OPEN 43. – Szilágyi István
*
HISTÓRIÁS MESE A RÉGI IDŐKBŐL
avagy Szilágyi István a múltba réved[1]
Táv irat: úgyvélnénkhogyavalótesziaszótstopolykormégisminthaaszószülnéavalótstop”
A Hollóidő című regény elvezeti az olvasót a XVI. század legvégére, az ún. „béke” korába, abba a nyugalmi időbe, abba az alig ismert korba, amikor Magyarországon „a holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét”. Erre az évszázadra, vagyis arra száz évre rejtélyesen utal a cím is, hisz a holló a szájhagyomány szerint száz évig él, és ez a „hollóidő.”
Balassi Bálint arról énekelt, hogy nincs szebb dolog a végeknél, Szilágyi István meg arról szól, hogy inkább borzadó, drámai, tragikus élet folyt a végeknél. Egyszerre valóságos és képzeletbeli az a hely, az a táj, ahol Szilágyi István regénye játszódik. A béke szigetének tűnik, hiszen az itt élő ember rég megtanulta, hogyan kell kijátszani, rászedni a hódítót, megvásárolni kegyeit, hogy élete élhető legyen. Egy távoli kor eleven hétköznapjairól, szerelmekről, hadi kalandokról, rémségekről olvashatunk ebben a „nagy” könyvben.
Rögtön az elején el kell mondanom, hogy nehéz olvasmány ez a regényt, ugyanis Szilágyi István Hollóidőcímű regénye a történet kifejlése során hallatlanul sok irányba viszi el az olvasót, ezért a regényt nagyon sokfelől kell egyidejűleg szemlélni.[2] Akkor miért is szerepel itt az elolvasásra ajánlott könyvek között? Mert egy nagy regény. „– Miről is szólhat a nagy regény, a – mindig és szükségszerűen tragikus – nagy elbeszélés? – teszi fel a kéréseit Alexa Károly. – Az ember száműzöttségéről és »mögötte«, »felette« a Gondviselésről: a Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint megtagadott kegyelmi adományról? Elsősorban az emberről, aki úgy száműzött a létezésben, hogy számkivetett nemcsak az édenből, hanem a maga hazájábanis, legyen bár az a haza egy földrajzilag határolt tér, legyen csak a nyelv vagy egy álom.”
Haza a magasban, írja Illyés, haza a mélyben, mondja Szilágyi István, aki ezt be is mutatja a 2001-ben megjelent regényében. Rögtön az elején viszont a magasba, egy torony tornácára hív bennünket az író, hogy onnan nézzünk messze, hogy onnan lássuk, mi történik itt, a közelben. Így kezdődik ez a hatodfélszáz oldalas regény:
„Reveken eltelt éveire úgy gondolt vissza a deák, mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá. Mint azon a vasárnapon, amikor Berveczvojvoda katonáival rajtaütött az istentiszteleten, majd elhajtotta a város java polgárait és Terebi tiszteletest.
Annyi volt számára a világ, amennyit az ötven láb magas torony tornácáról tekintetével bejárt. A tágas síkság, ameddig a szem ellátott, mind reveki határ. Más lakott helynek nem volt a közelben nyoma. Azaz nyoma talán igen: a régiek elmondása szerint hajdan a várostól keletre volt néhány apró falu, de azoknak üszkét, romját rég elemésztette az idő, a porták helyét fölverte a gaz, s az egészet ciheres nőtte be.
Csupán délen gyűrődött meg a síkság pereme alig tenyérnyire, de a várostól az a lankadt dombsor is fél nap járóföldnyire volt: ott termett a reveki gazdák bora. Nyugat felől, ha a szelek félrekotorták a párákat, tiszta időben a folyam hulláma-fodra csillant a láthatáron. Ahol a nagyvíz közelebb kanyarodott, jó mérföldnyire a város alatt, rév volt annak idején, de az utóbbi években a folyam mentét valahogy kerülte a reveki nép. Pedig arra még a deák is emlékezett, mint szaladt hajdan a város a révhez, ha rabokat szállító dereglyék közeledtek a folyón. A polgárok, amikor e hajók partot értek, itatták a rác hajóst, keresték a kedvét a tatárkorbácsos kísérőknek, csak hogy megetethessék a szerencsétlen rabokat. Ilyenkor szekérszám hordták ki az eleséget, az italt – ezt az elöljáró mindig megengedte nekik. Hogyne engedte volna, mely nagylelkűség, hiszen így a láncravert portéka nem pusztult, romlott, míg a gályarab-piacra leért. Bizonyára ezért is kormányozták a reveki révhez hajóikat. A rabok közt asszony és gyermek is mindig akadt. A gyermekek aprajából a parton hagyták az aléltabbakat, hogy ne kelljen később, ha úgyis elpusztulnak, halakat etetni velük. Néhányszor őt is kivitték a révhez Terebi úr eleséggel rakott szekerén; látott leláncolt rabokat és partra kitett apró gyermeket. Sokáig úgy hitte, ő maga is így került Revekre valamikor.
Amióta az eszét tudta, mindig Terebi Lukács úr háza volt az otthona, ám hogy ott kihez tartozik, ki a szüleje, nem derült ki tízesztendős korára se. Hogy Lukács tiszteletes nem lehet az apja, azt sejtette, az öreg ugyanis örökké kíméletes volt vele. Jobb híján Baga Rozált vélte az anyjának, merthogy ez a termetes fehércseléd viselt gondot reá; ha ő valamiért elbúsulta magát, ez a se lány, se asszony még három-, négyéves korában is megszoptatta; bár ezt talán azért, hogy ne apadjon el a teje, ha közben Terebi úr gyermekeit kell táplálnia. De amikor megkérdezte: ugye, nekem te vagy az anyám?; Rozál ezen igen megütközött, majd előbugyborékolt belőle a kacagás: dehogyis vagy te az enyém. Ki tudja, ki volt a te anyád? Aláhoztak, itt hagytak. Mi bajod, Lukács úr házában felnevelődsz. Majd apródkodni fogsz mellette. Ember leszel.”
Hallottunk egy helységről, Revekről, de ez egypontosan meg nem jelölthely, ám mégis egy jól körülhatárolható, és időben is nagyjából beilleszthető. Ez az a kor, amikor végleg nyilvánvalóvá válik, hogy a török további hódításokra már képtelen, ám amikor Európa még el sem kezd gondolkodni azon, hogy meddig kell tőszomszédságban élnie ezzel az olyannyira más civilizációval, vallással, mentalitással és fajtakeverékkel – tehát az időpont a XVI. század vége, a tizenöt éves háború kitörése körüli esztendők. A helyszínek részben Magyarország déli hódoltsági térségében jelenítődnek meg, részben az azzal érintkező keleti, Erdély felé eső, felső-Tisza-vidéki, partiumi fertályokon (Szatmár, talán Máramaros). A fontosabb helységek kitalált nevűek (ilyen a kiindulópontul szolgáló Revek mezőváros-nagyfalu vagy a múltbeli cselekménykezdet helye, Agócs vára), de megjelennek – a cselekményben különösebb eligazítással nem szolgálva, inkább csak beszélgetésekből kihallva – valóságos helyek nevei is: Kolozsvár, Kővár, Szamos, Gyulafehérvár, Temesvár stb.
A Hollóidő több, egymással részben összefüggő, alkalmilag hierarchikus-oksági viszonyban lévő, részben egymás előtt-után- és mellett futó, megrázó, felkavaró, rettenetes és elbűvölő, azaz „csodálatos” történet halmaza. A XVI. század nagy élményét illusztrálja: amikor nincs már Magyarország, ám helyette van a magyarság, egy virtuális lelki ország, amely érzelmekből, hagymázas indulatokból, célokból, ideákból, emlékekből, vallásból, talmi és szép beavatási rítusokból és a túlélés szükségszerűségeiből szövődik össze. Ez a lelki ország, a test folyamatos szenvedéseiben és a természet csodáiban nyilvánul meg.
A regény első kötete az otthonlét könyve: hol és miként zajlanak a mindennapok dolgai távol azoktól a nagy történésektől, amelyeket majd az utókor történelemnek fog tekinteni. A színtér egy templom, mellette a papi ház és udvar, körülötte a helység, azon túl, innen nem láthatóan, de szüntelenül érzékelhető jelenlétével a barbár erősség, egyszerre ragadozófészek és a rend biztosítéka. Itt, az első kötetben lényegében egy mindentudó szerző áll a mondatok mögött, ám ez a meghatározatlan elbeszélő talál magának egy alakot, egy szövetségesfiút. Ő a névtelen deák, akit státusa a szemlélődésre, alkata a tevőleges részvételre, jelleme és árvasága a szolgálatra, de nem a szolgaiságra predesztinál.
Ennek a deáknak, a reveki tiszteletes háza népe Tentásának nemcsak a regénymese megjelenítésében van fontos szerepe: különös kommunikátor ő a maga elemi és természetes névtelenségében. Hatalmas terheket akaszt rá az író-mesélő, olykor szinte a szerző elbeszélői hitvallásának szócsöve.Főhős lévén, a történelmi regényben hagyományos és szükségszerű szerepet tölt be: résztvevő és megfigyelő egyszerre. Ám itt nemcsak a helyeket és alakokat köti össze, hanem az időket is, meg az álmokat a valósággal, a csodát a mindennapi élethelyzetekkel, a meséket az igaz történetekkel.
Az első rész szereplőinek, bármennyire kiszolgáltatottjai is a történelmi helyzetnek, a múló idő szeszélyes változásainak, a fátumnak és fortunának, még van arcuk és talán sorsuk is. Még bekéredzkedhet életükbe a szeretet, az önfeláldozás, a hit, az igazság megismerésének vagy a dolgok megörökítésének szenvedélye. De a második rész – s erre az előadás módjának radikális megváltoztatásával is utal az író – a személyiség teljes felszámolódásának az ideje, amikor a percről percre való továbbélés, a megmaradás az ember egyetlen programja.
Az Idő, mert megfoghatatlan, örök problémája a filozófiának. Ezért is – mi is, a hétköznapi emberek – meghatározás helyett mindenféle jelezővel látjuk el. Hogy van múló idő, azt mindenki tudja, hogy van falánk, öldöklő idő, azt érezzük; az érkező időt pedig csak sejteni lehet, meg azt is, hogy van tört idő. Ez a tört idő jutott eszembe a regény olvastán, hisz azon a tört részeken, az idő repedésein átnézve látjuk a múltat. (Amit be kell vallani?!) De vajon, milyen a megdagadt idő? A regényben ezt olvashatjuk: „Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé.”
„E tájon minden titok”
A bonyolult, néha követhetetlen cselekmények meghatározó eleme a titok. Amely vagy megfejthetetlenül misztikus motívumként van jelen, vagy megfejtendő rejtvényként működik, köti magához az olvasó figyelmét. Azt például megtudjuk, hogy igazából ki is az első kötet elbeszélője, erős figyelemmel kideríthetjük, hogy ki is áll a második kötet többes szám első személyű elbeszélője mögött, arról azonban legfeljebb képzeleghetünk, hogy miért is hagyta ott az első, s miért is vette föl a másik ezt a szerepkört. Azt megtudjuk, s éppen a deák fantáziálása alapján, hogy mi az oka annak a bizarr szadisztikus és narcisztikus neuraszténiának, amellyel némasági fogadalmát hangsúlyozza az agg tiszteletes ifjú neje. De arra azonban már nincs egyértelmű válasz, hogy mivel vitték a csendes tébolyba a tiszteletest a barbár fogságban, vagy arra, hogy megölték-e, s kik küldték a halálba a deák hajadon kisasszony édesanyját annak idején, ha valóban van igazság azokban a mesés rémségekben, amelyeknek ez a tárgya. A regény minden fontosabb szereplőjének sorsa rejtélyes.
*
Itt minden alak múltja bizonytalan, s nemcsak a főhősöké, hanem a nőalakoké is. Ők színezik – húsukkal és lebegő lényükkel – azt a vész- és titokterhes hármasságot, amely a tiszteletesi lak falai közül vergődi vissza magát a kezdetekhez, az ősbűnhöz, s amely társas alakzatot a deák, Lukács pap és a beszédes nevű Fortuna Illés mester alkotja. A deák, akinek neve sincs, a maga eredetlegendájával találkozik a pap és a mester végeérhetetlen és beismerhetetlen indulatoktól feszülő beszélgetéseiben, annak azonban jelét nem adja, hogy milyen hatással van rá az, hogy kiderül származása titka, oly regényes, oly mesei, hogy beleillenék az általa kitalált történetek közé. Ugyanolyan különös ifjú marad, amilyen volt, nem közli, hogy mit tud és mit akar megtudni magáról. A regény első nagy szakaszában a deák története egyrészt egy beavatódási történet, egyben saját múltjának visszakeresése a mesék szavai mögül, másfelől különös – garabonciás – képességeinek kibontakoztatása, amelyek a regény mágikus-csodás vonulatának lesznek feltűnő elemei.
A második személy, Terebi Lukács tiszteletes a regénynek az a főalakja, akit valós történelmi személyről mintázott az író. Felettébb tanulságos egybevetni a forrásszöveget a regényszöveggel, a valósnak mondható XVI. századi közszereplőt a fiktív regényalakkal egy olyan tudatos és anyagkezelésében oly magabiztos írónál, mint Szilágyi István. Idézünk egy buján kanyargó mondatot 1585-ből (1906-os magyarítás szerint): „Szegedi egymaga az ő idejében élt minden ember előtt, akik akár udvari hiábavalóságokkal, akár hadi zenebonákkal foglalkoztak, akár földmívelő sorban éltek és – amint lenni szokott – a század apró nyereségeibe voltak merülve, Isten kegyelméből a deáki tudományoknak oly magaslatára emelkedett, hogy megutálván a durva salakot, az egyházi bolondságokat, amelyek a templom kövezetén való bőgésből és mormogásból állottak, valamint a tudománynak csekélyebb vizű és alább való patakocskáit, szorgalmasan iparkodott ajkait gazdagabb forrásból – mint maga mondja – magából a ló-forrásból jól kiöblíteni.”[3] Skaricza Máté írja ezeket az elragadtatott sorokat a mesterről, Szegedi (Kis) Istvánról (1505 – 1572).
Ez a Szegedi-életrajz a magyar reformáció hőskorának ritka becses eszmetörténeti forrása, s mint látjuk, eljött az idő s a szakavatott szerző, hogy szépirodalmi forrássá is váljék. Skaricza Máté egy ideig a közelében forgolódott, mint a mi deákunk, óvta, ápolta és figyelte „Krisztus eme bajnokát”. Aki nemcsak tanultságával, hanem életével is – ha szabad így mondani – reprezentálta kora hódoltsági viszonyait. Felsorolhatatlanul sok helyen működött, s mindenben részt vett, amire kora, körülményei és hite kényszerítette-késztette. Tanul és tanít, küzd és gyámolít. Többször megverik, csizmás lábbal megtapossák, véresre korbácsolják hol a katolikusok felbujtására, hol pedig a törökök csak úgy, a maguk szeszélyéből.
A triász harmadik tagja az (ironikusan) beszédes Fortuna: ő könyv egyetlen igazi férfialakja. Fortuna az egyetlen szereplő, aki – ha el-eltűnik is darab időkre, rejtélyes megbízatások-feladatvállalások ügyében – visszafogottságában is meghatározója a regény mindkét részének. Imponáló férfias alak, vitéz, mindenféle hadi dologban járatos, a kézi harcban éppúgy, mint a hadszervezésben és a női tomporok megmarkolásban, egyszersmind képzett teológus, hatalma van és ereje legtöbb rábízott embertársa fölött, mégis kiszolgáltatott, ha nem is mindig tudni, hogy kinek, minek és mitől, mi végre. Kötetlen lélek és szellem, aki tele van – morális és egyéb – esendőséggel, megkötöttségekkel, bevallatlan és kivallhatatlan érzelmekkel. Titkos apa, mentor; beavató harci fortélyokba, az élet rendjébe, ha volna bármiféle valós szerkezete ekkor a létezésnek. Olyan szereplő, aki egyszerre cselekményalakító, és a legfontosabb morális summázatok megfogalmazója. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan szuverenitás. Olyan, ki közrendű szabad létére „nem ismer olyan méltóságot, aki előtt fejet kéne hajtania.” Ő lehet tehát az az egyetlen teremtménye, akire az író rábízhatja legmélyebbre hatoló gondolatait, s ami ezekkel egyenlő: legszebb mondatait. Egyszer a deák rákérdez, hogy szokott-e, és hogyan imádkozni?
„Nem olyan ima elmondására gondoltam, amit megtanultunk, amit a gyermekekkel mi is naponta elismételünk. Hiszen ez az ima főleg arra való, hogy akik elmondják, szálljanak magukba, jusson eszükbe, hogy van Isten, van templom… Én másmilyen imádkozásról kérdeném kegyelmedet: amikor nagyon magunk vagyunk és keressük Istent. Amikor szeretnénk megszólítani a Fennvalót…
Illés mester lassan fölszegte az állát, aláereszkedő szemhéjai alól fürkészte az apródot, hosszan, távolodón. Aztán bort töltött a poharakba, ivott. A deák is fogta a magáét, emelte bizonytalanul. Majd a mester pohara talpa keményet koppant:
– Ezzel az a gond, hogy az ember az életével imádkozik. Az egész életével. – Fölállt, előre ment az ablakig: – Havazik – mondta. Aztán kifele indult.”
Nem teológiai megfogalmazás, hanem morálfilozófiai gondolat, mindenkinek „testre szabottan” igaz, és elfogadható. Hasonlóan nehéz és súlyos kérdés ez is: „A nagy titok felettünk lebeg: akarja-é Isten a bűnt? S ha igen, az mire jó neki, hogy én bűnös legyek?” A regényben ezt a kérést háromszor is feleszik. De ki kérdezi ezt? Fortuna mester, egy XVI. századi értelmiségi – vagy talán az egész XX. század, amely, ha komolyan veszi Istent és a morált, nem tud elszakadni az Istent faggató Dosztojevszkijtől.[4]A nagy orosz volt az, aki annak a létére kérdez rá – bár hívő ember számára nincs nagyobb vétek ennél a kérdésnél –, aki tudomásul veszi a bűnt és a szenvedést, aki elviseli, hogy könnyezzen a kisgyerek. S Fortunáé az a megrendítően nemes gondolat is, amit a virtusra való okítás közben sem tud magában tartani, házatlanul, hazátlanul. Mi is a kenyér az ember életében?
„A kenyér a legemberhez méltóbb szerzés, mondta elgondolkozva. A megáldott birtoklásé. Hacsak nem koldulod. Ám azzal vigyázni kell. Aki alamizsnát fogad el, az amíg él, mindig koldulni fog. A kenyér a gondtűrő emberé, aki vet, arat, akinek malma van, tűzhelye, hitvese. Akinek temploma, hite, rendje van. Egyetlenegyszer hallottuk ily bibliásan szólani, tavaly, amikor a reveki templom úrasztala előtt beszélt. A kenyeret verítékezve szolgálja meg a rendtartó emberfia. A jövőmenő, a ragadozó haramja lábas jószágot elhajt; embert, asszonyt rabul vihet, kincset orozhat tele zsákkal, a kenyér nem övé. Mert nem verhetni bilincsbe a búzamezőt. Szépen mondta, komor beszéd.”
*
A deák azonban nemcsak elbeszélő vagy elbeszélői médium, hanem mesélő és másoló, a beszéd megörökítője és őrizője is. A regény rendkívül sokféle műfajidézetei között megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a hittárgyú dialógusok, amelyeket a pap és az iskolamester folytat a csöndes boros estéken, illetve azok a viták, amelyek a kettejüket összekötő rejtélyes régi események körül forognak, hajdani vétkekről is (az árulástól a gyilkosságig), kimondva- kimondatlanul. A deák szem- és fültanú, lévén tiszte a kupák kötelező töltögetése mellett az önkéntes „jegyzetelés”. Aztán a „hevenyészve teleírt árkusok” rendbetétele. Ezek az árkusok, teleírt papírlapok valaha (milyen abszurd) a padlásra, az ott fölhalmozott s lakóikra váró koporsók valamelyikébe kerültek, onnat kellett lehoznia.
„Jól benne járt a délutánban, amire elkészült, s bedugta a tentás edényt. Újraolvasta az árkust, mint máskor is, ha az írás végére ért, ez most nem tűnt könyvoldalakon száradtnak, mint az előző.
Ám reményforrást, szabadítás módot hiába keresett benne, a soroknak merőben más volt az üzenetük, azt bizonygatták: aki itt él, annak tudnia kell, hogy támasztalan.
Aztán azon kezdett töprengeni, vajon mi történhetett velük, hogy akkor oly szokatlanul egyetértőn és békességesen hallgatta egyik a másik szavát? Mintha egyszerre csak mindeniknek a másik igaza lenne a fontosabb. Főként a Fortuna úr atyafiságosra változott hangja tűnt meglepőnek; hová lett viadalos kedve egyszeriben? Megsejtette volna, hogy egyhamar nem emelik egymásra poharukat?
Újra az írásba pillantott, az most már kéretlenül is tolta eléje a kételysarjasztó gyanakvás-okot. Nézzük csak: Illés mester mindjárt a beszélgetés elején azt kezdi puhatolni Terebi úrtól, hogyan lehetne elcsapatni a szaretető vojvodát. Ez miért jutott akkor este eszébe? Széri bíró megveretését, ha el nem feledték is, nemigen emlegették egy ideje. Ráadásul annak utána a vén pap asztalánál Fortuna úr bánt gorombán Berveczcel, nem az ővele. De ennek is már jó esztendeje. Az utóbbi hónapokban Berveczék nem mutatkoztak itt gyakrabban, mint ezelőtt; és kirívóbb galádságot sem követtek el, hiszen éppen ezért keltett ekkora döbbenetet, hogy rajtuk ütöttek istentisztelet alatt. Sejtette volna Fortuna úr, hogy erre most sor kerül? Ám ilyenformán minden, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet, véletlenek tánca és ölelkezése az egész.
Bár le se hozta volna a padlásról ezt a teleírt papírhalmot. Fölöslegesen tölti a lemásolásukkal az idejét. Hányat sikerült újraírnia az elmúlt napok alatt: négyet, ötöt? Esztendőbe telik, amíg valamennyi sorra kerül. Minek? Hogy azalatt mindvégig a két mestert hallgassa? Azoknak azóta más dolguk akadt. Illés mesternek halaszthatatlanul lóra kellett ülnie. És úgy látszik, halaszthatatlan volt Terebi úr tömlöcbehurcolása is.
Az árkusokat gondosan összerakta, fölül a tisztára írottakat; az egész együtt arasznyi vastag fóliáns; fogta, visszavitte a padlásra, betette a koporsóba, ahol eddig is állt, ott sárguljon, penészedjen, rágják szét mindet az egerek.”
*
Hosszú hallgatások és hirtelen fellobbanó dialógusok váltják egymást a regényben. Ám itt még a hallgatás is rendkívül beszédes: a hallgatás mögötti titok hol érzékeny gesztusok nyelvén, hol mániás kitörésekben, hol permanens mellébeszéléssel ad hírt önmagáról. Ez a zaklatottság a cselekmény szerveződésére általában is jellemző. Tempós és felgyorsuló, életképeknél elidőző és cselekvően mozgalmas, folyamatos és kihagyásos, jelen idejű, hirtelen a múltba vájó vagy a jövőbe csapó az elbeszélés. Arra is akad példa, hogy a folyamatos leírásba hatalmas belső monológ iktatódik be, sőt az is előfordul, hogy a monológos beszéd többes számba fordul át, újra csak a beszéd és a tudat lehetséges kollektivitását sugalmazva. Vagy kérdések hangzanak el, zárójelben, megszakítva az elbeszélést. Nem tudjuk, ki kérdez, de afelől nincs kétségünk, hogy mi végre. Feltétlenül hangsúlyozandó, hogy ami ilyesformán kiemelve talán visszásnak hat, az a lendületes szövegmenetben teljesen nyilvánvalóan. Eszembe jut a régi vízállásjelentésekből ez a mondat: „sokfelé árad, helyenként apad.” Ilyen ennek a regénynek, Szilágyi Istvánnak a stílusa. Az áradást sokszor megakasztja az apadás: egy-egy rövid mondat, egy súlyos gondolat.
*
Aligha véletlen, alighanem az írói ihletettség folyománya, hogy a regényben a mű legimponálóbb férfialakja, magister Fortuna lett Erdély „ügynöke”, aki minden rosszat tud a magyar földnek erről a fertályáról, s éppen ezért képtelen leplezni azt az érzést, ami több mint meghatottság. Egy hosszabb részlet, egy szép leírás és vallomás a regény első részéből:
„A lovakat kantárszáron vezettem, a kövecsesebb utcákat elkerültem. Szűk sikátoron értem ki az északi fal tövébe velük. Ezen a kevésálmú éjszakán két ízben is arra riadtam, az őrök sorompóként eresztik elémbe alabárdjaik, a lónak lába törik, mi lesz velem. Semmi. Senki strázsáló nem mutatkozik. A kaputorony az égbe sötétlik a falak fölött, ám alatta a boltív torka, mintha kékleni, derengeni kezdene. Szekér halad ott kifele. A szabad határban mindig előbb moccan a hajnal, mint az egymás hegyén-hátán szorongó házak között. Miután a szekér a széles kapuív alatt kidöcögött, felültem az almásderesre, a másikat a kantárszárral közelebb húztam, lépésben eresztettem, ráhajoltam a ló nyakára, éreztem, remeg, mert érezhette, remegek. Azután megnógattam őket. Most segíts Isten, hogy segítsen a ló. Isten, szabadíts, hogy menekíthessen a ló. Amint a tágas kőbolt alól kiértem, már vágtattak velem. Kőhajításnyival odébb alig bírtam lépésre fogni, amíg a Szamos gyenge hídján túljutok. A lenti hóstátban apró házak, majd szétszórt majorok. A Nádas mentén vásárosszekerek jövögettek, a vízválasztó túlsó oldalán pár semmi falu, néptelen az út. Arra kevés az udvarház, valamirevaló uradalom sehol. Később félrehúzódtam egy gyertyános szélébe, szusszanjanak a lovak, gyepeljenek; megettem az egyik cipó felét.
– Botács kegyelmes urad abban az órában már tudta, hogy te a szándékát meghiúsítod.
– Rég tudhatta, magasan járt a nap.
– Kinnebb aztán már egyre kevésbé voltál veszélyben.
Igen. Csak én akkor már nem gondoltam vele. Vagy még nem. Búcsúzkodtam. Nehezemre esett. Vesztesnek éreztem magam. Kurva kicsi ország, élni való hely, emberre szabott. Bármerre fordulsz, zöld dombok követnek arra kifele is. Odabent magas hegyek könyökölnek föléd. Sehol annyiféle-fajta zöld, mint ott június elején. És az Szentmihály hava végére mind sárgába, vörhenyesbe vált. A völgyek alján pára kereng, s abból kidugja ujját egy-egy templomtorony. Van, hogy kettő, három is, ahány relígió. Falu, város, kőerősség mindenfele. Ott a vesszőpalánkot nem ismerik. Szépjárású, tiszta arcú asszonyok, borongós kedvű férfiak. Szívesen honosodtam volna közibük. Most hát mehetek. Ki innen. El innen. De hová megint?
– Pedig mennyi gond, mennyi nyomorúság, pártoskodás… Törékeny kicsi ország az, ne feledd – mondta a fejedelem prédikátora.
– Igen, mindez igaz lehet.”
Amikor azt olvastam, hogy Nádas-mente, rögtön tudtam, hogy Kalotaszegen vagyunk, de nemcsak tudtam, láttam is, mert jártam ott. Ide most egy nagyméretű színes fénykép kívánkozna, de helyette csak egy leírással próbálkozom. Úgy alakult, hogy egy kora tavaszon, Kolozsvárra menet, volt időm Bánffyhunyadnál letérni és elmenni Váralmásra, és felmenni a falu fölötti várromot lefényképezni. Amikor megfordultam és körbe néztem, Csontváry vásznára kívánkozó táj tárult elém. Mellettem a várrom, lejjebb zöldülő mező, sokfelé virágzó fákat is látni a fényképen, aztán a széles völgy a faluval, és a horizontot a Bihari havasok vonulata zárta. Csupa káprázat, csupa szépség. Ha addig nem értettem volna (de már régen értettem), hogy mit jelent Erdély, ott és akkor megtudhattam volna minden beszédnél, leírásnál jobban. És mi az, hogy elmenni, meg itt maradni!?
De miért mesélem ezt el? Mert én, lehet-e másként mondani, ideáti vagyok, Erdélyben meg odaátiak éltek és élnek. Itt is, ott is magyarok laknak, de ők erdélyiek, mi meg magyari-ak vagyunk. Ez sokszor elhangzik a regényben, és többek között ettől is mai, erdélyi (ez a nem szokásosan történelminek mondott) regény a Hollóidő.
Legyen itt a vége
Ez a kép a kolozsvári Szent Mihály templom híres, vörös márványból faragott sekrestyeajtó feletti rész alakját mutatja. Én most ebben az alakban Őt, az írót látom, aki az időátívelő tartógerendájára támaszkodva, figyelve réved a múltba, és amit lát azt megírja. Hisz regénye egy látomás a múltról, üzenet a jelennek, jóslat a jövőről. És ezért is teli van titokkal. Ebből idézek befejezésként, de ajánlásként is: nézzetek ide, mondja ez a kép, figyeljetek csak ide, mondja az író.
„ Jól figyelj reám: én most egy ideig nem leszek.
– Elmész te is? Máskor nem szoktad mondani… Ha egy-két napra elkóborolsz…
– Most mondom. Mert lehet, hosszabb ideig elmaradok.
– Te is kezded? Mint a másik. Bár az mehet tőlem, azt nem féltem úgy, mint tégedet… Csak ne úgy mondd, hogy nem leszek. Mert az milyen?
– Olyan, hogy egy időre kipusztulok. Mint a magyarok.
– De hiszen még itt vagyunk.
– Csak úgy hisszük, Rozál. Vagyis hát még itt vagyunk, de már nem igazán. Mert nem megy olyan gyorsan a kipusztulás. Az a végleges. Egy ideig még itt is leszünk, meg már nem is.”
Szánalmasan igaz és szép, szánalmasan felemelő szavak, jóslatok: tessék ezen elgondolkodni, kedves Olvasó!
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] 1938-ban született Kolozsvárott, ahol a mai napig él és alkot. Első novellája az Utunkban – a rendszerváltás utáni Helikonban – jelent meg, 1975-ben pedig megszületett első nagy sikert hozó regénye, a Kő hull apadó kútba. A német, román és lengyel nyelvre is lefordított műben elemzői az Arany-balladák hangjának méltó folytatását vélik felfedezni. 1990-ben a mítoszteremtő erejű, monumentális regény, az Agancsbozót látott napvilágot, de a ’70-es évekhez hasonló nagy visszhangot az új évezred első Szilágyi-műve, a 2001-es Hollóidő keltette.
[2] Az alábbi írás Alexa Károly fontos tanulmányának felhasználásával készült, lényegében annak rövidített átvétele: Magyar történelem, magyar mitológia – A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén. Velence–Egyházashetye–Pestújhely, 2001–2002. In http://home.hu.inter.net/kortars/0211/alexa.htm. Aki alaposabban akar az életműben elmélyedi, annak Márkus Béla monográfiáját ajánlom, amely 2018-ban Budapesten jelent meg az MMA Kiadó gondozásában.
[3] Pégaszosz vagy Pegazus szárnyas ló a görög mitológiában, Poszeidón és Medusza gyermeke, aki az Olimposzon lakott és az istenek segítőtársa volt. Pégaszosz patanyomában fakadt a Helikon-hegyen a Hippokréné-forrás (a név szó szerint lóforrás-t jelent), amelynek a vize a költői ihletet biztosította.
[4] Szilágyi István már a Kő hull apadó kútba írása idején tudta, hogy hozzá kell fordulni, ha a bűnről, bűntudatról, bűnbánatról és büntetésről akarunk beszélni.
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
