Radu Aldulescu: A szívben rejtőző ellenséges gonosz
[A népirtás krónikái, részlet]
Kirilla Teréz
„Be kell vallanom…”
Be kell vallanom, kissé meglepett a felkérés, hiszen már hosszú évek óta nem foglalkozom fordítással, és nem is tervezem. Nehéz az elmében visszapörgetni azokat az időket, amikor négy kortárs román regényt fordítottam, majdhogynem egymás után sorban, és felidézni, mi motivált a kiválasztásuk közben. Mivel saját kezdeményezésből választottam, elég alaposan szemügyre vettem a szóban forgó években (2008-2015 között) megjelent (akkor még) friss román prózatermést. Néhány név, például Mircea Cărtărescu, Matei Vişniec vagy Norman Manea már nem volt ismeretlen a magyar olvasó számára. Így az egyik szempontom az volt, hogy kevésbé ismert, de ugyanolyan jó írót/írókat találjak, mint a fentnevezettek. A keresésben befolyásolt nyilván mindaz, amivel akkoriban foglalkoztam, például a tanulmányaim. 2003-ban felvettek az ELTE doktoriskolájára, Pilinszky János költészete volt a témám, és a bibliográfiai kutakodás során találtam rá Andrei Pleşu angyalokról írt kétszáz oldalnyi esszéjére. Örömömben pár hónap alatt le is fordítottam magyarra, ám ez a fordítás elkallódott azóta. A következő szerző Dan Stanca volt, egy regényét fordítottam magyarra, ami meg is jelent (Átlátszó sírok címmel, természetesen a Napkútnál), majd felfedeztem magamnak Radu Aldulescu regényeit. Két művét fordítottam le: a Jeruzsálem prófétáit és A népirtás krónikáit. Ez utóbbiból választottam most egy részletet. Ez a könyv olyan behatóan ábrázolja a kommunizmus bukása utáni évek megpróbáltatásait, hogy máig aktuálisnak érzem. Nemcsak a romániai történések keretében szolgálhatnak az író meglátásai és felvetései tanulsággal, hanem az egész közép-kelet-európai térség mindennapos küzdelmeinek vonatkozásában is. Politikai állásfoglalásról szó sincs, ahogy az igazán jó regények mindig elkerülik ezt a csapdát, helyette megfelelő távolságból és a pszichológiai mélyrétegek elemzéséből leszűrődő realizmust találunk az ábrázolásban: a társadalom szélére sodródott tömegből kikerülő regényhősök védtelensége, szegénysége, hibáik, bűneik, tévedéseik, jogfosztottságuk, emberhez méltatlan szenvedéseik tárulnak fel előttünk, szinte véget nem érő körforgásban. A realista, olykor ironikusba átcsapó hangvétel mellett egyfajta csendes, szinte észrevétlen részvéttel hatva, az író azt is eléri, hogy az olvasó megváltást reméljen a hősök számára, a poklok mélyén, de a türelem és a ’ne ítéld el embertársadat’ elv, amire a regény megtanít, végül mégis elégtelennek bizonyul. Önmagába omló világ ez, efelől semmi kétséget nem hagy az író, és sajnálatos módon, valamennyien ebben a világban létezünk, a fent említett történelmi-földrajzi térségben mindenképp.
Radu Aldulescu
A szívben rejtőző ellenséges gonosz
Néhány hónapja létrehozott a Foaiában egy újabb rovatot. Eleinte az volt az elképzelése, hogy ez az újabb rovat fogja némiképp kiegyensúlyozni A népirtás krónikáinak mélységes pesszimizmusát. Ez utóbbi krónikáknak a feladata természetesen az volt, hogy olyan emberekről meséljen, akik más embereket ölnek meg – végső soron ez egy ősi téma. Káin fiai vagyunk, a világ, amelyben élünk, áruláson és testvérharcon alapul. A kegyetlenség, a gyönyör, hogy felebarátjának rosszat tehet, az ember adottságai közé tartozik, s a túlélés éppoly erős és meghatározó ösztönét képezi, mint a táplálkozási vagy a szaporodási ösztön. A kegyetlenség írta a történelmet, és folytatólagosan az írja. Ez a történelem jelen pillanatban mintha elérte volna a tetőpontját – vagy a mélypontját. Az a tény, hogy vannak emberek, akik pragmatikus megfontolásokból, eszmék vagy ideológiák nevében, az emberiség javára vagy felvirágzásáért, vallási véleménykülönbség miatt, vagy egyszerűen csak műkedvelésből ölnek meg más embereket, adta az ötletet az új rovat patetikus-könnyfakasztó címére: Emberek, akik segítenek más embereknek.
A legjobb esetben is csak néhány zavaros, altruista rohamot fog elindítani, egyébként pedig nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy egy milliméternyit is eltéríti a világot a rossz felé tartó, egyre sebesebb lesiklástól. Sőt, épp ellenkezőleg, ha évekre visszamenően józanul megvizsgálja a kezdeményezéseit, hogy mit indítottak el, milyen ötletek hasznosultak belőlük, óhatatlanul arra a megingathatatlan következtetésre jutott, hogy az újságírás, legyen bármilyen irányultságú is, alapvetően egy gonosz foglalkozás, mely a kegyetlenség árán való túlélés ösztönéből ered. Laurian, amíg nem szentelte magát testestül-lelkestül ennek a foglalkozásnak, épp az ellentétével kacérkodott, az irodalommal, a verssel, szorgalmasan eljárt az irodalmi körök összejöveteleire, ugyanúgy, ahogy a forradalom után négy éven át a legnagyobb bukaresti napilapok szerkesztőségeiben forgolódott. Fiatal korában egy vidéki, szentimentális kamasz volt, aki irodalmi babérokra áhítozott, s valósággal falta az olyan szerzők írásait, mint Nichita Stănescu, Adrian Păunescu, Marin Sorescu, Virgil Mazilescu, Borges, Poe, Kavafis, és egyéb hasonló szerzőkét, akiknek még a nevét is elfelejtette idővel, nemhogy akár egyetlen sorukat is idézni tudta volna. Az agyát elárasztották és lepusztították az emberek felebarátaik ellen viselt háborújának részletei, ám nem zárható ki, hogy azok az olvasmányok mégis hagyhattak valami nyomot benne, eltekintve attól, hogy mint minden újságíró, aki tudatosan él a demagógia karizmájával, ő is képes volt kacérkodni a gondolattal, hogy az emberek szép, értelmes szavakkal jó útra téríthetők. A szavak, a beszédek képesek befolyást gyakorolni a valóságra, nem igaz? Ez természetes következménye annak a ténynek, hogy a valóság elbeszélésre vágyik, és ezáltal szavakat teremt. A valóság azonban végtelenül több képzelőerővel rendelkezik, mint amit a szavak le bírnak írni, mert az emberi elme és érzékelés, mely használatba veszi őket, véges, korlátolt. A genocídium tehát a valóságban sokkal vérfagyasztóbb, mint ami szavakkal elbeszélhető. Az ember gonoszabb és kegyetlenebb annál, mint ahogy azt A népirtás krónikái című rovat néhány szerencsétlen cikkében el lehet beszélni. Ha ezt elgondolja az ember, akkor az ellenkezőjét is kész elhinni, nevezetesen, hogy az ember jobb és a felebarátjával szemben áldozatkészebb annál, mint ahogy azt képzelni és elbeszélni lehet. Az ember egy romlott kutya és angyal egyszerre. Az embert élőben kell megismerni, ám a róla szerzett ismeretet a maga egészében nem lehet megosztani.
Voltaképp ez a sokféle kacérkodás és jó szándék vezetett, szinte észrevétlenül, egy bizonyos üzlet megkötéséhez. Az első és legnyilvánvalóbb változás, amit az Emberek, akik segítenek más embereknek című rovat kiváltott, az volt, hogy hirtelen negyven százalékkal megugrott a Foaia eladott példányszáma. Ezt azonnal követte a karitatív adományok gyűjtése a sors legkülönfélébb kivetettjei számára: halálos betegeknek, akik több tízezer euróba kerülő, külföldi kezelésre szorulnak, árva gyerekeknek, akik elveszítették a szüleiket, és senki sem vállalta az eltartásukat, rokkantnyugdíjasoknak, akiknek nem volt pénzük gyógyszerre, a megélhetésüket elveszítő sokgyerekes családoknak, valamint az árvíz, tűzvész, földcsuszamlás vagy kilakoltatás folytán fedél nélkül maradt családoknak. A politikai elit által legalizált társadalmi-gazdasági népirtás több ezer áldozata számára tehát, akikről Laurian nem győzött eleget írni ezekben a Krónikákban, amelyekkel még növelte is a bevételét, és közvetlen kapcsolatba is került általuk az illető áldozatokkal. A megemelkedett példányszámokkal keletkező pluszbevétel mellett ugyanis a zsebébe vándorolt az a nagy összegű jutalék is, mely a gazdagok adományainak közvetítéséért járt, akik közül egyesek a Foaia által nyilvános szerepléshez és reklámhoz kívántak jutni, mások viszont a névtelenségük megőrzését kérték, hogy készpénzzel fizetve biztosítsanak maguknak egy helyet a Mennyben.
Laurian a Foaia révén, látszólag az olvasótömegek számára, több mint a tízszeresét közvetítette annak az összegnek, mint amennyit Andreea cirkójára kért Frăsineni polgármesterét ostromolva. Nem hitte volna, hogy az ennyire kicsinyes. De lám csak, az az alak végül mintha helyre akarta volna hozni a mulasztását, és Laurian szívesen hitte volna, hogy legalábbis részben, a Foaia új rovatának hatására tette. Másrészt Drăgulescu polgármester lassú észjárása, amit nyilván az a kóros elhízás okozott, mely Lauriant is éppúgy fenyegette a maga harminchét-harmincnyolc évével, azzal a különbséggel, hogy Laurian tudatában volt a kockázatoknak, és kacérkodott a drasztikusabb diéták gondolatával is (újabb hiábavalóság), a polgármester elméje tehát méltóztatott végül meglátni a világos összefüggést a Foaia ellene folytatott hadjárata és a mód között, amivel a fűtetlen lakásukban maradó azon emberek problémáját elintézte, akikért a Foaia tulajdonosa járt közben. Lám csak, ennek a felkapaszkodott bugrisnak, ez alatt Drăgulescut értve, nem volt teljesen közömbös, hogy Laurian mit gondol róla. A Foaia mégiscsak gyakorol némi befolyást a megye lakosságára, még akkor is, ha – s ezt Laurian mindenki másnál jobban tudja – a választóknak semmiféle hatalmuk nincs arra, hogy a szavazás eredményével változtassanak a sorsukon, függetlenül attól, hogy kire szavaznának, függetlenül attól, hogy melyik jelölt győzne. Azon kívül, hogy valójában mindegy, kire szavaz az ember, ez azt jelenti, hogy az győz, akit győzelemre jelöltek, mielőtt még hozzáfogtak volna a szavazatok számlálásához. Másképp hogyan sikerült volna Vasilică Robunak tizenhat éven át a frăsineni-i városháza élén maradnia, míg kinyújtott lábbal ki nem vitték onnan, ahogy megjósolta, a polgármesteri hivatalt pedig örökségként a vejére hagynia? A polgármesterek, prefektusok, tanácsosok, közszolgák maradandóbb gyökereket eresztettek a funkcióikban, mint tették azt Ceaușescu idején, akinek megvolt az a jó szokása, hogy folyton cserélgette őket, nehogy megtollasodjanak és megerősödjenek, hatalomátvétellel fenyegetve.
Noha már untatta és rettentően bosszantotta a férfit, de Laurian még reagált Andreea telefonhívásaira. A tőle kapott információk továbbra is fölcsigázták a kíváncsiságát. A nőtől hallotta például azt is, még mielőtt a sajtóból értesült volna róla, hogy Drăgulescu kezdeményezésére a városháza költségvetéséből egy elkülönített pénzalapot irányoztak elő Frăsineni Andreeáékhoz hasonlóan pórul járt lakosai számára. A károsultak számára, ahogy mondani szokás, voltaképpen a társadalmi-gazdasági genocídium áldozatai számára, akik minden bizonnyal a nekik rendelt mostoha sors balekjai voltak, melyhez ugye a politikai elitnek semmi köze nem lehetett, s lám csak, mégis ez a szánalmas és nagyvonalú politikai elit tanúságot tesz a polgári felelősségérzetről, a felebaráti és hazaszeretetről, összezárva soraikat és áldozatot vállalva, mint a nemzetnek, az Iliescu–Constantinescu–Băsescu kormányok által okozott ínség károsultjainak igazi atyái.
Azok az elkülönített pénzalapok elsősorban élelmiszer- és ruhasegélyek formájában kerültek kiosztásra, melyekhez egy érdekes ajánlatot is társítottak: havi kétmillió lej azok számára, akiknek jövedelme kevesebb, mint a minimálbér, heti húsz óra közmunka elvégzéséért, lehet utcaseprés, csatornaásás, a tömbházak előtti parkolók rendben tartása, és más ehhez hasonló tevékenységek. Kitűnő alkalmat szolgáltatott ez Lauriannak arra, hogy azon észrevételt tegye a Krónikáinak egyikében, hogy mivel a középsúlyos törvénysértések, az apró csalások, a hatóság elleni erőszak vagy a rablási kísérletek esetén a börtönbüntetés kiváltható közmunkavégzéssel, könnyűszerrel levonható a következtetés, hogy a posztkommunista átmenet korában, sokkal inkább, mint a kommunizmusban, a románok jó úton vannak afelé, hogy a törvénysértők, földönfutók és a szegénység elől hazájukból menekülő üldözöttek nemzetévé legyenek, egyszóval – s ezt kénytelenek vagyunk ismételten megállapítani, mivel a történelem is ismétli önmagát – a hihetetlen gyors fokozatúra kapcsolt társadalmi-gazdasági népirtás áldozataivá. A végkövetkeztetés nem hagyott többé helyet optimizmusnak és biztató szavaknak, csak egy sor jóserejű szitkozódásnak, mint például: Jaj nektek, nemzet mostoha atyái! Átkozottak lesztek hetedízligen mindazért, amit elkövetettek ezzel az országgal és néppel!
Tegyük félre a tréfát, gondolta magában Laurian, mert ez a fajta radikalizmus mindig hahotázó nevetésre fakasztotta azokat, akiket célba vett, hiszen remek humorérzékkel megáldott alakok voltak azok, ahogy a zsenialitás leheletétől megérintett költő írta: Ó, szomorú ország, tréfával tele… A viccet félretéve tehát, az a lehetőség, amit Frăsineni polgármesteri hivatala kínált, az adott körülmények között a lehető legméltányosabb volt. Laurian azt tanácsolta Andreeának, hogy egy percig ne habozzék. Havi négymillió neki és a férjének, azért, hogy háromszor egy héten Frăsineni utcáin sepregetnek, nem elvetendő dolog. Ennyi pénzt senki nem ad a két szép szemedért. Andreea pedig ne felejtse el, hogy a polgármesterük, bármennyire is betegesen fösvény, már az első megismerkedésük alkalmával ösztönözte őket azzal, hogy a zsebéből elővett hárommilliót. Igaz, hogy úgy bánt velük, mint valami koldusokkal, de ugyan mit számít az? Jó, hogy akad még valaki ezekben a nehéz időkben, aki alamizsnát ad nekik, ez a megállapodás pedig, a közmunkát illetően, momentán a legjobb megoldás.
Laurian pedig még azt is megígérte az asszonynak, hogy a helyzetüket ismertetni fogja az új, Emberek, akik segítenek más embereknek című rovatban, olyan stílusban, hogy lehetetlen, hogy valami ne jöjjön össze a legrövidebb időn belül. Nem kell még egy telet lehúzniuk a hidegben, ez biztos, még ha végül ő, Laurian lesz is kénytelen a zsebéből elővenni azt a hatvanmilliót azért a cirkóért. Ám hogy mégis mi járhatott Andreea eszében, Laurian úgy vélte, kár is a fejét törnie rajta. A nő azonnal tudni akarta, a férfi szájából akarta hallani, vajon külön őérte fáradozik-e, vagy pedig csak ilyen a természete, nagyvonalú mindenkivel szemben, egy különleges ember és férfi, aki megérdemelne egy nőt… Egy olyan nőt, aki megérdemli őt, akivel összeillenek, egy különleges nőt természetesen.
A férfi alig bírta visszafogni magát, hogy ne küldje el melegebb éghajlatra. A nő tovább szövegelt, s a nő csak annyit mondott neki, hogy nem fűlik a foga ilyesmihez. Ezt mintha fölfogta volna, de az világosan látszott, hogy nem fogja feladni. Hát jó, persze, érte fáradozik, mondta neki Laurian, de még inkább a férjéért, akivel szemben adósnak érzi magát. Ezzel egy pillanatra befogta a nő száját. Voltaképpen örökre befogta, mert attól kezdve nem fogadta a hívásait.
Fordította: Kirilla Teréz
Illusztráció: fh. könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
