Torday Emil: Kannibál evezőseim a Kongón
(közreadja: Biernaczky Szilárd)
Előzetes megjegyzések
Torday Emil, akit vélhetően a legtöbb afrikai helyi kutatómunkán, gyűjtésen jeles eredményre jutó magyar terepmunkásnak, mi több, a legjelentősebb afrikanista etnológus tudósunknak kell tartanunk, írásaiban szinte prózaírói élénkséggel képes felidézni mindazt, amely egyúttal népismeret, illetve néprajztudomány. Mellesleg két egykor magyarul megjelent könyvéből (mindkettő Halász Gyula szerkesztői munkáját dicséri) ilyen olvasmányos részletek a közreadások előtti időkben, a Nyugatban láttak napvilágot (1922, 1923). Jelen életkép-sorozat viszont egy eldugott folyóiratból bukkant elő (Uránia, 1916, 17. évf., 5. szám, május, 155-158. old.), amely ugyancsak érzékletesen teszi nyilvánvalóvá Torday írásmódjának kettős értékrendjét. Nem vitás például, hogy mind a folyamon átélt vihar, mind az emberevés esete milyen érdekfeszítő leírásmóddal párosul.
Ugyanakkor sorozatosan kapunk az afrikaiak gondolkodásmódját oly mélyen meg- és átérző terepmunkás leírásaiból igen lényeges és máig megszívlelendő megfigyeléseket, értelmezéseket.
Amikor arról értesülünk, hogy az egyszerű afrikaiak hogyan veszik magukra a szerintük fontosnak ítélt személyek által elkövetett vétségeket, bűnöket, akkor lényegében az ún. afrikai belső rabszolgaság (erről ma már akár ezeréves adatok is rendelékezésre állnak) kapcsán megfigyelhető sajátos népi karakterológiai jelenségről is tájékoztatást kaphatunk, már amennyiben az 1700-as évek végén elsőként Közép-Afrikába behatoló európai, a skót felcser és hajóhadnagy, a világszerte kultusszal övezett Mungo Park is számos rokon természetű esetet ír le első nagyszerű beszámolójában (1796).
Az „akaju-fa törzséből vájt vékonyfalú, kecses jószág”, a különleges afrikai vízi alkotmány viszont részben a kontinens népeinek gazdag és kifinomult tárgyi kultúrájára vet fényt. Használatát tekintve viszont ismét az afrikai népek sajátos, számunkra idegen viselkedésmódját, karakterológiai vonásait tárja elénk: a helybéli népek sok esetben meggondolatlan bravúroskodása és a hirtelen hozott pillanatnyi döntésekre való hajlandósága fogalmazódik meg akár abban, hogy kettő helyen nyolcan ülnek az evezőpadok mellé, nem beszélve a vihar-jelenetben támadt reagálásukról.
Ami a kannibalizmust illeti, terepmunkásunk leírása egy eléggé határesetnek minősülő történetet idéz fel. Sokkal súlyosabb az, amit ugyancsak egy hazánkfia, Magyar László több mint fél évszáddal Torday előtt (1859) ír le könyvében: a királyválasztás, illetve az új király beavatásakor megvalósuló nyilvános gyilkolással egybekötött rituális emberevésről.
Érdemes felfigyelni arra, hogy – miközben Lovas István egy blog bejegyzésében (lásd írásomat: Terepmunka avagy a kongói népirtás, in: B. Sz.: Afrika Magyarországon – magyarok Afrikáról, tudománytörténeti vázlatok, 2. kötet, Érd, Mundus Novus Könyvek, 229-232. old.) – igen erőteljes kritika alá vonja, Torday mennyire nem foglalkozik műveiben a hírhedett belga király, II. Leopold által évtizedeken át magánvagyonként kezelt Belga-Kongó véres eseményeivel, az általa a legteljesebb önkénnyel kezelt ugyancsak hatalmas területen elszabadult gyarmati kegyetlenkedésekkel, amely akár 10 millió áldozatot is követelt. Valójában ennek a valóban borzalmas korszaknak Torday az utolsó éveit élhette át, s figyelme nem a belga atrocitásokra (bár egy alkalommal feladott egy brutális kereskedőt!), hanem az afrikaiakra irányult. Az afrikaiak barátjaként emlegetett nagy magyar utazó e rövid írásában is nyomon követhető viszont az, ahogyan a maga korában ismeretlen mélységekbe merülve szemléli, mégpedig az afrikaiak oldaláról az európaiak és civilizációjuk behatolását a kontinensre.
Ami az afrikai kannibalizmust illeti, ebből a szempontból érdemes a már említett másik magyar forrással is szembesülnünk. Magyar László könyvében két alkalommal is foglalkozik a kannibalizmussal, pontosabban felidéz ilyen, saját szemével is látott, maga által is tapasztalt eseteket. Az egyik esetében hazánkfia egy kimbánda (varázsló) által lebonyolított manipulatív jogszokás eredményeként halálra ítélt ember vadállati elfogyasztását írja le. De ennél is megrázóbb az a jelenet, amikor a királyválasztás ünnepével együtt járó emberevést jeleníti meg, amikor a szinte dorbézolásba hajló, tobzódó táncos ünneplés kellő pillanatában legyilkolják a kiválasztott áldozatot, aki nem is tud róla, hogy ő lesz a förtelmes lakoma tárgya. (Mindezekről és az afrikai emberevés problematikájáról lásd: B. Sz.: Emberevés vagy rabszolgavadászat. Historiográfiai megjegyzések egy frissen megjelent tanulmánykötet kapcsán, Klió, 30. évf., 4. szám, 32-47. old.)
A kitűnő földrajzi író és szerkesztő, Halász Gyula színvonalas fordítását apróbb korrekciókkal, helyesírási korszerűsítések nyomán közöljük.
Biernaczky Szilárd
Kannibál evezőseim a Kongón
I.
Ezerkilencszázban még a Stanley Pool alsó vége körül az európai civilizáció és az afrikai barbárság legrosszabb fajtája sajátságosan keveredett. Ott volt Léopoldville, ez a fejlődő városka néhány száz főnyi fehér lakosságával, a tengerpartra vivő vasútjával, hajóépítő műveivel, amelyekben egész tekintélyes nagyságú hajók épültek; a villamos világítás tervben volt éppen, az egészségügyi intézkedések terén is megtették már az első lépéseket, voltak áruházak, missziók, szállók, kórház, fogház, törvényszék, katonai zenekar és a többi, – röviden: a fehér ember rányomta bélyegét a helyszínre.
A várostól félórányira azonban bennszülött falvak voltak találhatók olyasféle ismert fekete hatalmasságok uralma alatt, mint Szelembao vagy N’Gliema. Ezekben a falvakban, bár a legszerencsétlenebb európai szokások is elharapóztak már, a feketék életmódja nagyjából ugyanaz volt még, ami valamikor, a fehérek térfoglalása előtt, azzal a különbséggel, hogy a hódítók felfogásával összeütköző szokásokat most már nem nyíltan, csak titokban gyakorolták.
Nem volt rá eset, hogy néger a négert elárulja; bennszülött a maga fajtájabelivel soha meg nem tesz hasonlót. Ha valamelyik főnök vagy más tekintélyes emberük követett el valamit, és a vétek napfényre került, az alacsonyabb osztálybeliek között bizton akadt, aki önként magára vállalja a cselekményt, és elszenvedje a büntetést az igazi bűnös helyett, akinek ilyen módon a haja szála sem görbült meg.
Rabszolgák akár főbenjáró büntetést is önként elszenvedtek azért az emberért, akit törvényes uruknak tekintettek, és az egész ország együtt örvendezett az efféle csínyen, amivel bula matari-t (azaz Henry Morton Stanley-t, a világhírű amerikai Afrika-utazót – b. sz.) is sikerült kijátszani. Ezeknek a dolgoknak a forrása nem az új rendszert képviselő idegenek iránt érzett különös ellenszenvben keresendő. A meghalni nem akaró faj végső erőfeszítése volt ez meggyökeresedett hagyományaiért.
Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy az olyan bírósági tárgyalás, amelyen bennszülött volt a vádlott, és a bizonyítás bennszülöttek tanúskodásán múlt, merő játék volt csupán, s furcsának tetszhetett az újonnan érkező európainak. Egytől-egyig minden ember védelmére kelt a maga törzsbelijének, s ha kellett, örömest vettette magát börtönbe is ellenszegülésért, vagy hamis eskü miatt, megnyugtatva lelkiismeretét, hogy helyesen cselekedett.
Aki megértő, barátságos érzülettel viseltetett irányukban, megindító volt látnia vívódásukat a maguk érdeke és a törzs érdeke között, és hogy társaikkal szemben való képzelt kötelességérzete miképpen diadalmaskodott mindannyiszor. Ezek a „vad“ népek készséggel áldozták fel magukat a maguk elé tűzött eszméért: az idegen betolakodók ellen való teljes szolidaritásért. Nagy lehetőségek jelei rejlettek ebben az eszmében. Hogy polgári feladataiknak kiválóképpen megfelelni tudó állampolgárokká váljanak, mindössze azon fordult meg, hogy új és méltóbb eszmények állíttassanak elébük.
Ha magam után ítéltem meg, csodálkoznom kellett, hogy mily tájékozatlanok az európaiak a bennszülöttek szokásai dolgában. Jellemzésül megemlíthetem, hogy a Felső-Kongó melléki népek kannibalizmusáról szóló híreket hajlandó voltam akkoriban Mandeville és Münchhausen meséivel egy sorba helyezni, s ha a szokottnál is iszonyatosabb történetet hallottam róluk, nem a történet döbbentett meg, hanem inkább az elbeszélő csodálatos fantáziája. Léopoldville környékének lakóival együtt magam is gúnyosan megmosolyogtam volna a gondolatot, hogy közelemben, száz mérföldnyi (160 km-nyi) sugarú körön belül emberevésről beszéljen valaki.
II.
Nekem volt a legfürgébb csónakom Stanley Pool-ban. Akaju-fa törzséből vájt vékonyfalú, kecses jószág. Hajtására bőven elég lett volna két ember; legfeljebb nyolc evezős ülhetett benne egy utason kívül. Ilyen módon megterhelve, széle a víz felszínétől öt centiméternyire merült. Gyakorlatlan emberre határozottan veszedelmes járómű volt.
Amikor Stanley Poolból az ország felső részébe készültem, szándékom volt elpusztítani a csónakot (éppen veszedelmessége miatt), de visszatartottak. Az első ember, aki elutazásom után használta, fölborult vele, és úgy mentették meg evezősei. Jó időre azután senki sem ült bele. Bizonyos Mr. Paternostre, aki utóbb megpróbálkozott vele, szerencsétlenül járt; a csónak a folyó sellőin darabokra zúzódott, és utasa a habokba veszett.
Tizenöt embert fogadtam Felső-Ubangiból, a szango-törzsből, és közülük nyolcat az evezők mellé ültettem. Folyami törzs lévén, a szangók valóságos mesterek az evezésben. Gyakran versenyre keltem a Stanley Pool-on járó kisebb francia gőzösökkel, és többször kerültünk ki győztesen, mint nem, embereim nagy örömére. Szép szál legények voltak, kitűnő erőben, csupa izom, semmi fölösleges zsír rajtuk. Egyszerű észjárású emberek voltak; a dolgok viszonylagos értékéről való ítéletük különösen furcsának tetszhetik.
Egyikük, bizonyos Dzsakva nevű, meglepett egyszer azzal a kijelentéssel, hogy megelégelte a legényéletet, és kért, engedjem meg, hogy elmehessen a szomszédos vásárba, ahol feleséget vagy rabszolganőt vehessen magának. Hiába magyarázgattam neki, hogy a rabszolgákat manapság nem adják-veszik csak úgy nyilvánosan a Léopoldville-i vásáron, mint ahogy talán (akkoriban) Ubangiban. Nem hitte el, hogy ilyen állapotok uralkodhassanak.
Megkérdeztem aztán, hogy hát van-e rá pénze, hogy feleséget vagy rabszolgát vásároljon? Büszke vigyorgással válaszolt, hogy van. Amikor fölszólítottam, mutassa meg, elővett egy banán levélbe burkolt pici csomagocskát. Burkolatát lefejtve, meglepetésemre egy tükör törött darabja tűnt elő, széle-hossza alig tíz centiméter. Tanácsomra úgy sem hallgatott, eleresztettem tehát, hogy hadd okuljon a maga tapasztalatából. Okult is. Bölcsebben tért vissza – tükrével együtt. Féltett kincséért bizony még csak egy banánt sem akartak adni neki.
– Az én falumban – beszélte – csak a leggazdagabbaknak van ilyen drágasága, és akiknek van, bérbe adják barátaiknak, hogy azok is gyönyörködhessenek arcuk vonásaiban. Atyám, a főnök viselt egyet a mellén ünnepi alkalmakkor. Hatalmas elefántagyarat adott érte a kereskedőnek. (A bennszülött úgy beszél főnökéről, mint atyjáról. De ez nem jelenti azt, hogy bármiféle rokonságban is van vele. Meg- különböztetendő „az atya, aki nemzett“ és „az atya, akié vagyok“.)
Eleinte nem ment valami simán a hajókázás a pompás vadakkal; szent igaz, hogy egyik nap majd hogy reám nem támadtak. Az eset így történt. Az emberek szállásáról gyanús zaj ütötte meg fülemet. Odamentem, s láttam, hogy egy bennszülött asszonyt bántalmaznak. Közbeléptem, és erre az emberek ellenem fordultak. Az egyik annyira ment merészségében, hogy kést rántott reám. Ennek láttára puszta ököllel nekirontottam tizenöt emberemnek, akik közül pedig egy is tisztességes ellenfél lett volna.
Föllépésem annyira meglepte őket, hogy szétfutottak valamennyien. Ne higgye ám az olvasó, hogy egy pillanatig is áltattam vele magamat, hogy valami hősi dolgot cselekszem. Rá se eszméltem, hogy a bennszülöttek reám valóban kezet emelni merészkedjenek. Avagy nem volt-e elég puszta színem is már, hogy a feketék bántalmazásomtól visszariadjanak? Hamarosan alkalmam nyílt meggyőződni, hogy föltevésem helytelen volt.
III.
A jelenet után embereim igen kezesekké váltak. Jól megfértünk egymással, kivéve egyetlen esetet.
Az élelmiszerben nem igen duskálkodtunk, nem volt szabad tehát elszalasztanunk az alkalmat, amit a folyó nyújtott nekünk: éjszakánként gyakran fölkerekedtem kis csónakomon vízilóvadászatra indulva.
Egyik éjjel jó messzire benn jártam a Stanley Pool vizein, a francia Kongóhoz tartozó Bamu-sziget nyugati partja közelében. Forró trópusi éj szállott le a „tó“-ra, fojtó, nehéz volt a levegő. A félelmetes csöndet nem zavarta más, csak a meg-megmozduló víz csobbanása. A teli hold világánál mintha olvadt ezüst pergett volna alá az evezőkről. Lassan suhantunk tova, élénken fülelve, nem árulja-e el magát a vad jól ismert prüsszögésével? Tündöklőén tiszta volt az ég…
Egyszerre csak lassú dübörgés moraja ütötte meg fülemet, távoli mennydörgés elhaló szava. A láthatár alján fekete függöny szövődött, s rövidesen sötét borulattal vonta be az eget. Csak a sziget fölött világolt valami csillogó fénycsík: a szentjánosbogarak miriádjai.
Lidércnyomáshoz hasonló szorongásérzet ejtett hatalmába mindnyájunkat, s még el sem csattant a közelgő vihart hirdető első villámok dördülése: éreztem, miként ernyednek el izmaim, és száll el belőlem minden energia. Embereim is bevonták evezőiket, és ölbe tett kézzel ültek ott, mint a maga megadó közömbösség élő jelképei.
– Miért nem eveztek a sziget felé?– kérdeztem tőlük suttogva. Nem mertem fennhangon megszólalni – a trópusi vihar sötét árnyakat teregetett szét a vízen a sziget felé.
Mély hallgatás. Egyszerre csak vakító villám fénye hasít bele a sötétségbe, és világít rá a lemondó, fáradt arcokra. Szinte „emberi sírással” közelgett a zivatar viharzó szele, és a víz tajtékot vert a csónak körül, mintha üstön forrott volna. De hullámok még nem mutatkoztak.
Mennydörgés robaja reszkettette meg a levegőt. Szüntelen zengett az ég. Hol megélénkült, hol meg elhalkult a hang – de egy percre sem csöndesedett el.
Mekkora megkönnyebbülés a nyomasztó csönd feszültsége után. Emberré tett megint, idegeimbe új életet öntött a fölzengő vihar. Éreztem, hogy tudnék küzdeni, és nem pusztulhatok vízbe, mint valami hitvány kutyakölyök. Rákiáltottam tehát az emberekre, hogy evezzenek.
Egyikük erre szitkozódva így válaszolt:
– Mi a csudát használ az már nekünk?! – És elhajította evezőjét.
A többiek követték példáját.
Nem volt más választásom, ha nem akartam lesodortatni magamat az árral a zuhatagon – kiugrottam a csónakból, és úszva megragadtam a járművet.
Az emberek, akik úgy úsztak, mint a halak, szintén beleugráltak a vízbe, fölbuktak megint, és megállították a lefelé sikló vízi alkotmányt.
– No most ússzunk a szigetre! – üvöltöttem rájuk –, és magunk előtt tolva megindult a csónak a habzó vízen. Villámok cikkázó fénye ragyogta be a küzdőteret, és mennydörgések csattogása szolgáltatta a kíséretet. Megértettük, hogy mindnyájunk életéről vagy haláláról van szó.
Kemény munkába került, de végre is kikötöttünk a szigeten. Partra ugrálva, embereim ördögi diadalmi táncra perdültek körülöttem. Öklükkel meg-megfenyegették az eget, mintha csak dacolni akarnának a természet erőivel.
Kalandos esetünk megszilárdította a jó bajtársi viszonyt köztem és embereim között, és úgy tetszett, legénységem könnyűszerrel beleéli magát az új környezetbe és szokásokba.
IV.
Kinsaszában laktam akkoriban, amely hely jó egy órai séta Léopoldville-től. Egészen szépszámú gyarmat alakult ott, s minthogy csak egy vonat járt naponta a városba, gyakran küldtük be „legény“-einket a postára, vagy valami vásárlás okából. (A legény tudvalevőleg a fehér ember szolgáját jelenti errefelé, tekintet nélkül a szolga korára. Még a női szolgát is ilyenformán neveztük: leánylegény.)[1]
Akárhányszor megesett már most a partvidékről való legényekkel – a kiket már „kikezdett“ a civilisatio – hogy bizony fölhörpintgették a rájuk bízott drága szeszfélét, és mámorukból ébredve, nem mertek gazdáik szeme elé kerülni. Inkább elcsatangoltak, és valami jó pajtásuk csónakján átszöktek francia területre. Ott biztonságban hitték magukat, bár nem ritkán ott is rajtavesztettek, ha gazdáik történetesen átlátogattak a Pool-on túlra, egyik-másik francia barátjukhoz.
A belső vidékekről való fiúk nem ismerték még a szesz csábítását – ők ilyesféle hűtlenségbe soha nem estek. Gazdáikat meglopni – ez egyébként is ellenkezett egész erkölcsi felfogásukkal. Nem is szólva arról, hogy fogalmuk sem volt róla, mi az a határ, annál kevésbé juthatott eszükbe, hogy a francia terület közelségének hasznát láthatnák.
Meg voltak róla győződve, hogy a fehér emberek mind egymás testvérei, akik a legteljesebb egyetértésben élnek. Csak a „civilisatio“-val való hosszabb érintkezés után kezdték észrevenni, hogy a fehérek között is előfordulnak olykor apró nézeteltérések.
Ha „civilizált“ küldönc tűnt el, azonnal szökésre gondoltunk. Nem így, amikor egy ízben belső vidékieknek veszett nyomuk. Ezek lehetetlen, hogy úgy ugrottak volna meg; elmaradásuknak egészen más magyarázatát kellett keresnünk. A bennszülöttek maguk is gyanút fogtak, és nem vállalkoztak rá ettől fogva, hogy egyedül menjenek be Léopoldville-be.
Ha mentek, csoportosan mentek, fegyveresen. Mentől többen tűntek el, annál inkább hajlandók voltak ördögi játékot és kísértetjárást látni a titokzatos esetek mögött.
Két ismerősöm rábeszélt egy délután, menjünk be a városba, hátha hallunk valamit a legutóbbi eltűnésekről. Embereimtől – bár rendesen ők vittek be csónakon – megváltam ez alkalommal, és gyalog sétáltunk be a városba. Napnyugta után indultunk csak vissza. Félúton járhattunk, a mikor N’Galiema faluján túl jutva, egyszerre segélykiáltások ütötték meg fülünket.
Odasiettünk, ahonnan a hangot hallottuk. Háromméteres sűrű fűben halódó embert találtunk. Küldönc volt, akit valami üzenettel küldtek be Léopoldville-be. Nyilván leütötték az úton, és azután vonszolták be a sűrűbe. A szerencsétlen próbált beszélni, de a sok vérveszteségtől mihamar elvesztette eszméletét.
Társaimat mellette hagyva, haza rohantam embereimért, hogy rögtönzött hordágyon elszállítsam a sebesültet. De bizony már késő volt. Mire megérkeztünk, holtan találtuk az áldozatot. A gyászos menet visszatért a meggyilkolt ember falujába, amelynek főnökét azonnal értesítettem a gonosztettről.
Másnap mindnyájan ott voltunk a temetésen. A szegény áldozatnak megadtunk minden tisztességet, mint aki kötelessége teljesítése közben lelte halálát. A bennszülöttek temetőjében észrevettük, hogy rövidre szabták a sírgödröt; ásóért küldtünk, hogy a gödröt megnagyobbíttassuk. A temetés után visszatértünk a faluba, és tanácsot ültünk.
Elhatároztuk, hogy magunk vesszük kezünkbe a dolgot. Felmerültek a legkülönfélébb lehetőségek. Némelyikünk kételkedett benne, hogy az esetnek bármi köze volna a többi eltűnésekhez. Legtöbbünk úgy vélekedett, hogy jól szervezett útonálló banda követhette el a gyilkosságot rablás céljából. Sok mindenféle lehetetlen módot eszeltünk ki az eset felderítésére és megtorlására.
Egyikünk ajánlkozott, hogy feketére mázolja magát és négernek „öltözve“ megy ki; mások azt javasolták, hogy egy herkulesi termetű izmos bennszülöttet küldjünk előre forgópisztollyal, és magunk kövessük titokban, hogy a kellő pillanatban segítségére lehessünk. Fölvetettem az eszmét, hogy szango evezőseimet küldöm ki kémszemlére; ezek a vérbeli vadászok bizonyára alkalmasak az efféle feladatra. A döntést másnap délutánra halasztottuk.
Néhány órával a kitűzött idő előtt magához kéretett bennünket az egyik európai telepes, és a következő meglepő esetet beszélte el:
A temetéskor a sír megnagyobbítására ő adta volt az ásót, s véletlenül ottmaradt a szerszám a temetőben. Reggel érte küldött. A legény hamarosan visszatért, és jelentette, hogy a holttest eltűnt, és az ásót elvitte magával. Ő persze nem hitt neki, és ráparancsolt, hozza el az ásót.
A fiú nem vállalkozott rá, hogy visszamenjen a temetőbe. Európai barátunk erre maga ment el, hogy megtudja, mi rémítette úgy meg szolgáját. Megütközéssel tapasztalta, hogy a meggyilkolt ember holttestét az éj folyamán csakugyan eltüntették, miután előbb darabokra vagdalták.
Most eszméltünk csak rá az igazságra. Nem volt kétséges többé: emberevők garázdálkodnak a környéken.
A kérdés már most az volt, hogyan fedezzük fel a tetteseket. Hogy mit tegyünk velük, ha elfogjuk őket, efölött nem vitáztunk. Tanácskozásra gyűltünk, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Ekkor láttuk csak, hogy gyakorlatilag milyen nehéz feladatra vállalkoztunk.
Napok múltak, s nem jutott eszünkbe semmi olyan mód, amely eredménnyel kecsegtethetett.
Szango evezőseimmel beszélgetve a dologról, egy reggel felszólítottam őket, eszeljenek ki valami okosat, hogyan keríthetnénk kézre a tetteseket. Embereim úgy viselkedtek, mintha szentül hinnék, hogy az ördög maga űzi velünk gonosz játékát. Kannibálok létezéséről tudni sem akartak.
– Emberi lény nem aljasulhat le annyira – mondották –, hogy emberhúst egyék. Nem, nem, ilyen gondolat csak alsó kongóvidéki bennszülött bolond agyában születhetett.
De készséggel vállalkoztak rá, hogy kutatni fognak a környéken éjjel-nappal, csak fegyvert adjak nekik.
Amíg így beszélgetünk, meglátogatott a falu elöljárója, aki éppen kőrútján járt katonai kísérettel. Talán több katona is volt vele, mint rendesen, de ez nem tűnt fel az elmúlt események után. Javában tárgyaltuk éppen a legutóbbi gyilkosságot, amikor éktelen ordítozás riasztott meg. Körülnézek, hát látom ám, hogy evezőseim összeverekedtek a katonákkal, akik sorban megkötözték őket.
Kérdem a főnököt, mit jelent ez a dolog? Ekkor tudtam meg, hogy az én egyik jámbor szangóm előtte való nap egyik hölgyismerősét hússal ajándékozta meg, s az asszony nyomban ráismert, hogy az — emberhús, így jutott a dolog a hatóság tudomására.
Azonnal elmentünk, hogy kikutassuk az emberek kunyhóit, és megtaláltuk nemcsak a hiányzó ásót, hanem – de talán jobb, ha nem részletezem borzalmas leletünket.
Embereim bűnössége nyilvánvalóvá vált. Börtönbe kerültek. Hogy mi történt velük később, nem tudhattam meg, mert néhány hétre reá elhagytam a Stanley Pool vidékét, és nem kerültem vissza oda, csak három év múltával, s ekkorára fontosabb és érdekesebb események elmosták emlékezetemből különös kalandomat.
Torday Emil után angolból fordította: Halász Gyula
[1] Az angol szövegben: boy és boijesse.
Illusztráció: Kongói evezősök (~1900)
Ezek is érdekelhetik!
William Butler Yeats: A szerelem bánata →
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
