondtam, nem fekszem be;
a szomszédok azt hiszik, szeretőt tartok,
higgyenek, amit akarnak, nekem már
nem számít, hány foggal harap belém
a kín, amikor rád gondolok, Ted. Duzzadt
szemekkel ismernek már csak a gyerekek is.
Ajkaimon havas réteg, rég nem csókoltál meg.
S más sem. Nem számít. Fagyos combomban
az ütőér úgy lüktet néha, mint egy pelyhes
kiscsibe szapora lélegzetvételei. A lepedőt
is összemocskoltam a múltkor, túl sok
nyugtatót vettem be, de nem maradt mind
bennem. Néha csak úgy bámulom az ajtóréseket,
ablakréseket. A szél babrálja a függönyt,
angyalok járnak közöttünk, mondom Friedának és
Nicolasnak. Az őrzőangyalaik. Akkor megnyugszanak,
és csak én nem hiszek bennük. Fázom. Pulóvert
veszek magamra, leszaladt pár szem benne. Bedugom
ott az ujjamat, mint Tamás, a hitetlenkedő
a feltámadt Jézus oldalába. Akkor elképzelem,
hogy hiszek benne. Mármint a szerelemben.
Magamra húzom a paplant, s az ágaira tört
töviskoronára gondolok. Ami ott maradt a Golgotán.
Együtt sírok az elhagyott asszonyokkal. Pedig nem
szabadna. Holnapra megnyugszom. Áprilisi hóesést
érzek a számban. Fehér vagyok, mint az angyalok és
mint a fagyöngy. Angyalfagyöngy vagyok.
Szélrügy és tómagány.
Illusztráció: ~Angyalfagyöngy vagyok. Szélrügy és tómagány.
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
