Tóth Kálmán: Király István és a protestantizmus

Valamikor a 70-es évek elején a nyugati haladó értelmiség köreiben mintaországnak tekintett titói Jugoszláviából a budapesti ELTE Bölcsészkarára érkezve számos meglepetés ért. Jelentős részük akörül forgott, hogy miközben az első nyilvánosságban a szovjet befolyásnak a megbolygatása is tabutéma volt, ehhez képest a hétköznapi élet informális szintjein – beleértve az általam közelebbről megismert egyetemi köröket – az „oroszok” becsmérlése a gunyoros, pikírt megjegyzésektől olykor már a szidalmazásokig szinte bevett dolognak számított. Lényegében ugyanebben az időszakban, az 1978-ban mozikba került K.O. című filmben volt egy jelenet, amelyben Bencze Ferenc, aki egy primitív munkásfigurát alakított, a lovaskocsija bakjára felülve, vesszőjével „Pásli” felkiáltás kíséretében jó nagyot vágott a gebéire, mire az egész nézőtér – kivéve engem – hangosan felnevetett. A moziból kijövet a velem levő diáktársaim világosítottak fel, hogy Bencze kiszólása utalás volt a „Pásli domoi” 56-os szlogenre. És ez csupán egy példa volt a számos hasonló közül. Ehhez képest a titói Jugoszláviában a rendszer tabuinak csak a megkarcolásáért, például Titóról szóló viccek terjesztéséért akár börtönben is találhatta magát, aki ilyen „bűncselekményt” elkövetett. Az igazsághoz tartozik, hogy 1976 október 23-án és az azt követő napokban a fontosabb budapesti forgalmi csomópontokon jól kivehető fokozott rendőri készültséget látva ugyanezek a diáktársaim összesúgtak maguk között: most van 56 huszadik évfordulója! Mégis a legkülönösebb meglepetést – magyar szakos bölcsészként – számomra Király István irodalomelméleti előadásai jelentették. Bevett gyakorlatnak bizonyult, hogy a hasonló előadásokon az első néhány alkalmat követően megfogyatkozott a jelenlévők létszáma, nem így Király esetében, aki mindvégig, az egész félév során a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság előtt tartotta előadásait. Megvallom, a konkrét tartalmi részekből már kevésre emlékszem, annál inkább az előadói stílusára. Ami kezdettől fogva szembe tűnt, hogy Király változatos hanghordozásainak, minden gesztusának volt valamilyen jelentése, attól kezdve, hogy egészen halkan, majdnem maga elé suttogva ejtett ki szavakat, egészen odáig, hogy lendületbe jőve valósággal ordítozva szólította fel a hallgatóságot, ne hagyják magukat teszem azt, az Ady Endre által oly szemléletesen megjelenített magyar ugar posványaiba süllyedni! „Nahát, olyan mint egy református pap!” – tolult fel a tudatalattimból már az első előadása nyomán a felismerés. Szülőfalumban, a mára összezsugorodott drávaszögi Csúzán az ebben a deklamáló stílusban prédikáló, köztiszteleteben álló lelkészünk istentiszteleteiről, hittanóráiról jól ismertem ezt az előadásmódot, mivelhogy ő is ennek a régi vágású református papi retorikai iskolának az eminens képviselője volt. Később, amikor tudomást szereztem arról, hogy Király apja évtizedeken át református lelkészként szolgált a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Ragályon, majd a nyírségi Cégénydányádon, rájöttem, egyáltalán nem volt véletlen részemről előadói stílusát ezzel az iskolával kapcsolatba hozni, erre ráérezni. Önmagában a származása nem lett volna disszonáns számomra, de hogy 1972 őszén a budapesti bölcsészkar Magyar Tanszékének az egyik, ha nem a legtekintélyesebb professzorától hétről hétre zsúfolásig telt előadóteremben ugyanazt a stílust hallom vissza, mint amit a szülőfalum lelkészének a prédikációiból, ez igencsak meglepett.

A 70-es évek magyar valóságának egy részmozzanatát, Király István egyetemi előadásainak légkörét visszaidézve arra próbáltam rámutatni, ami az egész Király-jelenségnek megítélésem szerint nem egyszerűen jellegzetes, hanem valószínűleg az egyik legfontosabb eleme, egyenesen a sarokköve volt, nevezetesen arra a református papi háttérre, általánosabban szólva protestáns hagyományokban gyökerező szellemi örökségre, ami számomra először az előadói stílusában ötlött szembe. Azt már jóval később tudtam meg, hogy anyai ágon többed íziglen református papok voltak az elődei, ami még inkább megerősített ebben a meggyőződésemben.

Mivel a mai ötvenen aluli generációk tagjai legfeljebb hírből hallottak Király Istvánról, úgy vélem, érdemes egy rövid vázlat keretében áttekinteni a pályafutását.

Ragályon született 1921-ben. Gimnáziumi tanulmányait 1931-39-ben a Sárospataki Református Kollégiumban végezte. Rendkívüli tehetségével – egyebek mellett két országos pályázatot is megnyerve – már ekkor kitűnt. Ezt követően 1939-től 44-ig a korabeli tehetséggondozónak számító Eötvös Kollégiumba került, amely mellett a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán tanult. 1944/45 fordulójának válságos időszakában került sor életének valószínűleg legradikálisabb fordulatára, amikor az addig jobboldali politikai irányzatok szimpatizánsának számító Király úgyszólván egyik napról a másikra hithű kommunista lett. Életének olyan fordulópontja volt ez, amelyet különösen a vele nem szimpatizálók – többnyire felszín alatt – évtizedeken át felróttak neki. Ami tényszerűen tudható, hogy Budapest ostroma alatt barátja, Szigeti József látta el a marxizmus klasszikusaitól származó irodalmakkal, majd a felszabadulásnak nevezett fordulat után az ekkortájt igen befolyásos, egykori illegális kommunista Lakatos Imre győzte meg, hogy vállaljon aktív szerepet az új rendszer kiépítésében, és ebből a célból lépjen be a kommunista pártba. Lakatos fordulatokkal teli életpályájáról itt mindössze annyit, hogy 56-ban Angliába disszidált, ahol a londoni School of Economics tanáraként a tudományfilozófia területén elért teljesítményeivel nemzetközi hírnévre tett szert. A lényeg, hogy Lakatos hatására Király újdonsült buzgó párttagként már 1945 májusától az Országos Köznevelési Tanácsban tevékenykedett. 1947-49 között az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa volt, egyidejűleg 1948-50 között az Eötvös Kollégiumban tanított. 1949-50-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának Magyar Tanszékére kapott először tanári, majd hamarosan, 1950-ben docensi kinevezést. Az 56-os forradalmat követően 1957-1959 között a Szegedi Tudományegyetemre helyezték ki, majd 1960-ban az ELTE Bölcsészkarára visszakerülve a 20. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken lett egyetemi tanár, 1965-tól 1988-ig egyben tanszékvezető.

Tanársága mellett tudósi pályájának mindössze a főbb útjelzőit említve: 1946-ban bölcsészdoktori címet szerzett, 1953-tól az irodalomtudomány kandidátusa, 1967-től a doktora. 1970-ben az MTA levelező, majd 1979-től rendes tagja. Az irodalomtudomány terén elért teljesítményeinek szintén csupán a főbb mérföldköveit említve: 1952-ben kiadott Mikszáth Kálmánról szóló monográfiájáért Kossuth díjat kapott. 1970-ben jelent meg korszakosnak tartott, kétkötetes Ady-monográfiája, amelyet ennek folytatásaként 1984-ben az Intés az őrzőkhöz című újabb kétkötetes műve követett. Király mindig is a közéleti kérdésekben nyíltan állást foglaló, „életes” irodalmat részesítette előnyben, életének utolsó évtizedében azonban egyre inkább nyitottságot mutatott az irodalom öncélúságát valló, vagy ebben az irányban hajló írói attitűdök iránt. Ennek a fordulatának legkiemelkedőbb eredménye Kosztolányi – Vita és vallomás címmel 1985-ben megjelent tanulmánykötete volt.

Kutatómunkája mellett kezdettől fogva igen élénk irodalomszervezői tevékenységet is folytatott. A főbb útjelzői ennek: 1953-55 között a Csillag című folyóirat főszerkesztője, 1962-63-ban a Kortársé, majd 1970-től a Szovjet Irodalom élén állt, közben 1970-1988 között a Világirodalmi Lexikon főszerkesztőjeként a 13 kötetben megjelent monumentális vállalkozás munkálatait irányította.

Az irodalom mellett a közéletben is rendkívül tevékeny volt; különböző egyesületekben vállalt vezetői tisztségei és számos egyéb funkciója közül az 1971 és 1985 között betöltött országgyűlési képviselősége emelhető ki; névlegesen ez volt a legmagasabb fokozat, amit politikusként elért.

1989-ben bekövetkezett halála után sorjáztak a különböző visszaemlékezések és értékelések életművéről, amelyek többségükben elismerőek, vagy kiegyensúlyozottak voltak, de Beke Albert részéről akadt köztük dehonesztáló jellegű is. A 90-es években még megjelent néhány átfogó értékelés a pályájáról (közülük Vekerdi Lászlónak a Hitel 1997/7. számában közreadott írása máig az egyik legszínvonalasabb), összességükben a folyamatok mégis abban az irányban mutattak, hogy Királyt is utol fogja érni a hozzá hasonló közéleti kitűnőségek sorsa: ha szakmai berkeken belül időnként még fel is merül a neve és hatnak a művei, a szélesebb nyilvánosságban egykori rendkívül gazdag és sokszínű tevékenysége egyre inkább feledésbe merül. Ha művei fenn is maradnak, az egykor rendkívüli hatással bíró közéleti személyiség emléke egyre inkább eltűnik a köztudatból. 2017-ben azonban olyan eseményre került sor, ami minden addigi, megszokottnak ható mederben zajló történést borított. Ekkor jelent meg ugyanis Király István több mint 900 oldalas Naplója, telis-teli rengeteg közérdeklődésre számot tartó bejegyzéssel, amelyek – mivel szerzőjük rendkívül szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezett és fontos pozíciókat töltött be – nem csak róla mondtak el sokat, hanem a korról is, amelyben élt. Király centenáriumának évében, 2021-ben jelent meg Király István öröksége címmel egy újabb kötet, amelyik egy igen hosszú életinterjút és több egyéb műfajú írást, valamint bibliográfiákat tartalmazott, ez azonban már nem szólt akkorát, mint a Napló, holott főként az életinterjú rendkívül érdekfeszítő bevezetésnek is megfelel az életművébe.

Tudatában lévén annak, hogy egy rövid visszaemlékezés keretében nem lehet érkezésem Király rendkívül gazdag és változatos pályájának elmélyültebb elemzésére és értékelésére, visszatérek ahhoz a kiindulóponthoz, amivel kezdtem, ami a gondolataimban valahol mindig előjött, valahányszor találkoztam nevével a nyilvánosságban, nevezetesen protestáns szellemi örökségével, ezen belül is – amint neveztem – református papi hátterével. A kor viszonyait, benne Király pozícióját ismerve magától értetődő volt, hogy az erre utaló ismérvek közvetlenül nem jutottak kifejezésre a megnyilvánulásaiban, közvetetten viszont – legalábbis számomra – annál inkább! Deklamáló előadói stílusa bölcsészkörökben közismert volt, szinte már brandje volt ez, mégsem találkoztam olyan felvetéssel – elvétve persze akadhatott példa erre -, amelyben valaki utalt volna ennek a reformátusságához köthető hátterére, miközben viselkedésében, egész habitusában olyan szinten működött ez, hogy időnként az volt az érzésem, már csak a majdnem földig érő, zsinóros-sujtásos fekete színű lelkészi palást, valamint jellegzetes, a magyar középnemesi hagyományokat őrző református papi föveg hiányzik róla. Az évek múlásával ahogy innen-onnan értesüléseket szereztem a személyéről, ezek a külsőségekre épülő benyomások csak erősödtek bennem, mert Király nem csak megjelenésében emlékeztetett egy református papra, hanem valójában egész karakterében ilyen volt. Itt nem valamilyen ideál-típusra gondolok, hanem azokra a lelkipásztorokra, akiknek az inkarnációival református körökben gyakran lehet találkozni. Mint az elhivatott lelkészeknél általában, Király számára is felvállalt közössége, beleértve a kommunista pártot is, amelynek mindig buzgó, saját megítélése szerint is fegyelmezett tagja volt, egy nagy gyülekezetnek felelt meg, amelynek minden tagjáért, minden hozzá kötődő eseményéért felelősséggel tartozik.

Tisztában vagyok vele, hogy a felvetésem, a leszűrt következtetéseim ebben a formában meredeknek, ezért túlzónak is hathatnak, ezért idézem magának Király Istvánnak az ehhez a témakörhöz is köthető gondolatait nevezetes, a maga idejében nagy vitákat kiváltó A mindennapok forradalmisága című tanulmányából: „Egyrészt igényes ez az embertípus mindennel szemben, mi körötte történik. Nem tűr semmi rendezetlent, semmi tisztázatlant soha maga körül. Megvet mindent, ami olcsó, henye, hamis. A gazda öntudatával jár-kel az országban, s a gazda szemével lát. Őt személy szerint sérti minden tehetetlenség, fegyelmezetlenség, minden kényelmesség, korlátolt, ostoba szűklátókörűség, hetyke slendriánság. A Bálint György-i felháborodó ő. De az Intelmek kezdő felháborodókhoz szellemének megfelelően sosem személyes sértettségből, okból, de elvi alapon. Mindig másokért szól. S mivel otthon érzi magát a társadalomban – Bálint György címzettjétől eltérően –, az ő felháborodása nem pusztán tagadás: javítani vágyik. S ha százszor rászólnak is: mi közöd hozzá, százszor is visszavág: van közöm hozzá, itt én vagyok a gazda. Csökönyösen, konokul illetékesnek tartja mindenben magát. Hisz övé az ország.” Hogy a kádári szocializmus mindennapjaiban mennyi esély volt az így felfogott forradalmiság megvalósulására, az legfeljebb egy másik tanulmány témája lehetne, azonban, hogy az idézett sorok maradéktalanul illettek arra az ethoszra, amit Király István a gyakorlati életben képviselni igyekezett, az aligha kétséges. A közvetett önközlés Király kedvelt kifejezési módjai közé tartozott; talán maga sem gondolta, hogy egykor élénk visszhangokat kiváltó tanulmánya egyik bekezdésében ilyen találó önjellemzést ad magáról, amint valószínűleg abban sincs semmi túlzás, ha feltételezzük, hogy az általa megfogalmazott erkölcsi kívánalmak minden további nélkül összeegyeztethetők lennének a református lelkészek elé állított követelményekkel. Király mindig különleges hangsúllyal mondta ki azt a Lukács György által is népszerűsített fogalmat, hogy néptribun, ami a korban ennek az aktív közéleti tevékenységet folytató attitűdnek a világiasított megnevezése volt. A hétköznapi életben őt közelebbről ismerők emlékezéseiből, de Naplójából is az szűrhető le, hogy valóban elképesztő önfegyelemmel és szorgalommal igyekezett vállalt szerepének megfelelni, hogy valósággal mintapéldája volt annak a protestáns munkamorálnak és ethosznak, amelynek Max Weber kulcsszerepet tulajdonított a modern Nyugat kialakulásáról alkotott nagyívű teóriájában.

A napló eleve szubjektív műfaj, így nincs semmi meglepő abban, hogy az impulzív személyiségű Király számára nagyon is megfelelt ez a közlési forma. Értő elemzők már sok mindent leírtak egyebek mellett arról is, hogy objektivitásra törekvése mellett a szubjektivitása miként jutott érvényre a Naplójában. A meglehetősen szerteágazó értelmezések magának e műfajnak a definiálhatatlanságára is visszavezethetők, mégis, ha a saját benyomásaimat, véleményemet próbálom összegezni, akkor azt mondom, Király Naplója leginkább egy egyházi jegyzőkönyvre emlékeztet. Szinte minden rögzítésre kerül benne, ami vállalt közösségében éppen történik, és mivel Király közössége-gyülekezete szinte az egész országra, sőt a magyar kultúra határokat átívelő leágazásaira is kiterjedt, hatalmas dimenziókat fog át. Az imént leírtakat Alexa Károly: Király István és a Napló (Életünk, 2017/8. 48. o.) címmel megjelent kritikájából vett szabatos meghatározásával kiegészítve: „Király Naplója konkrét szakmai kérdésekkel keveset foglalkozik, fő hangsúlyok alatt a közélet (a bel-, a tudomány- és a kulturális politika) eseményeit rögzíti és azoknak az esetleges személyes kihatásait próbálja elemezni, mindezeket beágyazva élete mindennapjaiba, különös tekintettel az emberi kapcsolatokra.” Az apropója ennek lehetett egy baráti beszélgetés, megtekintett film vagy színházi elődadás, olvasmányélmény vagy egy külföldi utazás során szerzett tapasztalatok. A több mint három évtizedet átfogó Naplónak persze vannak tematikai sajátosságai; legerőteljesebben értelemszerűen az éppen megélt időszak történései jelennek meg inspiráló tényezőkként. Általánosságban elmondható, hogy a 60-as, 70-es évek többé-kevésbé kiegyensúlyozott, vagy felfelé ívelő szakaszai után a 80-as években készült bejegyzések egyértelműen a fokozatos befolyásvesztésről és defenzívába szorulásról, ezzel összhangban a szubjektív sérelmek előtérbe kerüléséről szólnak. Ami a bejegyzések alkalomszerűségét illeti, illusztrációként erre rengeteg példa hozható, csupán a szemléltetés kedvéért idézek néhányat: „Este Szabolcsi Miklóséknál. Miklósnak Thomas Bernhard bécsi Heldenplatz-előadása a legnagyobb élmény. Érződik rajta: szerinte mi sem mentünk igazán mélyre az önkritikában” – szól egy 1989 február 22-re datált bejegyzése. Miért és hogyan? Mi értendő konkrétabban e megjegyzés alatt? Király nem megy a részletekbe, nem ad választ, és nem csak néha, esetlegesen, hanem gyakran megmarad az aktuális tények rögzítésénél. „Alexa: telve Aczél elleni gyűlölettel” – olvasható a 651-ik oldalon, utána már semmi több, nem csak 1982 október 27-én, amikorra a feljegyzése datálva van, hanem az egész Naplóban, pedig nyilván sokakat érdekelhetett volna egy bővebb magyarázat erről a témáról. Alig két héttel korábbi, október 13-i bejegyzésében olvasható a következő felsorolás: „Tanszéki értekezlet. Czine részeg. A Tiszatáj szerkesztőségét leváltják.” (650. o.) Vagyis az idézett részletben is különösebb disztingválás és magyarázat nélkül váltakoznak a hétköznapi jellegű, múlékony történések olyanokkal, amelyek a maguk idejében jóval mélyebb tartalmakat is hordozhattak. Több kritikusa is észrevételezte, hogy Király a számára különlegesen fontos, személyes életeseményeiről is éppen csak szót ejt; a legkirívóbb ezek közül 1978 január 2-i bejegyzése: „Az Akadémia üdülőjében voltam, amikor ma meghalt édesanyám.” (559. o.) Bár január 15-én még egy rövid bejegyzése van ezzel a hírrel kapcsolatban: „A Magyar Nemzetben ma megjelent a közlemény édesanyám haláláról” (563. o.), majd január 23-án ír a temetéséről, de hozzá kötődő érzelmi viszonyáról nem ír sem ebből az alkalomból, sem máskor, amikor ez a téma – elsősorban hazalátogatásai során – szóba kerülhetne. Ugyanez év, 1978 május 18-án hasonló lakonikus tömörséggel számol be bátyja öngyilkosságnak a híréről. Az ilyen reakcióival kapcsolatban volt olyan magyarázat is, hogy a vállalt szolgálat (Kiemelés tőlem. T. K.) morális kódexe nem engedte meg neki, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítson a közösséget nem érintő egyéni problémáinak. Valójában, hogy bátyja halála nagyon is megrázta, ezt Király Széchenyi Ágnesnek adott életinterjújának vonatkozó része is alátámasztja. (Király István öröksége, 141. o.)

Fontossági sorrendek, kiemelt témák, ennek megfelelően bővebben kifejtett bekezdések persze rendszeresen előfordulnak a Naplóban. A legszembetűnőbb e kivételek közül az a meglehetősen furcsa, ambivalens viszony, ami Királyt a Kádár-korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusához, Aczél Györgyhöz fűzte. Ha a Naplóról megjelent elemzéseket szemlézzük, akkor minden bizonnyal ez a legfrekventáltabb téma, amellyel a kritikák többsége részletekbe menően foglalkozott. A magam részéről e helyütt csak ajánlani tudom ezeket minden érdeklődő számára; bizton állíthatom, aki veszi a fáradtságot, hallatlanul érdekes és tanulságos meglátásokkal fog gazdagodni nem csak Királyról, hanem az egész korról, amelyben élt. Az általam preferált szempontnál maradva a kérdés általánosabb szinten úgy is felvethető, miként és miben nyilvánult meg Király református háttere a hatalomhoz való viszonyulásában? Ami erről elsőre eszembe jut, feltehetően sokak érzékenységét irritálhatja, de erre csak azt tudom mondani, a tények önmagukért beszélnek. Konkrétan arra gondolok, hogy a korszakban az echt református, vagy ilyen háttérrel bíró kiválóságok – eufemisztikusan fogalmazva – alkalmazkodása a hatalomhoz számos esetben jóval gördülékenyebben ment, mint más egyházak, elsősorban a katolikusok képviselői részéről. Igaz, hogy a katolikus egyháznak is voltak béke papjai, meg Balogh páterei, a hívek sokaságára mégsem ők hatottak igazán, legfeljebb időlegesen, hanem azok a személyek, akik feltétlenül kiálltak hitük és egyházuk mellett. Igen sok nevet lehet ebben a sorban említeni az ártatlanul meghurcolt Mindszentytől a rengeteg szenvedésen átment Kerkai atyán át az életével fizető Brenner Jánosig. Másfelől bár a református egyház tekintélyei közül sem mindenki alkalmazkodott simulékonyan a rendszer elvárásaihoz, valószínűleg nem véletlen, hogy a legmagasabb hatalmi pozíciókig Tildy Zoltán és Péter János személyében két egykori református lelkész jutott el. Az ilyen esetekre fókuszálva nehéz elterelni a gyanút, mintha a református elöljárók magatartáskódexében jóval inkább benne lennének azok a kiskapuk, amelyek kritikus helyzetekben az erre alkalmas személyek előtt megnyílnak.

Király esetében elsőként fordított ifjúkori pálfordulása volt az, ami mindig is szemet szúrt nem csak kritikusainak, hanem mindenkinek, akik valamennyire is ismerték. Hogyan válhatott egy ennyire vallásos háttérből származó, eladdig jobb- sőt egyes források szerint szélsőjobbos eszmékkel szimpatizáló személy hithű, valósággal fanatikus kommunistává? Érdemesnek tartom itt magát Királyt idézni; mintegy fél évvel halála előtt adott terjedelmes életinterjújában (megjelent a Király István öröksége című kötetben, 56. o.) a következőket mondta ezzel kapcsolatban:

„Ha ennek a motiválóit keresem a belső világképem felől, az egyik motiváció a teljesség igénye volt, amiről már beszéltem: a vallásos szükséglet (Kiemelés tőlem. T. K.) egy átfogó világképet kapni.

A másik motiváció volt, amit alvég-élménynek neveztem. Úgy éreztem: az egész kommunista gondolat az alvég, a szegények, a világ szegényeinek a gondolata, a felkerülni akaró világ szegényeié.

A harmadik ilyen erős motívum: a bűntudat. (Kiemelés tőlem. T. K.) Az a bűntudat, amit Németh László ültetett el bennem rendkívül mélyen, de amelyik a gyökereit még valahol az apám magatartásába, és végső soron a barthi katasztrófa teológiába ereszti, hogy az ember lényegében felelős mindenért, ami körülötte történik. Ez olyan alapgondolatom, amit ekkor küzdöttem ki lényegében magamnak, amit soha és sehol nem akartak, és ma sem akarják érteni.”

Az általam kiemelt apró mozaikdarabszerű részek is önmagukért beszélnek, nevezetesen azokról a vallásos motívumokról, amelyek Király pálfordulásában szerepet játszottak. Maga a szöveg akár egy mintapéldája is lehetne annak a fordulatnak, amely a fényes szellők nemzedékéből sokakat magával ragadott és a rendszer – kezdetben legalábbis – őszinte hívévé tett. Ismeretes, hogy a visszás jelenségek és ellentmondások az ehhez kapcsolódó ígéreteknek a hitelességét illetően hamar megjelentek mindenekelőtt a rendszer vélt vagy valós ellenségei ellen folytatott retorziókban, és ezek sokak hitét megingatták, Király azonban rendíthetetlenül kitartott ekkor is, vagyis a koalíciós időkben, meg a későbbiekben is folyamatosan egészen a haláláig. A Királyhoz hasonló értelmiségi hátterű kommunisták között is rendkívül elterjedt volt az a nézet, ha a kitűzött célok elérésében akadnak ugyan visszásságok és hibák is, de a fő irány mindenképpen jó, sőt – marxista terminológiában – történelmileg szükségszerű, egészen odáig, hogy még az elkövetett bűnök alól is mintegy megelőlegezték maguknak a feloldozást. „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” – Hebbel Juditjának ez az alibije kedvelt idézete volt Király Istvánnak is. Hogy milyen mélyen azonosult ezzel a szemlélettel az is mutatja, hogy Anatol France Az istenek szomjaznak című regényének hősére, Gamelinre, a bíróra, aki arról vált nevezetessé, hogy – egyedül a végső igazságra nézve – az igazságtalan ítéleteket is végrehajtotta, Naplójában is többször hivatkozott. Rövidre fogva, ami a kommunista rendszerekben elkövetett bűnöknek ezt az „etikai” igazolását illeti, lehetnek esetek, amikor a bűn elkövetésének mértéke mérlegelhető, de a bűnös tetteket általános erkölcsi elvekkel összeegyeztethetőnek tekinteni katasztrofális következményekhez vezet. Ha például valaki gyilkos szándékkal nálam keresi a kiszemelt áldozatát, akit éppen én bújtatok, akkor hazudhatok-e neki? Ha kicsit is megengedőek vagyunk – és az ilyen esetekben lehetünk -, akkor a felhozott példa nyomán azt is mondhatjuk, hogy a bűn, ha nem is megengedett, de vannak helyzetek, amikor tolerálható, de ezek csak egyes helyzetek! Azonban, ha a bűnök elkövetését nem csupán toleráljuk, hanem állami szintre emelve, ideológiai klaszterekbe foglalva világnézetünk részévé tesszük, az olyan rettenetes borzalmakhoz vezethet, amelyek a kommunista pártok hatalomgyakorlásában bőséggel megtörténtek. Hogy Király mennyire volt tisztában és nézett szembe ezekkel a következményekkel, az ebből származó összetett dilemmákkal? – ez már olyan határ, amelynek az átlépésével egy ilyen rövid áttekintésben nem látom értelmét kísérletezni. Ami tényszerűen rögzíthető: a korabeli magyar értelmiség köreiben általános volt a meggyőződés, hogy a szovjet befolyás alá kerülés révén Magyarország és a magyarság egy újabb hódoltság korába sodródott. Sokan úgy látták, nincs más választás, túl kell élni valahogy, akárhogy, „ahogy lehet”. Hogy Király miként állt helyt az ezzel járó rendkívül bonyolult, különféle megalkuvásokkal, elvtelenségekkel tarkított küzdelmekben –, erről a Naplóban tett őszinte önkritikus vallomásai, valamint az ezek által inspirált értelmezések ellenére mérleget vonni még mindig nehéz; további források feltárása és megfelelő időbeli távlat kell hozzá, hogy esély legyen rá. Ami a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból is jól kivehető: Király folyamatosan – Babus Antal találó kifejezésével – egy irodalmi népfrontpolitika megvalósítására törekedett. A gyakorlatban ez rendszerint az ellentétek elsimítására, az ellenfelek békítésére, kiegyezésre törekvési szándékokban nyilvánult meg; Király szinte minden fontosabb, fajsúlyosabb megnyilvánulásában ott munkáltak ezek a megint csak a keresztényi ethosz ismérveit magukban rejtő motívumok.

Király a protestáns hagyományokban gyökerező – ahogy ő nevezte – mégis-morál jegyében folyton békíteni, kiegyensúlyozni akart, számos esetben sikerrel, de olyan kivitelben, amiben neki nem sok öröme telt, mert mindig akadtak ellenhangok, amelyek kifogásokat emeltek, sőt bírálták az elképzeléseit, valamint a kivívott eredményeket. Két olyan sűrített szakasz volt Király pályáján, amikor az ide sorolható jelenségek nem csupán felszínre jöttek, hanem hosszabb távon, évtizedekre kiterjedően éreztették a hatásukat. Az első ilyen az 1958-ban meghozott Az MSZMP KB Kulturális Elméleti Közösségének állásfoglalása a „népi” írókról elnevezéssel vonult be az irodalomtörténetbe, és általában Állásfoglalás címszó alatt kerül említésre –, a továbbiakban én is ezt fogom követni. (Első alkalommal a Társadalmi Szemle 1958/6-ik számában jelent meg.) Az Állásfoglalás első változatát maga Király fogalmazta meg, ennek folytán saját bevallása szerint is ő volt az értelmi szerzője, hogy ezt követően Pándi Pál és Szabolcsi Miklós, majd más neves közéleti személyiségek közreműködésével rögzítsék a végleges változatot. A Kádár-korszakban Aczél György konzulenseinek számító, az irodalmi életre igen nagy befolyással bíró Király-Pándi-Szabolcsi triász első komoly vállalkozása volt ez. Működésük erőteljes kihatásai nem csupán intézményes keretekben valósultak meg, hanem legalább annyira informálisan, ahogy ez már a Kádár-rendszer működésében általában is bevett gyakorlat volt, ugyanakkor az irodalmi élet szereplői körében nagyon is köztudott volt, amint ezt közülük jó néhányuknak a hajbókoló könyvdedikációi, valamint különböző egzisztenciális ügyekben a közbenjárásukat kérő folyamodványai is megőrizték. Mind a hárman – különösen Király és Pándi, Szabolcsi kevésbé – ezzel magukra vonták a „hatalom embere” az első nyilvánosságban, ideológiai ütközetekben előnyös, a hétköznapi élet informális szintjein kedvezőtlen, sőt gyakran hátrányokkal járó megkülönböztetést. Hogy mennyire megalapozottak és jogosak voltak a személyük iránt táplált ellenérzések, mikor elfogadhatóak, mikor túlzóak, megint csak olyan összetett kérdéskör, amely kapcsán egy átfogónak mondható kép kialakításához még további kutatásokra van szükség. Ami az említett 1958-as Állásfoglalást illeti, érződik, hogy szerzőik mind a hatalom, mind a népi írók számára elfogadható kompromisszumok kialakítására törekedtek. A kor viszonyait, a vezető rétegek álláspontját a népi írók megítélésében igen jól kifejezte Kádár János egy 1958-ban, az Állásfoglalás előkészítése során tartott beszédének egy részlete, amikor ezeket mondta: „A népieseket, mint jelenleg a reakciót támogató politikai csoportot, meg kell szüntetni elsősorban politikai eszközökkel, de ha szükséges, adminisztratív rendszabályokkal is. Irodalmi csoportként létezhetnek, amennyiben a párt ideológiai nézetei, célkitűzései iránt lojális magatartást tanúsítanak.” És pontosan az történt, ami Kádár tézisszerű megállapításaiból kiolvasható! Az Állásfoglalásban a két világháború közötti időszakra visszamenően az 56-os „ellenforradalom” eseményeiig rendkívül széles spektrumban, a kolozsvári Korunk köreitől a Bartha Miklós Társaságig, majd a Turul Szövetségig, a háború után a Nemzeti Parasztpártig, az alkotók közül Erdélyi Józseftől Darvas Józsefig igen részletesen elemzésre kerültek a népi írók mozgalmán belül elkövetett különböző, úgymond tévedések és hibák. A vádak a harmadikutas nacionalizmus elnevezéssel megjelölt jelenségek erőteljes bírálata köré összpontosultak. Valamely politikai mozgalom kereteiben megkérdőjelezni a Szovjetunióhoz való feltétlen hűséget, azaz a gyakorlatban alárendeltséget, osztályharcos ideológiai szemlélet helyett a nemzeti érdekeket előtérbe állítani -, minden ilyen törekvésnek akárcsak a gyanúja elfogadhatatlan volt az éppen konszolidálódó hatalom számára. Csupán szemléltetésként idézem az Állásfoglalás néhány jellemző kitételét, hozzátéve, hogy az egész dokumentum az ilyen jellegű vádak igen részletes számbavételének felel meg: „A »népi« írók belpolitikai koncepciójának »harmadikutas« jellege abban nyilvánul meg, hogy egyrészről látszólag elvetik a burzsoázia társadalmi vezetőszerepét, másrészről azonban a társadalmi fejlődés vezetőerejének nem a burzsoáziával szemben álló proletariátust tekintik, hanem a középrétegeket, illetve az értelmiséget, s a parasztságot tartják a fejlődés tömegerejének. (…) Mit jelent a »népi« mozgalom ideológiájának nacionalista jellege? Azt, hogy a »népiek« szerint Magyarországnak közbülső úton kell járni Nyugat és Kelet között, a szocialista Szovjetunió és az imperialista nyugati hatalmak között. (…) A »népiek« »harmadikutasságának« lényegéhez tartozik, hogy a mozgalom antikapitalizmusa romantikus antikapitalizmus, melynek elméleti alapját ködös kispolgári-paraszti ideológiák képezik.” Az Állásfoglalásba (az ilyen szintű alaposság mögött én Király Istvánt sejtem) még Németh Lászlónak a majdani szovjet befolyás alá kerülés előérzetben elmondott szárszói beszédének ez a részlete is bekerült: „Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgozni, az értelmiség a legrosszabb felügyelet alatt áll, s ebben az államban az ellenőrzöttek a magyarok, az ellenőrök a busmanok, vagy a tibetiek. Ugyebár ez a szocialista állam aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál.”

Az Állásfoglalásban a népiek „felszabadulást” követő tevékenysége is alaposan mérlegre került. Ennek összegzését az alábbi idézet mondta ki: „Érdemük a »népieknek«, hogy a Parasztpárt révén elősegítették a népi demokratikus erők győzelmét. De különösen 1953 után — s ezt tehetségük és érdemeik elismerése mellett is ki kell mondani — komoly felelősség terheli őket a proletárdiktatúra államának belső fellazításában, az ellenforradalom szellemi előkészítésében való részvételért.” Végül a záró gondolatok között kimondásra került az az elvárás, amit Kádár János is megfogalmazott idézett beszédében: „Világosan látniok kell: a párt és az állam nem érthet egyet azzal, hogy mint politikai tömörülés vagy irodalmi csoportosulás szervezkedjenek; viszont hangsúlyozni kívánja: azt szeretné elérni, hogy a volt »népi« írók mint egyének, mint közéleti és irodalmi személyiségek, minél hathatósabban vegyenek részt a népi demokrácia építésében.”

Az Állásfoglalásról megjelent értékelések mutatták, hogy milyen nehéz feladat volt a különböző ideológiai platformok képviselői számára egyaránt elfogadható kompromisszumokat találni. Akik a hivatalos vonaltól még inkább balra álltak (mindenekelőtt a Táncsics kör tagjai), sokallták az engedékenységet a népiek irányában, hiányolták a fasiszta minősítés nyílt kimondását, ezzel szemben a jobboldal felé hajlók, Czine Mihállyal az élen a harmadikutas nacionalizmus megbélyegzést tartották túlzónak. Czine szerint a népiek mozgalma jóval inkább egy plebejus demokratizmusnak felelt meg. A korszak kiváló történész szakértője, Standeinsky Éva szerint az Állásfoglalás úgy ítélte el a népieket, hogy közben szövetséget ajánlott nekik, vagyis olyan kompromisszumként értékelte, ami a hatalom számára lehetővé tette a népi írók integrálását a kádári konszolidáció folyamataiba, másfelől a népi írók többségét rábírta, hogy ki-ki a saját pozíciója és vérmérséklete szerint elfogadja a konszolidációban neki jutó szerepkört. Hogy mennyire volt ez valóban észszerű kompromisszum, vagy inkább árulás, máig vitatott kérdés. Mindenképpen pozitív hozadékának tekinthető, hogy a népi íróknak a kor viszonyai között létrejövő kezdeményezései egyáltalán teret nyerhettek, sőt idővel a Kádár-korszak jelentős véleményformálóivá váltak. Király kiemelten fontos szerepét mutatta, hogy a népi mozgalom két vezéregyénisége, Illyés Gyula és Németh László döntően az ő személyes közbenjárásai hatására (persze Aczél György rábólintásával kísérve) fogadta el a kádári konszolidációban neki szánt szerepet. Másfelől összetett kérdés, hogy az így kialakult viszonyok között a közéleti szerepvállalásokon túlmenően a népi írók alkotóként mennyire tudtak kibontakozni. Az erre vonatkozó elemzések általában mindig is meglehetősen megengedően viszonyultak ehhez a kényes témakörhöz, ami a létrejött teljesítmények értékelésében máig megfigyelhető oszcillációkban is megmutatkozott.

Király István ideológusi szerepvállalásának másik kiemelkedő időszaka a hetvenes évek első felében bontakozott ki. Széchenyi Ágnesnek adott életinterjújából kiderül, hogy az egészbe úgy került, mint Pilátus a krédóba. Először 1972 végén Aczél György kérte fel egy referátum megtartására a nemzeti kérdésről az Akadémián. Király kezdetben ódzkodott, majd kötélnek állt; ennek eredményeként Hazafiság és internacionalizmus A szocialista hazafiság és a magyar szabadságharcos hagyományok címmel tartotta meg előadását az MTA 1973 május 7-i közgyűlésén. Az eredmény az utókor számára leginkább a Hazafiság és forradalmiság címen 1974-ben kiadott tanulmánykötetének a fogadtatásából mérhető le, amelybe az Akadémián tartott referátumának a szövege is bekerült. A méltatásokba burkolt kritikai észrevételekből – ahogy ez már a korban szokásos volt – jól kivehető, hogy Király megint két tűz közé kerülve próbált a maga kompromisszumos javaslatainak érvényt szerezni. Nevezetesen: az 50-es évek első felében, teoretikus szinten Mód Aladár nevével fémjelezhető, a magyar nemzetfelfogásban a függetlenségi törekvéseket hangsúlyozó szemlélet ellenében az 56 után meghatározóvá váló Molnár Erik-féle, a nemzeti mellett az osztályharcos és internacionalista szempontokat előnyben részesítő felfogások között próbált valamilyen ésszerű kompromisszumot találni. Király mint egész pályája során változó intenzitással és közelítésekből ezúttal is megpróbálta a szinte lehetetlent, az internacionalista kötelezettségek és a nemzeti függetlenségi törekvések között valamilyen elfogadható szintézist találni. Az Akadémián tartott beszédében a hangsúly mégis inkább abba az irányba terelődött, hogy a nemzeti szempontokat nem szabad alárendelni a nemzetközieknek. Jórészt innen eredeztethető, hogy Király megint a „nacionalistaság” hírébe keveredett; elsősorban a gyűjtőnéven urbánusnak is nevezhető körökből érték támadások, velük szemben a népiek oldaláról kapott védelmező gesztusokat -, ez is hozzájárulhatott, hogy az elkövetkező időkben a népiek irányába tett rokonszenv megnyilvánulásai még egyértelműbbé váltak.

Heller Ágnes, akivel a 68-as csehszlovákiai eseményekig közeli személyes kapcsolatban állt, írta róla: „Király bolsevik volt és magyar nacionalista.” Ez a rövid, ugyanakkor lényegre törő jellemzés önmagában kifejezte azt a képtelen helyzetet, ami Király egész pályáját végigkísérte. Ugyanis míg magyar viszonyok között ennek a tézisnek a tartalma szinte már oximoronnal ért fel, ezzel szemben a testvéri országok többségében a kommunista elvek és a saját nemzeti érdekek melletti kiállás informálisan, de nem ritkán hivatalos formákban is – mai divatos kifejezéssel élve – egyenesen trendi volt. Ehhez képest idehaza különféle jól beépített mechanizmusok működtek az ilyen eltévelyedések elhárítására. Mai szemmel időnként már megmosolyogtató a Kádár-korszak magasan pozicionált képviselői többségének különösen 56 utáni folytonos félelme a magyar nacionalizmustól; nem kell különösebb judícium átlátni, hogy ez volt az a „rossz”, amellyel riogatni lehetett minden hivatalos vonaltól való eltérést, egyáltalán ennek a gyanúját. Magától értetődő volt, hogy maga Aczél György járt élen a magyar nacionalizmustól való rettegésben; Király, akit rendszeresen meggyanúsítottak ennek az irányvonalnak a védelmezésével, mindannyiszor elhatárolódott tőle olyan kirívó módon is, mint amikor 56 fő kiváltóokát a magyar nacionalizmusban vélte megtalálni. Erre a Király István öröksége címen megjelent életinterjújában mintegy útközben utalt (125. és 130. o.), míg egy N. Pál Józseffel folytatott beszélgetésében egészen direkt fogalmazott: „…le kell szerelni, fel kell számolni ennek a népnek a nacionalizmusát. Mert 1956-ot ez okozta elsősorban: a le nem küzdött, mélyen élő nacionalizmus!” (N. Pál József: Emlékezés, számvetés – huszonnyolc év után. Király István naplójának ide-oda lapozgatása közben. Hitel, 2018/3. 34. o.) A korabeli viszonyok összetettségét mutatja, hogy a kibontakozó konszolidáció részeként Aczél kiváló személyes viszonyt alakított ki a népiek nacionalista hírben álló két vezéregyéniségével, Illyés Gyulával és Németh Lászlóval. Ami Királyt illeti, az őt érő gyanúsítgatásokra a népiek iránti elfogultságáról már az is okot adott, hogy Illyés és Németh mellett a népiek fiatalabb képviselői közül többekkel, de mindenekelőtt Csoóri Sándorral jó személyes viszonyban volt. Az ellenoldal, vagyis az urbánusok és Király között jóval kevésbé működött ilyen kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat; közülük például Konrád György visszaemlékezéseiben egy megelőlegezett averzió érződik irányába, vagy ahogy az általa addig támogatott Moldova György 1968-ban megjelent Malom a pokolban című regényben – mint gátlástalan karrieristába – igencsak belemart, szintén jelzésértékű volt. Az ilyen jelenségek is involválták azokat a nézeteket, hogy az urbánusok kevésbé voltak lojálisak a hatalomhoz; éppen Konrád és Moldova pályája is mutatta, hogy nem kevésbé, hanem másként voltak lojálisak.

Az 1973-ban és 74-ben kibontakozott vitához visszatérve, mint a kor nagy ideológiai összeütközéseiben általában, itt is különbség mutatkozott aközött, amit a résztvevők a bejáratódott marxista bikkfanyelven megfogalmaztak, meg azon motívumok között, amelyek a háttérben működtek. Király Széchenyi Ágnesnek adott életinterjújában egyebek mellett ezt mondta ezekről a háttérbeli okokról: „Nem ismertem a kulisszák mögött folyó vitát, ami akkor az egész reformkérdés körül volt – hogy Gáspár Sándor és csoportja a nemzeti kérdés kapcsán is támadtak. Gáspárékhoz semmi közöm nem volt, és Aczél valószínűleg azt akarta mutatni, hogy a nemzeti kérdést igenis az ő emberei képviselik helyesen.” (Király István öröksége, 135. o.) A bírálatok jelentős része Királynak A mindennapok forradalmisága című tanulmányára vonatkozott. Király saját interpretációja szerint ebben azt akarta kifejteni, hogy a szocializmus építéséhez emancipált, autonóm emberek kellenek, amivel szemben az ellenzők azzal érveltek, hogy ezen az alapon a hétköznapi élet bármely történését, akár egy kukoricaszedést is forradalmi tettnek lehet tekinteni, ami teljesen kiüríti magát e fogalmat. Gáspár és köre egy reformellenes, konzervatív ideológiát látott Király nézeteiben, amelyik „Dolgozzatok jobban!” szlogen jegyében akarja elintézni azokat a problémákat, amelyeket intézményesen kellene megoldani. A vita fokozódását jelzi, hogy a kor egyik fő ideológiai perzekutora, Rényi Péter, egy fulmináns cikkben esett volna neki Király nézeteinek a Népszabadságban, de Aczél György közvetett beavatkozások révén ezt megakadályozta. Ugyancsak ez történt azzal a TV vitával, amelyben Huszár Tibor moderálásával, Király mellett Pozsgai Imre és Sükösd Mihály részvételével (valamennyien a kornak a maguk helyén emblematikus szereplői) 1975 elején került volna adásba, de Aczél ennek a már elkészült beszélgetésnek a képernyőre kerülését is megakadályozta. „Aczél és Pozsgay legfőbb érve az volt, hogy el kell kerülni az események eszkalációját” – vonta le a következtetést a hozzá eljutó hírekből Naplójában Király. (470. o.) A felkavart hullámokat végül az akkortájt a hatalom felső köreibe törő Pozsgai Imrének a Népszabadság 1975 január 8-i számában megjelent könyvkritikája csitította le. A kor közírói szokásainak megfelelően Pozsgai először Király korábbi tudósi erényeit és eredményeit méltatta, majd arra tért rá, hogy a Hazafiság és forradalmiság kötetében olvasható írásaiban kifejtett nézetei miért okoztak számára csalódást. Különösen nehezményezte Királynak azt a kritikai észrevételét, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta „az életszínvonal, s a szocialista tudatosság között nő az ellentmondás: az előbbi emelkedésével az utóbbi nem tart kellőképpen lépést. Olyan egyre többet emlegetett hiányosságok, mint az élősdiség, önzés, harácsolás, mind szembeötlőbben tükrözik ezt a kettéválást.” Pozsgai fő ellenérve az volt, hogy Király úgy tesz, mintha mit sem hallott volna azokról a párthatározatokról, amelyek magukba foglalják az ezekkel a problémákkal való szembenézést, egyben a feltérképezik a megfelelő megoldási módokat. A nézetek ütköztetésének ez a kioktató módja végigvonul a cikk további részében; amikor Király a kor marxista bikkfanyelvére hangolva szóvá teszi, vagy csak utal a szocialista demokrácia hiányosságaira, Pozsgai előjön valamilyen másik párthatározattal, vagy egy még erősebb ütőkártyának számító érvvel, egy eredeti Marx-idézettel. A vita ezzel elhalt, Király időnkénti „rendszerkritikus” megjegyzési, indulatos kifakadásai a Napló lapjaira szorultak vissza. Az ilyen típusú bejegyzések a Napló egészén végigvonulnak, az idő előrehaladtával Király egyre gyakrabban aggódik a szocializmus gyakorlati megvalósulásában tapasztalható hiányosságok és visszásságok miatt. „Délután találkozás a tanácstagokkal, [ti. a XI. kerületi Tanács tagjaival]” – írja 1972 január 25-i bejegyzésében, majd így folytatja: „A szocialista demokrácia kérdéséről beszélek. Az utána jövő beszélgetésből kitűnik: a munkások sehol sem érzik ezt. Az üzemben van demokrácia a munkások között, de elszakad tőlük a menedzserréteg. Valami nagy és nyomasztó feszültség rejlik a mélyben.” Ugyanez év április 7-én írja: „… a munkáselégedetlenség találkozva az apparátus sértettségével, félő, hogy meg fogja buktatni az új gazdaságpolitikát.” Nem sokkal később, május 4-i bejegyzésében egyebek mellett szóvá teszi, hogy: „A demokratizálódási folyamat megállt: a centralista tendenciák erősödnek megint”, továbbá: „Kultúrában a szürkeség javára kontraszelekció folyik.” Egy napra rá Aczél Györgyöt próbálja meggyőzni arról, „hogy a nagyipari munkásság életszínvonala romlott”, Aczél: „Tagadja ezt a tényt – [mivel] csak a közérzet rossz, nincsenek objektív okok.” „Az életszínvonalra alapozott politika nagyon jó, de szükség van ideológiára, különben a politika is tönkremegy” – vonja le a következtetést egy Lengyelországban tett látogatása után 1977 június 12-16-ra datált bejegyzésében. Király Naplójának jegyzőkönyv-jellegéből adódik, hogy mivel döntőrészt csupán felsorolja az eseményeket, ráadásul gyakran egyéb történesekkel elegyítve, az ilyen típusú megjegyzései nem annyira szembetűnők, viszont egybegyűjtve – ha külön ezekre fókuszálunk – jóval hatásosabbak. Az utókor szemszögéből, a történelmi fejlemények ismeretében még inkább ez a helyzet. Meglehet tiszteletlenség részemről, de engem Királynak ezek a rendszerkritikus bejegyzései egy korabeli viccre emlékeztetnek, amely szerint a kérdésre, hogy mi a szocializmus, a válasz: örökös küzdelem azon hibák ellen, amelyek a lényegéből fakadnak.

Az ilyen szinte már közhelyes odamondogatások valójában egyre inkább másodlagossá váló problémákra mutattak rá; a 70-es évek közepétől egyre gyakrabban kerültek felszínre olyan jelenségek, amelyek a kelet-európai kommunista rendszerek mélyszerkezetében rejlő hiányosságokat jelezték. Az egyik jelképes erejűvé növekvő ezek közül a Charta 77 néven elhíresült, csehszlovák ellenzékiek által közzétett politikai nyilatkozat volt, amelyben az aláírók az emberi jogok megsértése miatt tiltakoztak. A nyilatkozatot neves magyar értelmiségiek is aláírták Csoóri Sándortól Tamás Gáspár Miklósig és Kis Jánosig; közülük jó páran a 80-as évek elején beinduló demokratikus ellenzék soriban tűntek fel. Igazából a szintén ebben az időszakban kibontakozó lengyelországi változások jelezték, hogy a kelet-európai kommunista rendszerek eresztékei megroppantak.

A Király István gondolkodásában rendszeresen tetten érhető kettősségek ebben az időszakban még markánsabban mutatkoztak meg. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatni, hogy ettől fogva elsősorban ideológiai téren a közéleti szereplő, valamint az irodalomtudós Király megnyilvánulásai közötti különbségek egyre jobban felszínre kerültek. Király természetesen hamar ráérzett azokra a veszélyekre, amelyeket az ellenzéki mozgolódások az általa megingathatatlanul támogatott kommunista ideológiára, ennek folyományaként a Kádár-rendszerre nézve jelentettek. Az ilyen jellegű bejegyzései közül csupán néhányat kiemelve: miközben a korabeli nyilvánosságban egyöntetű lelkesedéssel, filantróp gesztusként fogadták Soros György alapítványainak a megjelenését, Király a nyugat hatalmi térnyerése miatt aggódott. A Nagy Imre-kérdés felvetésében, a rehabilitációjára irányuló törekvésekben a párt hatalmi pozíciónak a meggyengülését látta -, tegyük hozzá, a saját, azaz a fennálló rendszer szempontjából jogosan. Összegzésként elmondható, életének utolsó tíz évéből egy folyamatosan vergődő, defenzívába szoruló pártfunkcionárius képe bontakozik ki mind a Naplójából, mind az egyéb erre vonatkoztatható forrásokból. Életének erről az időszakáról a hozzá ekkor legközelebb álló tanítványa, N. Pál József a következőket írta: „Azt a fordulatot, hogy »a szocializmusban való hitemet végleg elvesztettem«, Király István sosem írta volna le, az önmagával még azonos ember bizonyosan nem. Ám hogy a hitvesztés lehetősége meg-megérintette, majd fojtogatta végül, abban biztos vagyok.” (N. Pál József: Emlékezés, számvetés – huszonnyolc év után. Király István naplójának ide-oda lapozgatása közben. Hitel, 2018/3. 37. o.) Mindeközben voltak arra utaló jelek, hogy nem mindig állt ki mereven a hivatalos pártálláspont mellett. Amikor felkérést kapott, hogy Duray Miklós Kutyaszorító címmel 1983-ban megjelent, nagy botrányokat kiváltó könyvéről kritikát írjon, ezt visszautasította. Igen nagy feltűnést keltett, amikor 1985 április 18-án az Országgyűlésben, ahol az egyhangú szavazás bevett gyakorlat volt, tartózkodott az oktatási törvény megszavazásakor, mert úgy vélte, hogy a törvény nem helyez elég nagy súlyt a tehetséges diákok és a kiváló iskolák támogatására. A pártfunkcionárius-ideológus mellett az irodalomtudósi énje a korábbiaknál disztingváltabban működött a gondolkodásában. Olyan történések is jelezték ezt, minthogy a népi mozgalom folytatóit élen Csoóri Sándorral és Czine Mihállyal számos alkalommal védelmébe vette ebben az időszakban. A már említett Kosztolányi – Vita és vallomás címmel 1985-ben megjelent könyve szintén igen erőteljesen tükrözte a gondolkodásában végbemenő változásokat. Az individualizmussal szemben – amit a polgári társadalmak fő hibájának tartott – továbbra is a közösségi érdekek elsőbbségét vallotta, annyiban mégis módosított a szemléletén, hogy arra jutott, az individuális motívumokat a korábbiaknál jóval nagyobb mértékben kell tekintetbe venni. Utolsó jelentősebb teoretikus művében Magyar Provence? Levél az ideológiáról és a történetírásról címmel, amely a Napjaink 1989/4-ik számában jelent meg, azt demonstrálta, hogy nézetei az élet nagy kérdéseiről, ezen belül a magyarság helyéről nem változtak, hanem inkább finomodtak. Magyar Provence-ról álmodott, azt a szűkebb francia régiót mintának állítva, amely jóval erősebb hatalmi tényezőktől körülfogva hosszú évszázadokon át rendkívül leleményesen, szellemi önállóságát megőrizve sikeresen helytállt önmagáért olyan módon, hogy közben az egyetemes kultúrának is meghatározó inspirációkat adott. A kínálkozó történelmi párhuzam a magyarságra vetítve annyira nyilvánvaló, hogy felesleges magyarázni.

Amikor Király Naplóját olvasgatni kezdtem, meglepetten fedeztem fel, hogy elsődlegesen mennyire a közéleti, valamint a tudósi tevékenysége volt számára fontos, a tanári ehhez képest többnyire az előbbiekkel összefonódva szinte csak másodlagosan fordul elő, miközben – mai szemmel – ezen a téren volt a legsikeresebb. Lehet, éppen amiatt, hogy míg az előzőkre kimondottan koncentrált, az utóbbit a rá jellemző összeszedettség mellett spontán gesztusokkal elegyítve művelte? Nem tudom, mindenesetre igazi tanártípus volt, azok közül a „régiek” közül, akikről már az én generációm is többnyire csak hírből hallott. A tanárként róla szóló visszaemlékezések szinte kivétel nélkül méltatják rendkívüli empatikus készségét, sokszor és sokféleképp megnyilvánuló emberségét a tanítványai iránt. Saját bevallása szerint is egyfajta „világi pap” volt ő – ahogy N. Pál József hallotta tőle -, akinek a legendájához tartozott, hogy tanítványai közül a tehetségesebbeket később is számon tartotta, voltak, akiknek a pályafutását egyengette. Szintén sokan kiemelték, hogy tanítványait mennyire egyenrangú vitapartnerként kezelte, hogy az övétől eltérő véleményeket is nyitottan fogadta, ami életének utolsó évtizedében különösen nagy próbatételekkel járhatott számára. Illő szerénységgel teszem hozzá, én ezeken a tulajdonságain is átütni látom protestáns szellemi hátterét. Nem tartom kizártnak, hogy lesznek, akik számára alapvetően a megközelítésem, a protestantizmus jelentőségének hangsúlyozása Király István életpályáján erőltetettnek, túlzónak fog hatni. Nem kérdés, hogy hagyományos értelemben nem volt vallásos, hogy a vallást marxista elveivel összhangban meghaladásra ítélt tudatformának tartotta, mégis hadd idézem ide azt az 1989 május 7-ére datált elszólásszerű naplóbejegyzését, amelyet abból az apropóból írt, amikor Czine Mihályt győzködte, fogadja el a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatában neki felkínált posztot: „Reggel Czinével telefon: rábeszélem a főgondnokság vállalására. – Ne aggassza az, hogy nem istenhívő. A hívő protestantizmus mellett van egy kulturális protestantizmus: (Kiemelés tőlem. T. K.) annak fontos a továbbvitele.” Világos beszéd, amihez mindössze annyit teszek hozzá: Király István egész életében valahol ezt a kulturális protestantizmust is képviselte rendszerint közvetett, bújtatott módokon, ahogy az általa megélt korban lehetett. Doktrínát ebből sohasem csinált, nem is csinálhatott; hogy műveiben és tetteiben közvetett módokon ez miként nyilvánult meg, részletekbe menően egy jövendő, erre irányuló kutatás deríthetné ki. Hogy ennek a magatartásnak, ethosznak az elfogadására, egyáltalán a megértésére – nagyon általánosító megnevezéssel élve – világi oldalról nincs nyitottság, az valahol érthető, de hogy egyházi oldalról is érdektelenség, sőt elutasítás figyelhető meg, az viszont lehangoló.

De vajon mi a helyzet Király István személyiségének, életművének megítélésével manapság? – erre vonatkozóan Reichert Gábornak Egy korszerűtlen ember címmel a Jelenkor 2017/10-es számában nyolc évvel ezelőtt megjelent, ma is érvényes tanulmányából szűrtem le tanulságokat. Reichert korrekt módon már címadásával is jelzi, hogy mi a fő kifogása, ami miatt Király életművét meghaladottnak tartja. Tanulmányának a bevezető részéből idézek, amelyben világosan kifejti, hogy miben látja ennek az okait: „Az életében is felemás megítélésű Király mégoly jelentős szakirodalmi műveinek nagy részét maguk alá temették az elmúlt két-három évtized újabb és újabb irodalomértelmezői tendenciái, de ami ennél is lényegesebb: a szerző által megtestesített – és jegyzetei által igen pontosan megjelenített – kommunista értelmiségi típus szinte felfoghatatlanul távolinak, sőt irreálisnak tűnik a 21. század Magyarországán. Király ideológiai elkötelezettsége, már-már kényszeres felelősségtudata, tenni akarással párosuló hatalom- és tudásvágya, valamint ezekkel összefüggő állandó önmarcangolása – még ha olykor kínálkoznak is párhuzamok a jelenkorral, mint amilyen az értelmiségellenes rendszer vissza-visszatérő említése vagy a hatalom korruptságának helyenkénti önkéntelen leleplezése – egy elveszett és soha vissza nem térő világ rekvizitumaiként hatnak. Nem csoda hát, ha egykori egyetemének jelenlegi hallgatói sem tudnak mit kezdeni az örökségével, már ha tudnak egyáltalán annak létezéséről: Király kérdései többé nem az ő kérdéseik (nem a mi kérdéseink), világa legfeljebb nyomokban hasonlít arra a világra, amelyben élniük (élnünk) adatott.” Ha Reichert gondolatmenetének a továbbiakban kifejtett egyes részleteivel tudnék is vitatkozni (pl. amit Király bejegyzéseiben gyakran megnyilvánuló érzelemmentességről ír), végső konklúziónak is beillő rezüméjével szemben nemigen tudok érvelni: „A mai 50-en aluli generációk, akiknek már nem jutott ki a tudományos szocializmusba való beavatás meg kellene tanulniuk marxiul / ezt a marxizáló nyelvezetet, de minek? Azért, hogy értékeljék, ez eseteben Királynak esetenként miként sikerült a marxizmus ideológiai kalodájában a szabadságot imitálnia? Marad a mikrofilológia, amiért tudósok még leemelhetik a polcról a műveit.” Csekély vigasz, hogy ez a korban divatos marxista / marxizáló nyelvezet és ennek megfelelő szemlélet, amelyik Király műveire is ráterpeszkedett, nem csupán az ő életművét tette mára jelentős részt idejét múlttá, hanem azon kortársaiét is, akik szintén ezt a nyelvezetet használták.

Ha Király pályafutásában mégis olyan pozitívumokat próbálok találni, amelyeket mai távlatokból nézvést is méltányolni lehet, akkor érdemének tartom, hogy a rendszerbe való beágyazottsága ellenére különböző kompromisszumok kivívása révén különösen a konszolidáció időszakában sikerült egy a kelet-európai országok többségéhez képest viszonylag szabadabb szellemi-alkotói légkör kialakulását elősegítenie. Hogy ennek a képzeletbeli mérlege valójában mikor és mennyire volt pozitív, ez ma is igen összetett kérdés; a reálpolitika talaján maradva úgy vélem, a korban kínálkozó alternatívák közül nemigen volt bárki, aki a Király István által betöltött / eljátszott (nem tudom melyik a helyes kifejezés) szerepnek olyan szinten meg tudott volna felelni, mint ő. Az érvelésemet alátámasztja, ha megnézzük a Kádár-korszak egyéb neves, a kultúra más területein vezető szerepet betöltő személyiségeit, akik Királyhoz hasonló feltételek között működtek. Ha például a színházi élet egyes kulcsszereplőit veszem, akkor Major Tamásnál vagy Várkonyi Zoltánnál autentikusabb színházi szaktekintélyt nem tudok elképzelni, náluk rosszabb alternatívákat annál inkább -, és ez minden bizonnyal nem csak az irodalmi vagy a színházi életről mondható el. A kor e kiválóságainak életpályája és teljesítménye egy diktatúra körülményei között olyan paradoxon, amit egyszer majd megértenek, vagy – teszem hozzá Szinetár Miklóstól vett fordulattal – nem.

Illusztráció: Király István (Fortepan/Király Júlia)