Korszakos remekmű
Szörényi László kijelölő megfogalmazását adtuk összeállításunk címéül. 2013-ban adta ki a Napkút Kiadó Babics Imre Gnózis-át. 1991 január elseje és 1999 szeptember 30. között írta kimagasló művét a szerző, 14 évig őrizte az asztalfiók a 7 nagyalakú régimódi vastag irkát, a kézzel írt, a szavak fölött hexameterekkel kottázott mesterművet. Imre rám bízta irodalmunk kincsét; 11 év után két hete adtam méltó helyére – a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Óvtam eddig. Eddig vigyáztam. Mea culpa a késedelemért. Az átadáson és előtte készült felvételekkel dokumentáljuk az eseményt. A múzeum részéről Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna, a Kézirattár főosztályvezetője vette át.
(Szondi György)
A kerek évfordulón kicsit túlfutottunk; a lezáró kéziratátadás alkalmából a könyvről portálunkon összegező összeállítást most teszünk örömmel közzé.
– Frissiben érkezett Turai Kamil gondolattömböket görgető elemzése.
– Boldogh Dezső, Prágai Tamás, Suhai Pál, (ideutalóan) Szörényi László, valamint Tamási Orosz János méltatása először olvasható honlapunkon.
– Online-felületünkön korábban már publikáltuk Búzás Huba, Füleki Gábor és Hegyi Zoltán Imre egyedi szempontú műközelítéseit:
⇒http://www.naputonline.hu/2016/08/28/buzas-huba-a-gnozis-metafizikaja/
⇒http://www.naputonline.hu/2016/04/26/fuleki-gabor-piramiskonyv-essze-babics-imre-gnozisarol/
⇒http://www.naputonline.hu/2019/03/11/hegyi-zoltan-imre-a-medium-nagy-piramisa
A közeljövőben műhelyünk Babics Imre műveinek, alkotói világának jobb megismerését szolgáló (tisztes támogatottságú) tanulmányíró pályázatot hirdet.
(A szerkesztőség)
•
KÉZIRAT-ÁTADÁS (GALÉRIA)
(Fotók: Thuróczy Gergely)
(Fotók: Szondi György)
•
GNÓZIS-MÉLTATÓK
Turai Kamil
GNÓZIS-OLVASAT
I.
Több mint tíz éve jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány törzsén Babics Imre javarészt hexameteres esszéregénye, ha ugyan az! Gigantikus méretei inkább a Bibliával, Homérosszal, Dantéval, Juhász Ferenccel rokonítják. Egyenetlensége és vonalvezetése is. A sötét pokolból, a Havanna-lakótelepről induló többszintes történet jellegzetes életutakat apróz elénk, felfelé kapaszkodván a halálkatlan meredek oldalán, egészen az angyalokig, az üdvözülésig. Nem jár jól az, aki bestsellerként, lektűrként hajt bele a betűtengerbe. Célszerű, mint a Bibliát, fellapozva ízlelgetni, kiemelni belőle egy-egy megkapó részt, szívhez szóló passzust. A magam részéről egy zseniális drámával kezdeném. A félezredik oldal után indul. Címe: Warning. Várakozást kelt bennünk.
Rögtön a halállal indul. De – mint a Bibliában – a nagy vizek felett lebeg el a lélek. „Csillogó víztükörkaszájáról letörli lélekvesztőnk rozsdafoltját”. Az ősrosszal számol le, s rögvest ’megismerés’ katarzisába fordul a jelenet: „lekaszabolta a kalózokat meg vízbe dobálta őket, és utána szeretkeztünk az árbóckosárban”. Kannibalizmust akarnak látni: „mindazt, ami a számítógép képernyőjén lejátszódik, át lehetne ültetni a valóságba”. De a virtuális világban „ha nem történik valami különleges, valami rendkívüli látványosság, már el is tűntél. Így aztán önmagad előtt is csökken a szenvedésed nagysága. Lecsökken, majd megsemmisül.” Eltávolodunk a kezdeti energiától. „A kozmoszból távozott egy összetartó erő. Egy alapelv. A szeretet.” A kalózkapitány adja meg az élet-alaphangot. „A szerencse tett túlélővé, a túlélés kegyetlenné, a kegyetlenség szerencséssé.” Ám a költészet beférkőzik a kiürült világba is: „mintha az éjjel a terebélyesedő éhséggel versenyre kelt volna egy teljesen új érzés: a látomásvágy.” A mindenséggel való azonosulás reinkarnációs fázisokon fut át. „Lehelet voltam. A csődör orrlukain kifújt pára.” A harmadik képben tisztázódik az ember állapota, condition humaine. „Például az, hogy minden teremtmény közelebb van már Istenhez, mint az ember, akinek pedig a legközelebb kellene lennie hozzá.” És ez nincs jól. Az ember vágyódik a többre. „Én nem tudok az angyali után való vágyódás nélkül élni.” Sőt, szerelme a kizárólagosra irányul. „Legalább egyedül maradhatok Istennel.” S a Búvár, bár máshol kozmopolita húrokat penget, meglepő önvallomásra fakad. „Szerettem a hazámat. Legyen ennyi elég. Egy falusi kis temetőben talán még ma is áll a fejfám. Rajta egy szó: Nélkülem.” Élet és halál dialektikája a feltámadás apóriájában csúcsosodik ki. „Aki magát feltámasztotta, az ugyanabban a pillanatban megfosztotta a túlvilágtól is, nem?” Lassan bevonódunk a Köztes Lét könyvébe. „Mennyit szenvedtek ők, akiket egykor démonokként, dzsinnekként tiszteltek a régiek, attól, hogy a modern ember észre sem vette a létezésüket.” S Hamvas Karneváljához méltón az alapok elleni összeesküvés a dráma tétje, mivel: „az Unatkozók elődei találták ki, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak az istenhittel. Nagyon szívós dolog volt. Tökéletes forgatókönyv kellett hozzá. A díszletek évekig készültek, a színészek évekig gyakorolták a szerepüket.” S az író meglepő szaktudásról tanúskodik a Swedenborg hermetikájához mért démonológiában. „Egyébként így már érthető, miért olyan könnyű a kiröppenő lelkek leigázása. Teljesen zavarodottak lehetnek a test elhagyása után. Nem számítanak a túlvilágra, ami mégiscsak ott van.” De rögtön követi a túlvilági révületét a jellem rideg valóságára ráébredés. „Sokkalta durvább korban élünk. Nincs lovagiasság, nincs fanatikus hit, nincs aszkézis, ami ellensúlyozná az erőszakot.” S akár önvallomásként is értelmezhetjük Babics jogosan sértődött kifakadását a Búváron keresztül. „Nem lehettem tanítvány, így hát mester lettem. Legalább önmagam és a halaim mestere.” A negyedik kép lényegi definícióval köszönt be. „A szeretet valóban hipnózis.” A léghajós clairvoyance-pontossággal modellálja bőr-börtönünket. „Egy szellemi evolúció láncszemeit keresem. S Ön, mert a láthatatlanba, az érzékelhetetlenbe tört, ezért van itt. Mint a felfújt léggömbbe került törött fullánkú darázs, amely tébolyultan kering fullasztó börtönében.” S végkicsengés gyanánt, hosszú kínlódások-letudtán, vaskos túlvilágos konklúzióval zárhatunk. „Mert Isten s vele a szeretet nem távozott el, csak feldarabolta önmagát, teremtményeiben.”
II.
A könyv korunk konjunktúralovagjával kezdődik. Megnyerő fénykép. Befekteti tőkéjét, talán halasi nőkbe. „Most én come repülőn nyomorult, eladó Magyarország./ Karvalytőkém like a sötét szárny, csirkealakját/ majd beteríteni/ legteljesen.” S vált is ez a szerep ellennemébe: „asszonyiban válhattam az angyalihoz közelítő/ ártatlan lénnyé, kit csak a Kozmosz öle/ érdekel, öl, mellyel megsemmisülés üzekedni,/ s úszókat vet az űr habjain át ide is.” Visszacsatolunk Szerző nyitólapi kívánalmához. Ha kevesekhez szól is, elérkezik az ő kevés számú olvasójának ideje. „Miért döbbent meg a visszhangnélküliség,/ hogy művészetem nem kell szinte senkinek?” A következő oldal dalában kvázi választ kapunk e miért-re. „Nem jártam én, csak legbelül,/ hol a tornádó el nem ül”. Aztán megismerjük, belevaló legény, nem kell félteni az alkalmatlankodó kerékkötőktől. „Én nem vagyok a komád, legfeljebb a kómád, ha ugyan érted, amiről beszélek.” Megismerjük terepét is, egy közvetett dialógusban. „Magyarországon vagyunk. Voltunk. Budapesten. De fölötte is. A csillagvilágban – Kantnál.” Ébredezik, mert minden az emberi szív, s kitörölni semmit sem lehet onnan, a csillagokat sem. „Akármi szülte világra a csillagokat, míg emberek élnek, minden a csillagok ősi vetése az emberi szívben.” S ha már Kantnál: csodálatunk az erkölcsi törvények iránt. „Ő nem kóstolt szeszt, tíz éve körülbelül és aurája szinte aranylott és szégyellte magát. Egyedül volt. Néha apácák, vallás méhei mentek az utcán és átnéztek rajta. Aranyszínű aurájuk volt, de lemondás, elfojtottság foltjai, mint a sűrű mézben a megfulladt bogarak.” S vele szemben az elmeelfekvőben a kiszolgáltatott emberi test. Ezt is megtapasztalta a szerző. „Vele szemben vékony bácsi. Nyitott ágyán ült és ürülékét ette magából. Kék mintás pizsamája letolva. És pizsamáján kék félholdak. A combja fehér és szőrtelen.” S nincs a jelenet démoni befolyás nélkül. „A földönkívüliek nem viccelnek. Éjszaka bejönnek az ablakon, amikor mindenki alszik, és megvizsgálják, mennyi bélsarat ettem.” S mint már Krisztus megkísértésekor , sértésekor: az öngyilkossággal zsarolás. „Hogyha lelépek, öngyilkos lesz, hogyha nem, akkor ez így megy örökké. Nem szeretem már, erről nem tehetek. Fenyegetni azt tudsz, állandóan megfenyegetni a gázzal, gyógyszerrel, hatodikkal. Utállak, utállak, utállak.” S ezzel szemben a szív kiszáradt gyűlölete. „Most hívhatom ki az ügyeletet meg a mentőket, tömhetem őket pénzzel, hogy bevigyenek a kórházba, utána pedig hallgathatom a hülye orvosokat, hogy én vagyok a hibás, mert nem kapsz tőlem elég szeretetet, mert szeretetéhséged az aztán van…” S az elementáris halálvágy elsöprő metaforája. „Nem érted, hogy meg akarok dögleni?! Egyedül, ha szabad kérnem. A létből halkan kizizzenek, mint a szénsav a rosszul záródó üdítős palackból. Szép hasonlat volt?” Hisz megképződik ott a romantikus teljesség. „Oly nagy a Semmi talapzata. Rajta a lét szakadatlan szobra. Felette a Minden, s égboltként beborítja.” Még ha egy záró hexameterben nevetésbe is fullad. „És nevetés az egész lét, és a talapzata Semmi.”
III.
Megmutatkozik, megélt természeti képbe csomagolva, a Köztes Lét. „Pókhálóban, minthogyha veszélyes horgászzsákmány lenne, talán ángolna, a horgász által olyannyira gyűlölt, hogy ki se fogja a lenti káosztól zavarossá lett vízből, neve: Köztes Lét.” A pusztulásból kiemelkednek a nyomorultak. „Ámde utána szépen végigmégy az egész beteg emberiségen, kezdve az agg ainó autistáktól zulukaffer zsírérzékeny zsákbafutókig, vagy kirekesztő és soviniszta varázslónak kell tartsalak, abból meg van elég itt.” Lehat a kór az állati szintre: „és kifolyt a cica vére, és nagyon szép piros volt, fényes piros, és belemártottam az új szíjamat és végighúztam a cica vérében, és szájharmonikáztam a vérnek, mert piros volt, csillogó.” S reinkarnatíve fizetünk a bűnökért. „Az ötvenes években kicsavarta foglyok csuklóit s a veséjük verte lihegve és most tengereken jár, mint ürülékdarab.” Megoldás – előlegezve – a szépség erőszaka. „Nem látják be, hogy ettől nem menekülhet az ember, csak ha elébe megy, és szakrális terror uralja lényét…” Egyfajta radikális művészetterápia ez. „Templomi énekeket kell ráeregetni a szomjas nyári mezőkre: motettákat meg kánonokat, sőt, néha korálokat is!” Amit kínált a cím, íme most belép a térbe. „Folyton omolnak, egyre omolnak alá, a teremtmények magas, őrült céljairól panorámát nyújtva az Úrnak: a gnózis.” S mi ez a rejtélyes ős-ismeret? Az imagináció: „nem hihetek mást, csak hogy a képzelet Isten igazi kiterjedése.” De a képzelet negatívuma a képzelgés. „Elkiabáltam! A démon! Nagy sakkmester, időben elnyúló tábláján játszogat: ismeri minden lépésem. Sose volt ez férfi. Ki volt? Eunuch? Vagy törpe? A frusztrált szellemi gnóm őstípusa? Engem választott, de miért?” A nemiség kísértésén át hatol a szívbe. „Rég voltam nővel. Mikor is? Legalább két éve. Kinek kellett az elomló alkoholista? Az még hagyján. Csakhogy most se vagyok csipogóval, napszemüveggel, aranyláncokkal felcicomázott konjunktúralovag, se menedzser.” Amikor hittük, megszabadultunk, ott rémít a gonoszság. „És mialatt beragyogja szívbeli tájékával az ember az állati, alsóbb léteket, ott feketít a Gonosz közben.” Mégpedig az ismét felidézett – Mester és Margaritából ideszökkent – mágikus kandúr formájában. „És a hatalmas, rút kandúr aurája komor-vad égszínből zölddé váltott át és a remények szétáradtak az űrbe.” S a nő-ideált, Xéniát célozza meg a daimón düreri sillaba-ábrákba rejtve. „Na és azt meséltem már, Xénia, hogy egyszer egy mormota és egy mormon tata morogva-mormogva elindultak egy morotva felé, ahol moratóriumot akartak kötni egy mord és morózus mórral, de az nagyon mórikált? Meséltem?” Jusson eszünkbe: a Karneválban is baljósan feltündöklenek eme Sprachspiel-rögöcskék. A nyelv határhelyzetekben alkalmas az alkímiai coniunctióra. „Eseményhorizonton túl csak azért van a féreglyuk, ha megunta a kozmoszt, ott eltávozhat? Vagy a Sátán színpadi, hátsó ajtócskái ezek?” Vegetatív szelídségéből duzzadt ki fajunk. „Egyébként úgy van: mintha növények fellázadt babaháza lenne az emberiség.” „S a veszendő elementál-lélek zuhanva menekül.” Emlék szépséges felesége immár kísértetként szállt lejjebb. Segítőtársra talál a macskában. „S akkor a cirmos rézszín szemsugarát kilövellte arra a helyre, ahol lebegett szomorúan az asszony lelke, lazán megrázta magát s kiosont, hogy egyen.” De mindez a főhős érdekében történik. „És Emlék feleségének pici lelke kereste őt. A segítséget kívánta, segítsen a férjét éberré átváltoztatni: szeresse, ha máskor nem, legalább most.” Metafizikai kérdés torlódik a sors jó szándékáról. „Óvja-e spontán kedvessége az Úrszabadítót? Óvja-e spontán bája a hű angyalszabadítót?” Nincs könnyű helyzetben. Nem ismerik fel, sőt ellene fordulnak. „Szétvet a méreg! Ilyen nincs! Eljön a megszabadító, és idiótábbnak nézik, mint sok beteget, kit úgy kell ágytálazni, etetni, itatni!” Így játssza el cserepes kegyelmi állapotát, auráját a lélek. „És aurák tagadása ott jogerőre emelkedhet lenn, mert aurája nem lesz az emberegyednek, nem, s mint hangyabolyoknak: egy közös égboltkék aurája, olyan sem.”
IV.
Emlék – nevéhez méltón – csak egyik megtestesülése nevének. „Emlék még újjászületik sokszor, lemerülve mélyen az emberi létbe, akárcsak a delfin a tenger tükre alá merül.” Egy finom haiku is aláhúzza ezt. „Holdfény süt át a/ bodzán. Ki ismerné a/ vándor magányát?” Újra indul, tombol a káosz: „azt néztem, hova rúgjak, azonban a szőrös/ csukló egy szétlőtt gyerekarcból állt ki, lehánytam/ felvinnyogva magam, rálépve kitéptem az öklöm/ durva szorításából.” A vérengzés túlcsap a felfoghatóságon: „(a karóba/ húzott jobbágycsürhemező alig ért derekunkig)”. Minden nagyságot lerombol az ördögiség. „Nincsen Nagy Piramis, csak arabmáz: borravalóért/ mászók burnusza rejti a kőgúlát…” Csak kívánhatjuk a boldogságot Pilinszky-parafrázisokkal. „Kerubról/ álmodtam, s pondró. De ha nincs Isten, ki időtlen?/ Szaggasd hát fel e rám feszülő tért! Hív a szabadság.” A tudati energiákat mozgósítja a főszereplő: „hinni akartam a gondviselésben,/ s tudni, hitem befolyással van gépemre, vagy ennek/ vége, s az elmémből kivonult, sokkal magasabbra.” S mit tehet mást? Az egész emberiségért vállalja a felelősséget. „Vezekeltem/ ott valamennyi gonoszságért, amit elkövetett az/ emberiség: olyan árnyéksúly markolt, amilyennel/ borzalmas mozgásmúltunk markolja a Földet…” Visszaaraszol a reinkarnációs lét-létrán, ragadozó madárig: „griff, zuhanórepülésben/ békésen legelő bivalyokra csapó regeállat/ gyermekökölnyi agyába jutottam…” Sőt, a kozmikus égitestek sorába verődik. „Öt forró meteordarabot megelőztem,/ ám mielőtt egy bárányfelhőből kisuhanva/ megmarkoltam volna a félszigetet, felocsúdtam”. Meg sem áll az ásványvilágig. „S vaksi vakond ásólábát éreztem, ahogy rám/ tolja a szétlőtt tarkócsontot a járata végén.” Direktívát kap: méltóvá kell válnia küldetéséhez: „változz meg, mivel úgy lehetetlen/ átalakulnod, hogy közben kicsinyes vagy, azaz vad/ és jellemtelen…” S úgy a kellő tisztánlátásra tesz szert: „átláttam tereken, melyek ebben a percben az űrben,/ elnyelt fénycsigaházakban tekerednek ökölnyi/ gömbbé…” S úgy eséllyel küzd az alsóbbrendűekkel: „szauruszként/ pézsmapocoknyi agyammal a serpateleppolipok sok/ száz hegymászócsápja közül néhányra lecsapnék…” S belátja, hogy az ufonauták nyomán teremtés előtti helyzetbe csúszunk: „a földönkívüliek munkája nyomán az/ emberi mozgások tekerednek a semmibe vissza.” Azaz a szerelem nélküli sivárság fenyeget: „megéreztem nemiségről/ szóló álmom felváltotta a fényes üresség”. A világkatasztrófa réme rémlik. „Rengetegen haltak meg. Az életben maradottak/ hunyt szemmel szánkáztatták le a földre a családjuk/ gyilkosait, s némán az atomklipperre vonultak…” Így egy gyengédebb bio-korszak jön. „S a növényzet, akár egy/ megkönnyebbült sóhaj, elindult, hogy belehelje/ végre a tért, éreztem.” Nem valóságos, de Vörösmarty Előszó-jához illő. „Tehát ez fantomidő volt. Isten képzeletében zöldellő pici ág.” A theomachia ellenerői hatnak. „Pedig hát mást sem akart, mint visszahelyezni az újkori ember képzeletét a dühöngő isteni térbe, ahonnan az kivetette magát egykor…” S ebbe a konvulzióba csap bele, egyedül elfogadható erő-megnyilvánulásként, a Gnózis fő mondanivalója: a SZAKRÁLIS TERROR: „A szakrális terror a költészetet adja.” Részletezi is ennek alkalmazását az eposz. „A líraviláguralom megezerszerezi a költészet erejét a saját módszereivel. Megerősíti az emberekben a szépség, a szentség utáni vágyakozást, a mítoszteremtés nagyszerűségét, a képalkotás csodáját, a teljesség utáni sóvárgást, egyszóval a lélek lehetőségeit.” Emberi lelki habitusuk teljesen eltér a mostaniaktól. „Végül is a lehetséges legmagasabb szintű emberi irodalom művelőit nem emberi becsvágy fűti. Pontosabban egy másféle becsvágy: az, hogy Istennek tessenek. Számukra tehát nem fontos a műveik megjelenése, nem közösülnének a saját anyjukkal egy külföldi ösztöndíjért.” Túlvilági, tündöklő tisztaság eszményképe ez. „Véleményem szerint hittek abban, hogy a túlvilágon minden lélek megismerkedik tündöklő művészetükkel. S jobb is, hogy a túlvilágon, hiszen már földi létükben az éteri volt a céljuk.” Az alacsonyabb szint nem kívánkozik isteni miliőbe. „A lepkék bábként a legboldogabbak. A bábállapot ízelítő az elmúlásból. És az elmúlás a végső bebábozódás.” De az ember bonyolultsága már-már megfejthetetlen. „Fogalmuk sincs arról, hogy az ember több annál, bonyolultabb annál, hogysem a másik ember megfejthesse, agyoncsócsálja a lényét. S nem tudják, hogy az ember az angyali rébusz.” Dantei hasonlatot talál a szerző, mondjuk a Purgatóriumból. „És olyan ez, valamint ha a vándorsólymot, a solymász kedvencét, melyet az befog és betanít, s szeret, ápol, ám még ő sem fogja fel állata teljes egészét, egy tyúk vizsgálná a szemétdomb bűzmagasában.” Maradván a sólyomnál: non captat muscae: „s a teremtők mind kivonultak onnan, akár dögkútba sosem röppen le a sólyom, hogy lakomázzon a felpuffadt, oszló tetemekből.” S a bakonyszücsi kert makrovilága megnyílik: „S minden koszos ablakokon túl úgy tudták levelük vesztő fák, hogy valamennyi csillag: pollenszem. Kavarognak az égen az ágak csúcsaitól nem messzire…” Egy test-lelkek a csillagvilággal: „minden csillag: szabadult por. Napmélyekből űrbe taszított csendmenekültek, bolygómélyekből kiszakított éjszökevények, holdmélyekből fényre kirobbant hontalanok…”
V.
Tudtommal, név szerinti politizálás egyszer tűnik fel a műben: „ám inkább nektek hiszek, és nem az egykori ávós törpe hazug szövegének, ez aztán nem vita tárgya.” A szociális hálót felemásnak tartja. „Akárcsak a gondos nádi poszátatojó dugdossa a férgek nagy tömegét a kakukkfi hatalmas csőre közé, úgy tömték s tömik egyre a káoszt, szinte kipukkad.” Ellenben a józan megvehetetlen polgár megvesztegethetetlen. Ismét Eliotra alító hexameter. „És ha van is csenevész albatrosz fenn, a magasban, csőre közé nem kapja fel ő a tökéletes algát hullám habtarajos tetejéről, önbizalommal telten fenn köröz.” De a létveszteség célja rövid távon kibogozhatatlan. „Ott – csakis ott – kiderül, mi a célja a csillagerőnek azzal, hogy csonkítja az embert, s átalakítja így.” Emlék múltja is tele van miljom bal-bajjal. „Emlék démona megszületett, sok el nem hangzott, benn sistergő átok-atomból. Lucskos magzat, anyagból szellemi térbe kicsusszant fattyú, szellemi térbe nem óhajtott jövevény, és egy csak a Túl miriádnyi lelence közül.” Rádöbben a platóni, igazán rémes bábfigura-antropológiára. „Mert hát Isten bábjai minden szellemi lények. És mint izgő-mozgó színpad az ember, akárha sürgő-forgószínpad az ember.” S Emlék kénytelen önbecsapó módon sajtó-figurázni. „És a panelkaptárakban szunnyadtak a frusztrált emberi lények, s nem látták őt fenn figurázni. S úgysem hittek volna szemüknek: egy ember a házak közt újságon szörfözik, és nem esik le a földre többemeletnyi magasból.” Magyarsága sem végső sorsa, másba újra születhet. „Persze magyarságom majd számon kérik a szittya egyszer megszületettek, akik sosem értik: anyaghoz nem tartozhat az ember.” Visszavetített vágya a Bakonyba csalogatja, a Bakony az ő Bakonya. „Vennék egy kis házat Bakonyszücsön.” Megfogalmazódik művészi becsvágya. „Én csak egyetlen művészi sikert ismerek el, és az a tiszta művészi lelkiismeret.” Hamvasi kontra-igényességet állít mércének. „A csőcselékhez tartoznak mindazok, akik örökké a könnyebbik utat választják.” Meglehetősen széleskörű a csalók tábora. „És mostanában a csőcselék írogatja a könyveket, a csőcselék művészkedik, a csőcselék az olvasó és a csőcselék a műértő.” Amire egyedül érdemes törekedni, a zsenialitás. „A világ egyensúlyát mindig a zsenik rengetik meg. És mindig is az együgyűek a pillérei.” A művész dolga kontrasztot képezni a világközönségességgel szemben. „Szembeszegülni a korral: egyetlen módszer a szörnyek féken tartására.” Persze, a jelentéktelenek gondoskodnak folyamatos létrontásukról. „Nem kérdés: a hasonmásuk sokan újra a Térbe juttatják jól fizetett kis bérkutatókkal, csicskatudósokkal, mert önmagukat fiatalként látni akarják a Térben…” Meg is nevezi az aktuális kivételezetteket. „Műértők csicskái, a szerkesztők nyalizói, kávéházi ölebhad, vizsgáztak sunyiságból esztétáknak a színe előtt.” Már-már Simone Weil-i kereszt-extázis lesz rajta úrrá. „S onnantól majd addig kalapálom a sorsom kísértésekkel, míg újra kereszt alakúvá nem válik.” Meglepő asztronómiai bizonyossággal jelenti ki: „mi a Hattyú csillagképből jöttünk…” Bűnbeesésünk súlyos terhet ró ránk. „Nekünk már nincs egyebünk, mint járni az űrt eme bűnhődéssel, agóniatúra minden egyes repülésünk, nincs újjászületésünk már soha.” S szemtől szembe találja magát Babics Imre Babics Imrével. „Ám ő itt van, hexameterre vadászik. És ez nem könnyű feladat: hálóval a gejzírt megzabolázni, olyasmi a verskilövés, leheletre lőni parittyával s varsát állítani a szélnek.” Sőt, egy baljós önjóslatba belebotlik. „Így léteznek az Úrnak készült versek, ezernyi, s legtöbbnek közülük soha emberi lény nem örülhet.” Sajátos teodiceát vall-hirdet a költő, ebben is rokona Hamvasnak vagy Jakob Böhmének. „Igen. Engem nem zavar egy képlékeny és rugalmas Isten léte. Ettől csak még jobban szeretem. Lehet, hogy éppen azt akarja, hogy megváltoztassuk. Lehet, talán éppen azért kell megismernünk a jövőt, hogy megismerjük és kikerüljük önnön poklainkat, s ezáltal tegyünk egy apró lépést az Ő megerősítése felé.” A velünk együtt szenvedő Isten szeretetreméltóbb, mint a részvétlen Égben trónoló. „Az ilyen Istent mélységesen lehet szeretni. Ő az én Istenem. Képtelenség, hogy egy olyan Isten, melynek szinte minden teremtménye szenved, ne szenvedjen maga is. Tőlünk szenved, mint önnön lehetőségeitől.” ( Krisztus?) S mi a helyzet a kárhozottakkal? „Megannyi beomlott ondószál-alagút és magkatakomba, kiút nincs.” Már földi fizimiskájukban felismerhetők. „Gyógyult alkoholista pénzember, vagyonos nőcsábász, léha divatfi, kit felbérelt sudrák végeztek ki, halála csúf, méltóság nélküli volt, nem védekezett, mert önnön erőszakos énjétől nagyon undorodott már, hagyta magát agyonütni?”
VI.
Az egész természet, csillagvilág sínyli az ember eredendő bűnét. „S a galaxis legközepében éjszínű lyuk pörgeti csillaghalmazait, mint egy ragyogó kalamájó, egy fényes puhatestű rázza a karjait egy helyben, vadul, elkeseredve, mert a gerince hiánya az éjszínű lyuk.” Emlék gyerekkora óta érzi ezt, világszinkronicitásban: „egyre belülre figyelt, jól tudta, nagyon sok lenne a véletlen, sok a furcsa történés, egyezés, szóval nagyon is különösnek tűnne az emberi lét, ha nem érintkezne a Túllal, és valamely kártékony szellem nem felügyelné.” Bölcsen konstatálja, hogy az ember szép gondolatait ékszerül használják az angyalok. „Szellemi ékszer oszladozó tetemet sosem ékít. És a megannyi emberi gondolat angyaloké lesz, ahogy leopárdnak foltos bundáját, strucc tollát emberi lények hordják, és krokodil bőrét és medve fehérlő karmát, mellyel a zúgó szikláin lazacoknak fáradt testét kapta ki rég, sok gondolat angyal ékszere lesz, de a jók csak, a rosszak a démonokéi.” Az emberiség mai szörnyű bukása egy szűk mondatban összefoglalható. „Csodák nélkül, valamint az állatok.” A kataklizma vulkánkitörésre alít. „Mint ömlő láva kitölti a vulkán csúcsa alatt tátongó kis lyukat, egy negatív lét megszűnik…” S a világítélő férfiú kedvére formálta a degenerált, aljas emberiséget. „Egykor öt embert tett csokitortává s ugyanakkor cukrásszá hipnózissal, s nem akadt pszichiáter és pszichológus azóta, se hipnotizőr, se kuruzsló s természetgyógyász, aki őróluk levehette volna a szellemi béklyót, folyton csak nyalogatták, kóstolgatták egymást, látszat tortasütői, újsütetű odabenti valóságukban örökkön, krémkreatúrák, habhímek.” Bizony, az egyszem megvilágosodott ember, nem csak átlátja, de meg is oldja a kor ’méregzöld’ problémáit. Mint a kozmosz ’el nem ismert törvényhozója’ (Shelley). A hatalom: „Csak a külső harcot hirdeti. Parlagfű-irtásra dühödten felszólít, patkányirtás, csótány- s rovarirtás. Belső átalakítást elvet az emberi szívben, és lélekben végtelen erdőtelepítést mint lehetőségét nem is ismeri fel, de ki ő?”
VII.
Ritka-szép önvallomás-töredékkel ajándékoz meg a Taccs: „én nem vittem semmire, nincs szakmám, s hivatásom/ rég lehetetlenné tették jellemtelen, ocsmány/ karrieristák, úgyhogy a vákuumot befogadtam:/ még minden lehetek. S nem is izgat más, csak a Minden.” S nem tartóztatja vissza magát a totális irodalom-kritikától, mint Beke Albert. „Hogyha gerinctelen, ostoba, nyikhaj csűrhecselédek/ ellopják a hazám irodalmát, torz szövegekbe/ fullasztják, lapos, ocsmány, öncélú makogásba/ én, aki teljes erőbedobással tettem a dolgom/ és komolyan vettem lírám, iszonyú fegyelemmel,/ hittel, alázattal feltöltve ügyeltem: a szellem/ mélyeiből nyert képességgel vissza ne éljek,/ mellettük nem tartózkodhatom.” A bátor harcos megfélemlíthetetlen, hasztalan ütik-verik, mint Kosztolányi a Trianon-rák csapásai alatt válik ’kemény, fájdalmas műremekké’: „engem ugyan soha meg nem törtök, kis nyomorultak,/ engem csak betemethettek, s valamint ha a Szfinxet/ szórja be durva homokkal a szél, mégis mosolyog csak…” Így kerül partvonalról a középpontba. „S oda tartok/ most, hova egy testből lett pont csak tarthat: a kozmosz/ végtelen ívű partvonaláról körvonalába.” Mint a hindu m o k s a, hajtja a fő cél. „Mind közül egynéhányat erős vágy kínoz örökké: önmegváltás éhe.” S felrémlik előtte létkudarca értelme: „hátha egy isten szócsöve és árnyéka/ katarzis?” S enged a sátáni kísértésnek, mint József Attila. „Végül a másik felvett egy kavicsot s a közöttük lévő tíz-tizenöt méter széles, feneketlen tátongásba bedobta. A kő nem esett le…’Na ennél én sokkal jobbat tudok.’ És levetette magát a mélybe azonnal, századmásodperc hezitálás nélkül.” De nem a megsemmisülés várja, hanem angyalok tenyerébe huppan. „Az ám, s a leérés nem volt más, mint egy gombostűhegynyi, alighogy érzett szúrás homloka legközepén, hova hinduk pöttyöt festenek…” Számot vet a költő létküldetésével. Csillagteremtő káosz az, mint Nietzsche esetében. „Ezért, ami engem illet, olyan mélységbe vetődöm, melybe csak egyszer képes az elme lebukni”. De nem szakad ki bakonyszücsi mikrovilágából. Ahol még császárgombát is lel, mint én is egyetlen egyszer Hejcén: „azonnal felgügyögő, hűs császárgombaszagú árnyék ringott a vízen.” A vége felé már leltárt von, összegzésként. „Te maradtál. Ártatlanságod pisztáciaillata elrejt minket a kezdetekig, s ezalatt mi is átitatódunk lényeddel.”
Ettől kezdve gáttalanul áradnak belőle az égi igék. „És akkor szavak áradtak ki belőle, a Holdból buggyantak ki szavak? Felemelte magasba a létrát, létra, amelynek mindvalahány foka mondat, a Holdból hullt le a hágcsó részegeseknek?” Csak a hiánybetöltő, hivatás-beteljesítő hit kell, mely kisebb, mint a mustármag. „Ugyan mi kellett hozzá, már az Időn kívül? Csak a hit, mely ártatlanság-megközelítő, hit, mely alantas állatiasságot semmissé tesz, hit, amely nem tud rombolni…” Elég már maga számára, mikrokozmosz. A több, mint tíz éve megjelent Opus Magnum nem-fogadtatását tekintve jóserejű szavak. „S engem senki se lát, amiképpen a kútba dobottat nem látják meg a csillagképekből kitekintők.” Némileg grottescón verselve. „Él e kútban egy féllábú angyal,/ szolgálatában három varanggyal.” Az emberek mindig rossz helyről várják a megoldást. „Szellemre várnak ki az űrt rója,/ s a Földön holdfény a sorompója.” S a kérdés, az örök platóni: „ember elérheti itt a saját ideáját, azt akiért megkapta a formáját magas Égben?” Visszaszalad gyerekkorába, az elveszett teljességbe: „A gyermeki áradt parttalanul: mítosszá átalakítani mindent képes volt valahára az újnani megszületésre váró Egy, s odaérhet bármihez, az magasodni kezd, bizony ám.” A felnőtt tiszte más. „A nappal ellenben nem az öncélúságé: aki úrrá lett egy démonon, az már nem játszhat soha többé.” Mitizálhatná magát, eltekint ettől: „habár könnyen mítoszt kavarinthat össze saját maga mélyeiből, s megetetheti azzal a többre, ’égire’ éhes, nyálzó átlagosok sokaságát, ezt soha nem teszi meg…” Több ez, mint a darwini túlélés. „És ez az elv nem a létharc, ámde a létodaadás elve: sokan szemlélik ezt a világot a csúcsról, s nem veszik észre: miképpen az emberi lény is alulról ódaadó magasába az isteninek, valahányan lentiek ódaadók magasába.” A teilhardi Szív-központú Isten-Omega megigézettjeiként érdemes élnünk: „valahányan a táplálék-piramisban mind odafenn, s szívehangjai ők, dobogásai egyetlen Szívnek, e szellemi Szív perpitvara és kamarája sokmiriád, de a ritmusa egy, soha meg ne szakadjon.” S mielőtt a nyelv beleveszne az egyetemes makogás ékesszólásába, vissza az ásványok anyagsemmit előző isteniségébe.” Az útkeresésnek legvégén ott vannak az ásványok valahányan, nincs számukra halál sem kívül, sem belül, el sose vesznek az élőlényektől, csakis adnak: Föld erejét, oltalmát: tolmácsok, kisugárzás fordítói, de nem tukmálják ránk magukat, lenn várnak az éjben, amíg a Megértés Népe egy újabb Ráérős-kultúrát nem termel ki fajunkból…” A teremtésnél, a Teremtőnél vagyunk: „ártatlanság, aki nem veszi észre majd a halált sem, hiszen alkot örökkön-örökké.” Összegezheti létsors-tapasztalatát. „Nem született vesztest zsákmányolsz itt ki, halandó, ám született császárt, aki félig szórakozásból önmaga választotta helyét. És míg te öregszel, őt az Időtől távol tartja belül kacagás: bár téged nyomorult palotád véd, engem üveghegy, önnön lényemből magasítottam fel, egyetlen fillért sem kellett lopnom hozzá, ugyanakkor, lám, otthonra találhat benne a négy elem is, nézd, kandallója előtt melegedhet a tűz, levegős a beltér itt a szeleknek, a víz uszodája elég mély s földjén elheveredhet a föld, nem kótyavetyélik el nyomorultak alóla.” A végtelen mélységek Aknájából feltekintve. „Győzelmet arattam sötét démonomon,/ ezt szajkózom magamban unos-untalan.” Azaz: a harcot megharcoltam, s démonaink ellen kell vívnunk: hogy Isten ámuljon. S a nemolvasó kritikusoknak üzenet.” Nyugodtan hívhatnak a legkisebb magyarnak,/ elintézem őket egy kézlegyintéssel.”
Boldogh Dezső
A Gnózisról
„Reménykedem, hogy lesznek olvasóim, de ezért soha nem tettem engedményt, egyszerűen nem tehettem. Mégpedig azért, mert számomra a Teremtő fontosabb a teremtményeinél. Ez ilyen egyszerű.” – mondja Babics Imre egyik interjújában, és ez a kijelentés nem csak fő művére, a Gnózisra érvényes, hanem egész munkásságára is. A hatalmas terjedelmű hexameteres nagyeposz „gyorsregényt”, színműveket és különálló költeményeket is tartalmaz. Néhány kiváló és elmélyült tanulmányt beleértve, a költő csak egy szűk kör részéről kap figyelmet költészeti tevékenysége miatt. A Gnózis valószínűleg csekély számú olvasóközönsége tapasztalhatta csak, hogy irodalmunk kétségkívül jeles alkotói, sodorirányai, magasztalt-letűnt sztárjai árnyékában, az évtizedek óta önkéntes száműzetésben élő Babics Imre milyen értékeket képviselhet a formai tudás és a poézis metafizikai szintre emelésének műfajában.
Nem mintha ne lettek volna, már indulása pillanatától, nagy nevű pártfogók körülötte, de a szerző, a maga útján haladva, valamiért nem kívánt közösködni a hírnévből, vagy pláne a kortárs érzületek, belterjes beszédmódok bohócává válni, hiszen alkata, szellemi irányultságai miatt „nem tehetett engedményeket.” A végeredmény egy Himalája méretű eposz-piramis lett, amelynek ha pl. próza formában írta volna meg a puszta cselekményét, talán akkor is a század jelentős regényei között tarthatnánk számon. Epikus műként, rilkei színvonalú betéteivel, felsőbb daimónok által sugalmazott monológjaival, egy félelmetesen nagyszerű, jórészt olvasatlan, a „szakma” részéről eleddig szinte figyelembe sem vett könyvet alkotott
A mű, amit szerzője valójában „kevés embernek ajánl”, idegen test a mai magyar irodalomban. „Alighanem az is hátrahőköl, amikor kézbe veszi a lexikon méretű, puritán, ám már a terjedelmével sokkoló könyvet, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy igazán rendhagyó irodalmat ma már csak kis könyvkiadók sehol nem reklámozott kiadványai között talál.” – írta volt Prágai Tamás. Az olvasó, és a „szakma” hátrahőkölése teljesen érthető. Az a húsz-huszonöt ember, talán, akik mélységeiben befogadták a Gnózist, nem reprezentálják a hazai olvasóközönséget. Születtek valóban értékes esszék, tanulmány-kísérletek róla, de a helyzet igen hasonló Hamvas háború után betöltött alkotói szerepéhez. Másolt szamizdatok helyett persze most itt a net, tiszapalkonyai és egyéb raktárak helyett a közmunkák, de közös az ismeretlenség, az önkéntes száműzetés és a szűk tisztelői körök. Babics esetében azonban kérdéses a folytatás. Hamvasra feltétel nélkül lehet hivatkozni, szakmán innen és túl – kutatók, közemberek, nemzetiek, liberálisok, „spirituális mesterek”, pszichológusok, stb.-k, meg is teszik ezt, hisz valóban igaz – hangsúlyozottan – ma már: „Hamvas Béla, a dolgozó nő filozófusa.” – ahogy egy nemrég eltávozott, szintén ismeretlen, Bakos József nevű valódi tanító mondta. Babics, a Gnózist záró szonettkoszorú első soraiban megadja a pontos paramétereket a magában felfedezett erő szellemet és ösztönöket felforgató hatalmáról, és nem kíváncsi az okoskodók véleményeire: „…ő lesz valamikor utolsó keresztem. / Agyara kezemben pokol-küldte kés, / kifog mindenféle idióta teszten, / és le nem gyűri a megmérettetés.”
A Gnózis radikalitása, pazar cselekményszövete, ötlet-bombái, humora, verses betétekkel, hangjátékaival, felvezető „gyorsregényével” együtt akár az ínyenc irodalmi közönség figyelmére érdemes is lehetne, akik pl. Hamvast, Szentkuthy-t, Határ Győzőt, Joyce-t, és a hasonló szerzőket méltányolni képesek. Nem mintha Babicsot velük, vagy bárkivel rokonítani kellene, vagy felmerült volna benne az irodalmi irányzatokhoz, írói klikkekhez tartozás vágya. Sőt, határozottan menekült az efféle dolgok elől. Nem tudni, lesz-e életműve valaha kutatandó téma, egyetemi szemeszter, vagy bölcseleti „diskurzus-igényt felkeltő problematika.” A jelenbéli trendek alapján aligha, és a komolyabb nemzetközi díjak megszerzéseivel is várni kell, hiszen a Gnózis világ sugalmazása alapvetően nem teljesíti be sem a „demokráciával”, sem egy transz-humanista jövőképpel, sem az előnyben lévő hátrányos kisebbségek jogaival kapcsolatosan ma egyre inkább elvárt érzékenységi faktorok minimális szintjeit sem.
Megtestesít azonban annyi minden egyebet, hogy azokhoz képest Prágai, Füleki Gábor, Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre és mások Gnózissal foglalkozó kiváló írásai is csak bevezető jegyzetek lehetnek az eposz magyarázatához és értelmezési szintjeihez. E sorok írója csak annyit tud és szeretne kijelenteni, hogy katartikus könyvvel találkozott. Meg-megállt közben, visszakeresett, ízlelgetett, elhűlt, otthon, utcai padokon lapozgatva szűnt meg a világ körülötte, és bizonyosságává vált, hogy ez a mű élet- olvasmánya lesz. Emlék líra-világuralmi tervei (mely korunk szellemi helyretételének, tudjuk, egyetlen megoldása lehetne), Atkó héroszokra jellemző büntető expedíciói, és Béla éterikus monológjai első pillanattól megnyerték rokonszenvét. És leginkább – hogy bárhol nyitotta (s teszi most is), a Könyv él, újra üzen, a Ráérős-kultúra nyelvén, az emberekén, a mindenségén… újra… örökké.
Prágai Tamás
A LÉLEK ÖRÖMEI
(BABICS IMRE: GNÓZIS)
Alighanem az is hátrahőköl, amikor kézbe veszi a lexikon méretű, puritán, ám már a terjedelmével sokkoló könyvet, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy igazán rendhagyó irodalmat ma már csak kis könyvkiadók sehol nem reklámozott kiadványai között talál. A könyvtest – nevezzük nyugodtan így! – fekete színű, a címlapon a kiadó logóján kívül csupán a szerző neve található piros betűkkel – és a címfelirat. Babics Imre: Gnózis. Ennyi. A mintegy hat centiméter széles gerincen ugyanez, ám a gnózis szó görög betűkkel szedve. A hátsó borítón a jobb alsó sarokban egy sapkás-sálas kisgyerek fényképe fehér fénykarikában. A kisgyerek léckapu előtt áll, szemei csukva. Alszik vagy révül.
Babics Imre megírt mintegy nyolcszáz oldal prózában tördelt hexametert – az a gyanúm, hogy mind az Odüsszeia, mind az Íliász elférne ebben a könyvben. Ezzel a munkával akkor is foglalkoznia kellene a média irodalomra szakosodott vékonyka szegmensének, ha a könyv egyik gondolatmenete nem éppen a média „meghódítása”, a „szakrális terror,” más szóval a „líraviláguralom” bevezetése lenne. Ennek ellenére úgy látom, hogy a Gnózis megjelenése a médiában egyelőre nem hagyott mélyebb nyomot. Megjegyzem, a könyv sem kimondottan igényli a szakma figyelmét: „Nem éri különösebb meglepetés, amikor néhány irodalmi szalonban és szerkesztőségben tett látogatása során kiderül, hogy ezen a területen aztán különösen éles a csak erős jóindulattal középszerűnek nevezhető nemtelenek vetélkedése egymás kigolyózásában” – írja a Gyarmati emlék című „bevezetőben” egyik narrátora, mindjárt a könyv élén. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem számít az olvasóra: „Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. / Nem ismerem őket./ De el kell jönniük, különben ‘csak’ Istenért éltem’ – jelzi a szimpatikusan arisztokratikus ajánlás. Számít rá, tehát bízik benne: ezt tekintsük ténynek. Babics könyve egyfelől kimondottan irodalmi munka: mégis, ha be kell sorolnunk a mai fikciós, szépirodalmi munkák közé, leginkább a meglehetősen megfoghatatlan és afféle gyűjtőtégelyként alkalmazott „experimentális” jelzővel illethetjük. A könyv alapszövege, textusa: a hexameter, melybe különböző (elsősorban verses) szövegtestek ágyazódnak. Előlegezzük meg: összetett, rendkívül komplex szövegvilág.
Akár sokkolónak is nevezhetném. Nemcsak méretei vagy a szövegek sokfélesége miatt (a főszövegbe ágyazott vers- és drámabetétek, illusztrációk mellett a szerző még egy Szfinx című verses betétlappal is meglepett), hanem tárgya miatt is: a regény a kilencvenes évekről alkot átgondolt, akár szociográfiai igényűnek is nevezhető elemzéseket, amelyek több társadalmi szférát megidéznek a Havanna-lakótelepi nincstelenek, az alkoholisták és elmegyógyintézeti ápoltak életén keresztül az újgazdag vállalkozók és a maffia világáig. Szép kis keresztmetszet, mondhatjuk, de Babics nem áll meg vizsgált csoportjainak aktuális, pillanatképben való bemutatásánál: elemzéseit utópisztikus időtávlatba, egyfajta jövőkép, vagy inkább ellen-utópia kontextusába helyezi. És éppen ebből a szempontból rendhagyó. Könyvének nemcsak horizontja, hanem távlata is van: „E jövőtől féltem az embert, és ez jó jel, mert szeretetre vall. A modernek meg nyalják ki a seggem. Akinek őrültség az Egész akarása, azok nyomorultak, nem mi, magányos szárnykeresők. Lezuhanni ezerszer jobb, mint meg sem mászni a tornyot. Alul makogóké most a világ, az alulmúlóké. És az utódok szárnykeresőknek látják majd őket, s mi kihullunk nyomtalanul minden kreatúrák gondolatából… Kérdezem én: csoda, hogy valahány kimagasló eljut az Úrig? Hát hova forduljon? Mai költők ocsmány kis szövegéhez? Erőt csak erősek adhatnak, jellemtelen, undok kapcabetyárok és kakaógengszter-tömegek nem. Öreg kor, amelyben nincs helye hősnek. Kényelmetlen a hős közelében élni, a kisstílűek békéjére veszéllyel van. De lezárom a témát…” (628.) – írja, és a kérdést maga veti fel: hogy jelenhet meg egyáltalán a műben a hős?
A cím nyilvánvalóvá teszi, hogy első megközelítésben ne az úgynevezett „irodalmi hagyomány”, hanem a GNÓZIS, az emberi üdvtörténet e sajátos vonulata felől közelítsünk e súlyos szövegtesthez. Megjegyzem, egyes – nem is könnyen figyelmen kívül hagyható – vélemények, például a kanadai Northrop Frye elemzései azt mutatják, hogy a kettő szorosan érintkezik egymással. A gnózis szót, mint tudjuk, általában az „ismeret” szóra, illetve a „megismer” igére vezetik vissza a szótárak, a lexikonok leginkább a „tudás”, sőt, „titkos tudás” értelemben használják, utóbbi érintkezik az ezotériával. Egyfajta értelmezésben (véleményem szerint ez a legmesszebbre mutató megközelítés) a gnózis „isteni tudás”. A gnosztikus kifejezéssel leginkább a Krisztus utáni néhány száz év vallási mozgalmait, illetve a később ezekre hagyatkozó, általában eretneknek minősített mozgalmakat illeti az egyháztörténet. Nem vagyok vallástörténész, de ezt a megállapítást vállalhatónak tartom: a gnosztikus szövegek általában szimbolikus, többféleképpen értelmezhető textusok. A gnózis a beavatatlan szemében zűrzavarosnak látszik. A harmadik századi tanító, a magát Krisztus apostolának nevező Máni tanaiban például a világ teremtése előtt két „birodalom” létezett, a jó és a rossz, a fény és a sötétség birodalma; ám ez a két birodalom ugyanakkor két „fejedelem”, valamint két „fa” is. Akkor hát melyik? – kérdezi a formállogikán iskolázott elme. Bonyolult folyamat során a sötétség birodalma bekebelezi a fény birodalmát, és a teremtés e hiba helyrehozására jön létre. Az első emberpár, Ádám és Éva is a sötétség két démonának „fattya”, testükben lekötött fény-részecskékkel; feladatuk az, hogy a világ nagy mozgató kerekeinek segítségével a fényt felszabadítsák – erre a feladatra emlékezteti őket a tudás fájánál megjelenő kígyó, aki ebben az értelemben pozitív szereplő; talán nem is lepődünk meg, hogy ő több gnosztikus értelmezésben a kozmikus Krisztus emanációja. A Tamás-akta Gyöngyhimnusza – a gnosztikus hagyomány fontos alapszövege – szintén az emlékezet visszaszerzéséről szól: az Egyiptomba küldött királyi ifjú megfeledkezik származásáról, elvegyül az egyiptomiak közt, ám az utána küldött ige emlékezteti eredetére, és újra felöltve királyi köntösét, hazatér. Nem is csoda, hogy a fogalmi gondolkodás számára a mítoszok nyelvén fogalmazó tanítások idegenek, sőt, inkább riasztóak – izgalmas alapot kínálnak azonban a költészet számára.
Nem ismerem a gnózis bonyolult gondolatvilágát elég mélyen ahhoz, hogy Babics Imre művének akár leglényegesebb háttér-információit is feltárjam; mégis megkockáztatom: a gnózis legfontosabb tétele: a lélek örök. Ezért megtévesztőnek tartom, amikor „megismerésről” beszélünk a gnózis kapcsán. Nem ez a helyes szó. Az ismeret általában szellemi természetű, és az elme „terméke”. (Az elme elemekre bont és elemez.) Nem véletlen, hogy Babics főszereplői, Béla, Atkó és Emlék egy elmegyógyintézetben találkoznak. Az elmét, a huszadik, huszonegyedik század megbomlott tudatát gyógyítani kell. Egy különös jelenet során Béla nevet ad elbeszélőnknek: „Felsorakoztak a férfi előző lényei akkor a kórterem ágyai közt. Folyosón is álltak. A kínai kertépítő mester, az ír pap kétoldalt nekitámaszkodtak a nyitva felejtett ajtószárnynak. Az ősi egyiptomi macskatanító mester csontfuvolája benyúlt a sarokban a mosdó foncsorozott tükrébe. Huron sámán. Breton íjász. Dór rabszolga. Tibetben bonc. Skót klán feje. És a megtévedt remetékből több is volt, sivatagban és erdőben. Arab sejk, állandóan az űrbe vágyó női közül. Felakasztott kém. Folyamok közt néma sumér méhész. És szívós diplomatákból, színészekből, zsonglőrökből régi korokban kettő-kettő. Káldeus újságíró.
S valamennyi:
– Emlék!
– Pardon?
– Mit motyogsz, Bélám?
Rámutatott a kesernyés férfira és felüvöltött:
A neve: Emlék!” (90.o.)
Emlék, Béla és Atkó a hagyományos szellem-lélek-test felosztás leképződései: a szövegben mindvégig önálló lények, de egymáshoz való viszonyulásaik, kapcsolatrendszerük alapján meglehetősen jól modellezik a személyiség e hármas, archaikus felfogását. (Hármasságuk egy Xénia nevű kamaszlánnyal egészül ki. Az sem véletlen, hogy éppen ő, a nő-anima áll legközelebb a lelket „megtestesítő” Bélához.) Emlék a szellemi irányító, a líraviláguralom kitervelője; Atkó a gyakorlatias ember, vállalkozó és pénzt szerez, hogy a tervet megvalósítsák, felveszi a küzdelmet a politika és maffia világában is; Béla pedig a hétköznapi létezés szintjén: alszik, ám ha kell, gyakorolja a testből való kilépés vagy lebegés képességét. Önálló lények, önálló karakterek: ez nemegyszer humoros párbeszédeikben pompásan kirajzolódik: „– (…) Atkó, tudod te pontosan, mi az a szakrális terror?
– Persze. A múltkor már elmagyaráztad. A metrón. Mindenkit nagyon megverek, aki újságot olvas, nem pedig eposzokat.
– Úgy látszik, félreértetted, amit akkor elmondtam neked.” (283. o.) Nem kell hangsúlyoznom az egy és a három, valamint a három meg egy felosztás jelentőségét az archaikus gondolkodásban.
Ne zavarjon meg bennünket, hogy a Gnózis több olvasati modellt kínál: egyaránt olvasható egyetlen ember fejlődésregényeként, mint – klasszikus példával élve – a Wilhelm Meister; egy meglehetősen visszás korszak, a kilencvenes évek rendszerváltásának, illetve e rendszerváltás következményeinek kritikájaként – és a szövegbe ágyazott betétek, elsősorban a valóban figyelmeztető erejű, Warning című drámai betét révén ellen-utópiának. Hiszen minden, amit a szöveg kínál, impulzus és inspiráció. A lélek mozgásban van (lételeme a mozgás, és ez a mozgás gyakran modelleződik utazásban: hol a levegőben, hol tengeren hánykódva, tutajon lebegünk.) Ám a lélek mozgása alapvetően nem horizontális, hanem vertikális: alámerülés és felemelkedés. Dante Az isteni színjátékban az alvilágot kúttal modellezi. Ennek a kútnak egészen meghökkentő képe bukkan fel Babicsnál. Szereplőink, amint jelentős vagyon birtokába jutnak, a Havanna-lakótelepen levő régi lakásukat alul-fölül kibővítik: megveszik valamennyi lakást abban az adott blokkban, és ezeket egy lézervágó segítségével egybenyitják: a lakáson belül így tízemeletes kút keletkezik. Ez a kút egyetlen, tíz emelet magas felkiáltójel: ember, alá kell merülnöd!
Ám ideje feltenni végtére egy irodalmi kérdést is: mit jelent az a gesztus, hogy valaki hexameterben ír meg egy regényt? „– Nekem már régóta motoszkál az agyamban egy igazán őrült ötlet. Mi lenne, ha a szakrális terror csúcspontján bevezetnénk a hexametert mint az írott – nem a beszélt, végül is én toleráns vagyok – nyelv hivatalos formáját?
– Úgy érted, mindenkinek hexametert kellene használnia, ha írásban óhajtja közölni a gondolatait?
– Igen.
– Te közveszélyes vagy.” (292. o.)
Az idézet alapján a hexameter: a líraviláguralom adathordozója. Babics műve, nyilvánvaló módon, kísérlet a szakrális terror költészetként való megvalósítására. A költészet ebben az értelemben a lét esztétikai szemlélete. De a hexameter nagy kérdése mégis: maga a nyelv. Hogyan tehető alkalmassá a nyelv arra, hogy benne megszólalhasson a hexameter géniusza? A rövid és hosszú szótagok elrendezése sajátos szórendet, a szavak nem hétköznapi elrendezését kényszeríti rá a létrehozóra – és a hordozóra, a nyelvre. A nyelv, amely hexameterben szólal meg, nyilvánvaló módon nem az a magyar nyelv, amelyet beszélünk – bár meg kell jegyeznem, hogy a magyar nyelv kiváltképpen alkalmas az ókori forma megszólaltatására. A megszólaló hexameter nem a hétköznapi, beszélt nyelv, de nem is az ókor nyelve. Ez a nyelv maga az eltérés. Eltérít a van-tól, és feltárja az utakat a lehet felé.
A hexameter hanghordozása a lét esztétikai szemléletére emlékeztet. Eszembe jut egy régi riposzt. Arra a kifogásra, hogy „de ő mondta, hogy csináljuk”, gyerekkoromban ez volt a hivatalos válasz: „és ha azt mondta volna, hogy ugorj a kútba, akkor beleugrasz?”
A válasz, most már tudom: igen.
A kútba bele kell ugrani, és meg kell mártózni a mélyén.
Suhai Pál
Babics Imre Gnózisáról
2017. november 22.
Kedves Gyuri! A tegnapi esten fölindulva ülök e levélnek. Jobb helyeken tudják: szembe nem illik dicsérni. (Csak hát mögött.) Mint ahogy fordítva sem: hát mögött összesúgni – kárhoztatni is csak szembe. Vice versa. Én most dicsérni fogok – értelemszerűen, ezúttal, nem téged. Neked most hát mögött és csak neked (!). Elvégre Te adtad ki anno Babics Imre remekét, a Gnózist [Napkút, 2013]. Hadd írjak most róla valamit. Neked, mint legilletékesebbnek. Nem találok rá szavakat. „Kellenek újra a dantei léptek” – nem is tudom már, ki fogalmazott így. Talán Juhász Ferenc. Tékozló országa, Anyámja, Halott feketerigója ilyen lépések. De most jött valaki: Valaki, aki mindezt négyzetre, köbre tudta emelni. Beoltva a líra hajlékony ágát a modern regény, egy Joyce, egy Broch epikus törzsébe. Három regiszteren is játszik (velem) egyszerre. Szinte nem is tudom, hogyan olvassam. Néha verses regényként – egy mai Puskint. Máskor saját legtisztább hangján, a Dalok a küszöbön verseinek Takáts Gyula természetlíráját és természetszemléletét a kifejezés hermetizmusával felülíró költészeteként. S itt állnak előttem hexameterei is (a „szabályosak” és a „szabálytalanok” – ez utóbbiak próza-sorokban): egyszerre szükségeltetik negligálnom és skandálnom őket, így is, úgy is minduntalan a vak énekesre, az Elsőre figyelmeztetve általuk. „Szükségeltetik”: csúszkálnom Babics Imre glissandós kedve szerint a lét egyik dimenziójából a másikba, jéghidegből tűzforróba, éles vágásai nyomán találgatva sokhangú elbeszélésének éppen esedékes elbeszélői szólamát is. Gyakran egy macskáét. Mit egyét. Bnuckóét – ezt a bájos E. T. A. Hoffmann- és Eliot-paródiát. Nehezen olvasom bele magam, kés a kőben, de aztán megolvad s olvaszt engem is. Mondatainak áradásából rabelais-i bőség és gonoszkodó jókedv egyszerre csap felém. Fogyasztóiságkritikája szinte fantazmagórikus ellenutópiáinak remekléseivel egyre inkább belőlem is szól. Belőlem, aki a kifejezés e pazar tűzijátékát látva magamban lassacskán elhalkulok. Átadom magam neki. Elnémulok, „szívnémaságra” születek. És csodálom és csodálkozom. „Talán a legnagyobb mai magyar költő” – valahogy így jellemezte a Sztármajom könyvbemutatóján a beszélgetőtárs. Ingattam a fejem. Irodalmár nagyotmondása. S most ugyanezt én is csak megerősíteni tudom. Sőt, még hozzá is toldok valamit. A magam bugyuta fogalmai szerint. Szent. Nem lehet más, aki nemcsak hirdeti filozófiáját, írja költészetét, de éli is. Különben miért kellett volna mai Buddhaként Bakonyszücsre visszavonulnia? Remetének. Ha pedig így, akkor úgy. Is. Legnagyobb mai magyar költő? Legnagyobb mai magyar… Ezt azonban már csak reszketeg kézzel írom. Foglalt. Legnagyobb mai magyar mi? Magam se tudom. Maradok inkább BI költészeténél. Verses regényeposzlíra. Regénypoéma. Ebben biztosan a legnagyobb. Ebben az övénél nagyobbat mondani lehetetlenség. Istenkísértés. Mint Babicsban legilletékesebbnek, ennyit e kései órán még engedj meg nekem, kedves Gyurikám. S ne légy féltékeny. Nincs rá okod. Húszezer sorod mindezzel együtt sem fenyegeti ő. Külön planéták megférnek táguló világunkban. De ezt már neked se mondom. Legföljebb a hátad mögött. Ne is figyelj rám. Már búcsúzom: barátsággal és mindihletesen: P.
Parázs
Babics Imrének
Amit magamnak kértem rég, szigorúan, bizalmasan,
kívánhatom talán most már tenéked is, szemedbe is,
remeteként Bakonyszücsben ki elvonultan élsz, hogy írd,
hogy éld, Imre, a műveddel az Ég örök varázslatát –
lények között Te legföldibb, lények között oly egyszerű,
akár egy kő a tóparton, és ilyen műved súlyra is.
Mozdíthatom, de nem könnyen, a Gnózisod akár Juhász
Ferenc verse, a Tékozló ország, dantei látomás,
mint ő, Te is beoltottad éles szemzőkésed acél
hegyével a vers hajlékony ágát a korszerű regény,
egy Joyce eposzi törzsébe. Műved három regiszteren
játszik velem, de egyszerre. Szinte nem is tudom, hogyan
fogjak neki, hogy’ olvassam. Verses regény a műfaja?
Hozzám egy mai Puskinnak a hangja így beszél, ilyen?
Vagy minthogyha a legtisztább vers érce zengne, melyben a
Takáts Gyula-i tájlíra szép természetszemléletét
felülírja a versmondat ó-hermetizmusával? Ó,
felülírja e költészet. S hadrendbe állva, íme, ők,
hexameter-falanxukkal, zárt sorokban a hopliták
nehézfegyverzetű népe, szabályos verssorokban – ám
könnyűfegyverzettel mások, gyalog, lovas „szabálytalan”
prózasorokban. Így küzdnek. Így is, úgy is minduntalan
egy vak dalosra, Elsőre figyelmeztetnek engem ők.
És ezt kell tennem, „csúszkálnom”, Imre, kedved szerint, ma is.
Ha megjátszod a glissandót, egyik bugyrából engemet
a Lét rögtön a másikba, a tűzből jéghidegbe vet.
Barázdáidon elbotlom, míg ezt találgatom, a mű
sokhangú fabulájának elbeszélői szólamát.
Néha egy pimasz macskáét. Mit egyét! Bnuckóét, vele
e bájos E. T. A. Hoffmann- és Eliot-paródiát.
De Bulgakov remekművét, A Mester és Margaritát
is megidézi ám könyved – elorzott rangra lánymosolyt.
Te Emlék, Béla és Atkó végül kudarcba fulladó
groteszk szövetkezését, ezt idézed biztatásul. Ez,
megváltástervük íratta regényedet, alakjaid
lírauralmi ábránddal kacérkodó történetét?
Olvashatom, de kés kőben! – majd olvad s olvaszt engem is.
Műved rabelais-i bőségét s jókedvét, a gonoszkodót
rám egy-hullámban árasztja, s azon kapom magam, hogy e
fogyasztóiság-bírálat ellenutópiáinak
fantasztikus remeklése mind hangosabban s egyre csak
belőlem, már belőlem szól. A kifejezés e pazar
tűzijátékán lassacskán elnémulok, elhalkulok.
Parázs, amely meggyúlt egyszer és most magába fojtva ég.
Szörényi László
Ajánlás (NKA, alkotói pályázat)
Tisztelt Kuratórium!
Babics Imre jelenleg 53 éves költőnk, aki véleményem szerint a legnagyobb magyar költők közé tartozik, de életmód- és kiadási stratégiája miatt még kevéssé ismert. Ugyanis a fővárostól távol egy kis faluban él, ritkán érintkezik a nyilvánossággal, és igen hosszú távú költői tervei megvalósításán dolgozik, azaz klasszikus módon úgy él, mint egy Horatius, aki körül nemhogy eltűntek, hanem többnyire még meg sem születtek a Maecenasok. Szerencsére vannak azért, akik ismerik érdemeit, és biztos vagyok abban, hogy a legutoljára megjelentetett hatalmas, Gnózis című eposza, amely legnagyobbrészt prózába tördelt hexameterekből áll, meg fogja szerezni számára az elragadtatott kritikusi visszhangot, és ennek nyomán talán a valódi olvasóközönséget is.
Azok a filozófiai, illetve meggyőződésbeli és tudományos érvek, amelyekkel egyre elvaduló és degenerálódó civilizációnkat nézi, magától értetődően közelítik őt a keleti gondolkodásmódhoz, illetve mintegy kényszerítik is arra, hogy egy másik típusú civilizáció és kultúra belső lényegét megértve és abból kiindulva próbáljon ítélni a magunkéról, amely romlásnak indult. Pár évvel ezelőtt az ilyen hozzáállást vezető kritikusok a legnagyobb gyanakvással figyelték, és szinte kiközösítették azokat az írókat, akiket rajtakaptak az efféle gondolkodáson. Mára a helyzet – legalábbis részben – megváltozni látszik: például ma jól fel kell kötnie a gatyáját annak a fütyörésző kritikusnak, aki például le akarná szúrni, vagy lepöckölni az asztalról Krasznahorkai Lászlót, aki példátlan sikert aratott és arat immár nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem az Egyesült Államokban is. Talán ez a megváltozott és kissé alázatosabb kritikusi attitűd Babics Imrét is előbb-utóbb hajlandó elolvasni és nem elhárítani.
…. Formai oldalról …. eddigi műveiben már bebizonyította, hogy a lehető legbravúrosabban tudja kihasználni a magyar nyelvnek azt a szinte egyedülálló képességét, hogy jóformán nincsen olyan hangsúlyos vagy időmértékes versforma, amelyet ne lehetne tökéletesen megvalósítani magyarul. (Arany ezt természetesen tudta, ezért próbálkozott még a maláj versforma átültetésével is – német minta nyomán.) Tartalmi oldalról pedig teljességgel egyetértek mind a modernizált tájlélektan felhasználásával, hiszen Hamvas esszéje óta ennek is egész iskolája keletkezett, de ennek képviselői között talán egy olyan, mélységes és reális tapasztalatokkal is rendelkező párizsi bakonyi, vagy bakonyi párizsi sem akadt, mint Babics Imre. Ezért természetesen sokat ígérő, sőt szükséges végigpróbálni azon, a költő által jól ismert keleti források, hitrendszerek segítségével az ún. pannonizmus költészetbe emelését, mivel a Gnózisban Babics már bizonyította, hogy a leginfernálisabb, apokaliptikus és egyúttal a szociológiai meghatározásoknak is tökéletesen megfelelő realista szemszögből leírt, pusztulásba rohanó tömegélet és a legéteribb tündérvilág megszólaltatásához szükséges minden nemű hangszer a rendelkezésére áll, nagyjából úgy, mint Hadadúrnak a szigeten.
Kérem tehát a mélyen tisztelt Kuratóriumot, hogy a magyar irodalomtörténeti kánon ikonikus darabjának a megjelenését a maga eszközeivel is segítse.
Szörényi László
Tamási Orosz János
Commedia Gnózis
Borges és Babits egyaránt a világirodalom valaha írt legnagyobb művének tekintette. A definíciót tovább bontva: Dante munkája, a Commedia úgy áll két világ között, hogy egyszerre összegez és új utat jelöl ki. Összegzi mindazon tudást, amely addig az irodalmi közbeszédben fölhalmozódott, ám eközben megteremti egy más módon klasszicizáló szépirodalom alapjait. A hivatkozások és vonatkozások, utalások módszerét lényeges említenünk: a Commedia (amelyre majd később kerül a Divina jelző) szerzője elvár bizonyos műveltséget hallgatóitól, akik ennek többnyire meg is feleltek. Dante alkotása „…egyetemes, az emberi dolgok teljes totalitását adja…”, írja Szerb Antal, „…mint Shakespeare és Goethe, világa teljes és öntörvényű világ. Egyetemes abban az értelemben is, hogy nincs korhoz és nemzethez kötve, mindig és mindenkihez szól”. Alapvetés-teljességű mondatok, úgy is, ha az öntörvényű jelzőt aszerint korrigálnunk kell (amit máshol maga Szerb is elismer), hogy Dante narratívája a katolikus hit által vallott és megfogalmazott morál szemlélete alapján teszi mérlegre a kort, a történelmet és az egyes embert; s a – lásd: „szemforgató hamis papok” – kor nem is tagadja meg tőle ennek jutalmát: az állandó üldöztetést. Ám őt ez csak megerősíti: „mindent lát és mindent láttat” (Szerb). S műve teljessége ugyan csak halála után válik ismertté, de azóta is fáklyaként lobog. Miként annak tanulsága is, hiszen talán nincs pontosabb oximoron a keresztény erkölcsre épülő jellemtiszta társadalom arculatánál.
A siker tehát nem maradt el, az utókor bőszen alkalmazta-építgette szónoki fordulatai közé; Cs. Szabó László majd talán kissé széppé tette a munka közkincs-jellegét, de a diadal ténye, hogy Firenze is viszonylag gyorsan megadja magát, leborul a világirodalmi csoda előtt. A városi tanács rendeletet ad ki arról, hogy a művet nyilvánosan kell taglalni; „…akit ebben az időben a templomban olvastak, azt átadták a köznépnek…”, tudósít a korról Cs. Szabó. „Ebbe a népkönyvbe került bele Dante. Azzal, hogy a templomban olvasták, elismerték, hogy közkincs. Azzal, hogy falra festették, elismerték, hogy holtában is első polgáruk. Magyarázták, de nem csak a kiválasztottaknak, hanem mindenkinek. Magyarázták, de nem az akadémián, hanem a templomban s az utcán. (Leonardo és Michelangelo is az utcán kapott össze egy Dante-sor fölött)”
Boldog idők…. „Tiszta, szabályos idom csúcsáról indulok. Én. Most” – veti papírra Babics Imre a Gnózis valahányadik-végső oldalán; s nem hallom, hogy korunk nagyjai összekapnának e mondat fölött, azt taglalva: a lehelet most végleg elrebbent hát, az utolsó írásjelről, vagy épp ellenkezőleg, …egykor bűnös, mára növény, lehelet? Idézőjelet a nyelvtan szigorú szabályai szerint nem tehettem ki, hiszen a mondat betűnként jelenik meg, valahogy úgy, mintha egy nagy, sötét erdőben bolyongva-tévedve látszólag szabálytalan sorrendben megjelenő, fakérgekbe vésett betűket követve találnánk rá a helyes útra; ha marad bennünk erő, elegendő.
Igen, egy kortárs eposzregényről szólok most, de tudatos evidenciaként idéztem föl a világirodalom halhatatlanját. Mind formájában, mind tartalmában innen indulhatunk Babics után is, bárha természetesen nem prozódikus hasonlóságról van szó. „Csupán” a szándék egyik mintájának eltéveszthetetlenségéről. Már a nyelvhasználat, a formai megközelítés is ide mutat, noha nem egységes stílusról van szó; s mégis erre vélünk rá, akár arra emlékezve: maga Dante sem kerülte meg olykor az értekező próza beillesztését a Commedia textusaiba, megtartva ugyan a rímek végső játékát. No persze, ez még nem erős egybeesés, meglehet, itt kissé szubjektív vagyok, de érteni s elfogadni akarom (mert remek megoldás) a versek, versprózák, színjátékok, apokrif testamentumok, mesék s más, csak nagyon alapos szövegvizsgálattal összeszámlálható írói stílusok burjánzó, mégis fegyelmezett kavalkádját. Nem szólva (dehogynem! …) az egyes fejezetek elé illesztett – fetten festett – puritán iniciálék belső üzenetéről, a csupasz betűig visszafosztott létábrázolások szívszorító véset-káprázatáról. De nem tartunk még ott; bár hamarosan; ám előtte említsünk szót a regény elé illesztett foglalatról – tartalomjegyzék? szinopszis? Meglehet, csak azért, hogy párhuzamba állítsuk Babics első kötetével (A Kék Ütem Lovagrend), amelyben hasonló játék történik; néhány haiku bővebb „magyarázataként” a szerző a mellé illesztett hosszabb versben fejti ki a gondolat teljességét, mintegy valós ismeretet adván arról az olvasónak: miért is olyan sötét, fekete, baljós az az árnyék, amit a tizenhét szótag vet ránk?
Cudarul baljós volt. Ez ma már nyilvánvaló, az emberélet útjának felén ott bolyongunk az erdőben, s akár nagyon pontosan, akár áttételesen oldjuk meg a számot, így is, úgy is – számot vethetünk. Hát játsszunk. Babics első kötete negyedszázada jelent meg, de már akkor legkevesebb egy évtized megélt tapasztalataira támaszkodhatott, így máris megérkeztünk az Alighieri-i harmincöt évhez. S ugyanez átvitt értelemben is igaz; a rendszerváltás regénye, amelyként a Gnózis-t definiálhatjuk, természetszerűleg tartalmazza azt a tapasztalatot, amely ehhez a történelmi cezúrához vezetett, avagy elvezetett a semmihez, elvezetett az ember pőre kitetszéséhez, lemeztelenítéséhez, valamiféle alkalmatlanságának bemutatásához. A beavatás és „önként és dalolva” történő kiűzetés paradoxonjainak kegyetlen tárháza ez a kötet, amolyan gnosztikus kétely kifejeződése nem csupán a keresztény, hanem az egyetemes ember minőségében. Akit már akkor Isten teremtett, amikor a gőgösen művelt ember szerint még csak az ismeretlen félelem uralta a történelmet. Persze, vitatható, hogy félelem volt-e, de tudjuk: így fogalmazzák meg a történelem előtti idők embereinek viszonyát – mindmáig – ahhoz, ami a tudatos gondolkodás, a kontrollálható érzelmek fölismerésével párhuzamosan született bennük. Már akkor ráléptek arra az útra, amely a velük kapcsolatos szándék megismeréséhez, föltárásához vezeti őket, talán csak majd, vezeti, épp ez az, amit nem mindig tudunk, de mindig nem tudunk. „Nincs erdő emberi szívben”, szökik ki ez a mondat Babics egyik hosszú textusából, mindent elmondó jelként. Bárha épp ebből az erdőből kellene kivergődnünk, az egyetlen-új teremtés kertjébe lépnünk, ám előtte föl kellene ismernünk magát az erdőt. De csak az apokalipszisok végtelen rendjét éljük, amúgy hétköznapoknak hívjuk őket, folytonos „becsengetések” erőszakjait éljük s hozzuk létre, ha nincs, hiányzik, s valami furcsa reményt adó egykedvűséggel tárja ezt elénk az író, szinte kedvet kapunk úgy a túléléshez, mint annak ellenkezőjéhez; hiszen az is a maradandóság része. Más alakban. Létünk, ha végleg lemerül, dúdoljuk, de hát valahonnan felmerült, fölbukkant a létezés, minden pillanat az idő egyetemességének része, a lét teljessége csupán töredéke valami egyetemesebbnek; az élet a léleknek csupa hosszú várakozás csak, írja a szerző is a tízezernyi hexameter egyikében, mondatóceánba hulló palackposta-üzenetként küldvén oda, ahol értik e hexametert is – de már nem megkérdezve sem azt: Mondd, van-e ott haza még?
Sok szálú, egyetemes történet ez, térben és időben, s hát a műveltség útján is, hiszen – amiképp a Commedia kapcsán említettük – Babics eszköz-alkalmazásában is rendre felismerhetünk néhány világirodalmi nagyságot. Nem beszélve kortárs magyar szerzőinkről, több arcél is megjelenik a lapokon, de úgy, mintha, s ez talán a legpontosabb kép, a könyvtár polcai véletlenül reánk szakadnak, s mi, rendezve őket újra, a szétnyílott lapokon ismerjük föl neveiket. Egy-egy mondattöredék, egy-egy stílusjegy nyomán, ami mind új arcot ölt Babics Imre szövegtesteiben, sajáttá válik, az emlék legfeljebb úgy jelentkezik, miképp a gnózis megváltás-tanának teljességéhez is sokan adták hozzá, s adják, mindmáig, saját szublimációikat, önmaguk misztériumainak a nagy egészbe forduló ezotériáját. A lényeg ebben is az egyetemesség; a szerző évezredek műveltség-emlékeiből merít, azokhoz kapcsolódik, időben s térben tehát minden irányban s irányból meghaladja a Commediát; mégis, azokhoz kapcsolódik, akik arra rávésték a Divina jelzőt.
Istent mérceként alkalmazva? A képlet már bonyolultabb. Más oldalról nézve viszont – természetesebb. Ha elfogadjuk a teremtés teljességét, a mindenség ismert és soha meg nem ismerhető rendjét, lényeinek ágbogát, minden tapasztalatnak s érzetnek, sejtésnek lenyomatában kétely nélkül fogadva el az isteni eredetet, akkor az abból fakadó üzenet, óhaj, akarat is összetettebb, bonyolultabb az erkölcs és morál leegyszerűsített rendjénél, az egy annál bonyolultabb halmaz, annak teljességét kell összerendezni, egyakaratú életszeretetté érlelni magunkban, és csak egy ilyenné tett világ válhat mindannyiunk számára élhetővé. Vagy elbukunk, mi, s azonképp minden s mindenki a földön. Elbukunk, először s sokadszorra is, a démonok egymás között adják s veszik emberi kínjainkat. „Más-más démon billogja vöröslik minden egyes kínon, s egy időben több uraságot is képes vagy jól szolgálni, habár lepecsételt sorsod az Úré” (I), éljünk még egy idézettel, bővebb kifejtés helyett – erre máskor talán kedvezőbb helyünk akad – ezzel is azt pontosítván: bár egyetemes a Babics-mitológia merítése, azt nagyon pontosan vetíti a jelenre, a korra, az országra. A legkegyetlenebb ítélettől sem riadván vissza.
Mert époszregény-folyama ugyan az egyetemesség egészének megmérését célozza-kísérli, de abban kőkemény okok vezetik el létszubjektumunk személyes megítéléséig. „Magyarországot nem tekintem hazámnak: / kicsinyességétől egyszerűen hányok, / másodrendűségi érzés, amit rám rak, / és ezen kívül is akad jó néhány ok. / Számtalan kis bohóc játssza itt az embert, / s közben titkon izgul, senki meg ne lássa: / karmát beteljesíteni bizony nem mert: / pocsolyában lett ő vizek óriása” (IV) – olvassuk megrendülten a könyvet záró szonettkoszorú jelzett darabjában; kis túlzással élve lehetne ez a nyolc sor mottója is a kötetnek, bizonytalanságot csak azért érzek ebben, mert lenne-akadna jó néhány erősebb erre alkalmas töredék, kiemelés; mégis, ez a néhány sor pontossá teszi, végletesen véglegessé azt a szempontot, amelyre már utaltunk: a korunk apokaliptikus káoszába, a megoldatlanságok óceánjába hullott nagy rendszerváltó kísérlet mámorának elillanásába vájt a toll, s vajúdott nagy, hatalmas, kínzóan leszámoló pannót. Ám ez a leszámolás megőrizte a méltóság büszkeségét, azt, ami szinte utolsó kincse maradhat a jellemnek, akár bűn által tisztult, akár a torz tisztulás vezette bűnbe, de mindennek végén ez az, amit átadhat, titokként, s ez az, ami megőrizheti. Az a méltóság, emeljük ide ismét a párhuzamot, amellyel Capaneus vágja az istenek közönyös arcába: „Ki élve voltam, az vagyok ma halva!”.
Rontását, romlását még ott is tagadva – mert emberből van. A győzelemre szomjazó, vért s verejtéket sem magától nem kímélő, sem mástól „meg nem vonó” emberből. Ezt a hatalmas belső energiát kellene megértenie, megszelídítenie, s akár Istenhez lehetne hasonlatossá, érezzük ezt, hatalmas megrendültségek, nevetések, a tudás és nemtudás ösvényein bolyongások, a szépirodalom és a gondolkodás néha akár szétváló útjain át haladva Babics Imre könyvének olvasása közben. A Gnózis egyszerre érleli meg bennünk a kételkedés és a végső értelmezés okát és jogát; de vezet el, a humanista kíméletlenségével, a végzet alóli föloldozhatatlanságig. Mert annak vagy alávettetünk, vagy ellen szegülünk, mai általános tudásunk magunkról mind erre mutat, noha a beavatás útja mást sugall.
Egyszerű, tulajdonképpen borzasztó egyszerű Babics Imre súlyos példázata: a Gnózis. „Az állat, akit magamban felfedeztem, / ő lesz valamikor utolsó keresztem”. Ennyire, de ennyire egyszerű. Minden. Bizony: tiszta, szabályos idom csúcsáról indulunk mi, valahányan a világba, s az emberélet útjának felén állunk, tanakodva. Most. S vége, megint.
Illusztráció: Gnózis a PIM-ben
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Csak a semmi hiánytalan →
Kiss Zsuzsánna: Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella →
Halmai Tamás: Költészet és eszkatológia →
