Szepes Erika: A felirat, Karc a sírkövön (két kispróza)
• Szerzői előszó
Amikor lassan két évtizede elkezdtem írni, novellákat írtam, amik lényegüket tekintve belső monológok voltak, – úgy látszik, akkor érkeztem el abba az életszakaszba, amikor az ember úgy érzi: emlékeznie kell, hogy megőrizze a múltját, és nem elég emlékeznie, de az emlékeket valamilyen rendbe is kell tennie, hogy a megtett út áttekinthető legyen. Akkor, különös módon, elsősorban szorongató emlékeim törtek fel – kinek nincsenek ilyenek? – és biológiai tanulmányaimból arra is emlékeztem, hogy a fájdalom érzése az emberben, az életösztön megnyilvánulásaként, százszorta erősebb az örömélménynél (kivéve a szexuális örömérzetet, ami szintén az életösztön megnyilvánulása), ezért ezek az első belső monológok fájdalmaimat, szorongásaimat elevenítették fel. És minthogy a szorongás nálam mindig valami beszorítottság, bezártság érzésben volt meghatározható, egy olyan szerkezetet kerestem, ami ezt a beszorítottság érzést megtestesíti. Így találtam rá az Ördöggolyóra, erre az „ördöngös” szerkezetre, ami bezár, de egyben megfog, összetart, szinte még a széteséstől is megóv. Az első novellasorozatnak ezért lett a címe Az Ördöggolyó fogságában, ami fogva tart ugyan, de rabul mégsem ejt, hiszen a furfangos faragványon kiképzett lyukak ha menekülésre nem adnak is lehetőséget, de levegővételre, kitekintésre igen.
Mindenki, aki vallomást, emléket ír le, érezheti azt a felszabadító érzést, amit a kimondás befejezése ad: megkönnyebbülés valamitől, ami addig nyomasztott, fogva tartott. Ezért megszülettek a második Ördöggolyó novellái, a kimondás mámorának tudatában, Az Ördöggolyó ajándéka címen. Ebben már szeretni való, jóízű, örömteli élmények is felszínre kerültek, némi borongós színezet azért hímporként rajtuk is maradt. De – és ekkor következett a nagy váltás: rájöttem, hogy „magamról többet már semmit” (ahogyan az atya mondja fiának az Ótestamentumban): kinézek az Ördöggolyó „ablakain”, és leírom, amit látok. Ez lett a harmadik kötet, Az Ördöggolyó körülnéz. Újabb évek és élmények ébresztettek rá, hogy nem elég körülnézni, ki is kell menni a menedékhelyről, és átélni azt az életet, ami odakinn történik, és nem bennem. Az élmény számomra döbbenetes volt: az addig ismert külső világ annyira megváltozott, hogy szinte lépésenként jöttek szembe velem új történetek, MÁSOK történetei, amik a meghallgatás során az enyémekké és MEGÍRNI valókká váltak. Belőlük állt össze a készülő negyedik Ördöggolyó, ami Az ördöggolyó környékén címet viseli majd. De – hogy ne tévedjek bele az általánosan eluralkodó depresszióba, – fel kellett elevenítenem azokat a RÉGI emlékeimet is, amelyek ahhoz segítettek, hogy azzá legyek, ami vagyok, vagy ami legalábbis szeretnék lenni. Ezért ez a negyedik Ördöggolyó – rendhagyóan – két ciklusra oszlik: az egyikben vannak a MÁSOK történetei, Ahol élek cikluscímmel, a másodikban azoknak a különleges embereknek állítok emléket, akik nemcsak barátaim, de példaképeim, mestereim is voltak. Ennek a második ciklusnak a címe: Akik között jó volt élni. Közülük, sajnos, már senki nincs életben, és sokakról a kollektív tudat kezd megfeledkezni, így nemcsak szívügyem, de feladatom is, hogy írjak róluk.
A felirat című írás az első ciklus része, a Karc a sírkövön közelmúltban elhunyt, kiváló, szeretetre méltó barátom, Benedek István Gábor író emlékére – nekrológ helyett – készült megemlékezés.
Szepes Erika
• A felirat
Elgyötörten, de elszántan vonszolom le magam a lépcsőn, iparkodom a belső szaunából a külső gyehennába. Mert menni kell, különben a lábaim átalakulnak görgőkké. Az utolsó lépcsőn mintha ismeretlen közeg adna jelt magáról: libegő levelek, halk szellősuhogás – Zephürosz! Nem Boreasz! – próbálom nagyobbra tárni a tüdőm, kiegyenesíteni a hátamat. Pár óra alatt felfrissült a világ, evoé, élni kell az adományaival. A hónapok óta megszokottnál fürgébben lépkedek, a parkban is több a kutyát sétáltató, csoportokba verődő fiatal, egyik kezükben a szinte hozzánőtt sörösdobozzal, a másikban cigarettával, a harmadikban a mobillal, amit erre külön kifejlesztett ujjakkal nyomogatnak. Fülükben dugó: zenét hallgatnak, mindenki valami mást, a sajátját, hiába vannak együtt. Kikerülöm őket, mert én, széllel szállva, éppen dúdolok, nem akarom megzavarni zenei élvezetüket. Ráfordulok a szokásos zebrára, amin most csak egy csótány imbolyog, nem veszi észre a rá fenekedő veszedelmet, ami egy tüskés, guruló gömbből igyekszik feléje. Nagy a süni, gyorsan szedi apró lábait, és gyorsan beéri, sőt be is kapja a gyanútlan csótányt. Egészségére. Igazán lehetne jobb ízlése is. Frissen, fürgén, fiatalosan veszek irányt a lakótelep legjobb játszótere felé, nem mintha hintázni vagy házikóba bújni kívánnék, de itt van a legtöbb fa és a legjobb levegő. A játszótéren sárga bukósisakos srác, fekete bőrdzseki, fekete bermuda, – egy hosszú botot maga előtt tolva a földet piszkálja. Mint a kis Mukk a varázspálcájával. – Kincset keres? – kurjantom oda vidáman. – Nem, a kulcsomat – mondja, és tovább kotor. Idővel abbahagyja. – Megtalálta? – kérdezem, mire ő sörtől emelkedett boldogsággal: – Igen, megvan! – Megint tanultam valamit: nem kell csúszni-mászni a földön, ha leejtek valamit, csak szenzoros végű bottal kaparászni. De nekem nincs szenzoros végű botom, inkább nem ejtem le a kulcsomat, hanem hosszú, súlyos láncon a nyakamban hordom. Lovagrend helyett. A sörös társaság hangulatából valamit elkaphattam, talán a leheletüket szívtam be a levegővel. Dúdolva ballagok tovább a tiszta, párátlan, csillagos éjszakában. Magas, sovány, csontos férfi állja utamat, és halkan pénzt kér. Csóválom a fejem, hogy nem értem, mintha ilyentájt külföldi hölgyek szoktak volna sétálni Újpalotán. A férfi kitartó: – Can you give me some coins? – kérdezi, észlelvén, hogy idegent szólított meg. – Ajaj, baj van – szűkölök belül, – ez tud angolul, méghozzá választékosan. Nem moneyt kért, hanem pénzérméket. Nem felelhetek neki angolul, hátha jobban tud nálam. – No, megállj – szólítom elő a bennem vészhelyzetekre tartogatott kisördögöt. És ördögien válaszolok: – Ménin aeide theá – kezdem tagoltan, mintha prózát mondanék -, Péléiadjó Akhilléosz – és diadalmasan nézek szomorú, fekete szemébe, markáns arcába. – Úlomenén hé műri Akhaioisz alge ethéken – mondja ő, felszegett fejjel. Itt van vége a játéknak. Tudja, hogy átvertem. Még az is lehet, hogy van nálam valamennyi coin, csak letagadom. – Nem értem – dadogom szégyenkezve. – Hogy én miért tudok görögül, azt tudom. De maga?! – És akkor szűkszavúan, röviden, tömör tőmondatokban előadja azt, ami az életéből előadható. A játszótérrel szomszédos, eredetileg Waldorfnak tervezett, majd később az utcájáról elnevezett Kontyfa iskolában tanított latint, szakos volt, emellett tanult az egyetemen görögöt is. Néhány éve megszűnt a latin oktatás, őt elbocsátották, mert a másik szakja magyar, abból meg sok jutott a különféle egyetemek leggyengébb magyar szakosaiból. Végül mégsem rúgták ki teljesen: átirányították a portásfülkébe, portásnak. Ezt nemcsak azért volt kénytelen elfogadni, mert más állás nem adódott, hanem mert járt vele egy szolgálati lakás, egy szobakonyhás gondnoki menhely. Aztán jött a COVID, elbocsátották a portásokat, mert helyükbe fegyveres iskolaőrök jöttek, és ő már végképp állás és lakhely nélkül maradt. – És ezen mit segítettek volna az én pénzérméim? – kérdeztem, előbbi friss-szellős jóhangulatomat a jéghideg Boreasz elfújta. – Szerettem volna bedobni a piac oldalában lévő nyilvános illemhely zárjába, ahol nemcsak WC, hanem rendes mosdó is van. Szerettem volna legalább megmosakodni. – Sajnálom, tényleg nem tudok segíteni. És aludni hol fog? – Nem válaszolt, csak elindult, jelezve, hogy kövessem. A piac utcafrontján lévő üzletsor fölött, amolyan félemelet magasságban, valaha raktárhelyiségek voltak, másfél méter belmagasságú, ablaktalan, levegőtlen, víztelen, áram nélküli lyukak. Lépcső vezet fel hozzájuk, egy roncs, szálkásra kopott faajtó a bejárat. – Egy ideje itt lakom – mondja, – mindig elolvasom magamnak az ajtó feletti feliratot. Nézem, nem látok semmit. – Milyen feliratot? – kérdem értetlenkedve. – Voi ch’entrate lasciate ogni speranza – mondja, és belép. Olaszul is tud.
• Karc a sírkövön
Benedek István Gábor vonzó tulajdonságai közül talán a legfontosabb a hűség. Hűség mindahhoz, amihez hűnek lenni megadatott: szülőföldhöz, családhoz, barátokhoz, hitekhez, hivatáshoz. És mindezekhez való hűsége azóta változatlan, amióta lelkes és értelmes lénynek tudja magát: gyermekkorától. A szülőfölddel, a családdal és a barátokkal az 1994-ben megjelent káprázatosan színes, mágikus realizmussal megrajzolt novelláskötetében, A komlósi tórában ismertetett meg minket. A Bergeni keringő című novelláskötet a már ismerős közösség életét kíséri a korábbi műben megragadott pillanattól az egyre sötétedő 1944–45-ig, majd egy mai visszapillantással áttekinti a huszadik századot, és annak szélsőséges, a borzalmastól a felemelőig terjedő palettán elhelyezkedő élményeit.
Többféle idősík keveredik a kötetben, a szerző, mint hű krónikás igyekszik is pontosítani az események korát, mégis az egész kötetet uralja valami bizonytalan örökérvényűség, egy fosztóképzős fogalom – mely kiegészítő párja Kertész Imre Sorstalanságának –, az időtlenség. „Az időnek nincs se szerepe, se jelentősége életünkben. Senki nem tud semmit. Az emberi mikroérintkezésekből csak az irracionalitás maradt meg” – írja, egész életükre általánosítva a gondolatot, jelezvén, hogy életük bármily különböző síkokon zajlik, jobb-rosszabb körülmények között, a bennük lakozó bizonytalanság az egyetlen örök, tértől és korszaktól független meghatározója.
A történetek elindulási helye ismét a szülőföld, Tótkomlós, a maga élénk, kedves, soknyelvű lakóival, mert Békés megye nemzetiségi összetétele igen tarka volt: magyar, német, szlovák, román, zsidó, szerb, akik a napi tyúkpereket leszámítva békésen megfértek egymás mellett. Egészen a fenyegetettségig. Mert attól kezdve mindenkinek a saját és családja élete lett a legfontosabb, és önérdekeit akár mások kárára is érvényesítette.
Lehetne ez a könyv egy regény Tótkomlós háborús élményeiről, illetőleg azok előzményeiről és következményeiről. De ez a kötet nem lehet regény, mert egy regénynek mindig van egy (legfeljebb két) kiemelt főszereplője, a többiek mellékszereplők, epizodisták, szerepük az, hogy a velük szembeni viselkedésből tárul fel, tisztázódik a főhős jelleme. De ebben a tótkomlósi közösségben mindenki megélte és megszenvedte a saját életét – Benedek remek telitalálata, hogy felismerte: mindenki főhős a saját életében, s hogy valóban főhőssé válhassék, meg kell írni az ő saját, külön történetét, a róla szóló novellát. A mű felfogható novellafüzérnek, amennyiben a szereplők-főszereplők sorsa egy térben és időben meghatározott pontban, 1944-ben, Bergen-Belsenben találkozik.
A könyv címe is utal a sorsközösségre: a Bergeni keringő – minthogy a haláltábor szögesdrótjai közöttről szól – sajátos, huszadik századi válfaja a középkor óta ismert és elterjedt haláltánc-műfajnak (más ismert nevén: vadomori-költemények, a magyar fordítás ismeretlen fordító műve a Példák könyvéből, 1510-ből, amit előrefrénes szakaszkezdetei után Elmegyek meghalni címen is emlegetnek), amelynek lényege, hogy a halál az egyetlen demokratikus intézmény, mert fajtára, nemre, rangra, hitre, korra való tekintet nélkül mindenkit elragad. A középkori magyar műben a következők „mennek meghalni”: király, pápa, püspök, vitéz, bajnok, vén, bölcs, gazdag, szegény, bíró, nemes, szép, bolond – valóban a társadalom teljes spektruma. A huszadik századi halál válogatósabb: a „némethoni mester” (Paul Celan: Halálfúga) választása azon alapul, ki veszélyezteti leginkább saját Übermensch-tudatát: „A német embert olyan elementáris undor tölti el, ha a zsidókkal együtt kell dolgoznia, hogy az végzetes. A zsidók a maguk kiválasztottság-tudatával a saját sírjukat ásták meg. Mert a kiválasztott nép a német, a tiszta germán faj. Mi vagyunk az emberiség, a civilizáció csúcsteljesítménye. És aki hasonló babérokra pályázik, annak pusztulnia kell” – adja a szerző a halálos mondatokat egy német szájába. De nemcsak a vetélytársnak kell pusztulnia, hanem a megvetett, alantasnak tartott népeknek (lengyelek, cigányok, oroszok) is, és mindezen embercsoportokon belül érvényesül a halál előtti egyenlőség: a gázban meghal a rátarti zongoratanárnő kislányával éppúgy, mint a szerelemre vágyó, töltött galamb Brüllné, „a másfél magyar barakkban nyolc orvos, sőt, egy neves szegedi egyetemi tanár”. Bergen-Belsenben egy trombita fújta a haláltáncot, és hangjára számolatlanul hullottak az emberek. „Bergen-Belsenben túl sok halállal találkozik az ember. – És velünk mi lesz? – kérdezi mindenki. Erre az Örökkévalónak kellett volna válaszolnia. De ő hallgatott.”
A bergen-belseni táborban a zsidók – a halál és a félelem ellen – egymás szórakoztatásával küzdöttek. Színházat játszottak, anekdotákat meséltek híres emberekről. A hétéves Benedek István Gábor mégis a szentandrási tanító néni történeteit kedvelte: „És egyik története jött a másik után, de nemcsak sárkányok, vasorrú bábák szerepeltek nála, hanem a királyok és királykisasszonyok mellett feltűntek falánk boltosok, szereleméhes patikusok, tolvaj jegyzők és részeges kőművesek, vagyis a falvak minden rendű és rangú lakosa.” A tanító néni így arra tanította a hétéves kisfiút, hogy mindenkinek megvan a maga története, amiben ő a főszereplő. Ezt a tanítást őrzi a szerző mindmáig novelláiban. Ezért követi Connel trombitást útján Amerikába, követi életét egészen máig, amikor Connel – mint háborús veterán – részt vesz Barack Obama beiktatásán a Fehér Házban.
Ott, a lágerbeli mesékből tanulja meg a jellegzetes zsidó bölcsességek fordulatosságát, olykor fondorlatosságát, és fogalmaz meg belőlük mosolyt keltő gnómákat. Reb Gasche, a kántor, a gettóban töltött első péntek után eltér a hivatalos imától, a rendkívüli helyzetben rendkívüli beszédet rögtönöz. „Visszamegy Vájjislach szidrájához, miként a nagy bajok idején az emlékezet is visszatér a szép dolgokhoz, hogy azokból erőt merítsen.” De nemcsak a rabbik bölcsek: egy másik felekezet papja befogadásra inti nyáját, amikor a falu üdvöskéje, Dolnyicska néger gyermeket szült, és ezért a gyermekkel együtt ki akarták közösíteni: „Mert vajon ki volt a három csillag mellett a királyok egyike, aki isteni sugallatra előre tudta Jézus születését és küldetése magasztosságát, és meglátogatta a jászolt? Nemde e tisztelgő is fekete volt? Úgy tekintsetek az újonnan jött csecsemőre, mint akit a Megváltó küldött, hogy velünk egy sorban szenvedjen, és velünk egyetemben üdvözüljön.” A pap szavai jóslatként teljesültek be: a kis Szerecsen Pisti a falu „fehér” zsidóival együtt pusztult el a haláltáncban.
Benedek élénk, fordulatos meseszövését gyakran kommentálják életösszegző gnómák. Közülük az egyik legkülönösebb és különlegességében igaz az az észrevétel, hogy ha egy német rendes, az „dilis”. Erre a véleményre jut az a kevés érintett, akikkel szemben egy német emberségesen viselkedett: így vélekedik a trombitás Connel a zeneszerető Krausról, és a kiváltságokat élvező, okos és szép Vajda Ilonka megállapítása is ez: „– Mama – mondta Iluska igen nehezen. – Ez a német dilis. Egy milliárdos, valami acélgyáros fia. Túlfinomult és túlművelt. Ebben a pokolban Mozartról és a vitaminokról beszélget velem. De a gyerekeken segít. És ez a fontos.” Életmentő találkozás volt Wilhelm tiszté és Ilonkáé. Az ilyen találkozásokról alkot szellemes gnómát a szerző: „Két ember megismerkedése valahogy olyan, mint a születés. Korábban nem volt, és egyszercsak van.” Fordított értékrendet fogalmaz meg Paula nagymama is: „– Itt, a nácik táborában – mondta –, még azt is eléred, hogy eltévelyedésedért becsüljenek.” A fordított értékrend analóg azzal a Vergilius-sorral, amit Radnóti idéz az I. ekloga mottójában: „Quippe ubi fas versum atque nefas” (Vergilius: Georgica ecloga I. 505., Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Itt, hol a bűn az erény”). Egy élettapasztalatból leszűrt bölcsesség feledhetetlenül szíven üt: „Edzett deportáltak vagyunk, a hazai gettóktól idáig sok száz kilométernyi utat tettünk már meg, s tudjuk a legszükségesebbet: egymás kényszerű elviselését.”
Az egymás – a sorstárs. Aztán sorstárssá válik a korábban csak ismerős, a szomszéd, akit nem szeretnek, mert hivalkodó, fennhéjázó, a zongoratanárnő, akit a szerző szinte mitikussá növel azáltal, hogy mindig csak teljes nevével és hivatásának feltüntetésével – mint epitheton ornans-okkal – írja le: „Dr. Gáti Dezsőné született Fried Irén vizsgázott zongoratanárnő”. Amikor bajba kerül, büntetést rónak ki rá, ismét a bölcsesség, az igazságtétel áll mellé: a közösség összeadja a pénzt. „Ez a közösség dolga […] ez az ügy jóval több, mert fontosabb, mert valamennyiünkre nézve veszélyesebb annál, semhogy a fiatal doktorné egyedül intézkedjen. Ő is adjon annyit, amennyit mindenki ad, hiszen a pénz osztható, de a morzsa, az erkölcsi példázat egy és oszthatatlan.”
De a tolerancia csak a sorstársakra érvényes. Hányan gondolták 1945 után, hogy többé soha ilyen nem lesz, hogy vége a gyűlölködésnek, a másság iránti ellenszenvnek? Az indulatok mélyebben ülnek bennünk, mint a bölcsesség. Ezt legjobban Benedek tudja: egyik történetének mellékszereplője így fakad ki: „milyen nagy ez a kör, az igazi bűnösök köre? Hát elég nagy, ehhez nem fér kétség. […] hátha éppen ez lesz a baj? Hogy minden arcban azokat látjuk majd, akik vele, velük ezt csinálták. A gazemberséget. A gazemberségek sorozatát.[…] Ausztriában volt jó, az oroszok által felszabadított lágerben. Az ugyanis a senki földje lett, a semleges világ. Az itteni nem lesz az. A bűnösök utálni fogják. Félelemmel néznek rá, mert kénytelenek lesznek saját galádságukra emlékezni. És folyton arra gondolnak, vele, a visszatérttel, eljött a bosszú ideje.” De a félelem, az elzárkózás, az ellenszenv uralkodik a „másik” oldalon is. A párbeszéd első megszólalója ennek az álláspontnak a képviselője. „– Keresztény orvoshoz ne menjen. Gyűlölni fog minket, hogy élünk.” És a válaszban is ott az elutasítás: „– Mi ortodoxok vagyunk. Hogy képzeli maga, hogy én engedek egy gójt benyúlni a számba?”
Okos, szép és fájdalmas, ahogyan az önmagát és megváltozott helyzetét józanul értékelni nem tudó – mert nem az értelem, hanem az érzelem terrénumába tartozik – Schwarznéról ír: „képtelen volt megérteni: miért szomorú? Hiszen most örülnie kellene, örülni annak, hogy él, örülni, hogy itthon van, hogy találkozni fog a férjével, akinek – s ezt félve vallotta meg magának – elfelejtette az arcát”.
Az időtlenség vonuló idejével eltelt ötvenöt év után a szerző, a német állam meghívására, más túlélőkkel együtt, Németországba, a lágerek helyszínére utazik. „Később felkerestük a sírokat is. Hatalmas dombok voltak ezek, fűvel benőve. Tetejükön csak kőtömbök, számokkal. Tizenkétezer, ötezer, hatezer, nyolcszáz, ötezer-ötszáz. A földgyaluval eltemetett deportáltak. Lengyelek, görögök, oroszok, magyarok, románok, szlovákok, szerbek, belgák, hollandok. Mi, valamennyien.” (kiem. Sz. E.)
A kiemelt értelmezői mondat a kötet egyik legfontosabb mondata. Benne van a halálba szédültekkel való együtthalás, együttérzés, a fájdalom miattuk, és – ezt sokszor tapasztaltam – a túlélő bűntudata. Miért én? Miért éppen én úsztam meg? És a kérdés mellé rögtön társul a belső válasz: Hogy legyen valaki, aki hírét viszi mindennek. Mert ez a mi küldetésünk. Így részesülünk mi, valamennyien, a sorsból. Hogy a szerző elmondhassa: a komlósi temetőben ott látta, a nevek között, a Kroó családban, Pali és Éva neve között, valami szöggel belekarcolva, Opauszki István – a hajdani néger kisfiú, Szerecsen Pisti – nevét. A szerző így búcsúzik tőle: „Opauszki István, ez maradt belőled. Karc a sírkövön. Legyen áldott az emléked.”
Így lehetett, így kellett elbúcsúztatni a halálos Bergeni keringő áldozatait. A tanú küldetéstudatával.
Illusztráció: ‘A felirat’ – fh. Philosophe. Le Mendiant (Manet)
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
