Évnap

június 4th, 2025 |

BERTHA ZOLTÁN 70!

Emberi kapcsolattisztesség, kutatói tisztaság

Ahova fordul, felkarolja, kíséri is hosszan; végig. Magunk így éljük meg. És tapasztaljuk szerte. Lelkesít, lélekkel erősít. Gyarapít, elemez, hőfokkal. Műhelyünk barátja – Bertha Zoli – működésünknek értelmező ívet ad.

Ritka jelenség: bátorító jelenlét – 1999, az indulás óta Így lenni velünk nincs más: köszönjük. Mert nem csupán ismeri munkáink legárvábbját is, de – hosszú írások sokával – tűzzel méltatja, dicséri; döntnöki szerepeiben harcol is értünk rendre. Tudhassuk ezt immár mind többen!

Sok tanulmányát, írásait közöltük, jelentős könyvet is adtunk ki tőle (Erdély felé. Esszék, tanulmányok, vallomások, 2012; „jelképesnek” bizonyul, hogy közös kötet: Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút.) De parány ez a „viszonzás”, ez a „magunktól értetődés”.

Írói, kutatói, oktatói munkáját méltón dicsérni nem futja itt, pályatársai, tanítványa ezt megteszik most írásaikkal a jubiláló jelességet köszöntve. Tízen.

Létezhessünk, hogy velünk legyél még, hadd lehessünk köszönőn veled, Zoli, áldozatos lélek, emberi és irodalmi tettek mentormecénása!

És az a mosolygó okuláré! (A szerkesztőség)

Bánki Éva: Hogyan tanítsunk irodalmat?

Tizenöt évvel ezelőtt az ÚjNautilus elnyert egy pályázatot Kárpátaljára. Egyetemi kollégámat Bertha Zoltánt kérdezgettük, kit érdemes Kárpátalján ismerni, kiket hívjunk meg a rendezvényünkre. Bertha Zoli elkezdett mesélni… és csak mesélt, mesélt, mesélt… Lassan kiderült, hogy egyszerűen mindenkit ismer. És ami igazán meghökkentő (és tiszteletreméltó!), nemcsak az idősebb, befutott, díjazott szerzőket, hanem az egyetemek padjait koptató, huszonéves költőket, írókat is. Neked Kárpátalja a szívügyed?, kérdeztem. Nekem a magyar irodalom a szívügyem, felelte.

Azokban az évtizedekben, amikor az irodalmi szöveg nyelvi megalkotottságát hangsúlyozták, Bertha Zoltán nem a szövegek, hanem az emberek párbeszédében gondolkodott. Az irodalom számára (úgy hiszem) mindenekelőtt emberi kapcsolathálót jelentett. Nem valamiféle ellenszenves elitizmust, begubózást, a mindenkori kevesek elmés és kifinomult üveggyöngyjátékát, hanem mozgalmat, a „jó szó” forradalmát, mely reményeink szerint egyre több emberhez jut el. Mivel az én szellemi bölcsőm a „sötét középkorban” ringott, én ettől a kultúrafelfogástól a legkevésbé sem idegenkedem. Hiszen a trubadúrlíra is egyfajta szellemi hálózat, mozgalom volt, mely arisztokratáktól, polgárokon át szolgaivadékokig (hol képzelhető el a mai magyar kultúrában ennyire színes társaság?) a legtöbb szívet / költőt magával sodort, és ily módon alakította át a teljes európai művelődést.

Bertha Zoltán tanárként is hitelesen képviselte ezt az irodalomfelfogást. Minden diáknak jutott „jó szó”, még a legbutábbnak, a legfelkészületlenebbnek is. Zolival felvételiztetni, vizsgáztatni amúgy rémálom volt. Gyakran még délután négy órakor is ott ültünk a fülledt szemináriumi szobákban, és csak vártuk, vártuk, vártuk, hogy Bertha tanár úr végére jusson a kérdéseinek. Mert ő mindenkiből ki akart húzni egy „jó szót”, és még a legostobább diákról sem hitte el, hogy nem tud semmit. Bár én nem rendelkezem effajta dicséretes türelemmel, mégis az örökké „jó szavakra” váró Bertha Zoltán az egyik tanári példaképem.

Mi lehetett a forrása ennek a kiapadhatatlan bizalomnak, az emberek iránt nem szűnő kíváncsiságnak? Honnan jön ez a sok-sok, kollégákat és diákokat is elbűvölő kedvesség? Dunántúliként és katolikusként millió csípős megjegyzést hallottam a reformátusokról. Nincs bennük finomság. Mordak. Szigorúak. Olyanok, mint a faék. Bertha Zoli eleven cáfolata volt minden ilyen előítéletnek.

Tőle magától tudom, hogy az emberszeretete az Igéből jön. Hogy keresztény ember soha nem lehet embergyűlölő.

Mint annyian, akik ismerték Bertha Zoltánt, én is próbálom ehhez tartani magam.

*

Korpa Tamás: Nyelvbenország

Bertha Zoltán 70. születésnapjára

néhány könyv a csomagtartó mélyén,
egy doboz mosópor a hátsó ülésen.
ahogy közeledik a határ, lehalkítja a rádiót —

inkább a szívverését hallgatja,
a pulzusában tomboló dobszólót.

— Van magánál bejelenteni való? — kérdi a vámos.
ő vállat von: csak tisztaság.
a dobozra mutat: mosópor.

a vámos kotorászik, s előkerül egy kézírásos kötet,
egy friss Korunk, két gépelt levél, még éppen száradóban,
és egy korsó aludttej ráadás gyanánt.

a papírok közé kávéfoltok égtek,
mintha emlékekből főzték volna őket.

a vámos szaglászik, szagot fog újra,
közelebb hajol hallgatózva:

valami zizeg a lapok között,
valami veszélyes! idegen szavak!

a sorok közé hajol, mohón falja a betűket,
eszeveszetten keres,
mintha elfeledte volna, hol van.
szeme összeszűkül, az ujjával aláhúzza a címeket:

— És ez… ez micsoda? — üvölt.

az utas vállat von, csodálkozik a kérdésen,
aztán halkan válaszol:

a nyelvben elrejtett ország.

*

Ködöböcz Gábor: A végtelen mondat és a végtelen szeretet embere (A hetvenéves Bertha Zoltán köszöntése)

A szép és kerek jubileumhoz érkezett ünnepelt életpéldája okán mindenekelőtt arra gondolok, hogy az Úr a legjobb harcait mindig a legjobb harcosaira bízza. Erkölcsöt, emberséget, világképet és értékrendet meghatározó gyermek- és ifjúkori indíttatásairól Bertha Zoltán a következőket mondja: „Olyan környezet vett körül, amely egy kisgyerek számára is érezhető módon árasztotta a lelki üzeneteket sűrítő szellemi kultúra levegőjét. A sárospataki ősi kollégium és a református templom tövében elhelyezkedő egyik úgynevezett tanárházban laktunk, amely várszerű, erődítményszerű épületként hatott – s természetesen műemléknek számított.(…) Neveltetésem első és fő helyszíne tehát a lakásunk volt, amelyben szüleim könyvtára, a ma már múzeumba illő faragott bútorok, a zongora és egyéb muzeális értékű tárgyak, valamint a festmények a falon mind-mind olyan történelmi, erkölcsi és spirituális értékjelentéseket sugároztak, amelyeknek életre szólóan eligazító és megvilágító igazságérvénye mindmáig elkísért. A képek édesapám alkotásai voltak, aki már évtizedekkel ezelőtt – a Művészeti Alap tagjaként elismert festőművész is lett, s az ország minden táján állították ki műveit, s külföldön is több helyütt. Az ő alakja morális példaadást jelentett a diákgenerációk sokasága számára (s nemcsak nekem), s így emlegetik ma is művész-tanár, tudós-tanár, lelkész-tanár édesapámat a jellemmeghatározó nagy pataki tanáregyéniségek sorában.”

A fentiek tükrében semmi meglepő sincs abban, hogy Bertha Zoltán a debreceni iskola (az egykori KLTE) legnemesebb hagyományait és legtávlatosabb vízióit kiteljesítő írástudói minőségében a kortárs magyar irodalom egyik emblematikus, egyszersmind egyik legkevésbé megkerülhető személyisége. A pataki örökséget a cívisváros szellemiségével ötvöző literátus professzor azért lehet szakmája etalonja, mert a kivételes felkészültségen és tudós erudíción túl a léleklángra figyelő ember elhívottság- és elhívatottságtudatából is táplálkozni tud. Ekként lehet ő az irodalomtudománynak szakszerűen lélekteljes és lélekteljesen szakszerű művelője. A katedrán és azon kívül is.

A pályáját közelről ismerő szakmabeliek (kollégák, diákok, tisztelők, barátok) körében Bertha Zoltán evangéliumi szellemiségtől motivált önzetlensége és nagyvonalúsága már-már legendaszámba menő evidencia, mégis nagy talány, hogy mi mindenre van ideje, figyelme, affinitása és energiája. A Partiumi és Tokaji Írótábor rendezvényei, valamint az Agria folyóirat tizenhat évfolyama kapcsán jelen sorok írója külön emlékirattal fölérő értekezést írhatna arról, hogy Bertha Zoltán áldozatos szolgálata nélkül mi mindennel lennénk szegényebbek. Itt jegyzem meg, hogy az irodalomtörténész pályatársak közül Zoltán barátunkra talán mindenkinél jobban ráillik a telitalálatos titulus: „lótó-futó gyarmatügyi előadó”. Valóban, a mai ünnepelt elgondol-hatatlanul sokat tett és tesz azért, hogy a tragikus következményekkel járó Trianont legalább lélekben képesek legyünk ledönteni. Igézően példaszerű, ahogy – az illyési „haza a magasban” eszményét követve – a töredékek helyett a teljességet, a szétszakítottság helyett az összetartozást, a részek helyett az egészet akarja látni és láttatni. Mert ami névleg ‘határon túli’, az voltaképpen határtalanul egy és oszthatatlan.

Miként egymás után sorjázó kötetei is jelzik, Bertha Zoltán feltűnően koherens, nagy formátumú és tág horizontú irodalomtörténészi, kritikusi munkásságát az össznemzetben való gondolkodás, az egyetemes szemléletmód, a magyar és világirodalmi kánonnal folytatott állandó párbeszéd határozza meg. Nyilván neki is vannak különös figyelemmel kísért kortárs és klasszikus szerzői, akikhez hűségesen ragaszkodik, s a róluk szóló újabb és újabb tanulmányaiban rendre revelációszerű, felfedezés értékű meglátásokkal szolgál. Az általa végzett kánonképző rendszerezésekben, elemző-értékelő portrékban és pályaképekben szereplő példaadó mesterekről (Tamási Áron, Kós Károly, Sütő András, Németh László, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula), illetve az ugyancsak korszakos jelentőségű utódokról (Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár és Csaba) alkotott kép folyamatosan árnyalódik, gazdagodik, mígnem a nagy ívű irodalomtörténeti értékelés szempontjából is egyre teljesebbé és hitelesebbé válik. A felsoroltak közül Bálint Tiborról és Sütő Andrásról monográfiát, Tamási Áronról, Németh Lászlóról és Kányádi Sándorról pedig monografikus igényű tanulmánykötet írt. A „székely Homérosz”-ról szóló szintézist, azaz a Tamási nagymonográfiát is Bertha Zoltán műhelyéből várhatjuk leginkább.

A tehetség, tudás és tisztesség példaszerű egységét megvalósító Bertha Zoltán a végtelen mondat és a végtelen szeretet embere. Régóta tudja és mindig szem előtt tartja a Pál apostoltól való tanítást: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” Éppen ezért – amint azt eddigi munkássága és egész életpéldája mutatja – szereti a hivatást, szereti a tárgyat, szereti az embert, és szereti az Isten által teremtett világot. Kiváltképpen szereti és alázatos szívvel szolgálja a szűkebb és tágabb közösségét, hiszen Adyval szólva „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Az örökség továbbvitele, ápolása és gazdagítása Bertha Zoltán számára egyszerre lehetőség, felelősség és kötelesség.

Drága Zoli Barátom! Kalaplevéve, a nagy lelkeknek kijáró csodálattal és tisztelettel tekintek Rád. Életedre és szolgálatodra a Fennvaló gazdag áldását kérve azt kívánom, hogy hetvenen túl is mindig szárnyra kelt szívvel ébredj és hálát adhass az új napért, mely szeretetre virrad. Teljék sok örömöd a munkában, a családodban, legfőképpen a drága unokáidban! Isten éltessen sokáig – szeretetben, békességben, a lehető legjobb egészségben!

A legszebb pályabér
– Bertha Zoltánnak a 70.-re –

Nem kábított rang és babér
Lélekderű a pályabér –
Hetven gyertya ég a tortán
Élj sokáig Bertha Zoltán

*

Lajtos Nóra: Született június 4-én (70 sor a 70 éves Bertha Zoltán köszöntésére)

Harangzúgásos volt
’55-ben az a nyárelő,
mert vannak, akik
trianoni fekete
napsütésben
születnek, mert
születni kell,
Magyarhonban,
születni kell
Erdélyhonban,
de mindenekelőtt
Szentes városában,
majd pataki diáknak
lenni is kell és
debreceni egyetemistának,
tanulni a magyar és angol
irodalomtörténetet, esztétikát
nyelvészetet és miegymást,
és kell a könyveket
nagyon szeretni,
rendszerezni,
katalógusokat vezetni,
majd pedig írni
Transylvaniáról,
mert jön köszönteni
Jégtörő Mátyás is és
Szűzmáriás királyfi,
és mind jönnek:
a Mezítlábas menyasszony,
Félrejáró Salamon,
Pompás Gedeon,
s csak úgy búg a balkáni gerle…
A szellem jelzőfényei
mutatták neked az utat,
hogy merre szabad a gondolat,
s hogy merre nem szabad,
gond és mű volt
a két útitársad,
fékezhetetlen alkotókedv
és vakuvillanó elmejátékod
vonalában írtál, oktattál,
házasodtál, apa, nagyapa lettél,
arcvonalban a közélet színterein
is szerepet vállaltál,
sorsoktól sorsokig vonultál:
Sorstükröt,
Sorsbeszédet,
Sorsjelzőt,
Sorsmetszetet
mutattál, tartottál,
adtál, s mindig
nemzetben gondolkodtál,
határok nélküli hazában…
Elcsatolt magyarjaink
vére folyik ma is benned,
az ő nyelvükön szólalsz meg,
ha kérdeznek, mert tudod,
hogy nemzet van a csillagokban,
akárcsak haza a magasban,
s hiszed, hogy van bennem is
potenciális erő, de én csak
ámulok tudásod tágasságán,
szeretetteljes támogatásodat
meg sem érdemlem,
hálás vagyok Érted…
S amikor zenitjét éri el
az a júniusi nap, akkor gondolok ekképpen Rád:
Isten éltessen, kedves Zoli sokáig,
amíg fekete-piros-kányádiasan, vagy épp dsidásan
angyalok citeráján pengeti víg dallamát Neked az Úr, az élet.

*

Márkus Béla: Aki kidolgozza a jótét lelkét

Bertha Zoltán hetvenedik születésnapjának köszöntésére készülve vendégszövegek jönnek hozzám, látogatóba. Az egyik azt firtatja, mit mondok majd először is, kedvest, szépet neki, mint arra érdemesnek, ki figyelmét évtizedek óta literatúránk minden sípja iránt terjeszti ki. A másik sürgölődik körülötte, mi több, tegezni merészeli: minek nevezzelek, ha a merengés alkonyában írásaid bámulva nézik szemeim, ha megzendülnek hangjaid. Tudja, hogy tíz évvel ezelőtti köszöntők nevezték már „Gyémánteszűnek”, még hozzá az a „lótó-futó gyarmatügyi előadó”, Szakolczay Lajos, akivel bejegyezhetnék végre, ha eddig nem tették, kft-jüket, korlátolt felelősségű társaságukat, hogy kamatozzék mindaz, amit az egyetemes magyar irodalomért, jelesül a – mind inkább úgynevezett – határon túli irodalmunkért, nemzeti-nemzetiségi kultúránkért tettek, amit gazda módjára műveltek. Más valaki, Ködöböcz Gábor szerint ugyan csak gyémánt esze, de arany szíve is van Bertha Zoltánnak, akit akkor méltatott így, amikor a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának választottak. A székfoglalón elhangzott gondolatai álltak a hatvan éves friss akadémikus tiszteletére megjelent csaknem hatod félszáz oldalas kötet, a Nemzet – sors – identitás elején, fejet hajtva az „európai látószögű magyar” előtt. A végtelen mondat és a végtelen szeretet embere – a laudáció címe, figyelembe véve Bertha Zoltán ritka interjúinak egyikét, a Laczkó András kérdéseire adott személyes válaszait, és a Vallomás – gyökerekről, iskolákról egy emlékezetes epizódját, óvatosságra int. A debreceni egyetem professzorairól, jeles oktatóiról ejt itt szót – köztük van Barta János, Bán Imre, Borzsák István, Kovács Kálmán, Julow Viktor, Abádi Nagy Zoltán, Imre László, Görömbei András – hangsúlyozva, „a magyar tudományosság legszentebb eszményeit” őrizték és ápolták. Gondolkodásmódjuk „a humán műveltség értelmének szakadatlan demonstrálásával az örök emberi erkölcs, a nemzeti-közösségi sorskérdések iránti érzékenység és a szellemi erőfeszítés tétel feladhatatlan követelményeit helyezte elénk, egzisztencia és kultúra mély összefüggéseire világított rá”. Görömbei szerepét külön is kiemeli, aki az államhatároktól független, egységes magyar nemzettudatot erősítette bennük. A tanár kutatóműhelye az „egész Kárpát-medencét tekintve is sajátos, talán egyedülálló irodalomhistóriai eredményeket vallhat a magáénak” – s vallhat maga a tanítvány is. A másik kiemelt Julow Viktor, aki egy sikeres vizsgája után csak annyit mondott neki, a maga mérhetetlen szelídségével, hogy jó-jó, de látszik, kevés ideje volt, mert túlságosan bő lére eresztette a fejtegetéseit. Örökre megjegyezte, vallja a volt diák s immár, nyugdíjasként, a volt egyetemi oktató, hogy a „megfelelő tömörítéshez, lényegre töréshez”, nem pedig a „nagy mennyiséghez” kell a sok idő.

Tömörítés tehát.

A családról. A művész-tanár, tudós-tanár, lelkész-tanár édesapáról, a puritán tisztesség és hajlíthatatlan becsületről, az európai és a magyar műveltség tág köreit kínáló pataki szellemről. Mintacsalád. De mintája a hatalmi önkénynek is, amely felbolydítja azt. Az ötvenes években a „pap-tanárok” sorsa a száműzetés iskolájukból. A szentesi anyai nagyszülők, paraszti gazdálkodók sorsa pedig megfosztás kis földjeiktől, de még kétszobás házuktól is. Mindazonáltal: mégis, mégis a vallomás, a szeretetteljes kinyilatkoztatás: „elidegeníthetetlen személyiségméltóságon és közösségelvű moralitáson, igaz nemzethűségen és népszereteten alapuló lelki-szellemi útravalót kaptam”.

A pályáról. A kritikusiról, az esszéíróéról, az irodalomtörténészéről. A kezdetekről – ezekről szinte rejtekezően mikor máskor, mint az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó minapi 25. évfordulójakor adott számot, a debreceni napilapban, illetve a folyóiratban megjelent publikációitól, 1977-től számítva őket. Mintegy mellékesen említi, ami pedig úttörő jelentőségű és szerepű, a Görömbei Andrással közös, két kiadást is megélt A hetvenes évek romániai magyar irodalma – A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971-1980 című monográfiát, a ma is nélkülözhetetlen forrásmunkát. Az ugyancsak két kiadásra érdemesült, Sütő Andrásról szerzett pályaképet tán szóba sem hozza, de a Bálint Tiborról szóló sem jár sokkal jobban, nem beszélve a Kányádi Sándor költészetét vagy a „székely Homérosz”, Tamási Áron életművét elemző köteteiről. Fukar kezekkel méri a saját termését, bezzeg nagylelkűen osztja – népszerűsíti – másokét. Jellemző emberi s alkotói karakterére, ahogy Vitéz Ferenc folyóiratában, a Néző Pontban közölt „Mert szent ez a föld” című nagyesszéjét felépíti: nem válogat sem ismertségük, sem rangjuk szerint azok között a költők között, akiktől idéz. Csoóri Sándor éppúgy hivatkozási pont, mint Cseh Károly, Benke László, Böszörményi Zoltán csakúgy, mint Buda Ferenc, Kányádi, Ágh István, Nagy László mellett jól elfér Fátyol Zoltán, Madár János, Fucskó Miklós és így tovább. Mennyit kell dolgoznia, hány kötetet olvasnia e jótét léleknek ahhoz, hogy átfogó képet alkothasson a szülőföld-szeretet vallomásairól! Ekkora alázat már gyalázat – állíthatnánk a költővel, a legkevésbé sem a hetven éves ünnepelendő szorgalmára és szolgálatkészségére célozva, annál inkább irodalmi életünk, kiadóink szégyenére, arra a megalázó állapotra, hogy Bertha Zoltánnak az elmúlt tíz esztendőben mindössze egy kötete jelent meg. Tanulmányaiból, kötetekhez írt elő- vagy utószavaiból, esszéiből pedig tellene többre is. Elég lenne csak az erdélyi lapokat, periodikákat elővenni, az olyan, kevésbé ismerteket is, mint az Erdélyi Toll, a Kávé Főnix vagy a Súrlott Grádics, szinte folyamatos a szerzői jelenléte.

Az önérvényesítés szándékának szomorú elgyengülésével, de az írótársak – például a sárvári diákírók több évtizede „működő” táborában megismertek, az egyetemen nála szakdolgozó költőjelöltek s annyi mindenki más – önzetlen helyzetbe hozásával is magyarázható a méltánytalanság. Hogy hovatovább, ha így halad, ha így marad, kiadhatja ő is, mint az iróniában verhetetlen poétánk tette, a programnyilatkozatát: „kötetem saját bőrömbe köttetem”. A méltatlanság kényszerű elviseléséhez erős méltóságfenntartásra biztató reménységtávlatokat nyújt azonban – szó szerint idézek a Bertha-életmű talán legkitűnőbb esszéjéből, amely Kányádi klasszikus érvényű versét (Valaki jár a fák hegyén) a transzszilvanizmus szellemi irányzata „maradandóságának”, lét- és életszemlélete érvényességének hitében-tudatában tárgyalja. A „súly alatt a pálma”, a „romon virág” metaforáit és másokat a biblikus-evangélikus hagyományokhoz, a szenvedést, a veszteséget, mint „emeltyűt” a protestáns etika munkára, értékteremtésre késztető tételéhez kötve. Egyetemes feszültség, cselekvő akarat – újabb esszéje is eme hitelvű felfogás kifejtése. A magán ember karakteréről, jellemének sajátos vonásairól csakúgy árulkodik, mint az alkotó értékképzeteiről, elemzései, „ítélkezései” meghatározó alapjairól. Azt fejtegeti itt, hogy a személyiség úgy őrzi meg aktív szenvedélyét, cselekvő akaratát, ha „ítélő indulatait is érzelmeit” „filozófiailag is megérző-belelátó tudás tárgyává teszi”. Vagyis az „érzelmi övezeteket a jelenségszint fölé”, „egyetemesebb érvényűvé” emeli.

Kritikusi, irodalomtörténészi praxisát tekintve talán úgy lehetne szemléltetni Bertha Zoltán eljárását és módszerét: nagyszerű boncoló, aki meglepő módon késének kritikai élét szándékosan kicsorbította, tompává tette. Ezért is lehet a végtelen szeretet embere, akinek nem kell a jótét lelket alakítania, hogy Őt is szeressék. A hatvanadik születésnapja után a hetvenediken. És így tovább, a kerek évfordulók alkalmából, de a munkás hétköznapokon is. Isten éltesse!

*

Mezey Katalin: Akinek szinte mindannyian hívei és adósai vagyunk

Rácsodálkoztam a hírre, hogy Bertha Zoltán barátom idén június 4.-én betölti hetvenedik életévét. Ezek szerint vele is halad az idő? Mióta megismertem, semmit sem változott, nem fiatalodott persze, de nem is öregedett. Mindig is Bertha Zoltán volt, mindenféle kortünet és jelző nélkül, egy máris átláthatatlanul nagy és jelentős életmű szerzője, akinek a nevével óhatatlanul összetalálkozik az, aki a magyar irodalom, ezen belül is az erdélyi irodalom vagy a népi írók munkássága iránt érdeklődik. Tájékozottsága, felkészültsége, műveltsége bámulatosan naprakész, mély és széles körű; vállalkozókedve és szelleme pedig folytonosan megújulásra, befogadásra kész. Minden új értéket, minden felbukkanó tehetséget lelkesen fogad, először mindenkiben az érdemet, a jót látja meg és értékeli: mindig nagylelkű és segítőkész. A fáradságot nem ismeri, minden jó ügynek azonnal híve lesz, a maga eszközeit haladéktalanul és örömmel ajánlja fel a közjó szolgálatára. Szenvedélyesen olvas és ír, mindenütt keresi és meg is találja az értékeket. Szelleme eleven bizonyíték arra, hogy mennyi jó szándékkal, ígéretes lehetőséggel, jóra vezető alkalommal van tele a világ, ha hajlandóak vagyunk felismerni azokat. Bertha Zoltánt nem hallottam még panaszkodni. Ha valami bántás vagy sérelem éri, afféle furcsaságként, csodabogár-történetként mesél róla, mintha nem tudná elhinni, hogy létezik rosszindulat, rosszhiszeműség, rossz szándék is. De a legkülönlegesebb jó tulajdonsága fogalmazásmódjának szépsége, lendületessége, gazdagsága. Műveltsége oly módon hasznosul írásaiban, előadásaiban, hogy egyszerre képes a magyar nyelv mindennapi elevenségét és mélyrétegeinek legrejtettebb kincseit mondandója szolgálatába állítani, a legtermészetesebben ötvözni. Elemző készsége és intellektuális bátorsága egymást kiegészítve nem egyszer olyan gondolatok és tények kimondására ösztönzik, amelyek felszabadítóan hatnak a társadalmi tabuk és politikai korrektségek mai, szövevényes világában. Legigényesebb, legfilozofikusabb gondolatait is képes – szinte idegen szavak használata nélkül – a magyar nyelv lehetőségeit, gazdagságát jól ismerve, könnyeden, olykor költői emelkedettséggel kifejezni.

Bertha Zoltán barátunk – akik ismerjük, tudjuk – mindig nagy terheket hordoz. Vállán, hátán, legtöbbször mindkét kezében táskák, szatyrok nehezednek. Évtizedeken át élt kétlaki életet, ingázott otthona, Debrecen és munkahelye, Budapest között, és mindenhová magával kellett cipelnie a tudományát. A könyveket, amelyeket diákjainak akart a kezébe adni, a könyveket, amelyekkel tisztelői terhelték meg nap mint nap, a könyveket, amelyekre az épp soron lévő tanulmányok, esszék megírásához neki magának szüksége volt. De nyugdíjba menetele óta sem látta őt még senki tétlenkedni, táskái, szatyrai sem sokat könnyebbedtek, és Istennek hála, írásainak, előadásainak száma sem csökkent. Ezért is írtam róla köszöntőm elején, hogy bizony nem gondoltam volna, hogy vele is halad az idő, hogy íme, idén ő is belép a hetvenesek csapatába. Ez, persze, még nem jelenti az időskor elérkezését, ne fogja vissza a Bertha Zoltán barátunkra jellemző – szellemi életünkben olyan ritka – őszinte lelkesedést és önfeledt lendületet. De jelentsen mindannyiunk számára ösztönzést, hogy ezt az egyre gazdagodó életművet értékéhez méltón ismerjük és elismerjük. Isten tartsa meg jó egészségben és éltesse munkakedvben, szerettei és barátai örömére Bertha Zolit, akinek szinte mindannyian hívei és adósai vagyunk!

*

Pósa Zoltán: AKI NEM AZ IRODALOMBÓL, HANEM AZ IRODALOMÉRT ÉL

A NEMZETI LITERATÚRA ANGYALI GARABONCIÁS VITÉZE

BERTHA ZOLI HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA

Istenem, adj erőt, hogy ne sopánkodjak az idő múlása fölött! Imígyen fohászkodtam, amikor a magyar irodalomtörténet egyik időtlenül légies alakja, a kortalannak hitt Bertha Zoltán hetvenedik születésnapjáról értesültem.

A Mindenható hatalmas dramaturg, hiszen aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ő, Bertha Zoltán, a határon túli magyar irodalom egyik spiritusz rektora éppen június 4-én, Trianon gyásznapján, egyben a nemzeti összetartozás ünnepén jött Szentesen e világra idősebb Bertha Zoltán és Murvai Erzsébet gyermekeként. S ez nem csak afféle szófia beszéd, hiszen ha a trianoni gúnyhatáron kívül rekedt író- nemzettársaink recepciójáról cserélünk eszmét, három kiváló ember, Bertha Zoltán, Görömbei András, Szakolczai Lajos neve ötlik elsőként emlékezetünkbe. Görömbei tanár úrnak, Andornak Bertha Zoli egyik büszkén vállalt tanítványa is volt a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem legendás Barta- iskola néven emlegetett műhelyében. Ez úgyannyira igaz, hogy Görömbei Andrással több emblematikus kötetnek is közös alkotói, szerzői voltak. (A hetvenes évek romániai magyar irodalma (tanulmány, Görömbei Andrásal, 1983. A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971-Görömbei Andrással, 1983). A dátum is jelzi, hogy ők, az emlegetett csillag-triász tagjai akkor is a határon túli magyar irodalomra fókuszáltak életművükkel, amikor ez akadályozója is volt egy irodalmár egzisztenciájának kibontakozásában.

Ám kárpótolta Bertha Zolit is, hogy már e két kötetével élő legendává, a tiszta szívű és bátor, s a mi legalább olyan fontos: hozzáértő, kompetens képviselőjévé vált annak az irodalomnak, amely a nemzeti sorskérdésekben, magyar jelenlétünk máltóságának ébresztésében, ébren tartásában, ápolásában találja meg identitását úgy, hogy a létfilozófia alapkérdéseit sem kerüli meg. Több közös antológiában is együtt szerepeltünk, nem véletlenül, szeretett tanárunk, példaképünk, Görömbei András két mementójában, az Ekler Andreával közös saját edícióban megjelent születésnapi köszöntő kötetében, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem által kiadott emlékkönyvében is, a tanár úr életművének tüzetes megmutatására is törekedve. (Cselekvő irodalom. Írások a hatvanéves Görömbei András tiszteletére; szerk. Bertha Zoltán, Ekler Andrea; magánkiadás, Bp., 2005; In memoriam Görömbei András Baranyai Norbert, Imre László, Takács Miklós, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.)

Bertha Zoltánról elmondhatjuk, hogy már a legelső könyveivel is megkerülhetetlen alakjává vált az újkori magyar irodalmak történetének. Bálint Tibor monográfia, Sütő András életútelemzés, Kányádi Sándor költészetének ihletett iránytű-dolgozata. Kötetcímei beszédesek, költői erejűek Sorsmetszetek; „Székely Homérosz”. Tanulmányok Tamási Áronról; Erdély felé. Esszék, tanulmányok, vallomások; Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, Bp., 2012 (Kútfő bibliotéka); Erdély felől; Lucidus, Bp., Nemzet a csillagokban; Lucidus, Bp., 2016 Kisebbségkutatás könyvek. stb.

Nem a lehengerlés szándékával emlegetek ennyi Bertha- kötetet, melyek mind-mind úgy tudnak forrásértékűek is lenni, hogy az értékrendjük, a metafizikájuk is mértékadó, hiszen Bertha Zoli arról is híres, hogy az általa nagyra tartott írókról, költők köteteihez lényegre látó, magvas utótanulmányokat is szinte a kisujjából ráz ki. Közös kedvencünk, a katolikus költészet spiritusz rektora, irodalomtörténésze Kelemen Erzsébet lírájáról, drámáiról is jeles esszéi, tanulmányai láttak napvilágot, s a trianoni százéves évforduló kapcsán is számtalan elképesztően lényegre látó tanulmányt, megemlékezést készített. Ennek kapcsán kell arról is szót ejtenünk, hogy Bertha Zoltán előadóként is párját ritkítóan szuggesztív, mind a Kossuth Lajos Tudományegyetem, mind a Károly Gáspár Református egyetemen tanította nemzedékek sorát hazaszeretetre, kálvinista nyakas magyar hitre és a Kárpát-medence, a Szent Korona országának elhivatott gondolkodójává, pedagógusává. S közéleti személyiségként is mindig az élen jár, cáfolva azt a tévhitet, hogy az írónak, az irodalomtörténésznek nem ildomos rész venni a politikában. Ő abból is példát szolgáltat, hogyan kell emelkedetten, méltóságteljesen kiállni a meggyőződésünkért, ami kiváltképpen fontos a mai világban, amikor a magukat liberálisnak állító gondolkodók és nemgondolkodók naponta gázolnak a hozzájuk képest más világlátású emberek becsületébe. Ő soha nem felejti el, mivel tartozik református, keresztyén mentalitásának, mindig is sárospataki, debreceni református diák marad, aki a legkeményebb vitákban is megadja a tiszteletet a Krisztus-képmást hordozó embernek

S hogy a kis köszöntőm címét is indokoljam, fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Tokaji Írótábornak ő is notórius látogatója, előadója, szemináriumvezetője, az L. Simon Laci által szervezett viták állandó résztvevője. Kedves emlék számomra, amikor felejthetetlen, életem végéig gyászolt feleségemmel, Barna Márta filmesztétával, Kelemen Erzsikével, Bertha Zolival négyesben a Tisza-Bodrog találkozási pontjánál lévő hídnál legalább tízszer búcsút vettünk egymástól, de képtelenek voltunk abbahagyni a beszélgetést, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy bizony már pirkad. Ekkor észleltem először, hogy Zoli egyszerre arkangyali és garabonciás diáki hévvel veti bele magát azokba a magánbeszélgetésnek aligha nevezhető vitákba, eszmecserékbe is, melyek a magvas programok mellett adnak agy alig rejtett értelmet is a Kárpát-medencei irodalom egyik legszélesebb spektrumú rendezvényének, nevezetesen, hogy a nemes irodalom és a nemes borital jeles városban, Tokajban évente legalább egyszer találkozhatunk, beszélgethetünk, vitatkozhatunk számos íróbarátunkkal. S ami különösen emberi és megható, hogy ugyanezzel a garabonciás huncutsággal jár élen akkor is, amikor a romantikus parti lugasban, a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában, jó idő esetén a főterén énekeljük kedves hajdúsági, felvidéki, erdélyi, délvidéki népdalainkat. Bertha Zoli az éneklésben is angyalian garabonciás vitéz!

Zolikám, a jó Isten éltessen ma, amikor belépsz Te is a jeles hetvenesek táborába. Azért (is) szeretünk és becsülünk Téged, mert Rád érvényes Márai megfogalmazása. Te nem az irodalomból, hanem az IRODALOMÉRT ÉLSZ! S ennél aligha van nagyobb rang az írótársadalomban.

*

Sebők Melinda: SORSSZERŰ JELKÉPEK

Bertha Zoltán 70. születésnapjára

A sorsszerű jelképek és évfordulók mindig meghatározzák a jelentős személyek pályáját. Június 4-én sorsszerűen kapcsolódik össze Bertha Zoltán születésnapja és Trianon tragikuma: Gond és mű, Sorstükör, Sorsbeszéd, Sorsjelző, Sorsmetszetek tanulmánykötetei már címükben is jelzik a Trianon utáni magyarság iránt érzett aggodalmát; a magyar nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának, a határon túli magyar irodalom kulturális-morális-spirituális értékeinek, s egyben Erdélyt az anyaországgal összekapcsoló nemzeti hagyományainak, sorskérdéseinek hangsúlyozását. A nemzeti sorsirodalmat árnyaltan és sokrétűen bemutató irodalomtörténész a modern erdélyi irodalom hiteles szakértője.

Bertha Zoltán Debrecenben élő József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus az 1980-as évek óta folyamatosan publikál a határon túli magyar irodalom köréből: Görömbei Andrással közösen szerkesztett A hetvenes évek romániai magyar irodalma és A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája után monográfiát jelentet meg „az ízig-vérig kolozsvári” Bálint Tiborról, sajátos magyar élet-halál harcot vívó Sütő Andrásról; önálló tanulmánykötetet szentel a „fekete-piros versek” költőjének, Kányádi Sándornak; a „székely Homérosz” Tamási Áronnak. Bertha Zoltán az erdélyi magyar irodalom egyik legszakavatottabb képviselője sokrétű írói-költői arcképvázlatokban, részletes recenziókban és őszinte vallomásokban ad hiteles, átfogó képet a határon túli modern magyar irodalomról. Erdélyiség és modernség élménye mellett Ady korszerűsége, Németh László eszmevilága, Serfőző Simon életműve, Utassy József költészete sem kerüli el figyelmét: irodalmi szemhatára a klasszikus modernség első hullámát képviselő nyugatosoktól a posztmodern kortárs költészetig tágul. Bertha Zoltán választott szerzőinek tematikai-műfaji-poétikai-stiláris jellegzetességeit nyelvi koncentrációval kimunkált, színvonalas elemzésekben összegzi.

Szinte hihetetlen, hogy már tíz év telt el azóta, hogy Nemzet – Sors – Identitás, „európai látószögű magyar” Írások a 60 éves Bertha Zoltán tiszteletére címmel egy sokrétű tanulmánykötettel köszöntöttük a József Attila-díjas irodalomtörténészt, tanárt, kritikust, szerkesztőt, a Károli Gáspár Református Egyetem docensét. A Nemzet – Sors – Identitás kötet többnyire olyan irodalomtudományi tanulmányokból, történelmi-nyelvészeti-világirodalmi írásokból és lírai darabokból válogat, amelyek határon innen és túl, a régi magyar kultúrától a kortárs magyar irodalomig széles körben felölelik a kiváló irodalomtörténész érdeklődési körének sok-féleségét. Barátai, kollégái, tanítványai, szólalnak meg a kötetben kifejezve tiszteletüket, nagyrabecsülésüket, szeretetüket, mert Bertha Zoltánt csak szeretni, tisztelni lehet szerénységéért, jóindulatáért, segítőkészségéért, tágas műveltségéért, töretlen munkabírásáért, hatalmas tudásáért.

Bertha Zoltán a részjelenségeket vizsgáló, az egyes művekre többször is visszatérő köteteiben hatalmas tudásanyagot mozgat. Az erdélyi irodalmat úgy kapcsolja a világirodalom vérkeringésébe, hogy teljességében mutathassa be a modern erdélyi irodalom széles panorámáját. Páskándi Géza életművét méltatva írja, hogy „egyetemes magyarságtudatra, nemzeti eszmélésre, egyetemes műveltségeszmény követésére tanított bennünket […] hűségre és tisztességre, tudásra és hitre”. Ezekre az erkölcsi-szellemi értékekre tanít Bertha Zoltán is bennünket, és mindarra a morális-spirituális többletre, amivel legkedvesebb erdélyi szerzőit jellemzi: művészi értékre, pontos-hiteles léleklátásra, nyelvi tisztaságra, stiláris sokszínűségre, gondolati összetettségre, feltétlen szellemi nyitottságra és igényességre.

Sorstükör kötetében Farkas Árpádról írja, hogy: „még inkább a szenzuális képiség bűvöletében alkot, valamiféle kelet-európai imagizmus, sorsszimbolizmus ez, amely – a Nagy Lászlóéval rokonságban – tapintható, testközeli, plasztikus képzetekkel, mintsem elvont eszmeiséggel érzékelteti az állhatatosság, a kitartás, a méltóság erkölcsi-érzelmi-gondolati parancsait; a kötődés, a sorsvállalás belső kényszerét, amelyet itt is szilárdítanak az erdélyi múlt iránymutató nagyjai”. Ebből a líraisággal átszőtt hömpölygő áradatból érzékelhető a Bertha Zoltán-i mondat sajátos világa, ezért is adhatunk igazat Ködöböcz Gábornak, aki szerint Bertha Zoltán „a végtelen mondat és a végtelen szeretet embere”.

Isten éltesse e kerek évfordulón és még sokáig!