Novák Valentin: Kabócavers

•

Kabócák jelzik a bölcsőt…
Rozzant Európa
szattyánná aszott
gyerekdalát…
A hölgy e hajdan volt
bíborszíntenger ringást,
miből csak néha riadt magára,
rezgetésre cserélte.
Kabócák jelzik a bölcsőt:
tititititititititititi
tríííííííííííííí
tititititititititititi
tríííííííííííííí
tititititititititititi
tititititititititititi
tititititititititititi
tititititititititititi
zrííííííííííííí ZRííííííííííí ZRÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ
Néha összeakadnak
szólamok, ritmusok,
míg a délszaki karmester
dormitál…
(Félő, kilopják alóla a zenekart…)

Sziklákat ostromol az élet vize.
Nyár kapitány
üledékes mészkőtortán
pipál nekünk párás délutánt…
Lenn zsibong a strand.
Süket tengeri sünök, és
kovászolatlan uborkák
fölött gumimatracsziget;
rajta ropogósra sült,
naptejkényes emberborda.
Adria menü kabóca felárral.
Medusa bölcs. Tengeréjben ragad.
Pokrócon terebélyesül
a kifolyt tangerin szirup.
Nincs tisztelet,
hisz itt az ember úrkodik,
és Poszeidon
tajtékszakállát összesárgítja…
(Nem a bagófüst!)
Bluggyog a sós-hugyos lé a légzőpipákon…
(Ez mégsem olajsziget! –
kél agyak odván az olcsóság,
a civilizált ciki mentség.)

Nem emberidegen
ez a hullámvadság,
de zaboláznánk.

Minden zugába belenézni
a sziklaszegélynek;
minden csigáját kilakoltatni,
minden rákját megpiszkálni,
minden halraját elrebbenteni,
minden tintahalát megvacsorálni,
mert a tinta rég mit sem ér,
minden kagylóját, lapos kövét
benejlonozni, hazavinni
ennek az öbölnek,
hogy otthon felépülhessen
a paneltengerpart
poszterpálmákkal,
slideshow-s fotónézegetőn
vetített leanderekkel, hibiszkuszokkal,
empéhármas, hangszórt hullámveréssel…

Kabócák jelzik a határt,
láthatatlan törvények határát:
tititititititititititi
tríííííííííííííí
tititititititititititi
tríííííííííííííí
tititititititititititi
tititititititititititi
tititititititititititi
tititititititititititi
zrííííííííííííí
Néha összeakadnak
szólamok, ritmusok,
míg a délszaki karmester
dormitál…
(Kilopták alóla a zenekart…)

A néhány(ezer) szólista
mégis kardalba réved:
Ne feledd, hol vagy,
saját bölcsőd fosztogatod,
te, PVC-ondójú, autofág faj,
te, műanyaggal suvikszolt
mosolyú, szárazföldi szörnyállat,
te, evolúciós zsákutca,
te világgerinchúros helyettes én
te is itt utálkozol, költő,
az isztriai tobozgömbök alatt.
Az idill nem sajátod,
pedig hazudhatnál…

S most a tragédiafelelős költő üzen:
ezerszinü tenger türkiz ultramarin
pisztácia hamvas leander olajzöld
azúr bársony-kék-nyár-éj-ég
aphrodité-pozsgás hajnali szirteken
koplal foltos időgúnyában az örök halász
plankton-ábrázatú ábrándos cetek
dalolnak emlős diadalt papírzseb-
kendőben mutáns matricakullancs
odalenn hallidércek lámpással keresik
a betevőt fenn-lenn-odakinn mélyűr
hidegében a Költő ködökben feldereng
a bizonyosság hogy az élet így van jól
hogy az élet ha van és nem világhajnali
illúzió csak tajtékhasító várva várt cápaiszony

A rántott kalamári citrussal
ehető csak a nyárban…
Talán hallom – vízre hajolva –
százkilométerek, sok-száz-évek mélyén
negyedik Béla ütemvesztett
evezőcsapásait,
tatárló kutató szaladását…
Talán még miénk Zára,
s itt, a közelben, Fiume partjainál,
magyar gőzhajó
dudálja kivagyiságunk…
Mert mindent hoz-visz a víz,
a gravitációs hullámverés
monoton, de jóleső
múlt mesét mormol…
Premanturában mind kisereglenek
a nénik akkoriban
a ma háromszázesztendős
utcai kenyérsütőhöz…
Begyújtják a kemencét,
a bóra tüdeje izzít zsarátot
nyáron is, és sül az élet…
Talán az első premanturisták,
az óriások
is törnek belőle
a kabócás, katlanos hőgutában…
Zrínyi után, Jellasics előtt,
usztasák helyett –
mindenkor és minden időben
kenyér kovászolódik…

Fényélen áttetsző vitorlák.
Réglévő, szűk ez a kithón rád!
Lekésed önidőd futását,
sziklákon ragadók bukását…

Fotóz majd a nagy Zord hajnalban –
évezredenként (csak halkabban),
míg hat rád délszaki kőzettan,
errodáns életvíz, sószappan…

Önidőd futását lekésed –
így lesz, hát tettekkel ne tévedj!
Üld ki a formát, a merészet;
mire a jövő majd felnézhet!

A nagy Zord hajnalban fotóz majd;
hozzád hajt zarándok naphalrajt,
fényfoltból pecsvörköl holdpaplant,
rajtad gyújt ősköltő rím-katlant…

Délszaki kőzettan, fénykvadrát…
Égbe kinyíló mészkő-csakrád:
Neptunnak e hely csak fürdőkád,
Khaos itt újból majd űrt lő rád…

Véded a délszakok lényegét,
hermészi fíloszok rejtekét,
míg dagálytelt üregben enyész
a végtelenbe hígult rész-egész…

Itt ülsz és szívod a képtelent,
kővé varázsolsz ősszép Helent;
kagylószűz – világot, míg teremt:
egy anorexiás végtelent…

Végül csak zavart
kabócák maradnak
(tríííííííííííííízrííííííííííííí
tríííííííííííííízrííííííííííííí
tríííííííííííííí)
egy széndarabbal
fehér mészkőre karistolt
bölcső felett…