Juhász Anikó: Tánc (versek)*

*Április 29. (A Tánc Világnapja)

Tánc

A tánc kódolva volt benne,
csak sejtette,
lábában milyen erők
futnak,
s meddig jutnak az idő
vonalán.

Gerincén ácsok nem
dolgoztak,
ők feltették rá a
naptetőt,

s bár derekában a
gleccserek is
megmozdultak,
a hideg havát
elméjében még
jól viselte,
az őrületet magától
messzebb tette,
ugrott még,
kötéltáncosokkal
alig találkozott.

Tánc (Fotó: Csejtei Anikó)

Hangjegyek

Földig hajolt…
hogy kimozdult a táncból,
vagy benne maradt,
nem tudta ő sem.

A körülmények zártak
voltak, minden szorosan
köré fogva,
a lélek is bedrótozva,
testéből nem lépett
se ide, se oda.

A falakra hangjegyek
vetültek,
jöttek valahonnan,
ünnepet
ígértek,

szólítgatták magukhoz
a tánc Istenét;

ruhájukon fehérben
volt a jövő,
mozdulni látszott.

Hangjegyek (Fotó: Csejtei Anikó)

Táncmozdulat

Bálokról beszélnek tévében,
rádióban, hogy suhanó
ruhákban emelkedik
a lélek,

a tekintet a csillárra
húzódzkodik fel,

cipő a másik cipő
útját tudja,

s kereng velük
együtt az este
elektron-Napja is,

a falak háromdimenzióssá
válnak, a festő már
készíti, cipeli
hozzájuk
ecsetét,

s ürességét mind
gyorsabban levetni
igyekszik a
keretbe ma még
feszesen beszorított
vászon,

s tenger lesz
rajta vagy feketével
pettyezett délidő.

Táncmozdulat (Fotó: Csejtei Anikó)

Tánc, tengerloccsanás

Táncolni, nem a sír körül,
hanem előbb,
bolygók peremét
még el nem érve,
de a Tejút habjánál már
túlabbra látva,
s hallva tenger
loccsanásait,

táncolni, mikor a lárma még
zsibong, s bennünket a
tánc örvényébe
húz be,

szól a zene, erős hangja van,

ütemre kopog lábunk alatt a
járda, az élet
naponta érintett beton
színpada;

csak ne lenne fölötte is
kifeszítve,
azon a Tejcsíkon is
túlcsordulva, az
ütemtelen
éjszaka.

Tánc, tenger, ősvilág

Kék lagúnák a magasban
és primitív tengerek;
őrzik az ősvilág rezzenéseit,
repülőhártyáit a
levegőnek,

mert azok ott legyek,
biomasszák,
üldözik őket gyíkok,
madarak,

lilék hangja, flamingók
rózsaszín tolla úszik a ködben,
filmet forgatnak maguknak,
mozdulataikba beleépül a
szinkron, táncolnak,
akár ott belül a
hormonok,

nincs eső, csak alul
tükröződik
még valami a
víz recéiből,

a szem nézi, ahogy igyekszik
a flamingók lába; jár, lebeg
a szikes vízben,
egyik a másiknak,
másik az egyiknek járja
táncát; annyira szomjas
köröttük a sivatag,
annyira hiányzik a betevő
falat, az élet mégis
kitáncolja magának a
maga részét; reped a föld,
a lagúna szinte eltűnni
látszik, itt mégis csodát
művelnek a madarak.