Ősz a Hargitán – Pálfi István János versei

Ősz a Hargitán

Ködöt pipázgat a Hargita,
szelíd füstként kúszik a völgyre.
Arany és vörös levélfolyam
hömpölyög hangtalan a földön.
A hajnal ezüst dérrel festi a mezőt,
s a fák lombjai halk imát rebegnek,
a múló nyárért, az érkező csöndért.

A levelek kecses táncot lejtenek
a morcos szél sóhajtása alatt.
Néha egy-egy rigó rázza meg a bokrot,
mintha nem hinné, hogy vége van a dalnak.
A patakban fény remeg, mint egy emlék,
s az erdő szívében már szuszog a tél.

Gyermekláb tapossa a rozsdás avart,
nevetésük csilingel a dombon.
Gesztenyét gyűjtenek kis tenyerükbe,
s a világ még játék, álom, mese.
Nem tudják, hogy minden szirom,
minden levél
az idő egy halk sóhaja csupán.

Már pöfékelnek a kémények.
Az est betakarja a falut.
A házak ablakában meleg fény lobban,
illatos gőz száll a levesből,
s a macska a küszöbön dorombolva vár.
A hideg lassan a trónra lép.
A föld megfáradt, pihenni vágyik,
s a közelben fehér köpenyben
halk léptekkel sétál már a tél.

Ugar alatt dobogó szív

Miért ilyen nehéz minden?
Más csak csettint egyet,
és az ég engedelmesen lehajol hozzá.
Zsebébe hullnak az álmok,
még melegek, még élnek.

Én meg taposom őket.
Újra és újra.
A vágyaimat.
Már alig látszanak ki a földből,
csak néhány repedt köröm,
egy félbetört reménycsont.

A talaj kemény,
csonttá döngölt ugar,
itt nem sarjad semmi magától.
Az álmaim belefulladnak a porba,
szomjasan kaparnak levegőért,
de az ég hallgat.

És mégis….
valami makacs,
valami ostoba fény
néha megmozdul bennem.
Egy morzsányi hit,
hogy tovább kell hajszolni,
még akkor is,
ha minden lépés fáj.

Mert feladni könnyebb lenne,
de élni –
élni talán épp azért kell.
Amíg egyetlen vágy
még emlékszik arra,
hogy egyszer szárnya volt.

Menny és pokol peremén

A menny fölöttem tompán csillog,
mint egy üvegdarab
a háztetőn.
Nézem: fénylik,
de ettől még nem az enyém.
A pokol alattam morog –
régi szokása ez a mélységnek,
mindig van mit felhörpintenie
az ember szívéből.

Közéjük szorulok.
Hát persze.
Mindig ide esik az ember,
a két véglet közé,
mint ócska kabát a szélnek,
amelyet ide-oda csapdos,
de el nem enged.

A menny hívna – szelíden,
mint aki tudja, hogy úgysem érek oda.
A pokol követel – durván,
mert tudja, hogy már félig benne vagyok.
S én állok a kettő peremén,
csupasz torzóként,
és érzem, ahogy a szívem
egyszerre húz fölfelé,
meg egyszerre húz lefelé –
mint a gyerek két keze,
amely nem tudja, melyik szülőt szereti
jobban.

Lehetne ez akár szabadság is,
de inkább csak illúzió.
A fény nem simogat,
a tűz nem világít –
mind a kettő engem akar,
mert én vagyok az, aki fél.

És mégis:
ha egyszer becsukom a szemem,
a menny és a pokol összeér,
és valami nagy, végtelen csend
ráhajol a világra.
Ebben a csendben dől el minden:
hogy kié vagyok,
vagy hogy egyáltalán
vagyok-e valakié.