július 6th, 2025 |

Kovács katáng Ferenc: Bartók nyomában Anatóliában

Sipos János népzenekutató a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem óraadó tanára, az International Council for Traditional Music magyarországi képviselője. Munkásságának középpontjában a törökségi népek népzenéjének összehasonlító vizsgálata áll.

„A humán értelmiségi családi háttér, személyes adottságai és hajlamai (erős zenei és matematikai érdeklődés) és életének fordulatai egyaránt szerepet játszottak e sajátos pálya alakulásában: Apja költő, anyja néprajzos, testvére Sipos Mihály, a Muzsikás Együttes majdani prímása. Ő maga zenei általános iskolába jár, tíz évig tanul hegedülni, a szegedi egyetemen matematika szakon végez, közben zenekarvezető táncházi zenész. Életének sorsfordító mozzanata, amikor turkológus feleségével Ankarába kerül egyetemi állásba. A többéves törökországi tartózkodás Sipos Jánost egy nagy távlatokat rejtő, vonzó életcél: a törökségi népek zenei kutatása felé indítja, és annak szolgálatába állítja.” [1]

Sipos Jánost Kovács katáng Ferenc kérdezte

Kovács katáng Ferenc: Van, aki nyilvánosság előtt is szívesen beszél őseiről, a nagyszülőkről, a szülőkből kisugárzó hagyományokról, az indíttatásról. S vannak, akik ilyesmiről nem szeretnének nyilatkozni. Ön melyik csoporthoz tartozik? Ha az előbbihez, akkor ismertessen meg bennünket a felmenőivel!

Sipos János: Az ember ne szégyellje az őseit, hiszen tőlük származik, az ő folytatásuk. Tőlük kapja génjeit, akarva-akaratlanul erős lenyomatot hagynak rajta. Az én esetemben például a költő apa és néprajzos anya, aki a Zenakadémián tanult, erősen befolyásolta az életemet. De tekintsünk vissza még régebbi időkbe: nagyszüleim nyilván szüleimre, és így rám is gyakoroltak meghatározó, sokféle hatást. Gyermekkorunkban bátyámmal, Sipos Misivel felváltva mentünk 1-1 hónapra a kaposvári, illetve a nagykőrösi nagyszülőkhöz.

Apám kaposvári szülei egyszerű emberek voltak, nagyanyám otthon végezte szerteágazó munkáját, kezelte a baromfiudvart, a malacot, a kiskertet, dagasztott, főzött, terményeket tett el télire, és még mi mindent végzett…

Igen, a pici kiskert, a baromfiudvar, a sparhert, egy kidobandó szemét nélküli körforgás; itt szinte minden megtermett, ami a hétköznapi élethez kellett. A városi kisgyereknek az állatokkal való játék és munka, a tojások előkeresése, a malacetetés, látni, ahogy a földből kihúzott zöldségekből olyan finom étek készül, amihez foghatót azóta sem ettem. A hirtelenjében levágott csirke húsa menyire eltért a hűtőházakban és pultokon aszalt szerencsétlen csirke tetemektől!

Később, belső-ázsiai útjaim során tapasztaltam meg a frissen vágott állatok húsának hihetetlen ízkombinációit.

Nagypapával pedig dolgozni mentünk. Ő nyugdíjasként a kaposvári Jéggyárban dolgozott. Jéggyár – már a neve is! Én nyithattam-zárhattam a jégtáblákat szállító hatalmas teherautóknak a gyár kapuját, majd délután büszke munkásként tértem haza, focizni a gyerekekkel.

Fali rádió, talán két adással, konyha-lakótér, ahol nagymamáék laktak, aludtak, a csak a vendégeknek járó tisztaszoba pedig most nekem szolgált. Mindez, és még számos élmény maghatározó módon ivódott belém Kaposvár külterületén, a nagyszüleimnél.

1. Kaposvári nagymama 2. Családunk a kaposvári nagyszülőkkel

Anyám szülei, a nagykőrösi nagyszülők más társadalmi rétegből kerültek ki. Nagyanyám Losonczy-lány volt, nemes kisasszony, akit egy ügyvéd úr, Kovács Imre nagyapám vett el. Itt a rózsákkal teli kertre, a hajnali locsolás utáni illatokra, a finom reggelikre emlékszem, melyek után Marival, a házvezetőnő lányával mentünk a strandra, a strand fekete hűvös vize, játék, úszás egész nap. Este a rózsakertben vacsora és zenélés. Ez az ág sok generációra visszamenően zenélt, sokan hegedültek. Magam ekkor már tanultam hegedülni, de egyik évben elment a kedvem ettől. Kőrösi nagyapám azt mondta: gyere, kisunokám, adok neked valamit, és megajándékozott az egyik hegedűjével. Vissza is nyertem a kedvemet a muzsikáláshoz.

3. A nagykőrösi nagypapa 4. A neves Losonczy ős

5. 1900-as évek eleji zenészek a családban 6. A nagykőrösi nagypapa a három unokával

És éppen a nagykőrösi örökségből vettek szüleim egy Balaton-parti telket, mely a tarackok kiirtása, és egy pozdorja házikó felhúzása után gyermekkorom és fiatalkorom egyik meghatározó nyári élménye volt.

A természet közelségét nemcsak a nagyszülői nyarak során éltem meg, de otthon, Budapesten, a Svábhegyen is. Ha író lennék, erről regényt lehetne írni – persze a gyermekkoráról mindenki tudna.

7. A budai erdőben apával és Misivel 8. Apával, anyával és Misivel

A Városkút megálló közelében sok fiatal házaspár lakott, számos gyerekkel. Kisgyermekként, majd iskola után fociztunk, fák tetején mászkáltunk, felfedeztük az omlatag kutat, mely a Mátyás király kútjába vezetett, le is másztunk a mélyére; de felfedeztünk szűk csatornákat, melyek átvezettek a Béla király útja alatt. A jó Isten vigyázott ránk. És a manók! A hegyvidéknek ugyanis nem az a jellemzője, hogy messze ellátni, ez a síkságon lehetséges. Amikor a hegy gyűrődései között tévelygünk, az erdőben haladva, ha figyelünk, szólnak hozzánk a gyökereikkel egymásba kapaszkodó fák, és előugornak a manók is, melyeknek a sík vidéken nem lenne hol elrejtőzniük.

Ilyen gyermekkor után írattak be szüleim a Lorántffy Zsuzsanna zenei általános iskolába.

KkF: Sokoldalúságát, tudós elhivatottságát valahogy elő kellett készítenie, megalapoznia. Kezdjük tehát az általános- és a középiskoláival!

SJ: A Lorántffy Zsuzsanna zenei általános Kodály Zoltán javaslatára jött létre, és maga Kodály is gyakran látogatta. Elsőosztályú tanítói gárdája volt, a legtöbb, legalábbis a legfontosabb tudást itt szereztem, és nem csak zenei téren. Természetesen a zenei oktatás kiemelten fontos volt, de az iskola nem elsősorban professzionális muzsikusokat akart képezni, hanem zeneértő, zeneszerető gyerekeket. Minden nap volt énekóra, kórus, és hangszert is kellett választani. Már csak a családi hagyományok miatt is, a hegedűt választottam, és a komolyzenei hegedűtanulást tíz évig folytattam – tanárom volt rövidebb ideig Perényi Eszter is, ezután jött egy kitérő a népzene felé, de mára visszakanyarodtam a klasszikus zenéhez, és egyik unokámmal a duózás a legkedveltebb játékunk.

9. Yehudi Menuhin hegedül a Lorántffyban 10. Általános iskolai fényképem

A Lorántffy után a Móricz Zsigmond gimnázium következett – a két iskola egy épület két szárnyában volt. Itt francia szakra kerültem, ami párizsi útjaim során jól jött, egyébiránt az életemben nagy jelentősége nem volt. Ekkor már a hegedűtanulás mellett a gitárt is kézbe vettem, Vas Zoltánnal zenekart alapítottunk, és ahogy a zenészek közül akkoriban sokan, próbálkoztunk többek között Pink Floyd, Jimmy Hendrix, Rolling Stones és Beatles számokkal. A tanulással különösebb problémám nem volt, bár harmadikos gimnazista koromban leküldtek Marcaliba, hogy »javuljak meg«. Persze, lehet, hogy inkább szüleim egymás iránti viszonyának kellett volna megjavulnia. Apám felívelő pályáját ugyanis (tehetséges költő, lendületes munkakezdés…) kettétörték 56-os forradalmi cselekedetei, és vegyi gyárban dolgozott néhány évet, maga háttérbe szorult, ez nem tett jót az otthoni légkörnek.

Érdekes volt, hogy a marcali-i, egyébként jónak elismert iskolában milyen előnnyel indultam, kiugró alapokkal, szinte mindenből. A negyedik gimnáziumot már ismét Budapesten, a Móricz Zsigmond gimnáziumban végeztem. Közben matematikaversenyt nyertem, és felmerült, hogy kövessem bátyám példáját, menjek matematikus szakra Szegedre. Nagy kedvem nem volt, de nem is tiltakoztam, végül sikeres felvételi után Szegeden találtam magamat a József Attila Tudományegyetem matematikus szakán.

11. A fiatal Sipos János

KkF: Hogyan teltek az egyetem alatti kollégista/albérletes évek?

SJ: Szeged egy élmény volt. Budapesttel szemben itt »mindenki ismert mindenkit«. Az egyetemről kilépve folytatódik az egyetem, jössz a könyvtárba?, gyere este az Egyetemi Klubba!, lesz táncház este?…

12. Vas Sándor, Halmos Béla, Sipos János

(13.)

Már az egyetemi felvételi környékén 1972-ben megcsapott az erdélyi vonósbanda előadásmódja. Martin György néptánckutatótól egy kazettát kaptam, melyen Kozák Zsiga magyarpalatkai prímás és bandája játszott. Ez a zene reveláció volt, ahogy a népzenészek közül másokra is villámcsapásszerűen hatott. A beat-zenével rokon hatások, a finom és erős hatású aszimmetrikus ritmusok, a hegedű csillogása, a bőgő basszusgitárszerű hangzása, a kontra tömör, fátyolos hangszíne, és általában a sodró, őszinte, sallangmentes, de virtuóz hangzás, és a különös dallamvilág….

Megalapítottam a Sipos Bandát, zenéltünk klubokban, az Egyetemi Színpadnak, kísértünk táncegyütteseket, adtunk koncerteket, felléptünk a Ki mit tud? vetélkedőn, elkezdtük a népzenei gyűjtéseket… Népszerű szegedi zenekar lettünk. A népzene itt lépett be az életembe meghatározó módon.

Harmadikos egyetemista koromban úgy éreztem, hogy a matematika szak nem nekem való. Ugyanis az évfolyam kis töredéke, pl. Totik Vilmos, ma akadémikus barátom, «igazi» matematikus lehetett, a többség azonban csak valamilyen alkalmazott matematikai területen, többnyire programozói állásban helyezkedett el. Ehhez pedig nem fűlött a fogam. Nem mentem el egy vizsgára, és egy évre hazatértem a szülői házba, kitalálni, mi is szeretnék lenni. Budapesten is belesodródtam a táncházas zenébe, klubokban játszottam, zenekart alapítottam, ám a tanév végére benőtt a fejem lágya, visszamentem Szegedre, levizsgáztam, és befejeztem az egyetemet.

14. Azok a hetvenes évek

1979-1987 között három tevékenységet folytattam, hálózati szoftver-fejlesztői matematikusként, a Zenetudományi Intézet népzenei lejegyzőjeként, és hivatásos zenészként. Most csak a zenei tevékenységekről szólok néhány szót, mert – legalább részben -, ez készítette elő azt az utat, melyen életem nagy részén haladtam.

A zenei múltam során megtanultam kottát olvasni, enélkül komolyzenei tanulmányokat nem is lehetett volna folytatni. De a hangzó dallamok lekottázása külön tudomány. Ezt az MTA Zenetudományi Intézete számára kezdtem el végezni, különböző népi hegedűsök felvételeinek lejegyzésével. Nem volt a legegyszerűbb feladat: a bonyolult díszítéssel ékített dallamok lejegyzéséhez ugyancsak fel kell kötni a felkötendőket. A lejegyzés az előadói létben is hasznosnak bizonyult, mert ez az egyik módja a dallam megtanulásának. Igaz, még jobb eredményt lehet elérni a felvételek sokszori meghallgatásával, próbálgatással, és még jobbat – ez ma már könnyen megtehető, a videófelvételről való tanulással. Igaz, a Zenetudományi Intézetnek ezek a lejegyzések elsősorban tudományos célra kellettek.

ORI vizsgával rendelkező hivatásos zenészként a közönségnek elsősorban népzenét játszottam a Kalamajka Együttessel, melynek Törökországba való kiutazásom után Halmos Béla lett a prímása. A Molnár utcai táncházunk egy időben Budapesten egyik legnevesebbje volt. A táncházas este így zajlott le: gyermektáncház, tanítás, felnőtt táncház és folk-kocsma. Nekem is élmény volt ez a rengeteg zene, a közönség szeretete, ingyen is boldogan csináltam volna.

15. A Kalamajka együttesben

(…a hagyományos magyar népzene ápolását, életben tartását, megismertetését, gyűjtését tűzte ki célul az 1978-ban javarészt a Mákvirág együttes tagjaiból alakult Kalamajka. A Fábián Éva (ének), Sipos János (hegedű), Dövényi Péter (brácsa), Petrovits Tamás (cimbalom) és Nagymarosy András (bőgő) felállású zenekar a Belvárosi Művelődési Házban – a „Molnár utcában”, a mai Aranytíz jogelődjében – talált otthonra. Ahol aztán harmincegy éven át, egészen a 2009 májusi „visszavonulásig” tartottak heti rendszerességű táncházat. Hangszer-összeállításban, harmonizálásban, játékstílusban és dallamkincsben egyaránt a parasztzenei hagyományokat követte, és vitte el a koncertpódiumokra, klubokba, iskolákba. [ Fotó: Hagyományok Háza. Szerző: Jávorszky Béla Szilárd] )

Lassan azonban e tevékenységeim mögül kezdett kikopni a varázs. A táncház kezdett munkává változni, már az sem töltött el izgalommal, ha egy lemezünk volt készülőben. A kezdetben oly izgalmas programozói munka is teherré vált – pedig egy hosszas londoni munka is várt rám ekkoriban.

16. Törökországban feleségével, Csáki Évával s gyermekeikkel

Ekkor érkezett feleségemnek, Csáki Éva turkológusnak egy felkérés, hogy menjen ki az Ankarai Egyetemre tanárnak. Mi legyen velem és a gyerekekkel? Hosszasabb gondolkodás után úgy döntöttem, hogy egy évre kimegyek, azután meglátjuk. Ekkor még egy szót sem tudtam törökül.

És itt kezdődött egy új szakasz, ekkor fordult életem végleg a népzenekutatás felé. Tudtam Bartók Béla alig ismert török gyűjtéséről, és arra gondoltam, hogy megpróbálom folytatni. Az első ankarai félév alatt megtanultam törökül, a második félévben már alkalmaztak az Ankarai Egyetemen óraadónak, majd tanárnak, a gyerekek beilleszkedtek az angol nyelvű iskolába, és úgy döntöttünk, maradunk. És összesen 6 évet maradtunk is. (ahol aztán 30 év múlva Díszdoktorrá avatták – a szerző megj.)

17. Díszdoktorrá avatás 2019-ben

Elkezdtem a török népzenei kutatást, jártam a falvakat, rengeteg zenei és nem zenei élményben volt részem, a felvett dallamokat lejegyeztem, elemeztem, osztályoztam. Ankarai éveim az egyetemi oktatás, a család és elsősorban a népzenei kutatás jegyében teltek. Boldogan.

Az ankarai évek végén a török népzene első komolyabb áttekintését adó, és a magyar kapcsolatokat is tárgyaló Török Népzene I és II köteteim kéziratai készen álltak. Ettől kezdve tarthatom magam elemző és összehasonlító népzenekutatónak. Műveim ugyanis Bartók mintegy száz dallamon alapuló Török Népzene Kis-Ázsiából című kötete után egy több ezer dallam vizsgálatára alapuló összehasonlító kötetek lettek, számos új felfedezéssel. Amikor egyik nyári szünetben családunk régi barátjának Vargyas Lajosnak megmutattam a török és magyar siratók hasonlóságát tárgyaló fejezetemet, a neves népzenekutató, aki a sirató finnugor eredetét vallotta, így szólt: János, nem gondolod, hogy most megváltoztatom a nézeteimet. Nem is gondoltam.

1994-ben hazajöttünk, és meghívtak a Szegedi Egyetem doktori iskolájába. Az világos volt ugyanis, hogy ezzel a két kötettel nem lesz probléma a védésemmel. Ráadásul a műveket Dobszay László megjelentette a Zenetudomány Intézetben, ami nagy kitüntetéssel ért fel. A doktori iskola alatt többek között a Volga-Káma-vidék magyar kapcsolatainak feltárója Vikár László professzor volt a tanárom, Róna-Tas András akadémikus nyelvészprofesszor a témavezetőm, és Somfai László akadémikus zenekutató az egyik bírálóm. A PhD megszerzése után tudományos főmunkatársként vettek fel a Zenetudományi Intézetbe.

Itt érdekes közegbe kerültem, majdnem elment a kedvem az egésztől. Az Intézet kutatói ugyanis igen kevéssé érdeklődtek egymás, vagy éppen az én munkáim iránt. Tanárom Vikár László, és könyveimet kiadó Dobszay László elismerései ellenére, amikor megjöttem egy-egy expedícióból, és lelkesen beszámoltam volna róla, hűvös fogadtatásban volt részem. Az volt közmegegyezés, hogy a rokonnépi népzenekutatás lezárt ügy, ezzel már nem kell sokat foglalkozni.

Ugyanakkor az Intézet, és persze a tudományos fokozat lehetővé tette a magyar és nemzetközi pályázatok benyújtását és megnyerését, és így a nagy expedíciók elvégzését, feldolgozását és publikálását. Egy őrült, rohanó, ihletett munkába kezdtem. Folytattam anatóliai expedícióimat, és egyidejűleg nagy gyűjtéseket rendeztem a kazakok, azerik, kaukázusi karacsájok, kirgizek és türkmének között is. Nem egy népnél az első elemző népzenei kötetet magam írtam meg. Alig született meg egy könyv, már a következő köteten dolgoztam. Külön élmény volt a University of California Los Angeles etnomuzikológia szakán való kutatásom egy Fulbright pályázat segítségével a navahó és a dakota indiánok között. Kutatásaimról, eredményeimről beszámolok könyveimben, cikkeimben, melyek konferencia részvételeim listájával, hang- és videó gyűjtéseim nagy részével, valamint sok mással együtt megtalálhatók a weblapomon (www.zti.hu/sipos).

KkF: Hivatása gyakorlásához nem a könnyű utat választotta/kereste. Kutatásainak meghatározó részét nem elefántcsonttoronyban, nem íróasztal mögött végzi. Az adatközlők sem Ankarában, sem Isztambulban nem egy kényelmes szállodai szobában éneklik fel Önnek a dalaikat. Mint Bartóknak s az őt követő néhány gyűjtőnek is úttalan utakon kell eljutni az eldugott, távoli településekre. Igaz, a felvevőkészülékek súlya óriásit csökkent, ezzel a cipekedés is. Ugyanakkor a minőségük összehasonlíthatatlanul jobb lett. Összeszámolta, hogy hány éjszakát töltött mostoha körülmények között? Előfordult, hogy megbánta, és szívesebben lett volna másutt?

SJ: Bartók számára a gyűjtés óhatatlanul szükséges volt saját zenei nyelvének megteremtéséhez. Igaz, érettebb munkáiban a népdalok, népzenei hatások legfeljebb igen áttételesen jelentkeznek, mert a népzenei jelenségeket a mester lefordította komolyzenei elemekre.

18-20. Gyűjtés Törökországban, Kirgizisztánban, Azerbajdzsánban

Az én esetemben a felfedezés izgalma, a tudományos alkotás lehetősége volt a döntő. Összesen mintegy tíz évet töltöttem török nyelvterületeken, ebből több évet gyűjtéssel. Ahogy Bartók, természetesen én is sokszor szenvedtem a gyűjtés folyamán, százszor kapacitálni idős asszonyokat, ugyan énekeljenek már, végeérhetetlen beszélgetésekbe bonyolódni, mielőtt megszólalnának a dalok stb… Ugyanakkor minden nehézség a múlté lesz, amikor felvesszük a gyönyörű, izgalmas énekeket, zenéket, és a zsákmányt hazavisszük. Ez a vadászat izgalmát idézi fel. Hazatérve pedig kezdődhet a talán még izgalmasabb elemző-összehasonlító munka!

21.

Igen nehezen tudtam volna elképzelni magamat egy asztalnál ülve, kottalapokat tologatva: melyik dallam, melyikre hasonlít. Persze ez a fázis is szükséges a népzenekutatói szakmában, de a gyűjtés mindig ihletet ad a zenei anyag rendezéséhez. Kedvelt gyűjtési szituációm például a következő: leültetek néhány idősebb asszonyt a szoba egyik végébe – török világban többnyire a földre, velük szemben leülök videókamerával, mikrofonnal, jegyzetfüzettel, és többnyire egy kísérővel, aki mintegy referenciát ad rólam. Így az asszonyok menekülő útja el is lett vágva. Hosszabb-rövidebb kapacitálás után azután felhangzik az első nóta, majd, immár könnyebben, a többi. És gyakran megtörténik, hogy az egyik dallam nem véletlenül vonzza maga után a másikat, látszólag különböző dallamot. Ez az ösztönös énekfolyamat sokszor ad ötleteket a dallamok mélyebb kapcsolatainak felfedezésére.

A zenei elemzés, osztályozás különben is érdekes, igen intenzív munka. A gyűjtések, lejegyzések során az ember magáévá teszi a dallamokat, és számos gondolata is támad azok kapcsolataira, osztályozására. A lejegyzések befejeztével a kutató bezárkózik, igyekszik az összes dallamot begyűjteni az emlékezetébe, és eldönteni, hogy a dallamok közötti különféle kapcsolatok közül melyek azok, melyek segítségével a zenei repertoár a legjobban bemutatható. Talán ez a leginkább alkotó része az elemző népzenekutatásnak, a gyűjtés, lejegyzés sokkal könnyebben megtanulható.

KkF: Könnyen befogadták a népzenetudóst munka- és kortársai?

SJ: Magyarországon egyetlen olyan munkahely van, ahol főállásban lehet tanulmányozni a magyar népzene keleti kapcsolatait, és ezt én nyertem el. Az elismertség más kérdés. Mint már volt szó róla, az akadémiai közhangulat az volt, hogy ez a kérdés lényegében le van zárva. Azonban hiába foglalkoztak a témával olyan nevek mint például Bartók, Kodály, Vargyas, Dobszay, nem férhettek hozzá olyan anyagokhoz, melyek nem voltak publikálva. Nekem sok esetben alapkutatást kellett végeznem, és nem a századik kötetet kellett megírnom egy-egy törökségi nép zenéjéről, hanem az elsőt. Több mint 10.000 dallam felvétellel, adatokkal, összehasonlító elemzésekkel ellátott lejegyzését tettem a népzenekutatás asztalára, ez a kollégákat nem hozta lázba. Másrészt vannak – sokszor önjelölt – kutatók, akik bombasztikus kijelentésekkel hívják fel magukra a figyelmet, mint pl. “az akadémikus tudomány elrejti a valóságot, igazából hettiták, hunok, szkíták vagyunk”. Ez felkelheti a szélesebb rétegek érdeklődését, de itt a tudományosság hiányzik. És végül, talán nem utolsósorban igen kevés bennem az önreklámozásra való hajlam, a kutatás sokkal jobban érdekel, mint az elismerések, és a nagy díjak eddig el is kerültek.

KkF: A távolugrásban centiméterek döntik el, hogy ki lett a világ-, ki az európa-, s ki az országos bajnok. Az Ön tudományterületén mi a mértékegység?

SJ: A magyar népzenekutatás igazi hungarikum. Olyan nevek indították, akik jelentős tudósok és zeneszerzők is voltak egy személyben; a legtöbb nép zenekutatásában egyetlen ilyen jelentőségű kutató sem szerepel. Az iskolateremtők közül elég most megemlíteni Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Járdányi Pál, Vargyas Lajos vagy Dobszay László nevét. Nagyjaink kisugárzásának hála, nálunk a mai napig dominál a néprajzzal, történelemtudománnyal és nyelvtudománnyal is szoros kapcsolatban levő, de a zenei tulajdonságokra is erőteljesen koncentráló analitikus összehasonlító népzenei módszer. Ezt itt nem söpörte el és nem nyilvánította régimódivá a 20. század második felétől egyre inkább terjedő, majd uralkodóvá váló, amerikai dominanciájú etnomuzikológia, mely a zenének elsősorban, sőt sok esetben kizárólagosan, a társadalmi, illetve kulturális vonatkozásait vizsgálja. Elődeink munkái, kidolgozott módszerei és ezek továbbfejlesztett formái adják a zenei jelenségekre koncentráló magyar népzenekutatás fő erősségét, és nagy mértékben megkönnyítik, hogy elemző és összehasonlító kutatásainkat idegen terepen is hatékonyan végezhessük. Fontos hangsúlyozni, hogy népzenekutatásunkra a kezdetektől fogva jellemző a gyűjtés, lejegyzés, elemzés, osztályozás és az összehasonlító kutatás egysége.

KkF: A magyar múlt keresésében segíthet-e a zene- és néprajzkutatás, ezen belül is az Ön tudományos munkája?

SJ: Kétféle eredményre vagyok a legbüszkébb, ezek segíthetik a magyar népzene török-mongol kapcsolatainak, és ezen keresztül a magyar őstörténet egyes elemeinek a megértését – persze a társtudományok eredményeinek figyelembevételével.

22.

Az egyik az, hogy A Magyar népzene keleti kapcsolatai című kötetemben szinte minden élő törökségi népzene elemző leírását adtam, külön kitérve a magyar kapcsolatokra. A másik: a fenti munka során kirajzolódott a Kínától Kelet-Európáig terjedő, török és mongol népek lakta hatalmas terület zenei térképe. Kiderült, hogy a törökségi népzenék gyakran állnak kapcsolatban a szomszédos, illetve általuk beolvasztott népek zenéjével. Délebbre erős iráni kapcsolatokat látunk (azeri, anatóliai, türkmén, üzbég), északon és keleten a mongolok nagyobb ívű pentaton zenéjéhez fűződő kapcsolatok bukkannak fel (mongóliai és keleti-északi kazak, csuvas, tatár, baskír), a Kaukázus-vidékén cserkesz, kabard, alán és más helyi népekkel való zenei kölcsönhatás, sok esetben összeolvadás jegyeit figyelhetjük meg (karacsáj-balkár, nogaj). Törökország különösen sokrétű népzenéje is kétségkívül tükrözi a beolvasztott és eltörökösödött bizánci alaprétegek kultúráját is.

A félhang nélküli pentaton övezet Kínától a sárga ujgurokon, a mongolokon, a dél-szibériai törökség egy részén, valamint az északi és keleti kazak területeken át a Volga–Káma-vidéken élő csuvas, tatár, baskír népekig terjed, és jellemző a magyar népzene legtöbb régebbi (és néhány újabb) rétegére is. Az északi és keleti törökök közül lényegében csak a mai területükre később érkező és hatalmas területen elszórva élő jakutok, valamint néhány szibériai törzs zenéje nem pentaton.

Ezzel szemben a délebbre élő és a középen elhelyezkedő törökök népzenéjét nem a pentaton skálák dominálják. Ezen belül a délebbre lakó törököknél jellemző az egyszerűbb forma, míg a Kaukázusban, a nogajoknál, Kazakisztán középső részén és a kirgizeknél összetettebb dallamokat hallunk.

23. A török népzenék egy térképe

KkF: Ezt olvastam a Török népzene Kis-Ázsiából című kötetének Csanda Mária által írt könyvismertetőben: “Nem mellékesen pedig a szép kiállítású könyv végén fotók láthatók a török kollégákkal és az utazásról, ahol Bartók éppen egy szekérről mosolyog ránk. Ez a szekerező Bartók-fotó akár Magyarországon is készülhetett volna.” Aki ennyi ideig élt, dolgozott Törökországban, mint Ön, járta a vidéket, „faggatta” az embereket, tapasztalta hétköznapi életüket, szokásaikat, a magyarországiakkal összevetve milyen jellegzetes hasonlóságokat és különbözőségeket fedezett fel?

SJ: A különböző törökségi népek között eltérő elképzelések élnek a magyarokkal kapcsolatban, de a legtöbbjük rokonnak fogad el minket. Például épp Törökországban ez a rokoni érzés egészen erős, talán valamivel erősebb a tanult, mint az egyszerűbb emberek körében. A falusi és nem falusi törökök általában kedves, segítőkész emberek, akik, miután meggyőződtek arról, hogy az utazó jó szándékkal közeledik, segítik, megvendégelik, házukba is befogadják. Leginkább a régi magyar falu lakóival hasonlíthatom össze őket, vagy – amiben nekem is gyakran volt részem – az erdélyi közösségek szeretetteli segítőkész érdeklődésével. Az anatóliai törökök ráadásul soha nem voltak alávetve más népek uralmának, ami érződik tartásukban, magabiztos beszédükben – szinte azt mondhatjuk, hogy a legtöbb török földműves is gentleman. A volt szovjet területeken persze más a helyzet, ott a török népeket sok esetben hirtelen erőszakkal telepítették le szabad állattartó életformájukból, értelmiségüket kivégezték, és többségük a birodalom másodosztályú polgáraként élte életét több generáción keresztül. Mégis, a népzene számos rétege átvészelte ezt a brutális korszakot.

A törökök többségének a vallása szúfi, siíta vagy misztikus iszlám, de keresztény mivoltom soha nem keltett bennük ellenérzést. A falusiak sok rítushoz, szokáshoz ragaszkodnak a mai napig, ezek természetesen a városokban már nem olyan élők, de hát ez mindenhol így megy a világban.

Összességében egy magyar kutatót nem ér nagy meglepetés ebben az iszlám világban, ha érzékenyen figyel, és betartja azt a nem túl sok és életszerű szabályt, melyek a falusi törökök életét keretezik. Különösen így van ez, ha az illető – mint én, ismeri a nyelvüket is. Ráadásul tudják, hogy külföldi vagyok, és a szabályok megtörését is kedvesen elnézik.

Mindenesetre mindig feltöltődve jöttem meg a gyűjtőutakból, olyan közösségektől, melyekben az anyagiak szerepe messze a család, a baráti közösség mögé szorul.

KkF: Egy 2016-os interjújában említette, hogy Bartók törökországi népzenei gyűjtésével kapcsolatban két kötetet jelentetett meg. Egy újabb videóriportból értesülhettem, hogy mekkora munkabefektetéssel járt, mígnem a kötetek nyomdába kerültek. A kottákat is tartalmazó kézirat minden hangjegyét egyesével ellenőrizte… Csúnya lesz a kérdésem, de kérem, válaszoljon rá. Mi haszna lehet egy akadémikusnak ebből a végtelen türelmet, alázatot igénylő munkából?

SJ: A kérdéssel már sokszor találkoztam, például a falusiak, akik között gyűjtök, nemigen értik, miért végez valaki olyan ‘felesleges’ munkát, mint a népdalok gyűjtése. Legtöbbször olyasfélét gondolnak, hogy biztosan megéri, és sok pénzt keres a gyűjtő azon, hogy eladja, megzenésíti a dallamokat. Hasonló hozzáállással találkozhatunk értelmiségi körökben is: ‘mi értelme van’ ennek az egésznek? Valóban ettől nem lesz több a kenyér, de ez általában is igaz a társadalomtudományok művelésére. Mi konkrét haszna van egy új Ady kötetnek? Vagy egy új Bach kiadásnak?

Mindenesetre a törökök közötti összehasonlító népzenegyűjtés segíti múltunk jobb megismerését, sőt egy nagy ázsiai terület népzenei térképének felrajzolását. Mi több, ennek a kutatásnak jelentős magyar hagyománya van, Bartók Bélával kezdve, Vikár László (aki tanárom is volt) Volga-Káma-Bjelaja vidéki gyűjtésén át a magam igen kiterjedt törökségi gyűjtéséig.

A legnagyobb személyes haszon pedig az elkötelezett felfedező munka öröme. Ez a munka több fázisra oszlik. Kezdődik a gyűjtéshez való források megteremtésével és a gyűjtéssel, ezt követi a dallamok lejegyzése, majd osztályozása. Mindezt megkoronázza az összehasonlító elemzés, melynek során az adott népzenének a többi néphez való zenei kapcsolatai tárulnak fel. A legtöbb fázis izgalmas, ezt a gyűjtés esetében talán nem is kell ecsetelni, a lejegyzés is örömmel tölt el, de az osztályozás már igazi tudományos rész: ennek során a sok száz, vagy több ezer dallam sokkal kevesebb osztályba kerül, és egyre világosabban látjuk az adott népzene csomópontjait, belső összefüggéseit. Magam az életem folyamán mindig zenéltem, és egy jól sikerült ihletett zenélés adta élményt ennek a munkának az élményével tudom mérni. Hasonlóan izgalmas az összehasonlító munka.

Röviden: a kutató ‘haszna’ elsősorban az örömmel, ‘flow’-ban végzett munka. Az a kutató, aki nincs elkötelezve a munkájának, egy szerencsétlen ember.

24.

KkF: A Török népzene Kis-Ázsiából című kötet ismertetőjében olvasható. „…Bartók Béla 1936-os kis-ázsiai népzenei gyűjtőútjának eredményeit mutatja be. Magyar nyelven a mű most jelenik meg először, és elsőként tartalmazza a török versszövegek magyar fordítását, valamint a gyűjtés hanganyaga is először jelenik meg az interneten, a monográfiával egy időben.” [2] Beszélne nekünk ennek az összetett munkának a zenetörténeti jelentőségéről? S mit kell tudni róla a nem zenetudománnyal foglalkozóknak?

SJ: A honfoglaló magyarság igen összetett nép volt, de kialakulásában a legfontosabb szerepet bizonyos finnugor és törökségi népek játszották. A finnugor örökség elsődleges bizonyítéka a nyelv, itt zenei kapcsolatokat kevéssé találunk. Ezzel szemben népdalkincsünk legjelentősebb rétege, a pentaton dallamok igen erős kapcsolatokat mutatnak a keleti törökség, elsősorban a Volga-Káma-Bjelaja-vidék terület tatárjainak, baskírjainak és egy csuvas-cseremisz határ lakóinak, és más északi török népek dallamaihoz. Hasonlóan erős, vagy még erősebb a mongol zenei kapcsolat.

Bartók Béla abban a reményben ment Törökországba, hogy a magyar pentaton dallamokhoz hasonló népdalokat talál. Ha nem is a pentaton stílust találta meg, de felfedezte egy jelentős régi magyar népdalstílus az ún. ‘pszalmodizáló’ dallamok török párhuzamait (ennek egy példája a Szivárvány havasán dallam).

Bartóknak ez a tudományos munkája igen fontos. Ez volt az első próbálkozás az anatóliai népzene tudományos-elemző feldolgozására. Egészen bámulatos, ahogyan a mester e kis anyagból olyan következtetéseket vont le, melyek közül a legfontosabbak máig tökéletesen helytállónak bizonyultak. Tisztelettel kell adóznunk a hihetetlenül pontos és részletes dallamlejegyzéseknek is, melyek – ahogyan Kodály jellemezte Bartók munkáját – „a végső határt jelentik, amíg az emberi fül műszerek nélkül eljuthat”. Ezen kívül Bartók kutatása a legkorábbi anatóliai népzenei terepmunkák közé sorolható; előadásainak, gyűjtésének a török kutatókra tett hatása jelentősen hozzájárult a török népzenekutatás fellendüléséhez.

A magyar kiadás érdeme elsősorban az, hogy magyarul is hozzáférhetővé tette ezt a művet, mely alig-alig jelent meg a köztudatban. Magam ugyan részletesen beszélek róla a Zeneakadémián, de a kötet magyar megjelenésével nagyobb az esély, hogy a szélesebb magyar olvasói, tudományos és oktató közösség is jobban megismeri, és nagyobb esélye lesz a kánonba való bekerülésre is.

KkF: Egy évvel később jelent meg a fentiekben említett másik könyv, a Bartók Anatóliában. (MMA Kiadó, 2019). Összefoglalná ennek a kötetnek is a fontosságát, különlegességét?

SJ: A Bartók Anatóliában kötet Bartók török gyűjtésének a hátterét ismerteti, Bartók hangulatos úti beszámolójával, leveleivel, kutató társa, az egyik legjelentősebb török zeneszerző, Adnan Saygun beszámolójával és egy nagy zenei tanulmányával. Ezen kívül Yves Lenoir belga zenekutató az amerikai kivándorlás előtti eseményekről számol be, a függelékben pedig többek között egy isztambuli török konferencia előadásait olvashatjuk Bartók törökországi útjának fogadtatásáról. Ez a könyv szépen egészíti ki a Török népzene Kis-Ázsiából kötetet, és együtt adnak átfogó képet Bartók anatóliai gyűjtéséről.

Ízelítőül idézek itt egy, a kötetben is közölt levelet, melyet a Mester Adanában a Yeni Oteli-ből adott fel, 1936. november 19. d.u. 3/4 3 keltezésssel Bartókné Pásztory Dittának.

„Édes Dittám! 3/4 12-kor láttam az első pálmát, 12-kor az első eukaliptusz-fákat, 1/2 1-kor ideérkeztem. Nagy küldöttség várt a pályaudvaron minket: 4-en jöttünk, mert még 2 ankarai konzervatóriumi tanár is elkísért, hogy lássák, hogyan is történik a gyűjtés. Most még pihenés van, 4-től aztán valamilyen faluból berendelt emberekkel kezdődik a munka. – Tegnap volt Ankarában az a bizonyos koncert a követségen, sokat beszélgettem a közoktatásügyi miniszterrel – úgy látszik, komolyan akarnak valami rendes dolgot csinálni a népdalgyűjtés terén. Aztán még beszélgettem a román, a bolgár, a lengyel, a cseh (na és a régi ismerősömmel) a szerb követtel meg a német nagykövettel.

Sokszor csókol, Béla”

25.

Meg kell még említeni, hogy ez a könyv általában élvezetesen olvasható anélkül, hogy megnéznénk a kottákat vagy a dalszövegeket, de Saygun zenei tanulmányának a teljes megértéséhez előnyös, esetenként szükséges, hogy időnként rápillantsunk a kottákra. Ehhez azonban nem kell megvennünk a korábbi köteteket, elég, ha a kottákat és lejegyzéseket (sőt a zenei felvételeket is) a bartok-torok-gyujtes.hu honlapon tanulmányozzuk.

KkF: Bartókot annyira foglalkoztatta a török gyűjtőmunka folytatása, hogy Amerikába való emigrálása előtt komolyan gondolkodott a törökországi letelepedésen.

Belekapaszkodom az utolsó szavakba. Emlékeinkben élesen él, hogy történelmi nagyjaink közül Rákóczi, Thököly és Kossuth is Törökországba menekült. Mit tudhatunk arról, hogy ez Bartóknak miért nem sikerült?

SJ: Eltérően sok magyar tudóstól és művésztől, az 1. világháború után Bartókot nem a Török Köztársaság elnöke Mustafa Kemal (Atatürk) hívta meg, hanem egy kulturális-politikai szövetség a Halkevi (Népházak) elnöke. Ugyanakkor török kísérője, Ahmet Adnan Saygun, aki később a legjelentősebb török zeneszerző lett, Bartók kérésére mindenképpen szerette volna elintézni törökországi letelepedését. Bartók levelét és Saygun beszámolójának fordítását közlöm az Írások Bartók Béla Kis-Ázsiai gyűjtéséről kötet egyik függelékében, most csak röviden beszélek az eseményekről: Bartók egy 1939 februárjában írt leveléből tudjuk, hogy sajnálattal elhatározta, hogy elhagyja hazáját, és máshol telepedik le. Emlékeztetett a török népzene iránti erős érdeklődésére, és hangsúlyozta, hogy Törökország lenne számára a legmegfelelőbb hely. Szívesen folytatta volna e hatalmas ország láthatóan igen gazdag népzenéjének a felderítését. Megkérte Saygunt, hogy puhatolja ki a török hatóságok hajlandóságát. Megírta azt is, hogy számára elég lenne egy szerényebb összeg, mely fedezi a létfenntartási költségeit. Saygun elkezdte a szükséges lépések megtételét a hivatalos körökben, de sajnos minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Bartók nemkívánatos lett Ankarában, amiben valószínűleg Paul Hindemithnek is volt szerepe, aki akkoriban épp a török zenei élet szervezésével volt megbízva. Tovább rontott a helyzeten, hogy Bartók javaslatát épp Saygun közvetítette, aki politikai okokból szintén nemkívánatos lett Ankarában. Bartók hazájából csak azután távozott nyugatra, amikor megkapta Saygun levelét a kudarcról.

Biztos vagyok benne, hogy Bartók sokkal boldogabb életet élt volna a napfényes Törökországban, aktív népzenekutatói és persze zeneszerzői munkával, és betegsége sem hatalmasodott volna el rajta olyan hamar, mint New Yorkban.

26.

KkF: Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ön hasonló címmel saját kötetet jegyzett még 2002-ben, Bartók nyomában Anatóliában. [3] Kaphatnánk erről is egy kis ismertetőt?

SJ: A Bartók nyomában Anatóliában kötet először angolul jelent meg, majd magyarul, végül törökül, és a weblapomon e-book formában is olvasható. A mű röviden beszámol Bartók törökországi gyűjtéséről, de főleg 1987-1993 közötti török kutatásaim eredményeit mutatja be.

Magam 1988–1993 között tanítottam Törökországban, az Ankarai Egyetem Hungarológia szakán, és ezalatt jelentős, mintegy 1500 dallamot eredményező gyűjtést végeztem. Azokon a területeken kezdtem, ahol Bartók abbahagyta, majd – ahogy egyre kevesebb új dallam került elő, – fokozatosan nyugatabbra helyeztem át a kutatás területét. Emellett kijegyzeteltem a hozzáférhető török dallamkiadványokat, és ezekből kritikai elemzés után további háromezer dallammal egészítettem ki saját gyűjtésemet.

Három központot választottam ki a Torosz hegység déli vonulata mentén: keleten Adanát, ahol Bartók gyűjtött, nyugaton Antalyát, a kettő között pedig Mutot. Ezekből a központokból indultam gyűjtőutakra a környékbeli kis, elzárt falvakba. Elsősorban a vokális anyag gyűjtésére és lejegyzésére koncentráltam, de jelentős mennyiségű hangszeres darabot is felvettem. Nyolc gyűjtőutat tettem meg, egy-egy út átlagosan két hétig tartott. Végül is kétszázharminchárom adatközlőtől nyolcvanöt helyen ezerötszáz dallamot rögzítettem magnetofonon. Mintegy ezer dallamot jegyeztem le, ezekből ötszázat választottam ki elemzésre.

A hatéves helyszíni tartózkodás, a felsőfokú töröknyelv-tudás, a török népzenekutatókkal való konzultáció, és elsősorban a rendszeres gyűjtés, lejegyzés és elemzés lehetővé tette, hogy egy nagy, rendezett török népzenei gyűjtést készítsek elő kiadásra. Ennek a műnek az elsődleges jelentősége, hogy Bartók gyűjtésénél sokkal nagyobb anyagon mutatja be a török népzenét és annak magyar vonatkozásait.

KkF: Elkészült az az átfogó, összefoglaló jellegű műve, amit 2020. január 21-én az MMA keddi Kaleidoszkóp című műsorában említett: A magyar népzene keleti kapcsolatai (Balassi Kiadó, 2022, 498 oldal). Beharangozójában olvasható: “A kötet a saját gyűjtések mellett más kutatók anyagaira is támaszkodva a világon elsőként kísérli meg a Kínától Kelet-Európáig terjedő hatalmas területen élő török nyelvű népek és zenéik összehasonlító bemutatását. A magyar olvasó számára különösen fontos, hogy pontosabb képet kaphat népzenénk keleti kapcsolatairól. Számos magyar népzenei rétegről derül ki, hogy melyik török népnél található meg elszórtan, vagy éppen fontos, elterjedt zenei stílus formájában. A kötet jelentős állomás a magyar népzene keleti kapcsolatainak feltárásában is.” [4] Mi indította arra, hogy ekkora fába vágja a fejszéjét?

SJ: Míg a török népek összehasonlító nyelvtudománya kíváló szintet ért el, nem mondható el ugyanez a török népek zenéjének összehasonlító elemzésével foglalkozó etnomuzikológiáról. Pedig a téma általános érdeklődésre tarthat számot: mi jellemzi az egyes török népek népzenéjét, és vannak-e közös vonásaik a magyar népzenével. Ugyanilyen fontos annak eldöntése is, hogy az esetleges egyezések minek tulajdoníthatók.

Amikor 1987-ben Bartók nyomában elkezdtem törökségi kutatásaimat, még nem is sejthettem, és senki sem jósolta volna meg, hogy ezt a munkát idővel, az elkövetkező több mint 30 év alatt, szinte minden törökségi népre ki fogom terjeszteni.

A kötetben legrészletesebben saját gyűjtéseim eredményét mutatom be. Összesítve mintegy 10 évet töltöttem törökök lakta területeken, ez idő alatt tízezernyi dallamot gyűjtöttem és jegyeztem le. A gyűjtésekből egy nagy törökségi archívum is kialakult. Ennek azeri, kirgiz, karacsáj-balkár és türkmén része világviszonylatban is e népek fontosabb rendezett, feldolgozott gyűjteményei közé tartozik, lejegyzettségét és elemzettségét tekintve pedig az anatóliai és a kazak rész is jelentős. Ez a dallammennyiség tette lehetővé, hogy rájuk alapozott eredmények egyediek és megbízhatóak, a munka pedig alapkutatás értékű legyen.

Természetesen bevontam az elemzésbe Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Vikár László, Vargyas Lajos és más magyar kutatók tanulmányait. Ezek, valamint helyi kutatók eredményei alapján beolvasztottam a csuvas, tatár, baskír és néhány finnugor (mordvin, votják, cseremisz) népzenét is.

Számos török népzenét az adott népek kutatóinak publikációi, illetve, ha ilyen nem volt, általam lejegyzett hanganyagra támaszkodva mutatom be (pl. dobrudzsai tatár, gagauz; kumük, nogaj, karaim; karakalpak, jugur; altáji török, hakasz, sor, tuva, jakut és sárga ujgur). Különböző okok miatt egyelőre nem foglalkoztam egyes kicsi, és eredeti kultúrájukat csak korlátozottan fenntartó török népekkel. Úgy tűnik azonban, hogy a kihagyott népzenéknek, talán az ujgur zene néhány rétegétől eltekintve, nemigen lehet köze a magyar népzenéhez.

A kötet fő újdonsága: 1) török népzenék ismertetése, 2) e népzenék átfogó, összehasonlító áttekintése és 3) az újabb eredmények a magyar népzene keleti kapcsolatairól.

A törökségi népzenei kincs egyes elemeit a magyar népzene lehetséges korai gyökereiként is szemlélem, és ha lehet, őstörténeti, kultúratörténeti keretbe helyezem, és vonok le következtetéseket.

KkF: 2024-ben magyar-török kultúrális évad volt, melynek programjai egy éven keresztül zajlottak párhuzamosan a két országban. Itthon Budapest mellett négy egyetemi városban (Debrecenben, Egerben, Pécsett és Veszprémben) 100 programra került sor. Ezek között az Ön kutatásaival is találkoztunk.

27.

SJ: Legjelentősebbnek talán azt a filmet tartom, mely Bartók 1936-os törökországi kutatását mutatja be. Itt a forgatókönyv írásában alapvető szerepet játszottam, és magam narrálom a film azon vonulatát, melynek során végig követjük Bartók törökországi útját. Ehhez csatakozik egy másik szál, egy török fiú és egy magyar lány története, akik Bartók török gyűjtése segítségével szerelmesedtek össze, és ők is végig járják ezt a török utat. Egy egyetemi tanítványom, Török Tilla remek énekesnő játsza a filmben a lány szerepét.

Egy másik rendkívül tehetséges tanítványom, Guessous Mária pedig a magyar-török kultúrális évad kezdő koncertjén, a MÜPA-ban szerepelt nagy sikerrel. Külön büszkeségem, hogy fiam, Sipos Áron, az isztambuli Magyar Kulturális Központ igazgatójaként oroszlánrészt vállalt a rendezvénysorozatban.

Magam 2024-ben is számos konferencián tartottam előadást Törökországban és Magyarországon, és nem utolsósorban feleségemmel Csáki Évával támogatást kaptunk, hogy folytathassuk törökségi archívumunk fejlesztését. Így a korábbi és az aktuális munkáim is megtekinthetők a www.zti.hu/sipos című weblapomon.

KkF: S végül az utolsó kérdésem. Több, mint tízezer dallamot gyűjtött, 18 könyve jelent meg, tanít, zenél. Mondja! Mikor pihen, s hogyan kapcsolódik ki?

SJ: A gyűjtések most már visszaszorultak, helyette feleségemmel, barátaimmal és Felhő nevű mudi kutyámmal nagyokat túrázom a budai hegyekben vagy uszodába, koncertekre járunk. Sokat vagyok unokáimmal is, ők a jövő!

De azért a tudományos, illetve archiváló aktivitásom sem állt le. Összefoglaló kötetem most jelenik meg Amerikában angolul, az utóbbi időben ezt készítem elő. Természetesen járok még – főleg nemzetközi – konferenciákra, cikkeket is írok, és egyre több időt fordítok a «hagyatékom» feldolgozására: ez főleg a publikációk, lejegyzések és a gyűjtések digitalizálását, rendezését és a honlapomra való feltöltését jelenti (www.zti.u/sipos).

Talán több időt és energiát kellene szánnom a nevem és a munkásságom megismertetésére – kapacitálnak, hogy tervezzek meg egy filmsorozatot a népzenei gyűjtéseimről is, valamint készítsünk podcastokat és videós rövidfilmeket. Meglátjuk.

Abban is reménykedem, hogy amint Bartók 1936-os anatóliai gyűjtését 21 év múlva Vikár 1957-1978-a Volga-Káma vidéki gyűjtés sorozata, majd ezt kilenc év múlva a magam 1987-től folytatott gyűjtései követték, előkerül egy zeneértő és nyelveket is tudó elszánt fiatal, aki ezt a hatalmas kutatássorozatot folytatja.

28. Kínában

29. Útban a navahó gyűjtés felé Amerikában 30. Tevével Kazakisztánban

[1] Domokos Mária: Sipos János szakmai pályaképe https://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA29254
[2] Török népzene Kis-Ázsiából – Magyar fordítás és kották Bartók Béla Sipos János L’Harmattan Kiadó, 2019)
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Bartok_Bela_Sipos_Janos_Torok_nepzene_&type=22&id=312559&gclid=CjwKCAiAyp-sBhBSEiwAWWzTnuGOudQsnomfLP7N0_p9i9JL_Cgt0QF4LHyJmN8qc5DGP-Xn6aZm7BoC4TsQAvD_BwE
[3] Balassi Kiadó 2002. Elérhetősége http://zti.hu/sipos_gyujtesek/pdf/107x.pdf
[4] https://www.libri.hu/konyv/sipos_janos_18124.a-magyar-nepzene-keleti-kapcsolatai.html

www.zti.hu/sipos_gyujtesek