Bánki Éva: „Megvallom, hogy…” (versek)

*

• A lelkem, ugye

Ez a megszegett ígéretekkel,
piszkos kis titkokkal, elhasznált ceruzacsonkokkal teli,
lapos kis dobozka. Régóta őrizgetem. Néha becsúsztatom
a fiókom mélyére vagy a cipők közé, a szekrény aljába.
Olykor fogom és elviszem a tengerhez. Nem nyitom ki
ott sem, hiszen jól tudom, mi mindent rejtegetek.

És azt is sejtem, piszkos kis titkaim túlélik majd a földet,
a naprendszert, a galaxist. Előbb-utóbb szerény dobozkám

a kozmikus magány birodalmában lebeg elveszetten,
hiszen a lélek halhatatlan,
ugye.

• Tél vége

Ez a február ránk komorodik.
Leül az ajtónk elé, gyanús, lomha kutya,
alig merünk tőle kióvakodni. Azt mondják,
hagyjuk, majd elkullog magától.
Keres egy új kaput, egy másik országot.
Elmegy, és itt hagy a küszöbön
egy lusta árnyékot.

• Megmozdul

Régen folyókat, hegyeket mozgattam
imádkozás közben. Tündökölj egyre fényesebben,
kiáltottam a napra. Magasabbra, egyre magasabbra,
mondtam a fáknak. És láttam, ahogy boldog-hevesen
lüktet a nap, és felragyog a tündöklő elevenség
a fák lombkoronájában. Mert a lelkes imádkozót
hallja mindenki. Azért persze nem mertem imádkozni,
hogy végre szeressen valaki. Rettentően féltem,
hogy Isten ezt nem teljesíti.

Kérni sokkal nehezebb, mint varázsolni.

Ma már bölcsebb vagyok, esdve kérek.
Megvallom, hogy. Bűneim sokaságáról
annyit tudok beszélni, hogy magam is élvezem.
Profi dadogó vagyok. Körülírok, hebegek-habogok.

Illusztráció: R. Ferruzzi