Mondd meg nékem, merre találom…

Próza pn

október 3rd, 2023 |

0

Petrozsényi Nagy Pál (1942-2023)

Nem győzte kivárni – most, elbeszélése közlésekor  találkoztunk a szomorú hírrel: 81 éves korában  augusztus 29-én Kecskeméten meghalt portálunk kedves szerzője. Tizenkétszer publikált eddig nálunk, írásait szerettük. Hat esztendeje drámájával Cédrus-nívódíjas lett. 
Emlékét megőrizzük.
A szerkesztőség

 

 

Petrozsényi Nagy Pál

Egyedül

 

Azt mondják, nem jó egyedül. Erre Pickovits úr akkor kezdett rájönni, amikor felesége meghalt és a lánya a fővárosba költözött. De még dolgozott, időnként be-bekukkantott egy-egy bárba, moziba, meccsekre járt, egyszóval még érezte, hogy ő is ehhez a világhoz tartozik. Mindebből semmi sem maradt, amint nyugdíjazták az öreget, s azontúl már nemcsak estefelé, hanem reggeltől estig nem volt kihez szólnia. Legalábbis otthon, a négy fal között, máshová meg már nem is kívánkozott. Eleinte még be-beballagott egykori munkahelyére, aztán azt is megunta, vele a mozit, meccseket, mindent, amihez eddig kötődött. Ez lenne az öregség? – kérdezte néha önmagától. Üsse kő, ha ez, hát ez, azért egy élettárs még jól jönne a toronyban. Ugyanis ott lakott egy toronyház utolsó emeletén, közel a jóistenhez. Igaz, egy asszony sem hasonlítható Bözsihez, de legalább lesz ki főzzön, mosson rá, plusz megbeszélheti vele a mindennapi élet örömeit, gondjait – játszadozott el a gondolattal, amiből végül a következő apróhirdetés született:
66 éves nyugdíjas szobafestő és mázoló dolgos, korban hozzáillő asszonyt keres élettársi kapcsolat kialakítása céljából. Lakás van, részletek telefonon: 24 71 36.
Mivel Pickovits úrnak nem volt számítógépe, nem is értett hozzá egyébként, a szöveget a helyi napilappal közöltette. Alighogy megjelent, már fel is hívta egy férfias hangú érdeklődő.
– Halló! Mester úr?
– Igen. Pickovits Mátyás, szolgálatára.
– Pecsovics?
– Pickovits.
– A szobafestő és mázoló?
– A szobafestő és mázoló.
– Az apróhirdetés ügyében zavarnám.
– Zavarjon csak nyugodtan. Figyelmesen hallgatom.
– Jakab Elvira. Mielőtt többet árulnék el magamról, kérem, feleljen néhány kérdésre.
– Kérem! Hölgyeké az elsőbbség.
– Hol lakik?
– Bánk bán utca, 13.
– Pontosabban?
– Egy 8 emeletes épületben. 13-as ajtó.
Katt! Letette. Ez vagy babonás vagy tériszonya van – mosolyodott el a mester úr.
Alig tette le a kagylót, már rá is csörgött a második.
– Halló! Vízvári Piroska. Az apróhirdetés ügyében …
– Tessék! Én vagyok.
– Neve?
– Pickovits Mátyás.
– Mestersége?
– Szobafestő és mázoló, amint azt az újságba is beírtam.
– Milyen élettársra tetszik gondolni?
– Nem olvasta a mai újságot?
– Dehogynem, csak tudja, a telefonbetyárok… Előbb meg szeretnék győződni, hogy tényleg maga hirdetett az újságban. De ha netalán zsenírozná…?
– Isten őrizz, engem az égvilágon már semmi sem zseníroz?
– Már? Azelőtt zsenírozta? Eh, mindegy! Szóval? Milyen élettársra tetszik gondolni?
Katt! Ezúttal Pickovits úr vetett véget a csevegésnek.
Az ismerkedő beszélgetések valahogy már ezen a szinten elakadtak. Feltettek néhány kérdést, és már nem is akartak személyesen találkozni Mátyással. Kivéve egyet, aki pár percen belül meg is érkezik – nézett az órájára a 10. hívás után izgatottan. Vajon ez a mámi hogy néz ki? Annyit tudott róla, hogy Kamillának nevezik, 62 éves, foglalkozására nézve ápolónő, két lánya van, három unokája stb. Gyorsan pergett a nyelve, alig bírta követni, de majd többet megtud róla itt, négyszemközt – lépett a tükör elé talpig ünneplőben, megigazította nyakkendőjét, és mélyen meghajolt. Hölgyem! Hm! Kissé vékony hangom van. Hölgyem! Mesteri!
Csengettek. Ez csak ő lehet! – nyitott ajtót egy magas, jól öltözött asszonynak.
– Pickovits Mátyás urat keresem.
– Megtalálta, én vagyok – válaszolta mély hangon.
A nő tekintete rémülten rebbent a filigrán, kb. 150 cm magas férfira.
– Bocsánat! Eltévesztettem a házszámot.
– Pickovits Mátyást mondott?
– I…genis.
– Akkor jó helyen jár. Fáradjon beljebb, Kamilla!
– De mégis, a…. a hangja! A telefonban mintha vékonyabb lett volna.
– Igazán? Valószínűleg a náthámtól – kapott elő zsebéből egy zsebkendőt. – De már, hála istennek, jól vagyok.
– Kellemes jobbulást! – lélegzett fel megkönnyebbülten Kamilla, és ő is szája elé kapta a magáét. – Nagyon sajnálom, de ebben az esetben el kell halasztanunk a randevút. Érti, nem? Az unokák! Nem venném a lelkemre, hogy egy kurta vizit miatt megfertőzzem a kicsiket. Viszontlátásra! Majd jelentkezem – hagyta faképnél az ünneplőben feszítő szobafestő-mázolót.
Pickovits úr tátott szájjal bámult a lift felé aprító nő után. Ápolónők! – legyintett végül gúnyosan. Azért nem átallotta még egyszer megvizsgálnia magát a tükörben.
– Kezem, lábam rendben, és nem vagyok sem púpos, sem kopasz még – állapította meg fennhangon, tudniillik újabban már magában szokott beszélni. – Igaz, hogy nem tanultam doktornak, de manapság egy szobafestő-mázoló sem akárki. A nyugdíjam… Lényegében az is megjárja, úgyhogy nem értem, becsület szavamra, sehogy sem tudom felfogni, miért nem állnak szóba velem az asszonyok – rázta meg a fejét komoran, és elhatározta, vár még egy picikét, aztán, ha akkor sem lesz sikere, nem próbálkozik többé, feladja.
Egyelőre azonban senki sem csöngetett be hozzá. Talán ha feladna még egy hirdetést… – kezdte fontolgatni, amikor valamelyik délután mégiscsak betoppant egy kevésbé elegáns, sőt, kifejezetten slampos hölgy. A férfi megütközve sandított a vendégre, udvariasan leültette, és megkínálta itallal, kávéval.
– Köszönöm, nagyon kedves. Csini a lakása, és innen felülről a kilátás is biztosan gyönyörű.
– Jöjjön, menjünk ki az erkélyre!
– Ez tényleg gyönyörű!
– Kiskegyed hol lakik?
– Én? – rezzent össze az ősz hajú, piros dzsekis öregasszony. – Megmondjam?
– Ha nem titok.
– A híd alatt.
– Hahaha, hehehe! Kegyednek aztán van humora! – nevetett Pickovits úr, amikor észrevett a nő szemében egy kigördülő könnycseppet. – Tyű, de lökött vagyok! Azt hiszem, megint bakot lőttem, a kiskésit.
– Értem. Akkor hát isten áldja, és bocsásson meg, amiért zavartam.
– Most meg hova megy?
– Vissza a híd alá!
– Mamám, ezt jól kifogtam! Mondja nem tévesztette el maga is a házszámot?
A nő előkapart dzsekije zsebéből egy újságot.
– Pic-pickovits Mátyás – silabizálta hangosan. – 66 éves nyugdíjas szobafestő és mázoló.
– Jó, jó, rendben van, de tulajdonképpen mit óhajt? Fessem ki a lakását?
– De uram! Eh, hagyjuk! – nyomta a napilapot Pickovits úr kezébe. – Úgy látom, maga sem különb a Deákné vásznánál – indult az ajtó felé.
– Megkérhetném, hogy üljön vissza az asztalhoz?
– Miért?
– Hogy miért? – ismételte a szobafestő.
Csakugyan: miért is, mert ugyan bizony mit kezdhet egy hajléktalan csövessel? Legfeljebb megeteti, azzal jóccakát.
– Nem akarom megsérteni, de evett máma egyáltalán?
– Hogyne: egy almát két kiflivel.
– Szereti a szalámit?
– Naná!
– És a narancsot, mert egyebem magamnak sincs pillanatnyilag.
– Azt is.
– Tessék! Fogyassza egészséggel! – halászott elő a kamrából némi élelmet, és mosolyogva szemlélte, milyen jó étvággyal szemelget az asszonyka.
– Megkérdezhetem hány éves?
– Ötvenöt.
– Ilyen fiatal?! Bocs, nem akartam megbántani.
– Nem bántott meg. Tudom, hogy csúfnak és öregnek látszom, de hát ilyen az élet, Pickovits úr. Egyszer lenn, máskor fenn, ma kivirulunk, holnap elhervadunk. Ha szerencsénk van, öregen, ha nincs, még mielőtt kiélveztük volna az életet.
– De bölcsen mondta! Látszik, hogy iskolázott asszony kiskegyed.
– Tévedni tetszik. Bár az lennék, mert akkor nem jutottam volna idáig.
– Elmesélné, hogy történt?
– Most… nem. Majd legközelebb, ha meghív ismét egy kávéra. Fincsi volt ez a kisüsti. Milyen kár, hogy már elfogyott – gyújtott cigarettára a hajléktalan.
Bírja a piát, az már bizonyos, és ahogy füstöl, beillene kéménynek – köhögött a cigarettafüstben Pickovits úr. Amúgy kedves, jó alakú hölgyike, és piszokul fiatal (legalábbis hozzá képest), akivel akár el is huncutkodhatna időnként.
– Család van? Gyerek, rokonok? – puhatolódzott diszkréten.
– Itt egy sem, odafent többen is – mutatott a nő az ég felé.
– Szegény asszony. A maga bőrében sem lennék szívesen.
– Mátyásnak van rokona?
– Feleségem meghalt, nyugodjék békében. Viszont van egy lányom, Eperke – tette hozzá bizalmasan a szobafestő-mázoló, aki, miért, miért nem, eddig még sohasem beszélt Eperkéről senkinek.
– Ő mit csinál?
– Táncol. Hivatásos táncosnő – derült fel az arca hirtelen.
– Itt, ebben a városban, miközben maga étlen-szomjan kóborol az utcákon.
– Nem, nem, Budapesten, vagyis már Párizsban. Bizony. Ilyen híres lány az én Eperkém – oldódott meg a nyelve lassacskán, s már az sem zavarta, hogy Micike telifüstölte a szobáját.
– Jé, már este van! – tekintett ki a nő az ablakon. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamásszak a híd alá.
– Maradjon! – szorította meg a kezét Pickovits úr. – Ma aludjon nálam, aztán… meglátjuk.
A nő maradt, ugyanis nemcsak a férfinak tetszett Micike, hanem Micinek is az iparos. Valószínűleg, ha nem is tetszett volna, ott marad, mert miben reménykedhet még valaki, aki a híd alá jár aludni. Még diskuráltak egy keveset, aztán Pickovits megmutatta a szobáját, megvetette az ágyat, adott neki egy pizsamát, és jó éjszakát kívánt leendő „nejének”.
Amint Micike másnap reggel felébredt, rohant a fürdőszobába, ahol teljes egy órán át fürdött, szépítkezett, és olyan takaros hölgyet varázsolt magából, hogy az öreg nem győzte bámulni.
– Nahát, Micike, ezt nevezem átalakulásnak! Maga szinte tíz évet fiatalodott.
– Köszönöm – pirult el az asszonyka. – És most lássuk a früstököt!
– Azonnal!
– Á-á, mától fogva ez az én dolgom. Mutasd meg a konyhát, mondd meg mit ennél, aztán majd szólok, ha elkészítettem a reggelit!
Pickovits úr elégedetten dörzsölte kezeit. Végre megkapta, amiről álmodott! Csak leül az asztalhoz, és, csiribí-csiribá, már hozzák is a reggelit, ebédet. Már nem kell mosodába cipelnie az ingét, gatyáját, megvarrják a zokniját, és ami még ennél is fontosabb, nem lesz többé egyedül. Istenkém, de milyen süsü volt, hogy nem választott hamarabb élettársat magának.
– Ímhol, a konyha! Amott a spájz, ott mindent megtalálsz.
– Szereted az omlettet?
– Szeretem – vett elő egy újságot, és alig olvasott el egy oldalt, már el is készült a reggeli. – Finom! Szavamra, még sosem ettem ennél finomabbat.
– Örülök, hogy ízlett. Adnál egy papírt, ceruzát!
– Parancsolj!
– Kösz. Ebédre mit ennél?
– Amit csinálsz. Nem vagyok én olyan ínyenc, bármit megeszek.
– No, de mégis. Gombát, töltött paprikát, lekváros derelyét vagy valami extrábbat?
– Nem is tudom. Mondjuk, babgulyást. Azt nagyon szeretem.
– Tehát babot – írt a nő valamit a papírra. – Ezenkívül kellene még kenyér, tej, zsír… Ez kb. ötezer HUF – nézett merően a szobafestőre.
– Igen, és? Ja! – kapott észbe a férfi. –Tessék!
– Szia! Ezzel szépen bevásárolok, és két óra múlva itt vagyok.
A férfival madarat lehetett volna fogatni.
Letelt a két óra. Micike sehol. Pedig nemsokára egy óra, és ő pont ilyenkor szokott ebédelni. Várt még egy órácskát, aztán még egyet, mire belátta, hogy ezzel a tyúkkal is bakot lőtt. Pedig milyen becsületes, bátor és karakán nőnek tűnt. Még szerencse, hogy csak 5 000 forintot happolt el tőle. Vagy egyebet is? – nézett körül kutatóan a szobában. A kínai váza megvan, a zsebrádió, mobiltelefon, igen, így első pillantásra semmi sem hiányzik. Lefeküdt a rekamiéra, és lehunyt szemmel hallgatta a csendet, ahogy a költők szokták mondani. Alkonyodott. A nap még egyszer utoljára bekukkantott az ablakon, majd sűrű homály borult a helyiségre. Most már biztos, hogy nem látja többé viszont Micikét, illetve… Mintha csöngetne valaki – fülelt az ajtó felé szívszorongva. Újabb csöngetés, ezúttal hosszabb, követelődzőbb. Micike! – lesett ki a kémlelőnyíláson. Na megállj, te boszorkány!
– Kukukk!
– Te részeg vagy. Már csak ez hiányzott, a mindenit! Hol csavarogtál egész nap?
– Jaj, ne haragudj, drága Matyikám! Az úgy volt, hogy találkoztam néhány barátnőmmel, akiknek elmeséltem, milyen cuki úriembernek lettem a…
– Vendége.
– Az. Úgy, ahogy te mondod – hökkent meg az asszonyka. – Erre annyira megörültek, hogy összeadtak néhány fillért, és megünnepeltük az eseményt.
– Bevásároltál?
– Sajnos nem. Tudod, nálunk úgy szokás, hogy ha valakit meghívnak egy italra, a második rundot már ő fizeti. Ezt tettem én is. Így kívánta a becsület.
A férfi mérgében majd kilökte a nőt a szobából. De csak szusszantott egyet, és hallgatott.
– Haragszol? De hát az istenért, te mit tettél volna a helyemben?
– Majd holnap megbeszéljük. Addig is szépen lefekszel, mert már alig állsz a lábadon – szánta meg a „vendégét”, aki lehet, hogy tyúkeszű, de semmi esetre sem szélhámos, ahogy eddig képzelte, mert ha az lenne, vissza sem jött volna. – Jól vagy? – ült másnap reggel az asszony ágyára.
– Persze, és még egyszer elnézést, hogy elköltöttem a pénzedet, de, megnyugtatlak, ahogy lehet, megadom.
– Kösz, megnyugtattál. Aztán miből, ha szabad kérdenem? Kiállsz az utcasarokra, vagy hogy gondolod?
– Na, idefigyelj, apuskám! – ült fel a nő vérvörösen. – Igaz, hogy utcalakó lett belőlem, de egy utcalakó még nem utcalány, sőt… Lehet, hogy nem hiszed, de eddig még koldulni sem koldultam – néztek farkasszemet egymással.
– Oké, elhiszem – enyhült meg Pickovits úr. – Ami történt, megtörtént, csupán arra kérnélek, hogy máskor ne forduljon elő ilyesmi. Lehet róla szó?
– Lehet.
– Ezenkívül azt sem nagyon díjazom, hogy ilyen alakokkal találkozgatsz, mert velük nemcsak magadat járatod le, hanem engem is. No meg a pia sincs éppen ínyemre, továbbá, hogy örökké telefüstölöd a szobámat. Ha én kibírom enélkül, te sem halsz bele, remélem – sietett pontra tenni a hölgyeményt, még mielőtt túl késő lesz. – Hogy a házirendet se hagyjam ki, örülnék, ha mindennap nyolc, egy és hét órakor tálalnál. Tizenegykor pedig záróra, ami azt jelenti, hogy…
– Kívül tágasabb. Mehetek a híd alá aludni – egészítette ki a nő csendesen.
– Miket beszélsz, dehogyis! Csak azt jelenti, hogy csipked magadat, mert valaki már nagyon aggódik érted a toronyban – kapott észbe az öregember.
Az persze nem vitás, miszerint már a kezdet kezdetén, meg kell mutatnia, ki viseli a nadrágot, de csak mértékkel, fokozatosan, különben megijed, és elrepül a madárka.
– Aggódik. Fölötte érdekes. Aztán mért? Hogy nem lesz nyolckor asztalon a vacsora?
– Nanana! Kérlek, ne csinálj elefántot a bolhából!
– Eszemben sincs, csak szeretem világosan látni a dolgokat, úgyhogy jobb, ha már most tisztázzuk: tulajdonképpen mit akarsz: bejárónőt, cselédet vagy élettársat?
– Természetesen élettársat – nevette el magát. – Egyébiránt csak vicceltem. Nem vagyok én olyan, majd meglátod.
– Ja, az más. Örülök, hogy ilyen humoros ember az uracskám – nevetett vele Micike, miközben pontosan tudta, hogy a majszternek esze ágában sem volt viccelni.
Meg is próbált eszerint alkalmazkodni az öreghez, az öreg meg őhozzá. Hiába, ilyen az élet: alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Hogy ez mennyire sikerült, bizonyítja az a levélke, amit Micike egy év múlva hagyott hátra, mielőtt örökre kirepült volna a toronyból:
Kedves Matyi!
Köszönöm a vendéglátást, de már elegem van belőle. Isten látja lelkemet, megpró­báltam elviselni a heppjeid, csakhogy ehhez egy kicsit korábban kellett volna megismerkednünk. Tudod, a fiatal vessző még meghajlik, hanem az öregebb az bizony eltörik. Hát ezt akarom én elkerülni azzal, hogy visszamegyek a híd alá. Nyilván megvannak nekem is a hibáim, és te sem gondoltad át mindig, hol az a határ, amit nem tanácsos átlépni. De már megtörtént, és ezen már semmi sem változtathat. Vigyázz magadra, és ha megfogadsz tőlem egy tanácsot, legközelebb olyan madárkát csalj lépre, akinek már réges-rég levágták a szárnyait.
Micike
Pickovits mester alig hitt a szemének. Ez a cetli neki szól? Miből van elege Micinek, meg mi az, hogy lépre csalta a madárkát! Hiszen magától jött is, ment is, a túróba! Pedig de hányszor nyelt neki, és szégyenkezett is miatta. Sajnos kutyából nem lesz szalonna, úgyhogy nem is bánja, amiért lelécelt – szívta a fogát, füstölgött, amikor egy még váratlanabb esemény vágta földhöz a szobafestő-mázolót: meghalt a lánya Párizsban. Ettől még magányosabbnak érezte magát a toronyban, és egyre sűrűbben járt el otthonról. Összevissza csángált a városban, miközben kérdések, gondolatok tömege gomolygott a fejében. De jó lenne ezekről beszélni, eltereferélni a lányáról, Miciről, bármiről, csak kiönthesse a lelkét valakinek.
Egyszer a parkban nehéz mozgású, görbe orrú öregember telepedett melléje a fapadra. Szép szeptember eleji reggel volt. A nap sugarai átszüremlettek a lombokon.
– Pipipi! Gyertek ide, tubicák! – szórt némi morzsát a galamboknak. – Ugye, milyen édesek?
– Egen.
– Maga nem szereti a galambokat?
– Egen.
– Családja van?
– Egen.
– Unoka?
– Egen.
– Nekem nincs. Csak egy lányom. Híres táncosnő Párizsban. Vagyis csak volt, mert nemrég hunyt el… HPV-ben – ugrott a nyelvére, de még idejében visszaszívta.
Mit bizalmaskodjék ezzel a kukával, amikor csak beszél, beszél, miközben ő egy szót sem akar elárulni magáról. A szófukar öreg válasz helyett előhúzott zsebéből egy sonkás szendvicset.
– Jó étvágyat!
Halk, érthetetlen dünnyögés.
– Engem nem kínál meg? – pöccent be a szobafestő, amiért ennyire semmibe veszi a görbe orrú.
– Nem – állt fel a görbe orrú, és faképnél hagyta Pickovitsot.
– Viszlát! Örültem a szerencsének.
– Szabad? – huppant melléje nem sokkal ezután szuszogva egy ötven év körüli, nagydarab asszonyság. – Hű, de kifáradtam! – támasztott a padnak két dagadt bevásárlószatyrot.
– Nem túl nehezek? – csóválta meg a fejét az öregúr. – Hogy bírja?
– Bírom, mert bírnom kell, miután az úristen nem adott hozzá kocsit is.
– Messze lakik?
– Kb. két kilométerre.
– No, az nincs messze. Ha akarja, elviszem az egyiket.
– Maga? – húzta fel egyik szemöldökét az asszonyság. – Mennyiért?
– Hát csak úgy, szívességből.
– Igazán? Milyen kedves, udvarias úriember. Épp a minap mondtam a vejemnek, hogy manapság már teljesen kihalt ez az emberfaj. Tévedtem, mert itt van maga például. Magának sincs kocsija?
– Nincs.
– A vejemnek van, csak mindig nagyon elfoglalt. És nem csak ő: a lányom is, ugyanis mindketten fontos, ismert személyek.
– Az én lányom is az volt, mielőtt…
– Nem érnek rá ilyen csip-csup dolgokat cipelni. Már a benzin miatt sem, melynek ára maholnap az egekbe szökik, ugyebár. Legfeljebb a férjem segíthet, csak hát a szíve… Pedig milyen áldott jó ember. Meg is mondtam neki ápertén: Géza, ülj le a fenekedre, és ne hősködj, ha meg akarod érni az öregkort.
– Jó kegyednek! Az én feleségem sajna…
– Hát ezért cipelem én a szatyraim. De nem panaszkodom: házam, kertem, autóm, mindenem megvan, és az egészségemmel, kopogjuk le, szintén semmi gond. A maga neje is busszal jár a piacra?
– Már nem, ugyanis réges-rég…
– Maga vásárol be. Gondoltam.
– Egen. Kérem a szatyrokat, illetve… vigye maga, ha már ilyen fitt! – pattant fel a padról, és elillant; úgy tíz méter után azonban gondolt egyet, visszafordult, és szamárfület mutatott a gömböcnek.
És most? Hova, merre, Matyikám? Hazamenni korán van, meg nem is érdemes, mert mit csinálhat az ember otthon egyedül? Olvasni nem szeretett. Se regényt, se újságot. Valahogy nem tudta beleképzelni magát abba a világba, amiről a mai írók firkálnak. De a régibe sem, bár ez, ugye, érthető. Inkább tévét néz. Igaz, azt is egyre ritkábban, mert lassan kiütést kap attól a rengeteg reklámtól, celebtől, mely csaknem minden csatornán ott leselkedik a gyanútlan nézőre. Egy időben rendszeresen járt úszni, napozni, aztán arról is leszokott. Ki nem állta, hogy úgy bámulnak rá, mint egy cirkuszi törpére, pedig hol áll ő a maga 150 centijével a törpéktől! Amint ott állt, nézelődött, valaki hátulról ráütött a vállára.
– Hogy vagy, Matyi? Megismersz?
Pickovits fürkészően meredt egy piros pulóveres, simlisapkás öregre.
– Nini, a Bandus! Te vagy az, vagy csak a szellemed?
Egyik régi barátja, Subler András volt, akit már több mint három éve nem látott. Meghalt, külföldre költözött, ahogy annyi ismerőse, barátja mostanság? Nem tudta, csak eltűnt, mint a szürke szamár a ködben, és most, íme, itt vigyorog előtte.
– Szerinted? Húúúú! – lebegtette meg a karjait.
– Jaj, de örülök neked! Gyere, meghívlak egy kávéra.
– Kösz, most… most nem. Momentán nem érek rá, sietek. Üdvözlöm Bözsit és Eperkét!
– Mi az, te nem tudod?
– Micsodát?
– Majd elmesélem egy pohár… bor mellett. Nem? Akkor legyen gin. Tudom, hogy azt nagyon komálod.
– Nocsak, züllünk, züllünk! Nem ismerek rád, öregem.
– Szóval jössz?
– Ej, mondtam már, hogy rohanok. Holnap otthon vagy? Amint lesz rá időm, felkereslek.
– És ha neked adnám ezt a csipogót, amit meg akartál venni tőlem legutóbb? Most odaadom … ajándékba, ha most rögtön beülünk egy presszóba – ráncigálta le csuklójáról Matyi az óráját, de mire fölnézett, Subler úr már messze járt.
– Hogy az a magasságos…! – káromkodta el magát, és csak azért is beült abba a presszóba. – Egy deci gint kérek!
Ritkán ivott, akkor is csak egy-egy nagyobb ünnep alkalmából, ezúttal azonban mérgében, ki is ütötte magát szépecskén.
– Rohadt világ! Hogy fordulna fel fenekestül – rúgta ki a széket maga alól a harmadik deci után. – Nem kellett az órám? Rendben van! Ezennel az élő istenre esküszöm, az első fazont, aki meghallgat, megölöm. Hallották? Kinyírom, vagy csapjon belém az istennyila.

 

Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék,
Akinek a szeme kék.
Lám az enyém, lám az enyém sötétkék,
Mégse vagyok a babámnak elég szép.

 

– Éljen! – tapsolták meg a vendégek közül néhányan, mások nevettek, amíg a tulaj ki nem penderítette az utcára.
Hogy hogyan keveredett haza, elfelejtette. Szó, ami szó, nem szokott az italhoz, ezért fáj most annyira a feje is – nyomogatta meg a homlokát.
– Va-vau!
– Hát te, hogy kerültél ide, kutyuli?
Megpróbált visszaemlékezni a kutyára, s valahogy úgy rémlett, mintha az utcán csapódott volna hozzá a fehér szőrű, kb. 30-40 centis terrier. Ha ugyan tényleg az. Valószínűleg adhatott neki valami kekszet, kiflit, ilyesmit mindig tartogatott a zsebében, és ezzel a kis állat egyből gazdájául fogadta.
– Elcsavarogtál, mi? Vagy elűztek?
– Vau-vau!
– Hogyha én ezt érteném? Most mit csináljak veled? Dobjalak ki én is az utcára?
Nem dobta. Ő is árva, a blöki is az, majd eléldegélnek itt együtt szépen a szobában. Szerencsés döntésnek tűnt, és nem bánta meg később sem. Eperke, így nevezte el a derék házőrzőt, úgy ragaszkodott hozzá, mint egy istenhez. Talán – ki tudja, mi járhat egy ilyen állat agyában – számára valóban én vagyok a Teremtő – gondolta Pickovits. Egyébként olyan értelmes, hogy már-már ő is elhiszi, amire annyian esküsznek, miszerint a kutyák igenis megértik a gazdikat. Nyílván nem mondatról mondatra, kivéve néhány szót, felszólítást, a mozdulataikat, érzelmeiket azonban mindenképp. Ja, és arra már ő esküszik, hogy Eperke még a szeméből is tud olvasni. Ezek után már ő is nagyobb kedvvel sétálgatott a környéken, és, Eperkének hála, haza sem ment már elszorult gyomorral. Így teltek, múltak a napok eseménytelenül, de békében, melynek folyamán az öreg körül is omladozni kezdtek a hallgatás falai, és egyre gyakrabban nyílt meg a… kutyának. Természetesen nem ilyen beszélgetőtárs után sóvárgott, de ha nincsen ló, jó a szamár is. Mellesleg még így is jobb, mintha magában dünnyögne. Egyik nap aztán még azt is kibökte, ami már rég kikívánkozott belőle, csak eddig még nem mondhatta el senkinek.
– Hallod-e, kislány, láttál te már ökröt emberben? Nem? Pedig itt áll előtted: én vagyok.
– Vau-vau!
– Hogy miért jutottam idáig? Mert Eperkét, nem téged, a lányomat, Budapestre engedtem táncolni. Aztán tessék, mi lett belőle? Sztriptíztáncosnő… Párizsban. Azt hiszed, sejtettem? Fogalmam sem volt róla, amikor viszont megtudtam, már bele is halt az én drága, egyetlen kislányom. Kíváncsi vagy, ki felelős ezért, ?
– Vau-vau-vau!
– Pickovits Mátyás, aki ugyancsak én vagyok. Mi az, már nem ugatsz? No, persze, mit lehet erre felelni. Életem második legnagyobb tévedése, mert kettő volt, amikor olyan könnyen lemondtam Miciről – fújt egy nagyot, és csodálatos mód megkönnyebbült.
Azon az éjjelen alig, hogy lefeküdt, szokása ellenére azonnal elaludt. Éjfél körül hirtelen kitört az égiháború, félelmetesen villámlott, zengett az ég, majd egy hang dörgött az öregre:
Ezennel az élő istenre esküszöm, az első fazont, aki meghallgat, megölöm.
– Ki az? Istenem, te szólsz hozzám ilyen mérgesen? – ugrott ki az ágyból riadtan.
– Tudod, kinek a szavai ezek, Pickovits?
– Nem tudom.
– A te szavaid, melyeket akkor közöltél, amikor betörülköztél a presszóban.
– Én mondtam volna? Bocsáss meg, de én semmi hasonlóra nem emlékszem.
– Mindegy, nem számít. Én meghallgattalak, meg ez a kutya is. Pontosan úgy, ahogy kívántad. Most te következel: öld meg Eperkét!
– Igenis. Kicsodát?
– A kutyádat.
– Jaj, hogy kérhetsz tőlem ilyet, jó Atyám! – fehéredett el a szobafestő-mázoló. – Ez majdnem olyasmi, mintha másodszor is megölném a lányomat. Nem szólva arról, hogy, ha vétkeztem is ellene, ez a kutya ártatlan.
– Nem én kérem, te fogadtad meg esküvel. Ej, mi lesz már! Dobd le a kutyát az erkélyről, különben mindjárt beléd csapnak a villámok.
A férfi felriadt. Eperke nyüszített, és, micsoda egybeesés, ugyanúgy villámlott és zengett az ég, mint álmában.
– Eperke! Gyere ide, kiskutyám! Ez csak olyan zivatar. Ne félj tőle, nemsokára elvonul – cirógatta meg nyugtatóan az állatot, miközben az álombeli Istenen töprengett.
Nem volt különösen vallásos, és az álmokban sem igen hitt, de ebben a fogadalomban mégis csak lehet valami – idézte fel magában annak az ominózus napnak a klipjeit, amikor olyan csúnyán bepöckölt. Miért is? Valószínűleg, igen, igen, dühében, amiért senki sem állt le vele traccsolni. Akkor esküdhetett meg arra, hogy az első fazon, aki meghallgatja, megöli. Eddig világos, de honnan tud erről az Úristen, vagyis az a valaki az álmából? – gyöngyözött ki homlokán a verejték. A fenébe, hát onnan, hogy valóban ő volt az Úristen, és egy istent mindenképp komolyan kell venni, különben agyő, világ, emberek! – botorkált az erkélyre Eperkével a karjában. Felemelte a kutyát, és hirtelen megvilágosodott benne valami.
– Ismétlem: ez a kutya ártatlan. Egyébként is nekem azt a fazont kell megölnöm, aki legelőször hallgat meg. Más szóval téged, ugyanis te hallgattál meg először – nézett farkasszemet az univerzum urával.
Ezekre a szavakra akkorát mennydörgött, hogy belerezdültek az ablakok.
– Ne haragudj, igazán nem akarlak megbántani…
Nem folytathatta, mert váratlanul feltámadt a szél, és elfújta, mint egy porszemet.

 

 

Illusztráció: In memoriam


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás