B. Mihály Csilla: Átkarollak újra (versek)
•
Hajnali séta
Tavasz bolyong a kert alatt,
ma ő a támaszom,
rügyek csomója felszakadt
a bolyhos ágakon.
Kövér, taréjos fellegek
mögött a fény oson,
kutyám a sárban hempereg,
füvön, keréknyomon.
A szél bozontja lágy azúr,
kavarja száz titok,
remegnek, mint a hárfahúr,
a karcsú nárciszok.
Megült a jámbor réteken
csapatnyi báj, gyönyör,
itthon vagyok, de végtelen
szelíd magány gyötör.
Reményem mellém andalog,
szorítja két kezem,
s a halhatatlan hajnalok
honába érkezem.
Örök vasárnapok
Az én apámnak meghasadt a szíve,
nyomták a felgyűlt, karcos bánatok,
hanyatt feküdt a nyirkos deszkaívre;
ti jöttetek, s föléje álltatok.
Az én apámnak csukva volt a szája,
de esküszöm, hogy halkan énekelt,
és úgy éreztem, közben szinte várja,
terítsem rá az éjsötét lepelt.
Utolsó csókom, hogy majd megtaláljam,
azóta jelként homlokán ragyog,
mint csillagfény a téli éjszakában,
mint égbe zárt örök vasárnapok.
Pedig
Karomba süppedt álmodások
sírását őrzöm, ringatom,
a szél csilingelése átfog,
az ég lehajló irgalom.
Sóhajok mosta távolokban
dereng talán az új világ,
akár a szívbe zárt hologram,
pedig: valóra vált imák.
Időnkön mintha fény forogna,
opálos burkát fejtve szét,
amíg az Isten óv, s mosolyra
tanítja bűnös emberét.
Tovább
Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek.
fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.
Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.
Mert álmaimnak zsongó vére sürget
tanulni és csodálni életünket,
amíg az ég puhán aláfolyik.
Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,
ringunk tovább szelíden, halk kacajjal,
tovább, tovább a végső alkonyig.
Illusztráció: fh. „A Host of Golden Daffodils” (Ch. W. Hawthorne-portrérészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Halmosi Sándor: AZ ÉNEKLŐMESTERNEK ZSOLTÁRA (versek)* →
Benkő Ildikó: kapcsolat (versek) →
