Rainer Maria Rilkéről (III/2)
Halmai Tamás beszélgetése Báthori Csabával*
*Báthori Csaba és Halmai Tamás folytatólagos dialógusa Rainer Maria Rilke költészetére derít értelmező fényeket – s egy beszélgetőkönyv ígéretét hordozza.
2.
„Egyetlen Rilke-vers megértése is a középpont felé csalogat”
HALMAI TAMÁS: Szokás olykor – irdatlanul aprólékos munkával – egy-egy nagy lírikus szótárát összeállítani. Rilke esetében maréknyi lexémát tekinthetnők kétségtelen kincsnek. Ezzel az állománnyal azonban különösen szabatosan bánik: „Rilkét egyedülállóan jellemzi, hogy szókincse és fogalomhasználata kezdettől fogva készen áll, – ezt mélyíti, rétegezi és finomítja egész életében. A folytonos bővítés és mennyiségi kiterjeszkedés helyett ő átértelmezéssel, áthangolással újít és emel.” (A peregrinus magánya…) – „Rilke állandósuló szótáranyaga azért nem válik »unalmassá«, mert minden egyes kifejezésben lehetőséget nyit valamely magasabb értelmezés számára, – talán ez hatásának egyik titka is: hogy nem engedi meg az alantas értelmezést (bármit jelentsen ez). A Szonettek Orfeuszhoz verseinek nagysága és maradandó varázsa talán abban áll, hogy mély belátásokkal kísérnek bennünket az itteni ismeretlen világba és a másik ismeretlen világba vezető úton.” (Orfeusz másvilága. Rilke Orfeusz-szonettjeiről, in: Egyszer a földön) Vélhetjük, hogy egy költő nemcsak köteteiben, nemcsak verskompozícióiban vagy rímleleményeiben, hanem már néhány pontos szavában beváltani képes a tehetségét? Kiejtem csak: rózsa, és máris a tiszta ellentmondások Rilkéjét szólongatom? Ha pedig angyalt hívok esti órán, hozza magával Duino helyrajzát is?
BÁTHORI CSABA: A költők többsége nem szűkíti le annyira nyelvi készletének fontos elemeit, mint Rilke. Kedvenceinket általában inkább a tónusukról, hanglejtésükből, inkább zárt körű szinonimáik hullámaiból ismerjük fel. Az, hogy a szavaknak ilyen pár maréknyi halmaza – folyton mélyülő, finomodó értelemben – az életmű szilárd hordozója marad, párját ritkítja a világlírában. Rilke alapfogalmai (szökőkút, labda, de különösen a rózsa) nemcsak létfontosságú tartalmakkal, rögeszmés tulajdonítások halmozásával dúsított egzisztenciális szimbólumok, hanem amolyan üdv- vagy megváltásszimbólumok is. Ezen azt értem, hogy nem csupán lefestenek egy érzelmet vagy állapotot, hanem összekötődnek egyfajta pótlólagos jelentéstöbblettel, néha szinte a tényleges megmaradásnak jelzetei. Hadd említsem csak a rózsát, amely a kezdetek kezdetétől amolyan tónusképző elem, vektor, amely a létezés örök és rendületlen térségei felé mutat. A szavak, kétségtelen, végigkísérik Rilke irodalmának minden fázisát, meggazdagodnak, felragyognak, elhomályosulnak, felfeslenek, elrejtőznek, összekapaszkodnak és elbomlanak, mindig az adott lírai célzat funkciójának megfelelően. De mégis főleg amolyan titokképző középpontok a versek lágyabb hullámaiban. És itt érintem ennek a lírának gyönyörű, de önelzáró, fel-felnyíló, egyúttal a tartalmi félhomály barlangi üregeibe húzódó diszkrécióit. Rilke megértése nem heurisztikus hirtelenségek sorozatában lehetséges, hanem érdes felületekről más érdes felületekre történő, tétova araszolással. Nem lehet őt egyszer s mindenkorra „megérteni” (ő már csak egy ilyen zárkózott költő), s mint ahogy számára is néha fontosabb a „Vorgefühl” („előzetes érzés, előérzet”), és nem a „Gefühl” maga, úgy az olvasó is inkább egyre gazdagabban berendezett előszobák során át juthat beljebb az épület középpontjáig. Mondok egy példát, szintén kapcsolódik a rózsához. Rilke Sírfelirata így szól: Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, / Niemandes Schlaf zu sein unter soviel / Lidern. (Rózsa, ó tiszta ellentmondás, öröm, / hogy senkinek nem álma az ember megannyi / szemhéj alatt.) Különös „vers”, nemdebár. Ismeretlen és kifürkészhetetlen bensejét csak peremkerületének vallatásával foghatod be, vagy még úgy sem. Úgy rémlik, azért íródott, hogy folyton vonzza magához az elemzők figyelmét anélkül, hogy bármiféle „végeredménnyel” kecsegtetné. Már azt sem tudod, mi ez: megszólítás? párbeszéd? tűnődés a rózsa természetéről? Kit szólít meg, a rózsát-e vagy az olvasót (magyar fordítói kényszeresen kiteszik a „te tisztá…”-t, de ez már értelmezés)? Talán a kőlap alatt fekvő holt költő utolsó talányos monológja ez? Egyetlen szál rózsáról van-e itt szó, vagy magáról A Rózsáról? Furcsállod, hogy egy konkrét dolog, tárgy (a rózsa) után egy elvont fogalom áll: ellentmondás; aztán ez: öröm (de ez jelenthet gyönyört is, hiszen nem azt mondja: Freude), egy érzelmi jel. És hirtelen azt érzed, hogy a két utánvetett szó magát a rózsát is valahogy az elvontság visszfényével vonja be: a rózsa is elvonttá lényegül. Az öröm pedig mintegy érzelemre váltja a virágot. De hát a tiszta ellentmondás, egyáltalán, a rózsára vonatkozik. Nem sorolom itt fel a rózsajegyeket a Rilke-misztika elmúlt harminc esztendejéből. Igen, a sok szirom-e maga a rózsa? Van más lényege is, mint a szirmok összessége? És a porzók űrje, a középen az a kerek, sötétlő kör? Van-e a rózsának belseje? Van-e külseje? (Ezek Rilke kérdései, egyik verse épp ezt firtatja…) Mert a tiszta ellentmondás önmagában is a tökély lehet, csodálat tárgya ebben a gondolkodásban. Egyik verssorában így tűnik fel: von Widerspruch zu Widerspruche reichend (ellentmondástól ellentmondásig érve, nyúlva); nem volna tévedés feltételezni, hogy itt a tökélyformák sorakoznak, valamely végső nyugalom ígéretével. A vers akadozva indul, első sora csupa megtorpanás; aztán a második sortól fogva mintha folyammá szelídülne. De hát mi ez a Niemandes Schlaf (Senki álma)? Senkié, tehát nem valakié; nem valakinek az álma. Ez megint kettőt jelenthet: valakinek a nem-álma (tehát virrasztása, ébersége); vagy: egy „Senki”-nek az alvása, álma. De ez most a rózsára vonatkozik? Vagy a kőlap alatt nyugvó poétára, aki halálával mintegy „senki”-vé lényegült át? Vagy azt jelentené: álom, általános álom? Vagy: a rózsa saját alvása, álma? A rózsa önmagában elaludt-e, vagy alvása a költő alvásának szimbóluma, ikerállapota? Nem is beszélek arról, hogy a német szó csupán alvást mond, nem egyúttal álmot is… Mindezzel csupán arra szerettem volna utalni, hogy miként a Sírfelirat, úgy a Rilke-líra általában is szerteágazó, és olykor egymásnak ellentmondó jelentéseket kínál, az értelmezés lezárásának lehetősége nélkül. Ha van nyitott mű, akkor ez, minden porcikájában. Ha kérdésedet jól értem: azt tudakolod, elég-e néhány jellegzetes Rilke-szó, hogy megidézze ennek a szeráfi költőnek egész világát. (Mint tudjuk, Thurn und Taxis hercegné nevezte így a költőt, már ismeretségük elején.) Azt hinném: igen. Ha pár sort olvasol fel tőle, rögtön felismered őt gesztusairól, hanghordozásáról, egész világegyetemre szétszórt figyelméről. Miért vonzódsz hozzá azonnal? Lefegyverez az intenzitása. Még töredékei is ragyogóan és elevenen sugározzák a töredékeszmét (amely egyébként rendszerint más állandó eszméknek egy darabkája, tágasabb eszmei törzsekről levált szilánkok). Bizalmat kelt a homogenitása. Fáradhatatlan a megközelítésben: mintha újra meg újra kézbe venné azokat a drága, reménytelenségtől kicsikart szavakat, hogy megjegyeztesse velünk „filozófiáját”. Ez a világot bolyongással meglakó poéta mint valami nyájat, terelgeti szavait minél mélyebb jelentések mezői felé. Igaz, háromnegyed életét külföldön, nem német közegben töltötte el. Nemcsak ő emigrált, hanem anyanyelve is, amelyet ezer erőfeszítéssel igyekezett elkeríteni bármiféle elszíneződéstől. Néha az a gyanúm támad: az ő „emigrációja” nem nyelvének romlásához, hanem nyelvének tisztulásához vezetett. Lehet, hogy az ő esetében ez a „tisztaság” (bármit értsünk ezen) volt maradandóságának garanciája.
H. T.: A szóállomány, a beszédmodor, a hangszín vizsgálatakor Hölderlin és a misztikusok hagyatékát észrevételezed a rilkei tónusban: „Rilke például az ismerkedés első pillanataitól kezdve (1914) nem tágít a hölderlini hangnemtől, – elődjének fordulatait még a húszas években is lépten-nyomon felismerjük verseiben.” (Csúcson is szakadékban. Friedrich Hölderlin: Hälfte des Lebens [Az élet fele], in: Egyszer a földön) – „Rilke elsajátítja a misztikusok szókincsét, és az anyagi világot szimbolikus nyelven emeli szakrális magasba. […] A bensőség, a bibliai figurák, a tárgyi környezet, a folytonosan légnemű érzelmi állapot, a magány istenítése, a végletes kötetlenség igénye, a senki-fiának-nem-lenni képzete (ez a már-már jézusi menekülés), – minden költői elem igazolja: Rilke is a semmi teológiáján át igyekezett átjutni a költői gondviselés területére.” (Egy vakmerő rejtjel, in: A hangsúly keresése, 2010) A „költői gondviselés” jóvoltából a jambusok is felekezetbe szerveződnek, s misztikát közölhet egy szál gondolatjel is. Irodalomtörténeti távlatok mindehhez váratlan belátásokat ajánlanak. Sokat foglalkoztál – fordítóként és esszéistaként egyaránt – Hölderlinnel. Igen komoly személyes tapasztalatot is szerezhettél arról, vajon visszafele is indulnak-e ösvények az irodalmi időben. Hogy Hölderlin befolyásolta Rilkét: írod is, tudjuk is. De a fordított irány? Egy Rilkén iskolázott tekintet immár Hölderlint is másként és mássá olvassa?
B. Cs.: Igen, az irodalmi teológiának egyik halványan derengő ága az, amelyik az efféle visszamenőleges hatástörténettel foglalkozik. Borges Kafka előfutárai című pazar esszéjében bizonyítja, hogy minden jelentős író megteremti elődeit, azaz olyan fényt vetít rájuk, amely nélkül észre se vennénk legfontosabb vonásaikat. Borges egyenesen azt állítja: az utód nélkül az előd nem is létezne. A kastély mögé például odavillantja a zénóni mozgásparadoxont. De megemlíti Léon Bloy Histoires désobligeantes (Kellemetlen történetek) című könyvéből azt a legendát, amelyben emberek atlaszokat, földgömböket, útibőröndöket, menetrendeket, képeslapokat gyűjtenek hosszú időkön át, hogy eljussanak vágyaik városába… de végül mégis úgy szállnak sírba, hogy ki se teszik a lábukat szülőfalujukból. Borges inkább prózaírókat, filozófusokat állít párhuzamba (Kierkegaard mind közül kimagaslik; költőként Robert Browning a kivétel). Hölderlin és Rilke esete kicsit más. Itt egy nagy költő jóval megkésett felfedezéséről van szó. Hölderlint valójában Norbert Hellingrath 1910-es években megjelent kiadása támasztotta fel halottaiból, ő helyezte az irodalmi eszmélet középpontjába, és rögtön az egyik legelőkelőbb társaság, a George-kör szentjének avatta fel. Rilke épp az első világháború kitörése körül figyel fel nagy elődjére, és furcsa módon annak is inkább harcias „hazafias énekeire”, tónusára („Vaterländische Gesänge”). Ma már nem is gondolnánk – hiszen figyelmünk fesztávjait más érdekek jelölik ki –, milyen komoly fegyvercsörtetés zaja hangzik fel Hölderlin életművében. Rilke 1914 augusztusában ugyanezt a tónust üti meg, és ma is hüledezve kérdezzük: ez ugyanaz a Rilke, aki a Stundenbuchot vagy az Elégiákat írta? Igen, ugyanaz. Az is igaz, hogy ez a hang hamar elnémul lírájában, és már szeptemberben visszatér saját énekeihez. Őt hosszabb távon Hölderlin a költészet magasrendű hívóerejének szólamaival, magányetikájával, szenvedéssel súlyosbított sorsával, angyali futamaival, bizonyos alapfogalmakba tömörülő eszméletével nyűgözte le. Meggyőződésem, hogy a Duinói elégiák sem formában, sem tartalomban nem jöhettek volna létre a nagy hölderlini himnuszok nélkül. Az antik ritmika beszivárgása a Rilke-lírába: ez is a stuttgarti előd hagyatéka. De a szavakig lehatolóan is látjuk a hátteret. A Das Offene (a nyitott tér) fogalma például ugyancsak hölderlini vétetés. Hogy fordítva mit láthatunk, miféle visszaható fénycsóvákat? Úgy tűnik, Rilke lényegesen finomította érzékelésünket: élesebb figyelemmel látjuk az előd anyjával szembeni ellenállását; a „tékozló fiús lázadást” a menekülésben; az emberi világgal szembeni általános iszonyodási kényszert; az éteri szféra állandó lebegését (ez Rilkénél a lassan kikristályosodó angyalképzetben és más mellékjelzetekben válik nyomatékossá). Igen, pontosan mondod: én sokat foglalkoztam néhány renden kívüli alkotóval, többnyire költőkkel (de Robert Walserrel is), olyanokkal, akik valahogy a polgári normalitás peremvidékére szorulva teremtik meg… majdnem azt mondtam: választják ki… hiszen itt szinte a fizikumukat terhelő-pusztító életstratégiákra van-volt szükség a művészethez való áttöréshez. Az a függőlegesek felé történő kitörési vágy, a megvesztegetést nem tűrő önállóság sóvárgása, a formai zártság kimunkálása, mind-mind ugyanaz a vonal. Itt talán nem is felragyogásról van szó, hiszen Hölderlin elég éles fényben világít, hanem inkább arról, hogy Rilke erősíti bennünk azt az „érzékszervet”, amellyel a magasság és olykor ingatag határtalanság meghódításának expedícióit követni tudjuk. Rilke sorsában megpillantjuk a rokon vonású, mostoha körülmények közt is kiteljesedni képes alkotók óriási teljesítményét, akár a régi évszázadok alakjaiban is. Mert Gaspara Stampa szonettjeit vagy Alcoforadó csodálatos szövegeit Rilke nélkül nem ismernénk. De nem ismernénk a zseniális Regina Ullmann prózáját, és nem értenénk olyan mélyen Paul Valéry költészetét, mint ahogyan azt Rilkével párhuzamosan olvasva megközelíthetjük. Sokat érünk azoknak életművével, akik magát Rilkét is boldoggá tették, és az örök „átkelés, lebírás” („Überwindung”) gyakorlatát mutatták fel életükben. Az említett szerzők bizonyos értelemben Rilke felfedezettjei, apostolai a múltban. De kortársai közt is talált olyat, aki pedig nekünk kell majd újra felfedeznünk. Például Max Picard bizonyos könyveit vagy Rudolf Kassner nagyszerű esszéit. Kassner Sierre-ben élt, ott is halt meg, többször meglátogatta Rilkét előbb Duinóban, majd a húszas években Muzotban. Rilke halála után érzékeny fordulatokban gazdag emlékiratokban idézte meg a nagy költő emlékét. Aki Muzotban jár, feltétlenül keresse meg a sierre-i sírt is. És persze gondoljon a mi Szalay Lászlónkra, aki a 19. század derekán, jogászként, részt vett a valais-i törvénykezés munkájában.
H. T.: Több ízben tudatosítod az életmű teljes voltát, a részek egész felől elnyerhető érvényét: „Aki Rilke költészetének egyes darabjait – tetszés szerint »rámarkolás«-sal – igyekszik megérteni, ritkán jut teljes eredményhez elszigetelt partizán-akciókkal. Az egyes példányok úgy kapaszkodnak egymásba, olyan szívósan szövetkeznek a többiekkel, hogy sem magányukat, sem jelentésüket nem adják egykönnyen. Ezt a költőt csak egész fejlődéstörténetéből lehet megérteni: jelene múltjának foglya és jövőjének tisztázó forrása.” (Fent és lent. Rainer Maria Rilke: A labda, in: Egyszer a földön) Emlékszem, mennyire megrendítettek első találkozásaim Pilinszky költészetével. A Fabula, majd az Elég varázslatát véletlen penderítette elém, talán kezdő gimnazista koromban. Igen, ma többet tudok a szerzőről és életművéről, de az akkori tapasztalást sem mondanám részlegesnek. Nem járhat így Rilkével is az egyszeri (majd többedszeri) olvasó? Hálózatos összefüggéseit feltárni érdemes fáradság, de – a tartósabb szövetség kapujában – pusztán egy-egy pontra ráeszmélni: az is nyújthat sajátos teljességélményt. Szerb Antal egy helyütt, a bizonytalan idegennyelv-tudással kisilabizált művek kapcsán, a félig értett dolgok egyetlen szépségű igézetéről beszél. Talán esetünkben is igaz: töredéket ad egy kiszakított Rilke-vers, de azt maradéktalanul adja. És mert sejteti a háttér gazdagságát, a még ártatlan olvasástapasztalatot az eltitkolás és továbbnógatás kettős izgalmával is megtoldja…
B. Cs.: Szövevényes kérdés. Nézd, amikor én 1981 nyarán az ausztriai Gmunden kis kikötői könyvesboltjába beléptem, és – még szerény valutámból, emigránsstátuszom megszerzése előtt – megvettem azt a bizonyos hatkötetes, kék-szürke Rilke-kiadást, úgy hittem: beléptem az Ígéret földjére. Pedig – mint Mózes – csupán bepillanthattam oda; ez később világosodott meg bennem. Itt legalább két dolgot szeretnék említeni. Az egyik: Rilke verse (az eredetiben, de a jó műfordításban is), akár egy izzó magnéziumpont, önmagában is vakítja, nyűgözi az embert. Kitűnő elődeim (Tóth Árpád, Szabó Ede, Vajda Endre, Garai Gábor és mások) olyan változatokat koholtak létre, amelyek érvényes és hatásos jeleket küldenek erről a nagy költőről. Önmagamat cáfolnám, ha ezt nem hangsúlyoznám nyomatékkal (hozzáteszem: minden kritika rész ellenére; hiszen a kritika nem semmisíti meg, csupán „jobb létre” tereli a fordítási alakzatokat). Igen, Rilkét már itthon, Nemes Nagy Ágnessel folytatott beszélgetéseim után és írásainak olvastán páratlan fenoménnek tartottam. Hiszen ezért vettem meg odakint éppen az ő könyveit. De mint egy hatalmas település vagy bebarangolandó biotóp, úgy terül el az ő műve szemeink előtt. Én, valahányszor egy idegen városba érek, és ha van ott hegy vagy magaslat, oda megyek fel, hogy egy kis áttekintést szerezzek a látvány volumenéről, nagyszerkezetéről, fő-fő útvonalairól, peremterületeinek fekvéséről. Aztán leereszkedem, és elkezdem bejárni, nemcsak észre-, hanem szemre is venni a rengeteget. Ez az egyes alkotóelemek nyújtotta gyönyörűség. A házak homlokzatát, a homlokzatok domborműveit, a kapualjakat, az utcasarkok éles vagy kerekebb falát, a járdák lejtését, a kövezet mineműségét, az egész masszívum anyanyelvét, hogy úgy mondjam, ekkor ismerem meg. De Budapestet sem tudom kívülről. Csak azt látom, amit már ismerek, és ahhoz illesztem az újonnan látottakat. Tanulok nézni, vagy, ahogy Goethe mondja itáliai leveleiben: újra nevelődöm. De mire megtanulom a XI. kerületet (ahol felnőttem), már el is kell költöznöm onnan. És mire megjegyzem a XIII. kerületet, már elfelejtem a XI. sokrétű épületanyagát, újra kell tanulnom a tájat, ha ismét arra vetődöm. Mindig új és változó formákban közelít felém az anyagi világ. Örök napforduló az életünk, mindenki más-más korban él, és mi magunk is több kort élünk meg az évtizedek során. Az én emlékezésemet immár át-átlyuggatta a feledés maróanyaga, de feledésem állapota is más hiányt szül az egyszer már birtokolt tudás halványulása után, mint amilyen a megismerés előtti hiány. A másik említendő dolog: egyetlen Rilke-vers olvasása és megértése is a középpont felé csalogat. Nem olvasunk haszontalan semmit, hanem… rá-rálépünk, rámerészkedünk egy széles és magasba vezető lépcsősorra (olvasd el a híres Narancsoskert verset az Új versekből), meg-megállunk, visszanézünk, felszedjük az elhullatott kis ismeretmorzsákat, és vándorlunk tovább. Rilke ismerése nem állapot, hanem amolyan vándorúton berendezkedő életminőség. Eszem ágába nem jutna azzal hencegni, hogy „ismerem” őt, sőt hogy én „Rilke-szakértő” volnék. Talán úgy mondanám: fejlettebb érzékszerveket szereztem az évtizedek során ebben a tárgyban. De örök visszatérés nélkül nem tarthatnám kezemben azt, amit érteni vélek. Szerb Antal gyönyörűen fogalmaz: az idegen nyelv sokszor megijeszt, sokszor viszont elbizakodottá is tehet. Hiszen van kulcsunk, gondoljuk: ott a szótár. Csakhogy a költészethez nem elég a szótár; itt például „rilkéül” is tudni kell, és azt semmiféle Berlitz nem taníthatja meg neked. Ellenben tagadhatatlan, hogy vannak a tudásnak szintjei, és az ember örökké „beljebb szeretne jutni”. Minél fiatalabbak vagyunk, annál több mindenre „magyarázatot” szeretnénk kapni. Aztán később elfogadjuk, sőt belátjuk: ebben az erdőben vannak tisztások, vannak átkarolhatatlan fatörzsek, titokzatosan zúgó lombok, és vannak kincsek az altalajban, amelyeket talán soha nem fejthetsz ki onnan. Hogy visszatérjek városfelmérő hasonlatomhoz: néha kedvem támad, hogy feltérképezzem a csatornarendszert is. Tavaly halt meg Gerhard Roth, az a nagyszerű osztrák író, aki Bécset alulnézetből is ábrázolta nem egyszer. Mikor ötletéről először hallottam, megütköztem: mi lehet ennek az értelme? Hát nem egyforma minden a föld alatt? Nem, nem egyforma (mint ahogy a föld fölött sem egyforma). Rilke csatornarendszerét csak hosszabb tanulmányok képesek felrajzolni az olvasónak. És végül kérdésedre, kell-e tudni idegen nyelven, azt mondhatnám: sejtésem az, hogy az idegen nyelv feltétlenül új dimenziót nyit meg az ember előtt. Nem állítom, hogy anélkül nem „értheted meg” Rilkét, csak azt gyanítom: az eredeti bármely részleges ismerete fokozza esélyeidet, hogy megmászd ezt a Himaláját. Pilinszkyt említed. Szerintem nála kissé más a dolog természete. Ő maga hangsúlyozta, hogy ő „szegény költő”, igaz, azt is: „a költészetben a szegénység megváltó erővé válhat”. Ő ezen a szűkszavúságon belül hozta létre azt a páratlan izzást, amely nagy verseiből árad. Rilke komplexebb, több ideologikus tétellel dúsított eszmevilág. Nagyobb a forrásmohósága. Ezer ágra hasad például közvetlen élményeken nyugvó kultúrélménye (Pilinszkyt már maga a korszak is többféle módon fenyítette, sanyargatta, nem hagyta tágasabb legelőkön portyázni). Azt hiszem, ilyen horderejű életműveket nem szabad „összemérni”; egy szinten felül érintkezve tükröződnek egymásban, és egymást hosszabbítják meg a maradandóságban. Amolyan égből pottyant műkincs mindkettő.
H. T.: Több írásod, több közelítésed érleli filológiává ugyanazt a fölismerést: Rilke versei azonnal hatnak, de hogy mi módon, azt gyakran nem tudjuk azonnal. Szemelvényekkel jelzem, mire gondolok: „Furcsa közös élménye ez Rilke barátainak: mély megrendülés, hiányzó bizonyosság. Általános Rilke-olvasói sors: értünk valóvá válik a költemény, de nem fedi fel titkait.” (Hatszor Rilkéről. Szív, égbolt, éjszaka, in: A nyíl és a húr) – „…Rilke költészete idővel egyre elvontabb alakzatokat ölt, és közelít a filozófiai látásmód tónusához. […] …Rilke versét olvasás közben többször kell megtalálni és keresni; a találás is keresést követel, és keresés közben hamar találunk részeredményeket” (Fent és lent…) – „Pindarosz, Hölderlin, Mallarmé vagy Rilke nem egyszer s mindenkorra kimeríthető, hanem folytonos érintkezést igénylő költők. Goethe használ egy szót önéletrajzában: quellenhaft (forrásszerű), – igen, ilyen, forrásszerű mindegyik említett költő. És forrásszerű Balla Zsófia újabb költészete is.” (Fogyó eszközök. Balla Zsófia: Az ég mezői, in: Egyszer a földön) – „Rilke költészetében az éjszaka látványa, az éjszakakultusszá emelt szenvedély és szenvedés, a sötétség figuráival folytatott párbeszéd rejtélyes versekben hagy nyomot (minden Rilke-vers rejtélyes).” (Hatszor Rilkéről. Lehullni fényes ívben, in: A nyíl és a húr) Ha elfogadhatóan értelek, ez a rejtélyesség-titokzatosság nem a, mondjuk, Celan-féle enigmatikus versbeszéd előlege. (Pontosabban Celanra nem ezzel tesz ígéretet a rilkei verstudat.) Rilke szövegeiben világosan ráismerünk a rejtélyre, a titokra, az érzeti és tudati többre, legföljebb az ismeretség elmélyítése kér többéletnyi időt. De nem éppen ez, a jelentések kimeríthetetlen adománya szavatol mindig nagy költészetért?
B. Cs.: Valóban, Celan: enigma, rejtvény. Rilke: labirintus. Nekem úgy tűnt, hogy Celan a korai versektől (Az urnák homokja felől) nagyon hamar a teljesen zárt, apokaliptikus tudattól gyötört beszédmód felé tért el, s utolsó verseiben már csakugyan megérkezett a szótlanság határára. Ha időrendben olvasod a köteteit, egyre fojtogatóbb, bár egyre élesebben megfogalmazott jelek felé sodródsz, de érzed azt is: közben fulladozol, mintha fojtogatnának. A szfinx mítosza kel itt életre, aki azzal fenyegette áldozatait, hogy aki nem tudta megfelelni a kérdéseit, azt megfojtotta. Celannál azt érzem: őt magát fojtogatta az a tény, hogy nem tudta fajsúlya szerint szóba foglalni az igazságot. Úgy érezhette, metaforikus készletei kimerülnek, pedig kötelessége volna megválaszolni a megtörtént tragédiák miértjeit. Ezt a szigorú, aszketikus némasági parancsot Auschwitz után sokan nem bírták elviselni. De úgy is mondhatnám: azért vált ilyen talányossá, mert érzékelte, hogy közelít az a kor, amelyet nem érdekelt, nem foglalkoztatott az igazság. Lator László, aki a Halálfúgát magyarra fordította – pontosan emlékszem még a helyszínre is – fanyar tartózkodással számolt be erről a fordítói munkáról, és ő, akinek sokféle hangnemet volt alkalma látni működésben, még ő sem tudott valódi ráhangolódással részt venni Celan hieroglifikus költői rítusaiban. Rilke kissé más. Ott a befüggönyözött beszéd, s ezt inkább csak felteszem, meggondolásra javaslom: egy világtól menekülő, az Embertől elhúzódó alkat jeladása. Ő maga nyilván ismeri útvesztőinek kijáratait, és keresés közben gyönyörűségekkel enyhíti tapogatózó nyugtalanságunkat, de nem igazán ígéri, hogy egyszer „megoldásokkal” fog majd megnyugtatni. De mondom, bolyongás közben sokszor kelti azt a benyomást, hogy megengedi nekünk a megfejtés örömét. És a nagy költészet nála (is), mint több más huszadik századi költőnél, a jelentésmezők aknásításával jár; szeretnéd őt követni a parti sekély vízben, de észrevétlenül sodródsz a mély vizek felé, és közben a bóják védte vizekből átszivárogsz az örvények felé. Gouffre, szakadék, örvény, meredély, – úgy emlékszem, ez Baudelaire-nek is kedvenc szava, de nem kevésbé Pascalnak. Rilkében mintha ez a kettő egyszerre jelentené a legkomolyabb hatáselemet: a mély igazságok megjelenése éppen az örvények közepén. Kétségtelen, mindkét géniusz szinte azt kívánta: légy olyan, mint ő. És akkor eljutsz az ő más-világi terrénumára. Rilke az Üdvöt kereste, Celan a földön maradni tudás kegyelmét. Aztán elködlöttek… És mi most itt betűzzük műveiket, és a hosszú távon találgatjuk, miről van szó.
H. T.: Még mindig megértés és értelmezés összetevőit fürkészném. Folytatlak: „…az ő versei nem csupán »megértést« igényelnek, hanem egyetértést, sőt alávetést követelnek. (Erre maga a költő is utal leveleiben.) Ez az alárendelődés a már-már fokozhatatlan figyelem formája: nagymérvű szellemi éberséget, bizonyos műveltséganyagot, néha egyenesen alkati rokonságot feltételez, és a szellemi elegyedésnek olyan mélységét kívánja, amely nem mindenkinek, nem mindenkor, nem teljes körűen és nem átadható módon adatik meg. Márpedig Rilke elsajátításnak egyik kulcsa ez: csak akkor értheted meg, ha átveszed szempontjait, tulajdon véreddel melegíted sugallatait, alkotó lelkesedéssel bontod ki magadban fogalmait, rokonszenvezel stiláris fogásaival, – és nem szembehelyezkedsz a művel (Rilke elutasítja a kritikai szellemet), hanem azonosulsz vele.” (Fent és lent…) Itt a földön legemberibb dolgunk, mondja Iancu Laura, egymás életének a csendes helyeslése. Ezt az arany axiómát vetíted rá – Rilke nyomán – a befogadó és a szöveg, az olvasó és a mű kapcsolatára. De érdemes talán az eltanácsolt „kritikai szellem” értelmét átvilágítanunk. A bírálati föléhajlás megfoszthatja magát a vers eredendő üdeségétől – de a megértést cizelláló értelmezés, más szóval a kritikus gondolkodás interpretációs tapintata alkalmasint a műalkotás beszédének hiteles tolmácsa lehet. Ha eszményi viszonyunk a költeményhez kompassiószámba megy is, a katarzis megfogalmazásához – és fölajánlásához társak számára! – mégiscsak gondolkodó tekintet szükséges…
B. Cs.: Nem csillapodó ámulat volt hosszú évek alatt figyelni, hogyan lesz szigorú jelrendszer a kezdeti későromantikus hangulatlíra már az 1900-as évek elején, hogy sűrűsödnek meg benne a költő súlyos egzisztenciális és gondolati közlendői. Ahogy az élete is zárványszerűvé különül, úgy költészete is rászűkül saját, egyedi motívumaira, megalkotja páratlan nyelvtanát és takarékos, de annál hatékonyabb szókincsét, mondhatnám: a költő megalkotja önmagát. Meglepő, mégis helyes megfigyelés: a leírás gazdagsága csökken, s ezzel egyidejűleg erősödik a kézművességi pontosság és a gondolati szuggesztió. Költőknél általában nem beszélhetünk „filozófiáról”, inkább a tapasztalat elvont rögzítésének, általánossági fokának erősödéséről, a maximaszerű fogalmazás öröméről és találati élvezetéről. Azt hiszem, az igazi költő egész életén át keresi a költészetet, határtalan igyekezettel és csillapíthatatlan szenvedéllyel. Itt a nehézség abban áll, hogy a költő a tárgyat, a szenvedély és szenvedés metszőpontjait, a szavakban rejlő célt, a fogókat és eszközöket, sőt magukat a nehézségeket is maga találja ki, menthetetlenül. A szellemi belátást a szépség fénypontjaival kell tükröznie, és azzal, hogy szöveget hoz létre a papíron, mintegy önnön személyiségét is újrateremti. A Rilke-versben rejlő költői közlendőt némelyek könnyed és tét nélküli szemfényvesztésnek vélik, és lágynak, retorikusnak elhírlelt modorát „kinyilatkoztatásnak” gúnyolják. És harmonikus összefüggéstelensége, semmi kétség, könnyen felületes bírálatra ingerli az embert (lásd: Sírfelirat). Rilkéhez nem elég közelebb hajolni, mint más költőkhöz, Rilkét „át kell venni”, és verseihez hozzá kell adnunk a magunk tapasztalatából. Ez a vers nem egyszerűen a közlésre irányul (hiszen olykor talán nem is számol olvasóval). Ez a vers önmaga kinyilvánítása, és sokszor azt mondhatnánk: azért formálódik úgy, ahogy, mert nem a közvetlen „megértést” keresi. A megértés helyébe a fokozott és befejezhetetlen szuggesztió lép, a mágikus varázslat, amely az olvasótól a megértésen túli sokoldalú elfogadást, helyeslést kér. Az olvasó újra meg újra átfut a szövegen, vissza-visszatér villogó és sötét pontjaihoz, mintegy továbbgöngyöli tudatában a szöveget, és ő sem jut nyugvópontra, nem ér el a barlang bejáratához. A vers intenzitása az olvasó értelemkereső vágyát is intenziválja, mégsem engedi nyugvópontra jutni. Ajánlata és csábításának természete nem az, hogy az olvasó tökéletesen megragadja a szöveg titkát, hanem az, hogy e titok belsejébe jusson. Rilke költészet a tárgyvesztés, dologvesztés irányában érlelődik, és a dologi leírást mindinkább helyettesíti a megidézés, a mágikus megelevenítés szándéka. Mintha elveszítette volna örömét a tárgyközeli ábrázolásban, s inkább a lassú-elvont eszmei puhatolást, delejezést szereti: a szuggesztió eleme az egyetlen híd szöveg és olvasó között, de ez a híd nem előre tudható irányba vezeti az olvasót. És hozzáteszem: Rilke nagy versei mindig a művészi formálás síkján célozzák meg az ontológiai állítást, mégpedig egyfajta lefegyverző titokteljesség modellálása révén. A tárgyias látvány a látomás légies terébe húzódik, a valóság reális értéke csökken, előtérbe lép a viszonylat szerepe, a belső világfelfogó minták kitapogatása, és végül az a törekvés, hogy a kelletlenül észlelt konkrétumot valamiféle Láthatatlanság paradicsomába száműzze. Valaki azt mondta a költőről: mintha röstellte volna, hogy testben létezik, olyan volt. És azt hiszem, úgy szeretett volna tán pár emberhez közel lenni, „jelen lenni”, hogy folyton kereste a „távolodás” biztosítékait. De hát ez messze vezetne.
H. T.: A peregrinus magányából emelek ki és fűzök egybe néhány távolokba csengő taktust: „Szerinte nem egy-egy fájdalmat, egy-egy szenvedési fázist kell kiállni, nem konkrét veszélyeken túlesni, hogy aztán megnyugodhassunk, hanem magát a szörnyű és súlyos életet, végső vonatkozásaiban. […] Rilke az életet szerepgyakorlatok nehéz sorozatának tekinti, és minden érzelmet szerepnek lát. Ne volnának érzelmei? Az objektív líra forrásvidékén járunk. […] Mert van egy tél, egy végtelen tél, amely soha nem fordul tavaszra, azaz van olyan fenyegetés, amelyet soha nem old fel a biztonság állapota: ez magának a létnek a fenyegetettsége és fenyegetése. […] …megértette: az élet elzárt helyzeteiben, súlyos veszteségeiben is adott az esély, hogy azt mondjuk, van értelme a harcnak. Az az értelme, hogy személyes elrendelésben megtaláljuk azokat a vonatkozási köröket, amelyekből mindenkor az élet középpontja felé láthatunk. Ahonnan nézve már maga a vers is járulék, egy értelmes emberi létnek bizonyos fokig nélkülözhető funkciója.” Bámulatos gondolati ív! Mit mond ez a költészet (mondja esszéd)? Nem nehézségek a létben, hanem a lét nehézsége – ez egzisztencialista alapvetés volna, ha megrekednénk érzelmi zónájában. Szerepek és tárgyak közt az ember helye – íme egy lírai identitásfilozófia nyitánya (és nem kevésbé a tárgyias költészeté!). A győzelem kesernyés ábrándja helyett a kibírni önként vállalt imperatívusza, mégpedig egy „végtelen tél” fennhatósága alatt – nos, itt az a pont, ahol Rilke meghaladja korát, de nem a tehetetlenségre fölesküvő abszurd, hanem egy kockázatot vállaló létetika irányában. A végkövetkeztetés metaesztétikai pecsétet üt minderre: amint használata után a wittgensteini létra is hátrahagyható, a vers sem önmagába záruló célképzet. Nem az a feladatunk, hogy költeményeket körmöljünk és ajnározzunk, hanem hogy tartós szállást foglaljunk abban a lelki-szellemi centrumban, ahonnan a költemények is előrajzani szoktak. Innen nézve még a remekmű is: melléktermék; avagy utak és megérkezések jelzete. Vajon Rilke velünk maradna akkor is, ha egy új földön már ambroziánus himnuszokban társalkodnánk egymással, és a kövek létmódja sem nélkülözné a művészeti végső idők szépségét?
B. Cs.: Azért ettől az időtől még távol járunk, és ezt 2023-ban különös könyörtelenséggel hozta tudomásunkra az egész világ… Igen, Rilke azt hangsúlyozza nagy nyomatékkal, hogy nem a siker vagy bármiféle „felmutatás” a fontos, hanem egy bizonyos belső lélekkészség (Gesinnung) megteremtése, amely létünk minden kis pontján segít helyreállítani a világot uraló vastag méltánytalanságot. Nincs előttem az említett ambroziánus Éden, amelyben Rilke etikája és esztétikája fölöslegessé válhatna. Előttem van viszont egy komisz tülekedésben, kevély önmutogatásban, üres-rutinos műalkotásokban tobzódó, szűk szívű, de nagy mellényű jelenkor, amely távol áll Rilke ethoszától, és persze attól is, hogy azt mérvadónak tekintse. Csak látszat, hogy a költő eszménye nehezen megvalósítható, arisztokratikus vagy elavult lenne. Egy kis önuralom, némi szerénység, némasági hajlam, gépies közlésvágytól való távolság, és máris léphettünk volna egyet. Azt mondod, nyűgös járom a némaság. Én pedig azt mondom: ha a némaság eredményeit elképzelnéd, szemben a lárma fércműveivel, azonnal a módszeres szótlanságra szavaznál. Rilke csodálta Valéry aszketikus szótlanságát; a francia költő húsz évig hallgatott művészként, és innen eredt kipihent (Rilke kedvenc szava ez: ausgeruht), kiegyensúlyozott és csalhatatlan pontossága, elmélyült szemlélete. Nem véletlen, hogy Rilke éppen Valéry csodálatos költészetét tudta egyenértékű német változatokba átmenteni: ő rendelkezett azzal az előkészületi állapottal, amely Valéryt pontosan felfogta, és saját eszméinek vérével hívta életre. Rilke maga is a hallgatás atlétája volt, és ezerszer inkább lemondott a pontatlan szavakról, semmint hogy mennyiségi mutatókat hajszoljon, vagy kiadói, anyagi szempontokért feláldozza művei hitelességét. A szótlanság mindenképpen megment a fecsegés, a hígulás veszélyétől, zavartalan belső érlelődést tesz lehetővé, s általában: nagyobb védelmet nyújt a művészi árulás ellen, mint a szószaporító „jelenlét”-halmozás. A titkokat ne lesd meg, int József Attila. Rilke maga is ilyen tartózkodó, várakozást gyümölcsöztető szellem volt, mondhatni: teljes közöny az élettel, a jövővel, az istenekkel szemben. Hogyan is láthatta volna be a termékenység vagy örökkévalóság évszakait vagy éppen az aratás kijelölt idejét. Várakozott ingoványos élete kertjében, kivárta, míg az épp neki szánt gyümölcs megérett, vagy elérte azt a súlyt, hogy ölébe pottyanjon, összes zamatával együtt. Hány és hány hajszás és sikert sóvárgó, megveszekedett, középszerű halandó szakítja meg a belső érlelődés folyamatait valami parányi kecsegtetés, pillanatnyi gyönyör vagy romlékony előny érdekében, szerez idő előtt hamis nimbuszt, akár még művészetével kapcsolatos félreértéseket is vállalva, csak azért, hogy hírnevével magasabb polcra vergődjön. Talán fogalmunk sincs, mennyi ígéretes tehetség rombolja össze később képzelt remekműveit egy elsietett, siralmas koraszülés sikere közben. Megszakadnak vagy kis sem fejlődnek a vertikálisok, mindent megszaggat és töredékessé zúz a lármás horizontálisok áradása.
De Rilke eszményét indokolja egy másik, talán még komolyabb lassítási faktor is: őt annyira gyötörte a métier felhígulása, az írás-düh elszabadulása, a közlékenysége rákfenéje, hogy azt szerette volna, ha a művészet csak bizonyos napok vagy esztendők rejtett alkalmaival vált volna láthatóvá, örömforrássá (és ez nem azonos a dilettánsok szöszmötölésével, hiszen például Mallarmé egész életében angoltanár volt). Én ismerek egy jó nyolcvanas német költőt, aki egyetlen versen dolgozik évtizedek óta (a vers tárgya: Velence); a verset soha senki nem látta a feleségen kívül, és azt hallottam a minap egy másik barátomtól: a vers elkészült. Mintegy húsz éve hallom és látom ezt az embert, aki nem mutatja művét senkinek, társaságban teljesen észrevétlenül majszolja az időt, és nem is óhajtja nevét hírnévre váltani. Ne volna érthető ez a tartózkodó, nyilvánosságot kerülő alkotói gyakorlat? A hibriddé torzult „szakma” hemzseg az arcátlan, mohó betolakodóktól, a kéretlen, ezernyi módon falánk hiénáktól, és megújítása – sőt új értelemmel való felruházása, és enélkül ez a feltűnési viszketegségben szenvedő meztelenkedés hamar abszurd jelleget ölthet – csak olyan szuverén egyesek által történhet meg, akik semmi pénzért nem követnének el árulást, és egyetlenegy szokást sem ismernek el azok közül, amelyeket az irodalmi ügyeletes forgalomba hozott s értéknek kiáltott ki. És Rilke itt még, mint a hallgatás egyik legnagyobb szószólója, kiegészíti bírálatát a reménységgel: legyen ez az „újító” magánszemély (mint az említett Velence-verset életfogytiglan író Rindfleisch úr, Marhahús úr, igen így hívják, ne nevess…), vagy rejtezzen feltűnés nélkül valamely sikeres foglalkozási ágazat mögött, meg fogja tenni a kötelességét a rég lehetetlenné változott viszonyok kiigazításában, annál is inkább, mert költői hallgatása – legmélyebb értelmű megszólalásával egyetemben – bizonyos jelentőséghez jut majd. Talán ez lehet a mi reménységünk is: a rövid távú és avatag mindennapi érvényű közlések lármájában egyszer csak kirobban valami új „klasszicizmus”, vagy a világ komolyan vételének szándéka, ami nélkül sem művészeti, sem emberi megújulás nem várható.
Folytatása következik…
Előző rész: http://www.naputonline.hu/2024/01/05/rainer-maria-rilkerol-iii1/
Ld. még → http://www.naputonline.hu/2023/12/20/ami-sulyos-az-nem-mindig-teher-halmai-tamas-beszelgetese-bathori-csabaval/
Illusztráció: Rilkéről
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
