Csontos Márta: Egy irodalmi triptichon varázslata
Lajtos Nóra három könyvéről
A kortárs irodalom egyik legsokoldalúbb és legszínesebb képviselője Lajtos Nóra, aki költő, kritikus, novellista és irodalomtörténész, de írásainak értelmezéséhez és megértéséhez nem mellőzhető az a tény, hogy zongoratanári képesítéssel is rendelkezik. Az elmúlt három évben a szerzőnek három, a Cédrus Művészeti Alapítvány által gondozott verskötete látott napvilágot, sorrendben elsőként a szívben fészkelő 2020-ban, melyben 140 haikuval gazdagítja az olvasó élményeit.
Manapság sokan próbálkoznak ezzel a mindössze 17 szótagot (5-7-5-ös megoszlásban) számláló versformával, de csak kevesen képesek arra, hogy a lélek mélyéből fakadó, filozofikus tömörséggel felszínre hozott gondolatot annyira virtuózan tudják megjeleníteni, mint Lajtos Nóra.
A költő világának belső esszenciájából születnek meg azok a „gondolatforgácsok”, melyek valójában létsűrítmények. Lajtos Nórát fogva tartja a világot megteremtő és működtető titkokban rejlő csoda, hihetetlen érzékenységgel hozza a felszínre mindazt, ami az objektív bizonyosságával nem rendelkezik, Isten létét mégis képes saját életében igazzá tenni, mert a nem létezőben lehet hinni, de mivel nem létező nincs, ezért Istent csak létezőként lehet tagadni vagy elfogadni. nincs olvadt könnycsepp / a fájdalom keresztjén / csak megbocsájtás, fogalmaz vallomásosan A hiány melankóliája című haikufüzérben.
B. Tóth Klára a kötethez írt ajánló soraiban tömör igazságot fogalmaz meg a napjainkban reneszánszát élő haikuról. Haikut írni kegyelem. Jó haikut írni kiváltság Alázat és szolgálat egyszerre… És ennek a megállapításnak a jogosságában nem is kételkedhetünk.
A haikukat nagyon erős zeneiség jellemzi, meghatározó a szavak hangulati értéke. Lajtos Nóra egészen különleges képvalósága azonnal magával ragad bennünket, élményt ad és gondolkodásra késztet. A sorok között nyomon követhető belső, ritmikus lüktetés pedig csak azoknak sajátja, akiket folyamatosan kísér a dallal való együttélés varázsa.
A tankából eredeztetett haiku úgynevezett „évszakszót” is tartalmaz, ilyen módon a természeti képek jelenléte nyilvánvaló. Idézzünk néhány példát erre a fürttémáról írt haikuk közül: Sörényes hajnal / Kalász-fürtös patazajjal / vágtat a remény… Kagylófelhős ég. / Kegyelmi állapotban: fürt-arcú vigasz.
A korabeli haikuk halál előtti búcsúversként is szerepeltek, a szenvedést, a létfolyamatot megszakító traumatapasztalatok Lajtos Nóra sorai között is megtalálhatók. A Kálvária című haikufüzér Krisztus szenvedésstációit idézi. Faragott kínzás. / Súlya mázsás tehernek: /elesve-fájón… Összerogyva már: / térdkalács balladája. / Léleknóta-jaj.
Az idézek haikuk is azt bizonyítják, hogy mennyire nyilvánvaló a versek dallamhordozó sajátossága, de ezzel egyidejűleg szinte miniatűr festményként is felvillannak előttünk. A költő fejéből és szívéből kiszakadó „látomásmorzsák” egy-egy mikrovillanásban is a kerek egész, a tökéletesség érzését keltik bennünk, ahogy Lajtos Nóra fogalmaz: a szavak össze- / szorított szájjal élik / patent-létüket.
Olvasás közben egyre jobban leásunk az egyéni szenvedéstörténet mélyrétegeibe, s hatalmába kerít bennünket a költő igazsága, mely végigkíséri egész életünket: elvakart sebek / alatt félelmeinknek / holdja világít.
Az aforisztikus tömörség különös ötvözete valósul meg a haikukban hihetetlen nyelvi leleményességgel és mély beleérzéssel, mely csak azoknak az alkotóknak sajátja, akik fokozott érzékenységgel tudják feltárni tudatalattijuk minden titkát, s rendelkeznek azzal a szabadsággal, mely képessé teszi őket elképzelhetetlen, de mégis fontos valóságelemeket hordozó csodák felmutatására.
A haiku egy zárt gyöngyszem, megbonthatatlanul tömör, minden szónak ereje, hangulata, üzenete van, rövidsége ellenére is asszociációkat ébreszt, egyfajta kőbe vésett üzenetként őrzi a gyöngybe zárt igazság maradandóságát: mert feltámadt és / nincs lábnyoma mégis / itt jár közöttünk.
Lehet-e szebben fogalmazni az erotikáról 17 szótagban, mint Lajtos Nóra következő soraiban: öled ölembe / kívánom, csillag-varrta / álmunk legyen szép… Lehet-e szebben körülírni az öregedés állapotát: vagyok vénülő / tulipánfa virágján / májfoltos emlék.
Lajtos Nóra haikukötetének minden darabja fényes bizonyítéka annak, hogy 17 szótagba sokkal nehezebb besűríteni a mondanivalót, úgy, hogy egy kikezdhetetlen kiskompozíció legyen, a teremtő feszültség feloldódjon az olvasóban, sugalljon rezonanciát, teremtsen, tapasztalatának önkifejezésével.
2021-ben került az olvasók kezébe a szerző A tölcsérjázmin éneke című, istenes verseket tartalmazó kötete, amelyben belső önértelmező utazásra hívja olvasóit, ahol legfőbb útitársa a hit és a lelkiismeret. A költészet feltárja a csodák barlangját, bekukkanthatunk a mögöttesbe, túljuthatunk kétségeinken, s bizalommal fordulhatunk Istenhez kéréseink teljesítésének reményében. Ezt teszi Lajtos Nóra is saját traumatapasztalatainak feldolgozásával, „lelki játszóterén” a gondoskodó istenkép jelenik meg gyermeki tisztasággal, finom húrozatú verseiben az eredendően tiszta, szenvedésmentes édeni állapotok iránti vágyódását varázsolja elénk, ugyanakkor tud azonosulni Jézus szenvedéseivel, és saját élete megpróbáltatásaiban vállalja a magára vonatkozó következményeket is. égbe lendült tarisznyámban / elfér Jézus keresztfája, írja vallomásosan Kányádi Sándornak ajánlott versében.
Lajtos Nóra verseiből személyes predesztináció árad, fiatal kora ellenére folyamatosan kíséri az elmúlás elkerülhetetlensége. Megjelenik az ágostoni gondolat, melynek értelmében Isten szereti és megváltja az embert, segíti problémái feldolgozásában. A Teremtő iránti töretlen bizalom sugárzik minden sorából. Kicölöpöztem az életem, / de a karókat Isten, tudom, reggelre megint felszedi. A reális és az imaginárius egyazon pillanatban jelenik meg, ez teszi a verseket nagyon életszerűvé. Isten a mindennapi történések részesévé válik, transzcendens és személyes, így nem távolságtartó, sőt társként a gyarló emberek között a tökéletes embert testesíti meg, aki valójában a világszellem, mégis oly közel van.
A kötetben számos versben találkozunk azokkal az emberekkel és színhelyekkel (Nádudvar, nagyszülők, zenei élmények, kórházi szenvedés), melyek a költő számára meghatározó élményt jelentenek, ami magyarázatot ad a sokszor elégikus hangvételre. Olykor fekete az este, / mint a nádudvari kerámiatányér… kívül indázó gombafonalak: / nyakamra tekeredik, megfojt /az éjszaka / de reggelre a szikfűszagra / mindig feltámadok.
Lajtos Nóra költészete példa arra, hogy az irodalom és az imádság egymással műfaji rokonságot mutatnak. A bibliai elemek és történetek egy hihető, valóságosan nagyon érzékelhető világban kapnak helyet, így válik minden realisztikussá. A költői megvilágosodás szép példája az Éjféli mise, melyben megfogalmazódik a felismerés: mindvégig / bennem volt / az Isten, és én mindvégig kívül kerestem / A betlehemi jászolban piheg a hitem.
Lajtos Nóra istenarca barátságos, még a számonkérésében sem az a félelmetes feljebbvaló, akivel érdemes a távolságot tartani. Ezekben az istenkereső versekben egyfajta panenhenizmus jelenik meg, minden egybeolvad a teremtett világban, s olyan teljesség jön létre, mely lehetővé teszi, hogy a diszharmóniából harmóniát teremthessünk. Isten tökéletességének és a gonosz uralta világnak az összeegyeztethetősége válik valóra ezekben a versekben, a sötét képek mellett dominál a feloldozás és a megkönnyebbülés szépsége. A virágok, a természeti jelenségek, a mindennapi élet használati tárgyai mind-mind a teremtés részként jelennek meg. A „hamuszínű februári hó”, az éjszakák „csillagrojtjai”, a „vérszagú rózsák”, a „gyephajnali csönd” képi világa érezteti velünk, hogy Isten ott bujkál a versben, s el tudjuk fogadni, hogy létünk és tudásunk önmagunk által határolt.
Lajtos Nóra verseiben ismert imaszövegek válnak a versszövet szerves részévé; a szent és a profán együttélésének, összefonódásának lehetünk tanúi. Nyilvánvaló, hogy számtalan, a költő életében szerepet játszó szubjektív megtapasztalás alakítja a megjelenő élményfolyamatot, mely sajátos asszociációs kapcsolatot hoz létre a képek, a szavak és a mondatok között, így lépünk Lajtos Nórával együtt a tapasztalt világ talajáról indulva a transzcendencia világába.
A szerző egyéni szenvedéstörténete kerül fókuszba a Kórtermek négy szenvedésstációjában, ahol négy orvosi esetleírást olvashatunk a kilátástalanság minden keserűségével, mégis mind a négy út Istenhez vezet, mert Isten bő, irgalmas ingujjában egyszer mindenki hazatalál.
Így lesz a költészet fájdalmas érintés, melyből majd a végén megteremtődik az öröm, s a halhatatlanság energiamezőjére lépünk, Lajtos Nóra kötete derűt, megnyugvást hoz a szívünkbe, hitünket megerősítő élmények birtokába jutunk, és az élmények tudatos interiorizáltságában halljuk majd a tölcsérjázmin énekét, tudjuk, ez a szeretetindának nevezett növény is mindig felfelé kúszik, fel édeni magasságokba, ahol megérint minden lényt az újjászületés öröme.
2022-ben elkészült a költői triptichon harmadik szárnya, A gyermekkor tenyerén című versszociográfia Serfőző Simon, Kossuth-díjas költő ajánlásával. Lajtos Nóra ebben a kötetében gyermekkori élményeket ír le a rá nagyon is jellemző, transzcendentális szférákba is betekintő lírai érzékenységgel, s ez a retrospektív líra szinte adatszerű pontosággal jeleníti meg a gyermekkorban megélt élményeket. Már az első, Kismoszkva című vers is azonnal felkelti az érdeklődést, s ha beleolvasunk Nádudvar történetébe, azonnal világossá válik e ragadványnév jelentése. Kismoszkva volt az a hely, ahol az elvtársak gyakran lőttek vadakra… Nagyapám sírt ásni s húzni ment, olyankor a téeszelnök, mint aki nyulat lőtt, nagyot köszönt neki. A település történetéből megtudjuk, hogy a szabadságharc idején Kossuth is töltött itt egy éjszakát, és itt hirdették ki Bem apó diadalát.
Lajtos Nóra kötetében a személyiségábrázolás, a visszaidézett történetek, a nádudvari pillanatképek tárgyszerű leírást is jelentenek, olyan módon keltik életre a gyermeki megtapasztalást, hogy a visszaemlékezés ünneppé magasztosul minden „versepizódban”. Belénk égett agyagostól az anyaföld / egyszer nagy lapos tányér, egyszer / gyertyatartó voltunk. Sormintákat karcolt ránk az élet / feketeségünkhöz lassan hozzászoktunk, idézi fel a múltbeli emlékeket a Vörös és feketében, ahol arra a letűnt korszakra utal, melyből már nem maradt más, csak az úttörőnyakkendő és a szín szimbolikájaként a tyúkok vére a kopasztóasztalon.
A kötet egyidejűleg mikrotörténelem, a költő, az egyén, a család, a lakóközösség és a szűkebb környezet intenzív történeti vizsgálatát végzi. Ez az alkotói módszer felidézi bennünk Carlo Ginzburgtól A sajt és a kukacok részletező leírását, de utalhatunk Pierre Nora emlékezetkutatására is. Jóllehet az életet alakító egyéni és csoportkohéziós tényezők bizonyítják, hogy a tények és az értelmezések diszkontinuitásában nincs igazán objektív történelem.
A Gyerekszoba 18 darabjában a szülőkkel, nagyszülőkkel és ismerősökkel találkozunk, s meghatódva olvashatjuk az Anyám kétszikű rózsa című verset, melyben a szeretett személyt a halhatatlanság piedesztáljára emeli: Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony… Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is, / levélkarjával átölel majd.
A Nagymama kamrája további bepillantás ad Lajtos Nóra önéletrajzi emlékezetének kincsesházába. Megbizonyosodhatunk a nagyszülők személyiségformáló erejéről, a személyes kapcsolatok fontosságáról. A történetek értelmezésében mindig ott van az önbemutatás is. Nagymama kamrájában ott volt a túlvilág, […] a zománcozott piros bödönben kacsazsíros volt a csönd […] a felakasztott levesszűrőn átfolyt a gyermekkorom. A tárgyak a versekben maguk is mind életre kelnek, hogy játszótársak lehessenek a mindennapok élményszerű bemutatásában.
Lajtos Nóra mikroszkópja alatt minden kép kristálytiszta, megértjük, hogy az egyén mikrotörténelme hogyan kapcsolódik a nagy történelmi kérdésekhez és eseményekhez. Valójában ez a kötet az emlékezés művészete az autobiografikus és a kollektív emlékezés konglomerátumában.
Eszünkbe juthat Schachter és Singer érzelemelmélete, hiszen a memória nem tekinthető adatrögzítő eszköznek, mindig az érzelmi kötődés ereje a meghatározó. Ezekben a versekben mégis tűpontosak a helyrajzok, a személyleírások, a történések.
Lajtos Nóra versszociográfiái pozitív töltésűek, még a traumatikus emlékek is szépségbe és derűbe oldódnak, a semleges élmények kihullanak az agykéreg azon részén, ahol az emlékezés anyagának át kell haladnia. A piros zománcos vájdlingban átmosatta velem nagyanyám a nyers húst, melynek darabjai úgy csúsztak ki apró kezeim közül, mint egy rossz emlék, mely egy idő után felidézhetetlenné válik – írja a Kopasztásban.
Ahogy behajtottuk az irodalmi triptichon szárnyait, máris kedvünk van újra kinyitni, újra belépni a gyermekkor világába, újra megtapasztalni a költő vallásos odaadását, melyben Lajtos Nóra a sors megszemélyesítésével a világszellemet is személyessé, a szeretet fegyverhordozójává teszi. Lajtos Nóra köteteiben valami olyasmi történik, ami születésének pillanatától kezdve halhatatlanságra tart igényt.
Illusztráció: Hármasméltató
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
