Miért írok… ? (Böszörményi Zoltán, Magyar Miklós, Török Ági)

Böszörményi Zoltán

A GONDOLAT ÉRINTÉSE

Nem tudok úgy írni, hogy ne érezzem a gondolat súlyát.

Ha egy eszme csak megvillan, ha nem tudom megérinteni, ha nem tudom körbejárni, akkor számomra még nem él. Írás közben mindig közelebb hajolok hozzá. Megnézem a felületét. Megpróbálom kitapintani, hol sima, hol érdes. Végighúzom rajta az ujjam, mint egy tárgyon, amely egyszerre mindennapi és titokzatos.

Szeretem, ha a gondolatnak teste van.

Talán ezért vonz a tárgy és az eszme szimbiózisa. Egy Coca-Cola-üveg íve és Thuküdidész mondatai. Egy űrszonda némasága és egy történelmi esemény retorikája. A világegyetem távolsága és egy emberi kapcsolat közelsége. Nem azért, hogy meglepjem az olvasót, hanem mert számomra ezek nem külön síkok. Ugyanannak a létezésnek a rezdülései.

Nem tudok „kicsiben” gondolkodni. Amikor írok, a világ mindig belép a szövegbe. A történelem, a filozófia, a politika, a szenvedély, a bűn, az igazságtalanság, a vágy. Ezek nem díszek, hanem maga a világ jelenléte.

Hiszem, hogy ha a gondolatnak teste van, akkor a regénynek világa lesz.

Nem egy zárt rendszert alkotok, hanem élő teret. Olyat, ahol a töredékek nem esnek szét, hanem feszültséget, szenvedélyt, tüzet élesztenek.

Írás közben szabadnak érzem magam. Úgy gondolkodom, hogy nem állítom a gondolatot korlátok közé. Játszom vele. És ez a játék komoly. Mert a gondolat merő erő. És ez az erő a szereplőimben is munkálkodik. A szenvedély viszi őket előre – a megértés, az igazság, a szeretet vagy a lázadás szenvedélye.

Az igazi próza számomra kitartó küzdelem. Azért írok, hogy az olvasó ne csak arra figyeljen, ami történik, hanem arra is, mit gondolnak a szereplőim, mit rejtenek el, mitől félnek és miben hisznek. Ilyenkor a mondat lehetőséget teremt a szabadságérzetnek. A valóság lüktet benne.

Amikor írok, nem akarok tanítani. Nem akarok ítélkezni. De közömbös sem tudok maradni. A világ abszurditása, a hatalom hűvössége, a személyes szenvedés valósága mind felsorakoznak. Írás közben az indulat és a fegyelem együtt munkálkodik bennem. A szenvedély hajtóerejét formába kell öntenem.

Talán azért (is) írok, hogy a gondolat ne maradjon puszta fogalom, hogy leküzdjem a némaságot, és hogy a világ ne maradjon érintetlen.

Ha ez sikerül, akkor a szöveg nemcsak történetet, hanem teret is teremt – olyan teret, ahol a gondolat és a létezés egy tőről fakad.

Én ebben a térben érzem magam igazán szabadnak.

Magyar Miklós

Miért írok?

Kevés kérdés tűnik egyszerűbbnek, és kevés bizonyul nehezebben megválaszolhatónak annál, mint amelyet 1919 novemberében André Breton, Louis Aragon és Philippe Soupault intézett koruk íróihoz a Littérature című folyóirat hasábjain: „Pourquoi écrivez-vous?” – „Miért ír?” A válaszok rövidek voltak, olykor szinte aforisztikusak. Paul Valéry mindössze ennyit felelt: „Gyengeségből.” Blaise Cendrars pedig ennyit: „Mert.” Knut Hamsun szerint az írás arra való, hogy „rövidítse az időt”. Raymond Radiguet pedig visszakérdezett: „Inkább az olvasóiktól kérdezzék meg: miért olvasnak?”

Mintha mindannyian érezték volna, hogy az írás valódi oka nem foglalható néhány mondatba. Az író talán egész életében ugyanarra a kérdésre válaszol, és mégis minden könyvében más választ ad. André Gide szerint ráadásul a kérdés sem pontos. Nem azt kellene megkérdezni, hogy miért írunk, hanem azt, hogy kinek írunk. Az írás ugyanis nem magányos monológ, hanem láthatatlan párbeszéd. Minden mondat egy ismeretlen olvasó felé indul útnak, minden könyv egy kéznyújtás a távolba. Esterházy Péter, aki Bevezetés a szépirodalomba című könyvében franciául idézi Gide kérdését, sajátosan válaszol rá:

»„Pourquoi écrivez-vous?”

Miért írunk?

Mindenkinek megvannak a maga indokai: az egyiknek menekülés a művészet, másiknak a hódítás eszköze. De az ember menekülhet remeteségbe, az őrületbe vagy a halálba, s hódítani fegyverrel is lehet. Miért éppen írásban valósítja meg hát a menekülést és a hódítást?, olvasom. Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak, hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót.”» (…) Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert „nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom változtatni”, zitat ende, írom.”«

A „miért ír?” kérdésre válaszolni részemről bizonyos fokig illetlenség, hiszen nem vagyok író. Ugyanakkor az íráshoz nem mindig kell írónak lenni, néha elég, ha az embernek vannak kérdései, amelyek nem hagyják nyugodni. Nem vagyok író a szó hagyományos értelmében, nem regényhősök sorsát igazgatom, nem szerelmeseket választok el és nem gyilkosokat leplezek le az utolsó fejezetben. Mégis könyveket és tanulmányokat írok az irodalom és a festészet világáról. Az írás számomra elsősorban nem alkotás, hanem felfedezés. Olyasmi, mint amikor valaki egy régi ház padlásán kutat, és egy poros láda mélyén váratlanul rábukkan egy megsárgult fényképre. Egy vers, egy regény vagy egy festmény gyakran ilyen titkos láda. Az ember azt hiszi, hogy már mindent látott, aztán egyszer csak észrevesz egy apró részletet, amely addig rejtve maradt előtte. Egy félmondatot Flaubert-nél, egy árnyékot Magritte egyik festményén. És attól a pillanattól kezdve nincs nyugalom. Egy-egy kérdés heteken át üldöz. Ki volt az a mellékszereplő? Miért került oda az a tárgy a festményen? Valóban ezt akarta a szerző, vagy csak én képzelem bele? A kutatás olyan, mint egy végtelen nyomozás, amelyben a gyanúsítottak többnyire már évszázadok óta halottak.

Mindenekelőtt magamnak írok. Ez nem önzés, inkább beismerés. Az írás számomra a megértés egyik formája. Sokszor csak akkor tudom, mit gondolok egy műről, amikor már leírtam. A mondatok nem egyszerűen közvetítik a gondolatot, hanem létrehozzák. Ahogy a festő a vászon előtt fedezi fel a képet, úgy találom meg én is a gondolataimat az írás során.

Ha mindez csak rólam szólna, valószínűleg elég lenne egy fióknak írni. De az ember titokban mindig reméli, hogy amit megtalált, mások számára is érdekes lehet. Talán azért publikálok, mert szeretném megosztani az olvasás örömét. Nem azt szeretném megmondani, mit kell gondolni egy regényről vagy egy festményről. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy mennyi minden rejtőzik bennük. A legnagyobb öröm számomra az, amikor valaki egy elemzés elolvasása után visszatér egy már ismert műhöz, és hirtelen mást lát benne. Amikor egy regény addig észrevétlen részlete egyszer csak jelentést kap. Amikor egy festmény hátterében álló jelentéktelen alak váratlanul fontossá válik. Amikor az olvasó ugyanazt a művet látja, mégis úgy érzi, új világ nyílt meg előtte. Hiszem, hogy a műalkotások nem mozdulatlan tárgyak. Nem vitrinekben őrzött relikviák, hanem eleven lények, amelyek minden új olvasással és minden új tekintettel átalakulnak. Egy jó elemzés nem lezárja a művet, hanem megnyitja. Nem pontot tesz a végére, hanem kérdőjelet. Talán ezért írok. Hogy tovább kérdezzek. Hogy egy-egy regény vagy festmény társaságában egy kicsit tovább időzzek. Hogy megértsem azt, amit első pillantásra nem értek. Hogy megőrizzem a csodálkozás képességét egy olyan világban, amely egyre gyorsabban akar mindent megmagyarázni.

Török Ági

ÉLTETŐ

A magamkényszerített, magamra erőltetett akaratot betartottam évtizedekig – hogy nem írok verset.

De elérkezett az az idő: tovább nem nyomhatom el, most már muszáj, muszáj írnom! Hetvenes éveim derekán.

Papírra, ceruzával, mint nagyon régen… Ha gyorsabb a gondolat, mint az írás, egy-egy betű kimarad, mint nagyon régen… A hajnali megálmodott szavak a legszebbek, ha sikerül megjegyezni.

Néha nem tetszik egy szó… kicserélném: nyelvemen érzem a dallamát, az ízét, de nem tudom kimondani. Rövid idő múlva vagy másnap gondolkodás nélkül hirtelen bevillan. Néha saját kreáció is előfordul. A kacskaringós, kacifántos gondolatok a papíron némileg kisimulnak. Lelkem sejtjeit jobban kiteregetem, mint ahogy szántam volna…

Nekem az írás öröm, nem szenvedés!

És csoda, mint az is, hogy egykori életképtelen testem még működik…

A versírás szívem-lelkem nyitogató csodavarázslat, akár a kékség, akár a levegő: ÉLTETŐ…