Lakatos-Fleisz Katalin: Nyári este

Egész nap tűzben volt az ég. A sárga korong a mezők fölött még gondolkozik egy kicsit, majd lejjebb halad. Anyám és én ülünk a tornác szélén, a fellocsolt járdáról jóleső esőszag száll fel.

‒ Csak ez az aszály szűnne mán meg eccer – szólal meg anyám.

Hogy nem kap választ, folytatja.

‒ Hiába kínlódik az ember, a drága szép murkaim mind ott fonnyadnak meg a fődben. Olyan a legelő, mintha leperzselték volna, sehol nem kapsz egy kis ződet – mintegy nyomatékként a mondottakra egy pirított napraforgómag szemet vesz a hátsó két foga közé, aminek a héját a járdára köpi. ‒ A paradicsom is mind megvakult, hiába ültettem minden palántot egyenként.

Csend. Anyám látja, más csapáson kell elindulni, hogy célt érjen.

‒ Látom én már egy ideje, hogy valami hibázik neked.

Erre valamit kéne mondanom, de hiába nyitom ki a szám, félúton megáll a hang.

‒ Hiába, mer’ engem nem tudsz becsapni, az anyád vagyok.

Csend. A forróság mostanra ért be, vadkapor, szulák, menta fanyar és fűszeres illata száll a levegőben. A napraforgók nehéz babafejükkel, mint egy vezényszóra, a lenyugvó napnak köszönnek. Valamennyire hűltebb is a levegő.

‒ Mer’ mindig csak a kezedben az a telefon. Mit kell annyit telefonálni? Most jöttél haza Olaszországbul, mán megint ki hív? De akkor se értem, mér kell hozzá elbújni a másik szobába, hogy én ne halljam?

Anyám nem néz rám, mintha csak magának mondaná: – Pedig láthatnád, hogy egyedül vagyok. Tiszta egyedül. Mer’ van ebbe’ a faluba egy rendes ember vajon? Tán Filu vagy Szándu? Vagy a másik szomszéd, Gáspár? Szemedbe beszél veled rendesen, de a múltkor is, amikor vízért mentem, bezárta a kaput előttem. Még a nagykutyát is rám engedte. Kétszínű itt mind, ahányan vannak. Köpenyforgatók.

Ahogy megmerítem a lábam a bádogvederben a kerti csapnál, a friss hideg jólesően átjár.

‒ Hát a másik jómadár, Janika, az is mit csinált? Idejön fát vágni, de alig áll a lábán. A nyelve is alig forog. Hogy kivágja ő nekem mind azt az akácfát, még a gallyakat is felaprítja. Hiába mondom neki, menj el, te, akkor gyere, amikor kitisztul a fejed. Hagyjál békén, jóember. Mondhatod annak. Ilyenkor beül a házba, az istennek se megy el. Hogy ha már bor nincs, legalább csak egy kis cigerettáravalót adjon. Nem látom, hogy újságpapírt kell sodorjon? Abba is szemetet, limlomot csavar, mindegy, csak füstöljön. Ölelget, csókolgat. Hiába mondom, te, nem szégyelled magad, egy vénasszonyt puszilgatsz, inkább menj haza a feleségedhez. A múltkor meg nem kikunyerált tőlem egy ötvenest, mer’ az asszonynak nincs mivel mosnia. Húzza felfele az embert, lássa mikor szakad el bennem a cérna. Botot kell venni rá. Senkiházi banda családostul. Az a csepp ház is rájuk dől egyszer, ahogy kinéz. Körül van szarva, mint a cigányputri.

A sötét már a kertek alján jár, de még nem ért ide.

‒ Hát a másik, a „barátnőm”, Lenuca? A jómúltkor ideállít egy rongyos kutyával, hogy hát Erzsike néni, kell az magának. Úgyis egyedül van. Majd megőrzi a házat, meglássa. Egy kis marék ennivalóval beéri, ne féljen attól. Erővel odakötötte a szilvafához. Pedig én megfogtam a kötelét és visszavittem neki. Vissza én. Engem ne nézzen olyan link senkiházinak. Mer’ ő nincs mivel etesse a kutyáját, rám sózza. Mit képzel az ilyen! Hát az meg fogta magát, nem visszahozta? Alighogy kinézek, mán megint ott van a fához kötve. Lenuca előtt sincs akadály. Hiába zárom be az utcakisajtót, bemászik az a kapun.

Most végre anyámat nézem erősen. Mintha én lógatnám a fejem a semmibe, én lennék leragadva a tornác szélére.

‒ A cigányok is mind rám kaptak. Igaz, én kapattam magamra őket, én vagyok a hibás. Fodrosszájú Ilkával se kellett vón’ fogózni első perctűl. De az is bejött erővel, hogy gyönyörű ágyneműm van még a holland segélyből, jó ócsón adom, nem veszi meg? Hiába mondom neki, te, Ilka, ne prédáld el ezt a sok jó holmit, pulyád van, jó lesz az neki. Én is elprédálhattam vóna mindenem, amilyen helyzetben voltam, de én még inkább gyarapítottam. Amikor szabadnapom volt a gyárban, nem magoztam az árokparton, hanem varrtam, kézimunkáztam. Szerettem a szép dolgokat, ruhákat, na.

Maga elé néz, mint aki gondolkozik, tovább mondja-e.

‒ Pedig nem akármilyen helyen dolgoztam. Más az én helyemben már rég otthagyta volna. Mikor más lefeküdt, én akkor ültem biciklire, hogy fagyott rá a kezem a kormányra. Elég volt megérezni azt a szagot a gyárban, fordult fel a gyomrom. Tisztára mérgekkel dolgoztunk. Vegyszerekkel. Hánynak higany ment a tüdejére, már nem világít egy se, aki korombeli. Meg az se úgy volt, mint most, szülsz egy gyereket, és szabad vagy évekig. Hiába könyörögtem annak a piszok kommunista Szucsunak, legalább egy pár napot adjon, ott van az a kislyány, leforrázta magát. Nem, rázta a fejét, fogadjak embert, különben beírja a nemotiváltat. Mocsok egy főnök volt, verte magát, pedig az apja még a hegyen furulyázott a juhok mellett.

A kertkapu felé megyek, hallom, ahogy mezítlábas vizes talpam csattog a kövezeten. Nekidőlök a kerítésnek, mintha a mezőre kinyúló akácfasort nézném.

Anyám most már csak azért is, hévvel beszél.

‒ Mégis kitartottam egy helyen, szeretőt se tartottam. Pedig tarthattam volna úgy, mint más. Lett vón’ jelentkező. Csakhogy én még tiszta egyedül, ember nélkül is meglettem volna. Tudtam forgatni magam. De már megvótál te, nem tudtam mit csinálni. Télvíz idején hozattam a drága fát a városból, hogy ne csak annál a pozdorjás kályhánál fagyoskodjunk. Nem adott az a vaskályha egy csepp meleget se. Csak a nyári konyha betonján gyűlt meg a víz a pince miatt, a szekrény alja bepenészedett. Ha én nem vagyok, egész télen a nyári konyhában didergünk.

Észreveszem, hogy már megint ugyanazt a mozdulatot teszem a fejemmel, mintha menekülni akarnék, de még nem tudom, merre induljak.

‒ Pedig mit kellett kiállnom abban a kamionban! Mer’ látom én, hogy a sofőr – nagydarab fekete mokány – mindig engem nézeget. Kezdett volna fogdosódni. Hiába mondom, az utat figyelje, jóember, ilyen hóesésben mindjárt az árokba borulunk. Mikor leállt a motor, meghűlt bennem a vér, kerestem magam körül, mivel tudnék védekezni. Hogy ez itt engem megpocsékol, a téli éjszakán meg itt hágy az árokban. Szerencsére csak a motor hibásodott meg, már akkor azt kellett megbütykölje, hogy el tudjunk indulni. Csak már egyszer legyünk benn az udvaron! – imádkoztam magamban. Mégis én nem voltam arravaló, sógornőm meg a pereputtya így is elmondott mindennek. Hogy divatozok, kellettem magam.

Az akácfák sorfala egyre közelebb jön, az asztalon hagyott paradicsomszeleteket muslincák dongják körül. A talpamat szúrja a ráragadt napraforgóhéj.

‒ Nagynénédék is pedig hiába vannak olyan nagyra azzal a félházzal, ez a ház házunk is van olyan, mint az övéké, megnézheti akárki! Hiába kellett bagóért odaadjam azt a házat, ahová egyszer férhe’ mentem, mert ott se tértek tűlem. Ide kellett jöjjek egy sáros viskóba!

A nap már egészen a mező aljához ér, az akácfák közt vereslik. Egy denevér köröz az estében vakon, nehezen csapongva, mintha nem találná az irányt.

‒ Én tettem olyanná ezt a házat amilyen, a két kezemmel. Mindenki ellenem vót pedig. De én mindig végigvittem, amit akartam. Erősebb vótam bármelyik embernél, még az apádnál is.

Valahonnan a pozsgáslevelű lapuk közül cirmosfehér tarka macska ugrik elénk. Anyám arca mintegy varázsütésre kisimul.

‒ Picus, Picuskám, gyere ide, hadd fogjalak meg! – gyere, színeskedj mán nekem is egy kicsit! ‒ Aztán csak úgy magának mondja: ‒ Egyem meg én, de megfognám pedig.

A macska hogy a nevét hallja, hunyorogva sandít a gazdájára. Begörbíti hátát, farkát, pofáját erősen a kertkisajtó sarkának dörzsöli.

Alighogy eltűnik a magas gazban, anyám arca rögtön visszasötétül.

‒ Amikor még pulya vótál, nagynénédék ügyvédet fogadtak, hogy elvegyenek tűlem, mer’ én nem vagyok alkalmas a nevelésre. Csak mer’ én elvált vagyok, rám sütötték, hogy rosszféle is vagyok. Mi lesz így ebbűl a lyányból, mondta mindig nagynénéd, se templomom, se vallásom. Majd ők rendes katolikus templomba járónak nevelnek. De nem baj, csak csináljátok – gondoltam – kibabrálok én veletek. Kilestem, amikor nem vótak bent egy reggel, és belopóztam, és azonmód pólyástul kiloptalak. Kocsit fogadtam, vittelek egyenesen Olgához, hogy ott nem találnak meg. Hiába mer’ a testvér csak testvér. Ilyenkor csak odahúz az ember. Na, de nem vót egy perc nyugtom sem onnantul. Mer’ lehetett tudni, hogy ezt nem fogják annyiba hagyni. Ha engem el is zavarnak, de a pulyát nem hagyják.

‒ De nem is hagyták. Mer’ eccer csak látom, ott áll az ajtóban apád legnagyobb testvére, a csizmás-kalapos seriff. Hogy a lyányért jött. Mit vót mit tegyek, akkor muszáj vót odaadjalak. Olga szegény, meg az ura, Zsiga nem avatkoztak bele. De tudtam, hogy én leszek itt a győztes. Éjjel-nappal a törvényt jártam. Biztattak is, mer’ ilyenkor a törvény az anyának kedvez. Csak mán mikor papírom vót, akkor tudtalak elhozni jogosan.

‒ Nem érdekelt éngem azontúl egy ember se, csak az, hogy fel tudjalak nevelni becsületesen. Miután apád meghalt, tiszta egyedül kikerítettem, kijártam mindent. Ha kizavartak az ajtón, bemásztam az ablakon. Azt is nekem köszönheted, hogy egyetemet végeztél, most meg doktorálsz. Mindenki csak hűlt bele, akinek mondtam, hogy olasz nyelvet tanulsz. Azt meg minek, kérdezte még nénéd is. Mi lesz úgy belőle? Cigánynyelv az, azt is mondta. Még ha legalább németet tanulna, megértené. Mer’ az való a svábokhoz. A nagynénédnél legfeljebb, ha varrónő lettél vón. Mindig azt mondogatta, mikor fogsz mán keresni? Jobb lenne, ha egy varrógépet vennék neked ahelyett a nagy felvételi helyett. Mer’ a te helyzetedbe azt kéne nézni, hogy mentül elébb állásba legyél.

Anyám itt megáll, szünetet tart. A csendet szinte vágni lehet. Sem anyám, sem én nem mozdulunk.

‒ Én asse bánnám, ha miután végeztél a tanulmányaiddal, hazajönnél, s itthol maradnál – szólal meg végül. – Ládd, itt kínlódok magamba’, a kutya se néz rám. Assincs, aki egy pohár vizet adjon. Meg én se vagyok mán fiatal. Eddig pedig mindig megcsináltam, ami tűlem telt, láthatod. Tehenet tartottam, magamba műveltem azt a két hektárt, amivel épp csak kiszúrták a szemem. Azt is megcsináltam, amit egy ember. Akármelyik kényes is jött a házamba, nem látott itt egy porszemet se. De hiába, mán lejártam. Nem szabad mán az életet játszásnak venni.

Az este meleg levegőt lehel. Valahol a fülemhez egész közel szúnyog dong. Be kell menni mégis. Nemsokára bevackolom magam a reggelről gyűrötten hagyott lepedők, párnák közé, mint gyerekkoromban, mint a kutya a küszöbön, nyugtázva magamban, hogy ma sem történt más, minthogy eltelt egy nap.

Illusztráció: aszály